24. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 24. fejezet, kissé ironikus, nem? Pont a 24. :D Kicsit előbb hoztam ezzel szeretnék minden olvasómnak Boldog, Békés Karácsonyt kívánni! :)
Remélem, hogy tetszeni fog.

Jó olvasást a fejezethez!

Puszi :)

24. fejezet

Alex az ágyán ült és gondolkozott. Csak nehezen tudta megemészteni a történteket. Valahogy minden olyan bonyolultnak hatott, és megoldhatatlannak. Újra és újra végigvette a délután történéseit, de egyszerűen nem talált rá más magyarázatot. Viszont megzavarták az elmélkedésben, valaki kopogott az ajtón.
– Gyere – kiáltott ki erőtlen hangon.
Eris szőke feje bukkant fel a nyitott ajtóba, és vigyorogva lépett be, bár hamar eltűnt a mosolya, ahogy meglátta. Számított a bátyja megjelenésére, furcsán méregette, amikor hazaértek. Azonnal kiszúrta, amint belépett, hogy valami nem stimmel vele. Meg se kellett szólalnia már tudta, ahogy ő is mindig tudta, ha vele baj van. Leült mellé az ágyra, de nem nézett rá. Pár pillanatnyi csend telepedett közéjük, de végül Eric megtörte.
– Szóval mesélj, kibántott?
Halkan felnevetett, de hamar újra elkomorult. Arra az emberre nézett, aki azóta mindent tud róla, mióta először beszéltek a kórházban. Legjobb barátok lettek, gyerekként elválaszthatatlanok. Most mégsem tudta, hogyan is beszélhetne vele mindarról, ami történt. Pedig Eric arra vár, mindig arra vár, hogy megvédhesse.
– Emlékszel, amikor gyerekként kitaláltam, hogy márpedig én tudok gördeszkázni? – kérdezte halkan. Érezte, ahogy társa meglepődik mellette, hirtelen nem is válaszolt, de hamar átgondolta a hallottakat.
– Persze – nevetett fel aztán. – Tizenkét évesek voltunk. Vettél egy deszkát, de hamar véget ért vele a pályafutásod.
– Már amikor először ráálltam – emlékezett vissza Alex –, neki mentem valakinek. A srác akkora volt, mint egy ruhásszekrény – nevetett fel. – Meg akart verni.
– Egyedül is elintézted volna – vetette közbe Eric.
– Őt igen, de egy komplett szekrény sor volt a három haverjával együtt. Ellökött, emlékszem lehorzsoltam a könyököm, de odaértél, és közbeléptél. Azt mondtad, hogy...
– Remélem, csak felsegíteni akarod – fejezték be egyszerre.
– De csak felröhögött, és azt mondta, várj a sorodra pisis – ölelte át a felhúzott térdét. – Emlékszem akkorát behúztál neki, hogy eltört az orra. Csúnya látvány volt.
– Három hét szobafogságba került nekem a dolog – bólintott Eric. – De nem bántam meg.
– Viszont a többiek nem mertek packázni – nézett rá oldalra Alex.
– Mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét a szőke fiú.
– Mindig mindent megoldasz helyettem – kezdte. – Mindig ott voltál, amikor bajban voltam. Megvédtél, fejbe vágtál, ha hülyeséget akartam csinálni, segítettél és tanácsot adtál, ha kellett...
– De ebből most maradjak ki – fejezte be a gondolatmenetet.
– Hagy oldjak meg végre valamit egyedül – bólintott Alex. – Csak hagy próbáljam meg.
– Ha ezt akarod, rendben.
– Köszönöm – nézett rá hálás mosollyal.
– Csak tudod, jó volt, hogy rám is rám szorult valaki. Valaki, akinek végre én is segíthettem – mondta őszintén Eric. – Előtte nem volt hasonló. Mindig mindenkire én szorultam rá, rád  is, te is mindenben segítesz, és nélküled semmi se sikerülne.
– Ez nem igaz – hitetlenkedett Alex a fejét rázva. – Te mindig erős voltál, nem volt szükséged senkire, főleg nem rám.
– Erős? – hökkent meg látványosan. – Amikor először találkoztunk egy kórházi ágyon kuporogtam a párnámat szorítva azzal a szándékkal, hogy többé nem szólalok meg. Neked ez erős?
– Előtte halt meg az apád – vettette ellen Alex.
– Előtte öltem meg az apám, nem ugyanaz – nézett rá vissza Eric fájdalmasan szomorú pillantással. 
– Nem a te hibád volt.
A másik válasz helyett felhorkantott, majd az orra alatt motyogott.
– Ahogy vesszük, mégis csak én szúrtam át a szívén a kardot.
Alex felemelte a kezét, tarkón vágta a barátját. Eric értetlenül felkiáltott, majd ráripakodott.
– Ezt most miért kellett? – simogatta az ütés helyét fancsali képpel kicsit felnagyítva a fájdalmát.
– Megérdemelted – nevetett Alex. – Zöldségeket beszéltél.
– Már versz is? – játszottal túl a szerepét Eric. – Feljelentelek a rendőrségen, te állat.
– Csak, hogy tudd hol a helyed – vigyorgott a bátyjára, majd komolyabb témára váltott. – Most mi lesz? Lassan itt van Lisa születésnapja.
– Tudom, és fogalmam sincs – rázta meg a fejét tehetetlenül. – Gondolom, James fog akciózni valamit. Egyszerűbb lenne, ha itt lenne Chris. Ő nemcsak őt ismeri, hanem a tervet is, és a démont is.
– Saikert?
– Igen – bólintott.
– Azt hittem, hogy meghalt. Annyi évvel ezelőtt, majdnem belehaltál abba, hogy megöld, és nem sikerült. – Alex csalódottan felsóhajtott, majd folytatta. – Az orvosok csodának tartották, hogy túl élted, nagyon meglepődtek, de én tudtam, hogy megmaradsz. Csak azt furcsálltam – ráncolta a szemöldökét a fiú –, hogy Chris köszönés nélkül lelépett Vicktorie-val, pedig előtte el sem lehetett rángatni az ágyad mellől.
– Várj, mit mondtál – emelte fel a kezét Eric.
– Hogy el sem lehetett rángatni az ágyad mellől – ismételte magát Alex.
– Nem, nem – ugrott fel, és idegesen járkálni kezdet. – Vick ott volt? Nem is tudtam, azt hittem, később találkoztak.
– Nem – rázta meg a fejét a másik. – Biztos, hogy nem. Rosie látta, és nagyon nem tetszett neki, egy csomó ideig hajtogatta.
– Én sem értettem, hogy hogyan gyógyulhattam, láttam a kórlapom – túrta végig idegesen a haját, miközben rótta a köröket a szobában. Végigsimított az ajkain, hát innen volt neki, olyan ismerős az íz. – De most végre rájöttem.
– És hogy? – kérdezte izgatottan Alex.
– Vicktorie adott a véréből – jelentette ki határozottan. – Most már értem, biztos alkut kötöttek, és Chrisnek vele kellett menni, cserébe pedig megmentette az életem. Így már érthető. Sosem tudtam kitalálni, hogy miért lépett le.
– Aha – bólintott Alex. – Vick nagyon elő akarja keríteni.
– Hát persze, hiszen szereti – csúszott ki a száján, majd a legjobb barátjára pillantott félve.
– Mi az? – kérdezte Alex ahogy észrevette, hogy figyeli.
– Csak azt hittem, hogy te és Vick... – kezdet magyarázkodni. – Hogy tetszik neked.
– Tudod, hogy nem kötöm le magam.
– Gondoltam, ki tudja – vonta meg a vállát. – Egyébként Chris nem viszonozza, ha érdekel. Legalábbis szerintem, nem úgy ismerem.
– Eric – nézett rá Alex komolyan –, én nephilim vagyok, ő vámpír, tudom, hogy lehetetlen.
– Mindig is realista voltál – jegyezte meg Eric.
– Valakinek annak is kell lenni melletted – vigyorodott el a másik fiú. – Szóval akkor várjuk még James akcióba lendül?
– Valahogy úgy. Ötletem sincs, mit tervez, legutóbb elvihette volna magával, de azt hiszem, csak útban lett volna nekik. Nem tudom, mi a nagyszabású terv. Egy csomó éjszakát végig gondolkoztam, de nem jutottam közelebb. Végig vettem mindent, de Chris nem mondott semmi hasznosat.
– Itt nem lehet baja – nyugtatta a bátyját. – Kb. állandóan itthon vagyunk, ha nem is mindenki, de valaki biztos, és a teleport is itt van, bármikor átszaladhat a Tanácshoz. Nem lesz baja, nyugi.
– Nem tudom – rázta a fejét Eric tehetetlenül. – Remélem.
Csend állt be közéjük, sokáig egyikük sem szólt. Alex gondolatai visszatértek az eredeti problémájára, a délutánra. Szerette volna elmondani a bátyjának, de egyedül akarta megoldani, és tudta, hogy nem hagyná. Túlzottan érdekelné a dolog, és őt sem akarná egyedül hagyni egy ekkora gonddal, elvonni Lisáról a figyelmét, pedig önzőség lenne. Gondolt még Feliszre, hogy vele megbeszélhetné, hiszen mégis csak érintett, de a lányt csak felzaklatná vele, rosszul esne neki. Jasont pedig, ő Jason, sosem tudhatja, hogyan reagál.
– Akkor te rendben vagy? – törte meg a csendet Eric. Alex először értetlenül nézett a gondolataiból felébredve, majd bólintott.
– Igen, persze.
– Kérhetnék egy szívességet?
– Persze, mit? – fordult felé ismét, hogy a szemébe nézhessen.
– Átnéznél nekem pár iratot a Tanácsnál? – kérdezett rá.
– Vagyis törjek be hozzájuk? – emelkedett meg a szemöldöke kérdőn.
– Valami olyasmi, igen – helyeselt Eric. – Megértem, ha nem vállalod, túl sokat...
– De – vágott közbe Alex. – Megteszem, de kell majd egy hátvéd, viszem Feliszt vagy Rosiet.
– Köszönöm – nézett rá hálásan Eric.
– Szívesen.
Majd a szőke fiú felállt, és az ajtóhoz lépett. Bizonytalanul rátette a kezét a kilincsre, és még visszafordult, hogy a testvérére nézzen.
– Tudod, hol találsz, ha kellek – mondta halkan. – Bármit kérhetsz tőlem.
– Tudom – suttogta Alex, és halványan elmosolyodott, már nyitotta volna az ajtót, amikor újra megszólította. – Eric, várj!
– Igen? – nézett rá, és visszahajtotta az ajtót, de nem zárta be rendesen.
– Ha találkoznál az angyallal, akinek a vére folyik az ereidben, mit tennél? – kérdezte. A bátyja meglepődött, felszaladt a szemöldöke a homlokára, de nem kérdezett semmit, amit most nagyra értékelt.
– Azt hiszem, megölném – jelentette ki. – Legalábbis megpróbálnám.
– Mi? Miért?
– Mert nem volt joga a sorsom felől dönteni.
Azzal kilépett az ajtón, ahol a döbbent Lisába ütközött, úgy tűnt hallott pár dolgot, csak azt nem tudták, hogy mennyit.

23. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Megvettétek már a karácsonyi ajándékokat? :D
Jó olvasását fejezethez! :)

Puszi :)

 23. fejezet

Vicktorieval átkutattak mindent az alsó szinten. Az összes szobát, még a pincét is. Találtak pár itt hagyott ruhát, fegyvert, de semmi használható nyomott. Semmi ami akár Jamesre vagy Emilyre utalna. Mintha sosem jártak volna itt, mindent eltüntettek, ami elvezethette volna őket hozzájuk.
Alex felsóhajtott a sokadik hasztalanul átkutatott üres szoba után, és a falnak vetette a hátát a folyosón. A lányra nézett, de az nem viszonozta a pillantását, ahogy egyiket sem, amit az este rávetett, mintha nem is lenne ott. Egy szó nélkül kutattak át mindent. Alex nem tudta, mit is mondhatna, így inkább csöndben maradt ő is. De ebből csak az lett, hogy egész végig egy szót sem szóltak egymáshoz azonkívül:
– Itt semmi.
– Itt sincs semmi.
Úgy tűnt, a lány most sem akar megszólalni, Alex pedig már megelégelte a csöndet, és nem csak azt. Eredménytelen volt ez a kutatás, időpocsékolás. Eric mondta, hogy nem talált itt semmit, hallgatniuk kellett volna rá, semmi értelme nem volt idejönni. Nem találtak semmit, csak az idejüket pazarolták. Vicktorienak is be kellene ezt látni, de úgy tűnt, hogy ő még mindig reménykedik. Nem tehet mást, nem maradhat az örökkévalóságig egy nyomot kutatva, ami nem létezik.
– Nincs itt semmi használható – mondta végül. – Menjünk innen!
– Nem, nem – rázta a fejét a vámpír. – Kell itt lennie valaminek.
– Felisz, Rosie – kiáltotta el magát Alex. – Gyertek! Menjünk!
– Shh! – vicsorított rá Vicktorie. – Mégis mit csinálsz?
– Hazaviszem a húgaim.
Vick unottan nézett rá, mint aki többet várt tőle. Hosszú, szőke haja még a sötétben is fénylett. Alex még ebben a félhomályban is látta, hogy a teteje sötétebb szőke, mint az alja. Hirtelen átfutott az agyán, milyen lenne megérinteni. Mennyire lehet vajon selymes, és puha? De aztán megrázta a fejét, hogy felébredjen a révedezésből.
– Sajnálom, hogy nem találtuk semmit sem – mondta, majd megfordult, hogy elmenjen, de az ajtó felé fordulva egy sötét árnyat látott elosonni. – Mi a...? – kezdte, és utána iramodott.
– Ne! – Vicktorie utána kiáltott, de a fiú már messze járt, neki pedig az útján állta pár démonvérű. A hegyes szemfogai előbújtak az ínyéből, és rájuk morgott, miközben felvette a támadóállást.

Alex hallotta, hogy Vick utána kiált, de úgy érezte, követnie kell az árnyat. Nem tudta, hogy milyen erő kényszeríttette rá, de muszáj volt. Az emeletről kardcsörgést, és íjhúr pendülést hallott, nemcsak őket lepték meg. Egy pillanatra megtorpant, hogy a húgainak segítsen, de nevetés hangzott fel előtte a folyosón.
– Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta egy női hang, és ugrándozva eltűnt az egyik szobában.
Ez csapda! – súgták az ösztönei, de túl kíváncsi volt, így benyitott a szobába. Sötét volt bent, ahogy az egész házban, mivel az ablakok nagy része be volt deszkázva. De így is azonnal észrevette a lányt. Egyedül volt bent, és egy kanapén nyújtózott el. Elmosolyodott, ahogy meglátta, és felállt.
Alacsony volt, sötét hajú, és zöldszemű. Nem volt éppen kedves, és szeretett teljes a mosolya, inkább fagyos és penge éles.
– Szervusz Alexander! – lépett felé. – Megnőttél, mióta nem láttalak.
Alex lefagyva figyelte a lányt, ahogy egyre közelebb lépkedett hozzá. Nem tudott megmozdulni, még a kard is kiesett a kezéből. Csörögve ért földet, ahol pár pillanat múlva megállapodott.
– Meglepetnek tűnsz – csicseregte, ahogy teljesen elé ért.
A fiú lába megremegett, és mint akit vádlin rúgtak, térdre esett. Még mindig nem volt ura a tetteinek, egyedül a fejét tudta mozgatni, felnézett rá, de hang nem jött ki a száján. A fekete hajú lány rámosolyogott, és végigsimított az arcán.
– Szép lettél – mondta, és végighúzta a kezét az arcélén, az állvonalán, majd a tarkójára vezette. – Tudod, meglepett, hogy itt látlak.
– Ki vagy te? Honnan ismersz? – nyögte ki nehézkesen a kérdést, mivel még mindig nem uralta a saját testét. Borzalmas érzés volt, mintha teljesen lebénult volna.
– Ó, te butus, hát nem tudod – nevetett fel. – Engem kerestek.
– Emily – csikorgatta a fogait küszködve.
– Jaj, már – legyintett. – Ez csak egy név. Lényegtelen!
A lány szintén térdre ereszkedett szemben vele, Alex pillantása találkozott a zöld szemekkel. Furcsa baljóslatú érzése volt.
– Hát tényleg nem találtad ki, hogy ki vagyok? – szólt csalódottan.
Végigvezette a kezét az arcán, a halántékánál megállt a mutatóujjával. Hegyes körme szúrta az érzékeny bőrét, majd valami furcsa fájdalmas érzés nyilallt a koponyájába, és felüvöltött. Képek peregtek végig a tudatán, emlékek, a saját múltját látta, csak gyorsított felvételen. Mintha Emily keresett volna valamit. Végül megállapodott egy képen. Ő volt nyolc évesen, húgával játszott.

Felisz berontott a szobába, és ráugrott az ágyára, bele a jegyzetek közepébe összegyűrve párat. Éppen a francia háziját csinálta, bár nagyon unta, de muszáj volt, az apja megmondta, hogy csak akkor játszhat, ha hibátlan lesz.
– Ne már! – kiáltott fel.
– Gyere játszani! – kezdte el rángatni a húga.
– Most nem tudok, tanulnom kell – rázta a fejét. – Apu nem engedi.
– Aj már! De egyedül unatkozom, Jason se akar jönni – sóhajtott fel Felisz, és leült mellé. Szokásához híven felhajtotta a pólóját és a csípőén lévő jelet nézegette. Mindkettőjüknek ugyanott volt baloldalt a csípőcsontjukon, kicsit a combjukra és lelógott.
– Mutasd! – nyúlt a bátyja felé. – Neked milyen?
– Már ezerszer láttad – felelt oda se nézve, továbbkörmölte a fordítást.
– Akkor is – felelt sértetten a lány. Alex felsóhajtott, majd felhúzta a pólóját. A húga közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. – Itt olyan, mintha szárnyak lennének – bökött egy pontra a fiú csípőjén.
– Aha – felelt oda se figyelve Alex. – Te, Felisz – nézett rá aztán csillogó szemmel, mint akinek nagy ötlete támadt –, nincs kedved bújócskázni? Én leszek a hunyó.
– Rendben – ugrott fel a lány boldogan. – Akkor elbújok – indult el kifelé.
– Oké – bólogatott lelkesen Alex, és követte a húgát. – Én meg számolok.
Miután Felisz elszaladt a folyosón boldogan, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Visszament a francia házijához, ha kész lesz, majd megkeresi.

Aztán véget ért az emlék. Alex az előtte térdelő lányra fókuszált. A zöld szemek csillogtak, mint a smaragd. Egészen kedves mosolyra húzta a száját.
– Nem – suttogta a fiú. – Te nem lehetsz. Áruló vagy! – szűrte a fogai közt a szót utálkozva.
– Hát így is mondhatjuk – vonta meg a vállát –, de nem túl kedves titulus.
Újból a halántékára nyomta az ujját, Alex most összeszorította a fogát, és csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a száját. Újabb képek tódultak a szemei elé a jelen felé haladva, majd az egész véget ért ezzel a mostani pillanattal. Újra csak Emilyt látta maga előtt, és a lány megszólalt.
– Most komolyan? – kérdezte lenézően. – A vámpír? Sokkal jobbat érdemelnél. Büszkébbnek kellene lenned, hiszen mégsem vagy akárki.
Emily felállt, és hátrább lépett tőle. Alex felnézett rá, és elvigyorodott.
– Most már értem, miért vonzódom a lelketlen szörnyekhez – nézett a szemébe.
A lány arcáról lefagyott a mosoly, és felkiáltott. Fájdalmas, és dühös kiáltás volt, az arca egészen eltorzult, a teste felfénylett.
– Ezért megfizetsz – morogta. Alex a fejére szorította a kezét, mert rémes sípolás kínozta, úgy érezte, mindjárt szétrobban. A teste égni kezdet, és elhomályosult a látása a fájdalomtól, de még utoljára megpillantotta a lány önelégült képét.
A jobb kezét levette a füléről, és a földön kezdet kutakodni. Hamar megtalálta, amit keresett, majd a fájdalommal mit sem törődve az előtte álló lány hasába mélyesztette a kardot. Könnyedén haladt át a testén egészen a markolatig. Emily fájdalmasan felkiáltott, és hátratántorodott, a kínzás pedig abbamaradt.
Alex újra ura lett a saját testének, és azonnal felállt, de nem mozdult. Csak figyelte az előtte álló lányt, és nem menekült. Pedig az továbbra is veszélyt jelentett rá.
– Egész ügyes! – pihegte Emily. – De ennél több kell, hogy végezz velem.
– Tudom – bólintott.
 A lány megragadta a markolatot, majd kihúzta saját magából. Vörös vér fröccsent a padlóra, és a fiúra. A kard mintha le akarta volna vetni magáról a kezét. Apró villámok törtek elő a markolatból, majd hirtelen váltott, felfénylett a szorításában, mintha hazatalált volna, aztán ismét villámlani kezdet, és így tovább, folyamatosan váltakozva.
– Nocsak – nézett rá érdeklődve –, nem tud hová tenni a fegyvered.
– Alex – kiáltotta kintről egy hang.
– Vendégünk lesz – jelentette ki boldogan Emily, ledobta a kardot a földre, majd a sebbére szorította a kezét. Még mindig nagyon vérzett, csíkokban folyt át az ujjain.
– Alex, végre – lépett be a szobába Vicktorie, megkönnyebbültnek tűnt, majd észrevette a lányt, és rávicsorgott.
– Viszlát vámpír! – hátrált Emily az ablakhoz, majd még egyszer gúnyosan rájuk mosolygott, és kiugrott rajta vér nyomott hagyva az ablakpárkányon.
– Jól vagy? – fordult Alex felé Vicktorie.
– Igen – bólintott a fiú. – Utána kellene mennünk, ha nem akarjuk, hogy eltűnjön.
– Tudom követni – vonta meg a vállát. – A vére illata még sokáig érezhető lesz. Megtalálom.
Fürkészve nézte a nephilim arcát, majd ismét megszólalt.
– Biztos rendben vagy?
– Igen, biztos – vigyorgott rá Alex. – Csak elfáradtam.
– Olyan vagy, mint aki szellemet látott, mintha...
De nem fejezhette be, mert a fiú húgai befutottak, és azonnal arrébb lökték az útból, hogy lássák jól van-e a bátyjuk.
– Minden oké? – kérdezte Rosie, és végignézett rajta tüzetesen.
– Aha, semmi bajom – felelt magabiztosan.
– Rendben – hallatott egy megkönnyebbült sóhajt mindkét lány.
– Akkor mehetünk – mondta Felisz. – Még mielőtt hoznak segítséget, kettő megszökött.
– Menjünk – bólintott Alex, de Vicktorie nem mozdult. – Veled mi lesz? – nézett rá vissza.
– Követem Emilyt – felelt a vámpír mosolyogva. – Ezt akartam.
– Veled megyek – lépett vissza Alex.
– Ne – állította le Vicktorie. – Menj haza, és pihenj, így is sokat segítettél, ha nem vagy, nem tudnám követni.
– Tuti? – kérdezte.
– Tuti.
– Vigyázz magadra! – mondta szelíden a fiú.
– Te is – mosolygott rá Vick, majd az ablakhoz lépett, és kiugrott rajta.

22. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a 22. fejezettel. Ez egy kicsit könnyedebb fejezet bizonyos oldalról nézve :D Remélem, hogy tetszeni fog.
Jó olvasást!

Puszi :)

22. fejezet

– Nem hittem, hogy ilyen egyszerűen hagyod őket elmenni – lépett Erichez Lisa, miután Rosieék kimentek az ajtón. A fiú ránézett, és rámosolygott.
– Ha menni akarnak, úgyse tarthatom őket vissza – vonta meg a vállát.
– Ketten maradtunk. Mit csinálunk? – váltott témát.
– Először is jó a szoknyád – jegyezte meg félmosollyal az arcán, majd végigsimított a fedetlen combján, közelebb húzta magához, és átölelte.
– Köszönöm, de nem az én érdemem – nézett fel a szemébe.
– Tudom – bólintott Eric. – Rosie találta ki. Nem muszáj ám mindent megvenned, amire rá akar beszélni. Megszokta már a visszautasítást, tőlünk állandóan azt kap.
– Tudom, de nem zavar – pislogott fel rá. Az arcán kedves, megértő mosoly játszott.
– És akkor másodszor... – Megváltozott az arca, és egy széles vigyor terült el rajta. Lisa rosszat sejtett. – Mit is csináljuk? Hát öltözz át valami kényelmesebbe, mert megkezdődik az edzés.
– Most csak szórakozol velem, ugye? – kérdezte ijedten.
– Nem – rázta meg a fejét lassan Eric. – Nagyon is komolyan gondolom.

Lisa felvonszolta magát az emeletre, hogy átöltözzön, közben végigszidta Ericet és az ötletét. Semmi kedve se volt edzeni. Úgysem lenne jobb bármelyik támadójánál, nincs hozzá elég ideje, főleg, hogy James és a többiek gyerekkoruk óta küzdenek, de kötélnek állt, hagy legyen boldog. Ha az ő kínzása teszi azzá, hát legyen.
Belépve a szobájába egy halom ruhát, és egy cetlit talált. Azonnal felvette a kék emlékeztető cédulát. és elolvasta az üzenetet.

Kedves Lisa,
ismerem a bátyám, és lemerem fogadni, hogy amíg távol leszünk megizzadsz kissé.:D 
Összeszedtem pár darab eddig még nem használt melegítőt, edzőcipőt, futógatyát... tőlem és Felisztől. Nézd meg melyik a jó, nem volt időm válogatni.
Hajrá! Ne add fel! Rúgd seggbe, ha nagyon ugráltat. Hajlamos túlzásba esni.

Puszi,
Rosie

Lisa mosolyogva rakta le a cetlit az ágyára, és körbenézett a ruhák közt. Volt minden benne, melegítő nadrág és felső, különböző toppok, futónadrágok hosszú, rövid, és halászgatyák. Végül egy fekete rövid topra és egy szintén fekete, passzos halásznadrágra esett a választása. A haját újra lófarokba fogta, és felvett egy fekete edzőcipőt. Minden ruhadarabot drága sportmárkák lógója díszített, ezen egyáltalán nem csodálkozott a Briece család mindig biztosra megy az ilyen dolgokban, erre már rájött.
Hamar lement a földszintre, és mivel Ericet nem találta sehol továbbment az edzőterembe, de ott ugyancsak egy lélek sem volt. Lisa tanácstalanul nézett körbe, és visszament a földszintre, Eric akkor jött lefelé a lépcsőn. Ő is átöltözött. Egy fekete melegítőnadrág, és egy egyszerű, fehér póló volt rajta.
– Ez gyors volt – mosolygott rá. – Melegítsük be.
– Itt? Mihez? – kérdezte Lisa.
– Futáshoz – válaszolt elégedett a fiú, és elkezdte a nyújtást.
Alig telt el egy-két perc, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja és Annabell jött le hozzájuk a lépcsőn.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy velem nem szórakozol csak Johnnal.
– Most engedélyt akarok kérni, hogy elmehessek futni egy félórácskára – lépett elé a fiú.
– Negyed – alkudozott.
– Huszonöt perc – vágta rá Eric.
– Legyen, de ha nem értek vissza, nagyon megjárod.
– Értettem. Huszonöt perc múlva itt leszünk.
– Ajánlom is – nézett mélyen a szemébe Annabell. – Add a kezed!
– Minek? – Ráncolta a szemöldökét értetlenül a fiú.
– Csak add már! – intett türelmetlenül. Eric ódzkodva bár, de odanyújtotta a karját. Annabell megfogta és Crusader jelére tette a kezét. A fiú felszisszent, aztán hamar elengedte őt.
– Huszonöt percig nem fog jelezni, ha elhagyod a házat – magyarázta, és a csuklóján lévő számra mutatott, ami már csak 24:59-et mutatott, és egyre csökkent. – Visszaszámol.
– Rendben – bólintott Eric.
Annabell megfordult, és visszatért a Tanácshoz.
– Rendes lány – jegyezte meg Lisa, amikor elment.
– Az, a szíve mélyén, csak nem szereti mutatni – nézett rá Eric, majd megragadta a kezét, és kihúzta az ajtón.

Eric komolyan vette a lánynak tett ígértet, huszonöt perc múlva visszatértek. 6 másodpercnél járt a számláló, amikor átlépték a küszöböt. A lányt nem látták sehol, és más nephilimeket se. A terv bevált, a visszaszámláló nullára ért. Eric újra felszisszent és jele visszaváltozott a régire. Úgy tűnik, a Tanácsban nem vettek észre semmit.
Lisa megizzadt, és vízért lépett a konyhába. Bár jól bírta a mozgást, futni pedig kifejezetten szeretett, de a fiú lefárasztotta, elég gyors tempót diktált, nem azt, amit megszokott. Eric követte a konyhába és ő is elővett egy palack ásványvizet. Nem tűnt kimerültnek, de még fáradtnak sem, csak kicsit zaklatottabban vette a levegőt.
– Gyere – intett a lánynak, és már el is indult lefelé a lépcsőn az edzőterembe.
– Nem volt elég mára? – kérdezte fájdalmasan Lisa.
– Csak gyere! – Eric rámosolygott, és a kezét nyújtotta felé. Kelletlenül fogadta el végül a jobbját, nem tudta még, mi vár rá odalenn.

Végül egy óra edzés után kimerülten rogyott Lisa a padlóra. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnt az a hatvan perc, amit különböző önvédelmi mozdulatok kitanulásával töltött. Eric tényleg hajcsár tudott lenni, bár biztos volt benne, hogy amit tanult, az hasznos volt. Szeretett volna lezuhanyozni, és aludni egyet, de jelenleg nem hit benne, hogy fel tud állni a padlóról.
– Ennyi volt benned? – dőlt le mellé Eric. Bár ő is megizzadt, nem tűnt különösebben lestrapáltnak. Többször a földre küldte őt Lisa, de mindig a parancsára. Eleinte nem nagyon merte bántani, de később belejött, és már szívesebben vágta földhöz, volt benne egy kis bosszú, mert erre kényszeríti.
– Miattad egy hétig nem tudok majd megmozdulni – nyöszörögte Lisa.
– Lesz egy kis izomlázad, de majd belejössz – nézett rá oldalra Eric. A fejét a jobb kezén nyugtatta, a haja kócos volt, és a homlokára tapadt az izzadságtól. A szemei csillogtak, és féloldalas mosoly játszott az ajkain. Ha Lisa nem akart volna nagyon haragudni rá a mai kínzás miatt, elolvadt volna a látványtól, de inkább elfordult, és a plafonra nézett.
– Ha egyszer az egyik edzésen feldobom a talpam a kimerültségtől, kísérteni foglak – jelentette ki dacosan.
– Csak nem megsértettem az önbecsülésed? – hatolt a fülébe Eric hangja, az arcát nem láthatta, de érezte, hogy mosolyog.
– Csak szeretnél rám akkora hatással lenni, hogy megsérthesd az önbecsülésem – kontrázott Lisa, és rápillantott.
– Ennek nem sok értelme volt – vigyorgott rá önelégülten.
Lisa mérgesen fújta ki a levegőt, és a fiúra ugrott. A mellkasán ért földet, és ütögetni kezdte. Eric hangosan felnevetett, majd átlendítette, hogy ő kerüljön felülre.
– Hát semmit sem tanultál? – heccelte csibészes mosollyal.
– Dehogynem – Lisa újból a fiú felé kerekedett, de nem a hátára fektette vissza, hanem a hasára gördítette, a kezeit pedig hátracsavarta, és a lapockái közé térdelt.
– Hé – méltatlankodott Eric. – Most már elereszthetsz.
– Nem, még nem – rázta a fejét. – Mondd ki!
– Mit?
– Tudod te!
– Na jó, mégis tanultál ma valamit – adta meg magát.
– Elmegy – fogadta el vonakodva.
Lisa elengedte, majd felállt. Eric is azonnal felugrott a földről, a két üveg vízhez lépett, és odadobta a lánynak az övét.
– Eric – szólította meg miután ivott.
– Igen? – nézett rá kíváncsian.
 – Mi az az utolsó próba? – mondta ki végül a kérdést.
– Nem tudom – felelt őszintén Eric, ő pedig értetlenül nézett rá.
– Hogy hogy nem tudod?
– Öt próbát kell kiállnunk, hogy teljes jogú nephilimek legyünk – magyarázta. – Az első az önvédelem, és a hárítás. Kb. olyasmi, mint amit veled csinálunk. A második – sorolta tovább –, íjászat, és lőfegyver használat.
– Pisztoly? – kerekedett el Lisa szeme.
– Aha, megtanuljuk használni, de nem igen kamatoztatjuk ezt a tudást – mosolyodott el. – A harmadik a kard és tőr használat.  Aztán a negyedik a mágia, és az utolsó, nem tudom. Miután megcsináltad az utolsó próbádat esküt kell tenned, hogy senkinek sem beszélsz róla, így addig nem tudod, mi az, amíg ott nem vagy.
– Ez fura. Akkor hogyan készülsz fel?
– Sehogy – vonta meg a vállát Eric. – Edzel, aztán majd meglátod, hogy volt-e haszna. Egy hónappal azelőtt kell legkésőbb letenned, mielőtt 20 éves leszel.
– És ha megbuksz valamelyiken?
– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Nem ismerek olyat, aki megbukott.
– Értem – bólintott Lisa. – Akkor is furcsa.
– Az – mosolygott rá Eric, majd sóhajtva az ajtó felé indult. – Gyere! Mára végeztünk.

21. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 21. fejezetet is, remélem, hogy tetszeni fog.
Még egy hónap van nekem a félévből, aztán itt az első vizsgaidőszakom, jaj, de nem akarom :/ Utálok vizsgázni, de hát ki szeret? Ugye, hát senki. És nektek milyen a suli? Remélem, azért megy és van szabadidőtök, mondjuk olvasni :D
Nem is húzom tovább az időt!
Jó olvasását!

Puszi :)

21. fejezet

Rosie-val külön-külön nyitogattak be a szobákba valami nyomot keresve. Belépett az egyikbe, és mindent átkutatott. Kinyitotta a szekrényt, és abban is körbenézett. Egy bőrkabát akadt a kezébe, azonnal felismerte.
Felisz követte a férfit a sikátorba, pedig nem tartotta jó ötletnek. Valami azt súgta, hogy csapdába sétálnak. De az idős férfi leintette, amikor erre figyelmeztette.
– Én jobban értek ehhez – mondta –, csak félsz, azért érzed ezt kislány.
De ő nem félt, inkább izgatott volt. Ez az első éles bevetése, de tudta, hogy nagyon kell koncentrálnia. Fontos a fegyelem, amire az apja mindig is tanította.
"– A legfontosabb a fegyelem – mondta mindig. – Az életed múlhat rajta."
Ahogy egyre közelebb értek a vámpírok fészkéhez, egyre rosszabb érzése támadt. Valami azt súgta neki, hogy nem csak két vámpírral lesz dolguk. Gyűlölte, hogy nem jöhetett az apjával vagy  a bátyaival.  Ők hallgatnának rá, meghallgatnák. De az apja a Tanács tagja volt, nem volt ideje ilyesmire, a bátyjai pedig még nem voltak elég idősek egy saját feladathoz.
Az öreg elővette a kardját, ami halványan derengett a sötétben. Alapból mit keresnek itt este? Hiszen a vámpírok napközben alszanak, és akkor kevésbé veszélyesek. De nem tehetett semmit, csak előkapta a kardját ő is, és kinyitotta.
A férfi egy régi, kopott faajtóhoz lépett, ahogy kinyitotta megnyikordult. Felisz felszisszent, de az öreget nem zavarta a hang. Belépett rajta, és várta, hogy a lány is kövesse.  Mély levegőt vett, majd ő is belépett az ajtón.
Hangtalan léptekkel követte a mentorát, a sötétben alig látott valamit. Mintha senki se lenne idebenn. A régi épület elhagyatott volt. Régen egy bár lehetett. Legalábbis a szakadt biliárdasztal még midig ott állt a terem közepén, nem messze tőle pedig egy fekete pult álldogált árván. Majdnem árván, egy test feküdt rajta ernyedten.
Az öreg hozzálépett, és a lány nyakára tette a kezét. A pulzusát próbálta kitapintani, de nem érezhette, halott volt már. Hosszú vörös szögegyenes haja volt, és napbarnított bőre. A teste még egészen meleg volt, nem régen vacsorázhattak meg belőle. Ami azt jelentette, hogy a vámpírok már visszatértek az éjszakai vadászatukból, de akkor hol vannak?
Felisznek nem kellett sokáig várnia a válaszra. A következő pillanatban az emeletről egy sötét árnyék zuhant alá, majd a lány hátára érkezett. Megroppant a vállá az idegen súlyától, és összerogyott. A térde alatt a padlón üvegszilánkokat érzett, több fel is hasította a nadrágját vele együtt pedig a bőrét. Fájdalom futott végig a testén, de nem volt ideje erre figyelni. A vámpír a földre lökte, és a hátára térdelt. A kezeit hátracsavarta, majd egy tompa ütést érzett a tarkóján, és előre zuhant a sötétségbe.

Nem tudta, pontosan mikor tért magához, de a kezei össze voltak kötve, és a biliárdasztalon feküdt. Az öreg a földön kitekeredett végtagokkal, nem sok vér volt körülötte, teljesen kiszívták. Ahogy megmozdult a jobb vállába égető fájdalom hasított, és csillagokat kezdet látni. Összeszorította a szemét, mielőtt újra kinyitotta.
– Felébredtél édesem? – kérdezte egy émelyítően édes hang. Felisz gyorsan körbenézett a halott lány mellett egy szőke, hosszú hajú vámpír ült a pulton. A fiú haja copfba volt fogva. Emberien nézett ki. Csak a bőre volt fakóbb. A ruhája kicsit piszkos lett, és a zakója ujja pedig elszakadt a harcban.
– A barátod nem volt olyan szerencsés, mint te – nézett a földön heverő férfire. – Őt nem találtam szépnek. Tudod, hogy van ez, csak szép lányokkal veszem magam körbe.
Felisz a kezein lévő kötelet próbálta rángatni, de újból fájdalom nyilallt a vállába.
– Sajnos két társammal sikeresen végzett – biggyesztette le látványosan az ajkát. – De hál istennek itt van Rebecca – simított végig a mellette fekvő lány haján. – Már csak pár perc, és kész az átváltozás, és persze te.
Kapta rá Feliszre a pillantását. Leugrott a pultról, és a lányhoz lépett, körbejárta a biliárdasztalt, majd a hajához nyúlt.
– Imádom a hosszú hajú nőket – kezdte el kiszedni a csatokat a feltűzött kontyból. – Jobb lenne, ha idősebb lennél. Mennyi is vagy? 15? 14?
Végzett, a haja leomlott, és a vámpír beletúrt, majd beleszagolt. Feliszt kirázta a hideg, és elhúzódott, mire a férfi felnevetett.
– Én már nem is emlékszem mennyi idős voltam, amikor átváltoztattak – morfondírozott. – De mindegy is nem igaz? Holnap már téged sem fog érdekelni. Örökké fogsz élni, örökké fiatal leszel.  Bár azt hallottam – kezdet el körözni a lány és az asztal körül –, hogy egy nephilimnek óriási fájdalommal jár az átalakulás. Vajon igaz ez?
Hajolt hirtelen Felisz fölé, aki felsikkantott. A vámpír rettentően közel volt a nyakához. A lány szíve olyan hevesen vert, hogy a fülében dobogott a vér. Emellett még hangosan is zihált. Érezte a vámpír forró leheletét a bőrén, ahogy egyre fentebb kúszott egészen az arcáig. A szemébe nézett. A saját ijedt tükörképét látta a sötét szemekben. Megemelte a csuklóját, majd megharapta.
 – Tessék – nyújtotta felé a karját – kóstold meg. Ízleni fog, aztán én is megkóstollak, és vámpírrá válsz.
– Ne – kapta el a fejét a lány, és a lehető legtávolabb húzódott tőle. – Inkább meghalok, minthogy ilyenné váljak.
A vámpír mérgesen megragadta az arcát, és a kezével szétfeszítette az ajkait. Már csak pár centi választotta el a lány szájától a férfi véres kezét, amikor megzavarták őket.
– A hölgy azt mondta, nem akarja – hallatszott a vámpír háta mögül. Az hirtelen megpördült, és felmordult.
– Mit keresel itt nephilimvadász? – vicsorogta.
– Csak idetévedtem – vonta meg a vállát a fiú. Felisz nem látta az arcát a sötétben, a teremben felkapcsolt gyér világításon kívül állt. Csak a mozdulatait láthatta, s azok nagyon emlékeztették valakire, rosszat sejtett.
– Ez egy nephilim, az ellenséged. Ha most elmész, nem esik bántódásod – fenyegette a vérszívó.
– Tényleg? – gúnyolódott az idegen. Felisz pedig felsóhajtott, eddig csak sejtette, de most már biztos volt benne, hogy kijött. – Tudod, ezt inkább én mondhatnám neked.
– Többen vagyunk, ne legyél ostoba.
– Hát – a fiú megvakarta az állát – nem szoktam a jó tanácsokra hallgatni.
– Öljétek meg! – parancsolta fagyosan a vámpír, de nem történt semmi. Felnézett az emeletre, de onnan semmilyen hang sem hallatszott.
– Ó, hogy a fentieknek szóltál – lépett közelebb. – Hát, ami azt illeti, ők nem igen érnek rá. Tudod, most kicsit, hát, hogy is fogalmazzak kíméletesen. Nem igazán fognak már vért szívni.
– Megölted őket? – kérdezte eltorzult arccal. – Miért? Mit ártottam én neked?
– Nem nekem – felelte egyszerűen a fiú, majd hátranézett a válla felett. Egy lány közeledett feléjük. A csizmája sarka hangosan kopogott a köveken. Szőke haja még a sötétben is látható volt. Úgy lépkedett, mint egy modell, és úgy is nézett ki.
– Mit tanítottam én neked? – kérdezte a férfit kellemesen csengőhangon. – Mit mondtam, amikor átváltoztattalak?
– Vicktorie – morogta a vámpír.
– Hogy sose ölj embert – kiáltotta a lány mérgesen, majd a vámpír elé lépett. – Elárultál – Felisz így már láthatta az arcát, szép volt, világoskék szemei ragyogtak. Az arca ki volt festve, a szemei feketével kihúzva, ajkain vörös rúzs díszelgett. A parfümjének illata máris belengte a termet. Aztán már mozdult is, óriási erővel a férfi mellkasába vágta a kezét. Áthatolt a bordákon hangos reccsenéssel, majd megragadta a szívét, és kitépte. A vámpír a lábai elé rogyott.
– Kicsit hatásvadász volt – jegyezte meg cinikusan a háta mögül egy gunyoros hang. Felisz észre se vette, hogy a fiú is közelebb jött, most már tisztán látta az arcát. Fekete haj, kék szemek. Chris!
– Szeretem a felhajtást, hiszen tudod – kacsintott rá a vámpír a fiúra.
A következő pillanatban tőr villant, Felisz felsikított, de csak a kezein lévő kötelet vágták el egy gyors mozdulattal.
– Azért ennél jobban is bízhatnál bennem – villantott rá egy mosolyt.
– Sosem fogok bízni egy gyilkosban – vágta rá Felisz. – Még benned se, Chris.
Összehúzta apróra a kék szemeit, és a lányt tanulmányozta.
– Nem öltél még, nem igaz? – kérdezte végül. – Most tetted volna először.
Felisz nem válaszolt.
– Mégis hogy gondoltad? – kérdezte indulatosan a nephilimvadász. – Nulla tapasztalattal besétálsz egy vámpírokkal teli lepukkant bárba egyedül?
– Nem voltam egyedül – szólt a fiatal nephilim sértetten, és az öregre vezette a tekintetét.
– Ennél lehetett volna kicsit megfontoltabb – követte a pillantását Chris.
A pulton lévő lány felébredt, és hirtelen mozdult, a fiú felé vetette magát, de Chris nem figyelt, Felisznek pedig nem volt ideje figyelmeztetni. Nem gondolkozott, csak felkapta a biliárdasztalon heverő dákót, és a vállával mit sem törődve a vámpír szívébe szúrta. A fa áthaladt a lány testén vérrel hintve be a környezetét. Velőt rázó sikítás hatolt át a termen, Felisz ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, elengedte hirtelen a fegyvert, mintha csak áram futna benne. Chris a hullára nézett, majd rá, de nem szólt semmit, csak a vállára mutatott.
– Eltört a kulcscsontod, és megrepedt a lapockád – állapította meg, majd hozzáért, mire a lány felszisszent. – A vállad pedig kiugrott, vissza kell tenni. Harapj rá! – utasította, és a kezébe nyomta a nadrágja övét.
– Nem kell a segítséged – mondta dacosan Felisz.
– Oké – tartotta fel a kezét Chris védekezően. – Meglátom, milyen messzire jutsz egyedül, pénz nélkül, egy idegen városban, sérülten.
A nephilim felsóhajtott, majd a szájába kapta az övet. A bőrnek fanyar íze volt, Chris megfogta a karját, és hátrahúzta.
– A szokásosnál is jobban fog fájni a többi sérülésed miatt – figyelmeztette. Felisz fújtatva bólintott.
– Csak csináld már! – parancsolt artikulálatlanul az öv miatt. Szinte érezte, hogy a fiú mosolyog.
– Háromra – mondta. – Egy...
És abban a pillanatban óriási fájdalom hasított a vállába. Felüvöltött és nagyon hálás volt az övnek, hogy arra harapott rá, nem pedig a nyelvére.
– Cseszd meg! – dobta neki az övet egy pillanattal később.
– Egy köszönöm is elég lett volna – nevetett fel Chris. – Vick adnál neki a véredből? – fordult a szőke lány felé aztán a vadász.
– Ne – kiáltotta Felisz.
– Nyugi kislány – vágta meg magát a vámpír. – Csak meggyógyít, nem átváltoztat.
Felisz Chrisre nézett, a fiú pedig meglepetten bólintott. Nem számított rá, hogy tőle vár majd megerősítést. Végül keletlenül bár, de ivott a vámpír véréből.
– Ügyes kislány – mosolyodott el Vicktorie. Felisz rögtön viszkető melegséget érzett a vállánál, a szájában pedig a vér fémes ízét.
– Gyere, hazaviszlek – nyújtotta a kezét Chris a lány felé, hogy lesegítse a biliárdasztalról, de nem fogadta el. Magától kászálódott le róla, még ha ez nagyobb fájdalommal is járt.
– Csak hogy tudd, egyedül is megoldottam volna – szűrte a fogai közt Felisz kifelé menet.
– Hát persze – nevetett fel a nephilimvadász. Egy fekete motorhoz navigálta, amihez két bukósisak volt. – Elviszem, de jövök vissza rögtön – mondta a vámpírlánynak.
– Rendben – bólintott. – Én addig felégetem ezt a kócerájt. Ott találkozunk – nézett mélyen a szemébe, így nyomatékosítva a szavait, a démonvérű pedig csak bólintott.
– Kapaszkodj! – rakta fel a fejére a sisakot, és már indította is a motort. Felisz szólni akart, hogy egy kézzel nehéz lesz, de csak ekkor vette észre, hogy már mind a két kezét tudja mozgatni. Ahogy elindult, hirtelen mindkét karjával ijedten fogta át, így tudta meg, hogy máris meggyógyult.

A hajnali levegő rettentően hűvös volt. Csak egy vékony pulcsit viselt, hirtelen ötlet vezette, amikor az SMS-t megírta. Meg is bánta már. Többször is visszafordult út közben, de végül csak ideért.
A fiú már ott volt. Meghallotta a neszezését, és hátrafordult. Meglepetten pillantott rá. Azóta nem látta, hogy kimentették a vámpírok barlangjából, két hete talán.
– Nem téged vártalak – jegyezte meg, amint odaért. A temető komor volt, és sötét. A hajnal első napsugarai csak most jelentek meg a horizonton.
– Gondoltam, ha én hívlak, nem jössz el – vonta meg a vállát, és kirázta a hideg. Hallotta, ahogy a foga összekoccan. Chris felsóhajtott mellette, majd levette a bőrkabátját, és felé nyújtotta.
– Megfagysz – mondta, Felisz csak nézte a kabátot, aztán Christ, aki bólintott, de a lány csak nem fogadta el.
– Nézd – kezdet bele a vadász –, gyűlölsz. Rendben, nem fogok ezen változtatni. Megérdemlem, de ezért ne akarj megfagyni.
– Azt hittem, már meghaltál – vette el a kabátot végül. Nagy volt rá, az ujjait fel kellett hajtania.
– Volt pár borzalmas hónapom, de végül nem haltam meg – vont vállat. – Magától elmúlt.
– Párszor megfordult a fejemben, hogy elmondom Ericnek – mondta, Chris meghökkenve nézett rá.
– Megígérted, hogy köztünk marad – háborodott fel.
– Mondom, megfordult a fejemben, nem pedig elmondtam – felelte durcásan. – Azok után, hogy egyszer láttam, amint vért köhögsz fel, aztán pedig lelépsz szó nélkül… Nagyon mérges voltam, tudod, el akartam mondani, de nem voltam rá képes. Fájdalmat okoztam volna neki.
Chris bólintott, de nem válaszolt semmit.
– Neked milyen volt az első? – kérdezte hirtelen témát váltva. A fiú szemöldök ráncolva fordult felé.
– Milyen első? – kérdezte értetlenül.
– Az első – kezdte Felisz zavarban –, tudod.
– Nem, nem tudom.
– Az első gyilkosság.
– Nagyon meggyötört lehetsz, ha ezzel hozzám fordulsz – jegyezte meg Chris.
– Rossz ötlet volt, felejtsd el – fordult meg, hogy elmenjen, de a fiú elkapta a karját, és visszahúzta.
– Rémálmaid vannak? – kérdezte, közben pedig kisimította a haját az arcából.
Felisz  bólintott: – Újra, és újra az a pillanat, amikor leszúrom a vámpírt – suttogta. Nem akart gyengének mutatkozni, de könnyek csordultak ki a szemeiből. Chris magához húzta, Felisz először nem akart engedni neki, de végül hagyta. A homlokát a mellkasának döntötte, és zokogni kezdet. 
Nem tudta meddig sírt a fiú vállán, de végül szipogva elhúzódott. Chris nem szólt semmit, csak zavartan zsebre vágta a kezeit. Megtörölte a szemét, és mosolyogva a fiúra nézett.
– Köszönöm, hogy kihoztál onnan – mondta halkan.
– Nem érted tettem – nézett rá Chris lesajnálóan. Felisz arcáról lefagyott a mosoly, és értetlenül állt a démonvérű előtt. Nem tudta, mi történhetett, az előbb még nem volt ilyen fagyos a tekintete, és ilyen gonosz sem. Kedves volt, és megértő, most meg, mintha kicserélték volna. Egyik pillanatról a másikra változott meg valami.
– Mi? – kérdezte aztán.
– Jól hallottad, nem miattad tettem – folytatta kíméletlenül. Kék szemei a szokásosnál is hidegebbek voltak. – Csakis az öcsém miatt. Őt megviselte volna az elvesztésed. Engem egy cseppet sem érdekel, hogy élsz-e. Csak törlesztem az adósságom, mert befogadtátok és vigyáztok Ericre. Semmi több. Ha nem tettétek volna, hagytam volna, hogy a vámpír átváltoztasson, aztán téged is megöllek.
– Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Felisz hitetlenül, letaglózva.
– Csak az igazat mondom – vonta meg a vállát. Felisz könnyei újra potyogni kezdtek.
– Utállak! – kiáltotta sírva és hozzá vágta a kabátját, aztán sarkon fordult, és ott hagyta Christ egyedül. Pár pillanattal később, mikor már a lány elég messze volt, hogy ne hallja, neszezés hangzott fel mögüle. Nem nézett hátra, jól tudta, ki áll mögötte.
– Összetörted a kis szívét – szólalt meg az érkező.
– Mit számít már, hogy mit gondolnak rólam? – fordult felé Chris. Az alak csak némán bólintott. Mindegy is.
Felisz végig simított a bőrkabáton. Ezt adta át neki azon az estén Chris. Azon az estén, amit sosem tud neki megbocsátani. Máig nem értette, miért lökte el akkor olyan csúnyán. Félt a kötődéstől? Vagy ennyire gonosz lenne valójában? Sosem tudta biztosan a választ.
– Felisz, Rosie – kiáltotta a bátyja. – Gyertek! Menjünk!

20. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 20. fejezetet. Remélem, tetszeni fog. Hogy telik az őszi szünet? Jól? Az a lényeg :D Sajnos lassan vége, de aztán hamar itt lesz a téli, nekem meg az első vizsgaidőszak :/ Sebaj, egyszer azon is túl kell esni. Remélem, hogy több szabadidőtök van, mint nekem és jól érzitek magatokat. 
De nem húzom tovább az időt, jöjjön a fejezet! ;)
Jó olvasását!

Puszi :)

20. fejezet

– Miért? – kérdezte Eric. Vicktorie már a konyhában állt, és mind ott voltak körülötte.
– Gondoltam, velem akarsz jönni, hátha találok valamit – vonta meg a vállát.
– Nézzük csak – kezdte a fiú –, el akarsz menni a régi székhelyükre, hogy nyomott keress, ami Jameshez vezet? Minek?
– Ő az egyetlen, aki esetleg megmondhatja, hogy juthatok le a pokolba – magyarázta Vick. – Nem feltétlen kell ő, bármelyikük megteszi, mindenki nem lehet a pokolban. Ha eleget ölök meg, úgyis előbújik.
– Voltam ott, nincs ott semmi – rázta meg a fejét Eric.
– Csak nem tudod, hogy hol keresd, amikor legutóbb ott jártam, hallottam valakit, visszajárnak.
– Mit akarsz valójában? – kérdezte. – Egy-két emberéért nem fog előbújni. Nem az a fajta, aki sajnálja a halálukat.
– Volt vele egy lány – folytatta Vicktorie –, Emily. Ő valahogy más volt. Nemcsak egy az emberei közül, valami több. Kellett Jamesnek. Őt akarom elkapni.
– Emily? – kérdezett vissza Eric meglepetten. – Biztos Emilynek hívták?
– Igen, miért?
– Ez nem a valódi neve – jelentette ki a fiú.
– Miért? – ráncolta a szemöldökét a vámpír értetlenül.
– Mert az anyánkat is így hívták.
– Nem meglepő, nagyon érdeklődött Chris iránt – állapította meg Vick.
– Szerintem ott volt a támadáskor – szólt közbe Lisa. – Akit elkapott Chris, és kicserélt velem. Egy fekete hajú, alacsony lány.
– Ő az – bólintott Vicktorie. – Nos velem jössz?
Eric nem válaszolt. Látszott, hogy őrlődik. Menni akart, de nem mehetett, veszélyeztette volna a szabadságát. Aztán Lisára nézett, a barna szemek az övébe fúródtak. A lány látta, hogy döntött, és nagyon rosszat sejtett. Egy pillanattal később ellökte magát a pulttól, és az emelet felé indult.
– Mit csinálsz? – fordult utána Felisz aggódva.
– Megyek – válaszolt Eric megtorpanva.
– És mit tervezel, mit mondasz a Tanácsnak? Leugrottál a boltba kenyérért? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Alex.
– Nem érdekel a Tanács.
– Téged lehet, hogy nem, de minket igen – állta el az útját az öccse. – Be fognak újra zárni.
– Nem érdekel, Alex – rázta meg a fejét. – Chrisről van szó. Nem állíthatsz meg.
– Ugye tudod, hogy nem azért engedtek ki, mert nem volt más választásuk, nem Crusader jó szívén múlt.
– Alex – szólt rá Felisz és Rosie egyszerre erélyesen.
– Jobb, ha tudja – nézett a húgaira, majd legjobb barátjára.
– Miről beszélsz? – kérdezte Eric gyanakodva, már amikor Crusader említette a nevelőszüleit, akkor sejtette, hogy valami nincs rendben.
– Apa alkut kötött Crusaderrel – folytatta a fiú. – Megígérte, hogy mindenben támogatja, cserébe, ha kienged téged. Ha megszegi a szavát, azonnal lecsuknak. Szerinted miért vagy házi őrizetben? És ha elmész is, újra le fog csukatni, és apának már nincs semmije, amit felajánlhat érted, esküt tett, muszáj tartania a szavát. Ha elmész Crusader két legyet üt egy csapásra. Te rács mögött leszel, apa már így sem teheti azt, amit jónak lát. Csak arra vár, hogy elszúrd. Legalább ezt vedd figyelembe, ha mást nem is.
Eric hátrábblépett, a fejét lehajtotta, a kezeit a tarkójára nyomta. Mély lélegzetet vett, majd hangosan, lassan kifújta, aztán Vicktorie felé fordult.
– Nem mehetek veled, sajnálom – mondta halkan, és legyőzötten. – Josht nem keverem még nagyobb bajba. Nem tehetem.
– Ezért veszélyes kötődni – biccentett Vick. – Annyi éve megtanultam már, mégse tudom betartani. Ha találok valamit, értesítelek.
Eric biccentett, de látszott, hogy nagyon csalódott, hogy nem mehet. Alex figyelte egy darabig a bátyját, majd a távozni készülő vámpírra kapta a tekintetét, és utána szólt.
– Várj! – Vicktorie meglepetten fordult hátra. – Veled megyek.
Alex már indult is az emeletre, kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy gyorsabban fenn legyen, és már el is tűnt a szobájában. Felisz és Rosie követték a mozgását, majd összenéztek, és egyszerre indultak ők is felfelé. Eric meglepetten Lisára nézett, de ő csak tanácstalanul széttárta a karjait. Fogalma sem volt, mire készülnek.
A fiú hamar visszatért. Átötözött, egy sötét nadrágot, és egy szintén sötét vékony dzsekit vett fel. Az övén négy kard lógott összecsukva. Az arcán a szokásos bohókás vigyora játszott.
– Mehetünk – biccentett a szőke lány felé, de Eric az útját állta.
– Mit csinálsz? – kérdezte idegesen.
– Gondoltam, hogy ez most nem hivatalos, így a köpenyem bátorkodtam nem felvenni.
– Nem úgy értem – rázta meg a fejét. – Hová mész?
– Segítek Vicktorienak előkeríteni Christ – vonta meg a vállát. – Miért?
– Tudod, hogy sosem kérném ezt tőled.
Alex a bátyja szemébe nézett, majd bólintott. A vállára tette a kezét, mielőtt megszólalt.
– Tudom – mondta. – De azt is tudom, hogy te is megtennéd értem, ha én nem mehetnék sehová. Vicktorienak pedig kell egy hátvéd.
– Veszélyes lehet – erősködött Eric.
– Ha eddig melletted túléltem komolyabb sérülés nélkül, ez semmi se lesz – vigyorodott el Alex magabiztosan. – Bízol bennem?
A fiú kérdőn felvonta a szemöldökét, kinyújtotta a karját, és várta, hogy a bátyja belecsapjon. Eric is elmosolyodott, és megfogta a legjobb barátja karját, majd megölelték egymást. Alex megpaskolta a vállát, és már el is váltak. Indulni készült, de addigra a lányok is visszatértek.
– Ugye nem gondoltad, hogy nélkülünk elmész? – kérdezte Felisz karba tett kézzel vádlón nézve a bátyjára.
– Jönni akartok? – emelkedett meg kérdőn a szemöldöke. – De hát utálod Christ.
– Ezt Eric miatt teszem – indult el lefelé a lépcsőn.
Mindketten hasonlóan öltöztek fel, mint Alex. Fekete testhez simuló nadrágot viseltek, és fekete pulcsit. Felisznek bakancs volt a lábán és összekötötte a haját, még Rosie vörös lobbonca szabadon kunkorodott, és bőrcsizmát vett fel. Ők is több kardot csatoltak az öveikre, Rosieén volt még valami, összezárva. Lisa egy íjra tippelt, nem volt sokkal nagyobb így, mint a kardok, amiket a többiek viseltek.
Mindketten lejöttek a lépcsőn, és már indultak is az ajtóhoz.
– Engem nem is kérdeztek, hogy jöhettek-e egyáltalán? – kérdezte Vicktorie.
– Nem – vágta rá Felisz, majd Lisához fordult. – Vigyázz rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, amíg elvagyunk!
– Nem lesz gond – mosolyodott el kedvesen, Felisz pedig viszonozta. Eric meglepetten kapkodta a tekintetét a két lány között.
– Mióta vagytok újra jóban? – kérdezte végül.
– Sokáig nem voltál itt – vonta meg a vállát Lisa. – Változtak a dolgok.
– Hm – töprengett el a fiú –, érdekes. Ha legközelebb összevesztek, hamarabb tetetem magam hűvösre.
– Menjünk – mondta Rosie. – Ha látok egy nephilimvadászt, kicsipkézem a seggét.

Vicktorie ment elől, mellette egy lépéssel lemaradva Alex, mögöttük pedig Felisz és Rosie. Egyikük se szólt, még a fiú se beszélt, ami tőle nagyon szokatlan volt. Mindhármuk kezében már ott volt a kard, de nem nyitották ki, csak felkészültek a lehetséges veszélyre.
Felisz gyanakvó tekintettel kísérte végig a vámpír minden lépését, le sem vette róla a szemét. Várta, hogy mikor fordul ellenük. Még egy karót is hozott magával, a bakancsába rejtette. Rosie sem kedvelte különösebben Vicktoriet, de ő közel sem volt annyira gyanakvó, mint a nővére. Christ anno ez a lány rabolta el tőlük, pedig mellettük lett volna a helye. Haza kellett volna mennie velük, hogy együtt lehessenek, de jött Vick, és elcsalta, kitudja, mit mondhatott neki, hogy vele ment. Rosie azóta is haragudott rá, azért a döntéséért, és a lányra is, de még Chrisnek meg tudott bocsátani, addig a vámpírnak soha.
Hamar megérkeztek a régi házhoz, amit kerestek. Vicktorie jól ismerte a járást, így nem volt nehéz megtalálni. Mind a négyen beléptek, az előtérben Alex feléjük fordult, hogy mondjon valamit.
– Rendben – suttogta halkan. – Szétválunk, hogy gyorsabban végezzük.
– Mi? Nem – ellenkezett Felisz. – Együtt kell maradnunk.
– Felisz – kezdte a bátyja –, te mész Rosieval az emeletre. Én pedig Vicktorieval szétnézek itt.
– Nem hagylak egyedül vele – bökött a vámpír felé a kardjával.
– De igen, mert ha te mész vele, az első hirtelen mozdulatra leszúrod – érvelt Alex. – Nem lesz semmi gond.
Felisz tehetetlenül felsóhajtott, majd leguggolt, kivette a bakancsából a karót, és a bátyja kezébe nyomta.
– Ez legyen nálad. – Aztán már indult is felfelé a lépcsőn Rosieval a nyomában. Alex annyira meglepődött, hogy pislogni is elfelejtett, amikor feleszmélt, a húgai már messze jártak.
– Nem nagyon bírnak engem – jegyezte meg Vicktorie.
– Nem, nem igazán – rázta a fejét Alex.

19. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a legújabb fejezet. Annyira nem is volt hosszú ez a két hét, igaz? Hamar eltelt, és már itt is a 19.
Remélem, hogy tetszeni fog és kapok pár szót hozzá. Abban is bízom, hogy a google+ nem fog most is szemétkedni és engedi majd megosztani :/
De nem dumálok tovább. Jó olvasást!

Puszi :)

19. fejezet

– Remélem, vetettek melegítőt is – lépett ki az ajtón Eric, majd lesietett a lányokhoz, és átvette a szatyrokat.
– Melegítőt minek? – kérdezte Rosie gyanakodva. – Várj, te kis sem jöhetsz a házból. Mit csinálsz itt?
Eric rejtélyesen elmosolyodott, de figyelmen kívül hagyta a második kérdést, csak az elsőre válaszolt. 
– Hát Lisának szüksége lesz rá, farmerben nem túl élvezetes edzeni.
– Edzeni? – kerekedett el az említett szeme. – Miért edzenék?
– Mert úgy ütsz, mint egy lány – felelte vigyorogva, közben kinyitotta az ajtót, és előre engedte őket.
– Persze, hogy úgy ütök, hiszen lány vagyok – felelte sértetten.
– Látom, elmondta a nagy tervét – kacsintott rá Alex a konyhából, éppen üdítőt ivott.
– Úgy ütsz, mint egy ember lány, nem úgy, mint egy nephilim – javította ki magát Eric. – És amúgy is unatkozom.
– Vigyázz vele, hajcsár tud lenni – súgta halkan a fülébe Alex, ahogy elment mellette, az emeletre tartott.
– Csak az alapokat tanítom meg, hogy megvédhesd magad – magyarázta Eric. – Olyan helyzetekben például, mint amikor hátulról lefognak.
– Nem fogok neked a levegőben szállva rúgni, mint Bruce Lee – tette karba a kezét a mellén Lisa.
– Nem is számítottam rá – ült le az asztalhoz az egyik székre. – Később is hasznát vennéd, mondjuk ha meg akarnak erőszakolni.
– Maximum te jelentesz rám ilyen veszélyt – vágott vissza incselkedve.
– Á, nem folyamodom erőszakhoz, csak bevetem a csáberőm – mosolyodott el féloldalas, és rákacsintott, Lisa pedig megforgatta a szemeit.
– Igaza lehet – szólt közbe Rosie. – Az alapok sosem árthatnak. Jelenleg elég sokat vagy tűz közelben.
– Már te is mellé állsz? – háborodott fel Lisa.
– Nem, csak úgy gondolom, hogy ez hasznos – vonta meg a vállát a vörös nephilim. – Én is végigcsináltam, és az enyém tuti durvább volt.
– Ne aggódj – heccelte tovább –, gyengéd leszek.
– Menj a francba! – lökött egyet rajta Lisa, de a fiú nevetve elkapta, és az ölébe rántotta.
– Eric vendéged jött – kiáltotta le Alex, majd levágtázott a lépcsőről, nyomába Johnnal, bár neki közel sem volt annyira sietős.
– Hagyd, kitalálom – intette le fáradtan. – Lemostad a kocsit?
– Majdnem, behoztam a lányok csomagját, de ez egy jó ötlet, kösz a tippet – vigyorgott rá gúnyosan Eric. John felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Kivitted a szemetet, behoztad a postát, lenyírtad a füvet – sorolta a fiú. – Meddig játszod még ezt az ostoba játékot?
– Ameddig élvezem.
– Hogy én mennyire gyűlöllek – fordult meg, és visszaindult a teleporthoz.
– Mi volt ez? – kérdezte Rosie, amint bezáródott a könyvtár ajtaja.
– Eric játszik, ugráltatja, ha elhagyja a házat, azonnal jön – vonta meg a vállát nevetve Alex. – Láttátok volna először, John úgy rohant át, mintha engedélyt kapott volna rá, hogy lefejezze, aztán meg beleütközött. Látnotok kellett volna a képét – csapkodta a térdét nevetés közben.
– Érett viselkedés – jegyezte meg Lisa, még mindig az ölében ülve.
– Hé, mondtam, hogy unatkozom – bökte oldalba Eric, mire a lány sikkantva megugrott az ölében. – De tudok más elfoglaltságot is – suttogta a fülébe.
– Néha csodálkozom rajta, hogy szóba állok veled – rázta meg a fejét rosszallóan. – Másra nem tudsz gondolni?
– Tinédzser srác vagyok, mit vársz tőlem? – Majd megenyhült arca, és felmosolygott rá. – Rád gondolok legszívesebben.
– Fú, ez már csöpög – rondított bele Rosie.
– Ja, nagyon nyálas – értett egyet Alex.
– Ó, fogjátok be! – szólt rájuk Lisa nevetve. – Most mi lesz? – kérdezte aztán.
– Most felmegyünk, és még egyszer felveszed a ruhákat, látni akarom őket – tapsikolt Rosie, és megragadta a karját, hogy felrángassa az emeletre.
– Ti mit csináltok? – kérdezte Lisa visszafordulva a srácokhoz, egy pillanatra visszafogva az aprócska barátnőjét.
– Én lemosom a kocsit – indult el Eric elégedett mosollyal az udvarra.
– Most tényleg? – mutatott utána Lisa.
– Imádja, hogy John állandóan ide szaladgál – vonta meg a vállát Alex és beleharapott egy almába. – Valami perverz élvezetet lát benne, hogy szívathatja.
– És te vele mész?
– Várom a kiborulását, jelenleg elég jól játszik, de a végén mindig ugyanaz történik – indult el kifelé. – Felgyülemlenek a dolgok, és kitörnek. Akkor pedig tör-zúz, és nem akarom, hogy a kocsi lássa kárát.

Lisa követte Rosie-t a szobájába. A szatyrokat ledobták az ágyra, és azonnal válogatni kezdtek.
Bár a barátnője eléggé beleszólt abba, hogy mit is vegyen, de azért vásároltak olyan ruhákat is, amiket ő akart. Először egy farmerbe, és egy türkizkék pólóba bújt. Minta nélküli volt, átlagos, testhez simuló, nem feltűnő, ahogy ő szerette. Aztán egy fehér nadrágba, és egy citromsárga pólóba. Rosie úgy gondolta, hogy nyáriasítania kell ruhatárát. Túl sok sötét, és vastag ruhája volt a barátnője szerint, nem nyárra való. Lisát sosem érdekelte különösebben a divat, mindig azt vette fel, ami tetszett neki, és ami kényelmes volt. De Rosie-val megegyeztek, mindketten engedtek egy kicsit. A nephilim beleegyezett pár darab egyszerűbb ruhába. Még Lisa vett pár olyat, ami jobban követte a divatot. Bár már úgy is tudta, melyikeket fogja többször hordani.
– Ezt a fehér felsőt ezzel a színes szoknyával vedd fel – adta át az ujjatlan toppot, és a szoknyát, amin színes, sárga, lila és kék virágok voltak fekete alapon, aztán gyorsan átöltözött.
– Hát nem is tudom – fordult körbe Rosie előtt –, én még mindig úgy gondolom, hogy ez nem az én stílusom.
– Á – intette le a lány. – Nőiesebben kellene öltözködnöd.
– De ha nem akarok? – kérdezte, miközben nagyon szerencsétlennek érezte magát ebben a szerelésben. – A kényelmes ruháimat szeretem.
– Hát pedig akarnod kell – tolta a tükör elé Rosie. – Nézd meg, nagyon jól áll. Idehívjam Ericet, hogy lásd, ahogy leesik az álla?
Lisa elmosolyodott, és párszor körbefordult, de sehogy sem tartotta igazinak. Műnek, megjátszottnak érezte magát benne, mintha nem is ő lenne. Bár azt be kellett látnia, hogy tényleg jól nézett ki benne. Rosie értett hozzá, semmi kétség, de ő nem akart magán változtatni. Még emlékezett arra, mit mondott Eric, amikor a lány öltöztette fel.
"– Tetszik?
– Igen, de a valódi Lisa jobban."
– Lisa, hahó – csettintettek az orra előtt. – Föld hívja Lisát. Hahó!
– Bocs – rázta meg a fejét a lány. – Csak elkalandoztam.
– Min gondolkoztál? – kérdezte kíváncsian.
– Semmi fontoson – vonta meg a vállát. – Csak azon, ahogy idekeveredtem.
– Én örülök, hogy idekeveredtél – mosolygott rá Rosie őszintén.
– Köszönöm – viszonozta a mosolyt –, vannak jó oldalai is.
– Megoldjuk, hidd el – simított végig a karján együtt érzően. – Eric kitalál valamit, ha ő nem, akkor Jason.
– Talán – felelte nem túl meggyőzően Lisa. – Jason kész rejtély.
– Az, de ettől olyan érdekes, nem? – Rosie csilingelően felnevetett, majd átölelte Lisát. – Senki sem tudja, mit csinál, és miért.
– Mindig ilyen volt?
– Sosem volt átlagos, és mindig voltak furcsa dolgai – vonta meg a vállát ismét. – Én már ilyennek ismertem meg, de állítólag nem volt mindig ilyen. Elvesztette egy barátját vagy mi, de sosem mondta meg, hogy ki volt az. 
– Érdekes, talán...
De nem fejezhette be, mert csöngettek, majd pár pillanattal később egy felháborodott kiáltás hallatszott lentről.
– Mit keresel te itt? – hallották meg Felisz hangját. Rosieval összenéztek, majd feltépték az ajtót, és lerohantak a lépcsőn. Addigra már a lány kivont karddal állt az ajtóban, de Lisáék nem láthatták, kijött.
 – Felisz? – kérdezte Rosie, de nem válaszolt.
– Nyugi kislány, nem balhézni jöttem – ismerte fel Lisa a vámpír hangját. – Csak Ericet keresem.
– Nincs itt – tartotta továbbra is maga elé Felisz a kardot. Közben Rosie visszafordult az emeletre, és ő is visszatért pár fegyverrel.
– Tudom, hogy itt van, érzem – gúnyolódott Vicktorie. – Ereszd le azt a játékszert, mielőtt megsérül valaki.
– Tűnj innen! – lépett felé Felisz. – Elég nagy bajba keverted már így is.
– Hogy én? – nevetett fel hitetlenül Vick. – Ő keresett meg engem. Hát nem mondta el?
– Felisz – hallatszott Eric hangja a hátsó ajtó felől, Alexszel jött be a házba. – Engedd le a kardot.
– Miért tenném? – kérdezte Felisz hátra se nézve. – Ez egy vámpír.
– Egy vámpír, aki nem bántja az embereket – lépett közelebb Eric lassan. – Nem ölheted meg, tiltja a törvény.
– Belőled ivott – felelte dacosan.
– Mi? – hökkent meg a fiú, és a legjobb barátjára nézett, aki értetlenül megvonta a vállát.
– Nem ő mondta el – rázta meg a fejét hátra se nézve. – Lisa volt.
Eric megelégelte, Felisz mellélépett, és egy gyors mozdulattal kicsavarta a kezéből a kardot. A lány meglepődött, és felkiáltott.
– Mondtam, hogy tedd le – csukta össze. – Mit akarsz? – fordult a vámpír felé.
– Hogy velem gyere – biccentett felé Vicktorie.

18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet. De két dolgot szeretnék még előbb elmondani, egy jó hír és egy rossz. Kezdem a jóval: A héten 1 éves lett a blog! Köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta és olvassa is a folytatást. :) Imádlak titeket, mert bár nem sokan írtok, a megnyitásokat látom és azért kapok egy kevéske visszajelzést a tetszett- gombokkal is, szóval Köszönöm!
A másik, a rossz hír: Sajnos nem haladok úgy a folytatással, ahogy kellene, nincs időm nagyon írni, ezért (hogy nehogy véletlenül beérjem magam itt a blogon és még többet kelljen várnotok egy-egy fejezetre) két hetente fogtok kapni újat. Sajnálom, ne haragudjatok! Köszönöm a megértést, bocsi a kellemetlenségért.
De addig is itt az új fejezet és két hét múlva jön az újabb, hamar elrepül az! ;)

Puszi :)

18. fejezet

Eric miután letusolt, lement a földszintre, de ott csak a nevelőanyját találta a konyhába. Nem vett fel mást csak nadrágot, a hajából még csöpögött a víz, egy törülközővel éppen dörzsölte, és próbálta megszárítani. Megtorpant, ahogy meglátta az asszonyt. A konyhaszekrénynek támaszkodott, egy kés volt a kezében, mellette zöldségek pihentek pucolásra várva. Stephanie válla finoman rázkódott, sírt.
A fiú végigment a lépcsőn, rettentően sajnálta, ahogy nemrég viselkedett vele. A nő mögé settenkedett, és a vállára támasztotta az állát. Kisebb volt nála sokkal, ezért össze kellett görnyednie. Amikor kisgyerek volt gyakran csinálta ezt, csak akkor a derekára, vagy a hasára hajtotta a fejét. Stephanie összerezzent, és gyorsan megtörölte az arcát.
– Szeretnél valami különlegeset enni? – lépett el a fiútól a mosogatóhoz, de nem nézett rá hátra.
– Csak szeretnék bocsánatot kérni – dőlt neki a pultnak Eric, és felvett egy krumplit a pultról, és azzal szórakozott.
– Mit csinálsz? – nézett oda hirtelen Stephanie. – Nincs bekötve a kezed, az pedig földes.
Megragadta a fiú sérült kezét, és azonnal a csap alá tartotta, hogy kitisztítsa.
– Olyan környezet után, nehogy már itthon fertőződjön el a sebed – rázta a fejét, miközben az orra alatt mormogott. – Lisa mondta, hogy nem figyelsz rá, dehogy ennyire.
Eric elmosolyodott, és hagyta, hogy az aprócska asszony elővegye az elsősegély dobozát, fertőtlenítse és szépen bekötözze a sebét. Ügyesen, gyakorlottan mozogtak az ujjai, sokszor ellátta már egyik-másik gyermekét. Nemcsak rosszak voltak, és állandóan megsérültek, hanem még a kiképzések is ott voltak. Gyakran megvágták, megütötték egymást, néha saját magukat is.
Hamar végzett, aztán pedig a zöldségekhez fordult, hogy megpucolja őket. Nem szólt, és nem nézett a fiúra. Eric pedig a kiabálásnál is jobban utálta, ha nem veszik őt figyelembe.
– Haragszol? – kérdezte halkan. A hangja rekedt volt, és régebben el sem tudta volna képzelni, hogy ennyire kétségbe tudná ejteni a nevelőanyja haragja. Sosem tudta kezelni az ilyen helyzeteket, ez most se volt másképp.
– Nem haragszom rád, Eric – fordult felé sóhajtva Stephanie. – Hogy is haragudhatnék rád? – tette fel a kérdést, de választ nem várt rá. – A fiam vagy, még akkor is, ha én sosem leszek az anyukád.
– Stephanie – kezdte, de a nő leintette.
– Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – mosolygott szelíden. – Volt egy édesanyád, akit szerettél, sose akarnám átvenni a helyét.
Végigsimított a fia arcán, megigazította a haját, ami össze-visszaállt, és egy csókot nyomott a homlokára.
– De régen hagytad már ezt – mosolyodott el az asszony.
– Most ki kellett engesztelnem téged – villantotta fel a szokásos csibészes mosolyát, Steph felnevetett, és rosszallóan megrázta a fejét.
– Menj vegyél fel valamit, és szárítsd meg a hajad valahogy, nehogy megfázz nekem – hessegette el a fiút a konyhából Stephanie.
– Igenis, anya – adott egy puszit az arcára Eric, majd felrohant az emeletre. A lépcső felénél tartott, amikor leesett neki, hogy mit mondott. Visszafordult, és lemosolygott az asszonyra. Stephanie szemei könnybe lábadtak ismét, és meghatottan nézett fel rá. Teljesen véletlenül, szívből mondta ki, magát is meglepve, de mint attól félt, nem nehezebb, hanem sokkal könnyebb lett minden. Mintha óriási súlyt cipelt volna eddig, és most lerakta végre a terhét.

Felment a szobájába, és keresett magának egy pólót, majd átsietett Lisához. Bekopogott, de válasz nem érkezett, úgyhogy benyitott. Amint kinyílt az ajtó valami felé repült. Elfeledkezve a jobb keze sérüléséről, reflexből elkapta. Felszisszent, ahogy a kemény tárgy beleütközött.
– Megérdemled – mondta rögtön Lisa, aki szemben állt az ajtóval.
– Nem tagadom – lépett be, és visszaadta a cipőt. – De mi van, ha nem én vagyok? Esetleg Rosie?
– Én biztos nem – szólt ki a fürdőszobából az említett lány, és kiintegetett Ericnek, majd folytatta a haja feltűzését.
– Rajtad kívül két ember jöhetett volna. Felisz elkapja, Alexnek meg nem árt, ha fejbe kólintják – vonta meg a vállát Lisa.
– Ne bántsd szegényt, így is ütődött – rázta meg a fejét nevetve. Leült a lány ágyára, ő pedig követte. Végigsimított a combján, majd rajta nyugtatta a kezét. Lisa elpirult, mást nem reagált a közeledésére, de legalább el se lökte magától. – Haragszol? – hajolt közelebb, a vállára hajtotta a fejét, és onnan nézett fel nagy szemekkel rá. Mindig is tudott hízelegni, ez családi vonás volt, az apjuktól örökölték mindketten.
– Ennyivel nem intézed el, nehogy azt hidd – fordult el direkt.
– Biztos? – kérdezte, és csibészes féloldalas mosolyra húzódott a szája. A lány hasára fektette a kezét, és elkezdte csikizni. Lisa felsikított, és vonaglani kezdet a kezei közt.
– Hagyd abba! Ne! – sikoltozta, és próbált menekülni, de a fiú átvette rajta a lábait, és a csípőjére ült, nem hagyva egérutat. Lisa a mellkasát kezdte ütögetni, úgy próbálva lelökni magáról, reménytelen próbálkozás volt. Eric megragadta mindkét csuklóját, és az ágyra szegezte. Mindketten kifulladva pihegtek. A barna szemek csillogtak, ahogy belenézett, puha, eperszínű ajkairól lefagyott a mosoly, és lassan szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de mégsem tette. A pillantásával a lány száját fixírozta, aztán pedig már lentebb is hajolt, és megcsókolta. Az íze olyan volt, mint mindig. A legédesebb eper, amit valaha kóstolt. Lisa kihúzta a kezeit a markából, arra számított, hogy majd ellöki magától, de nem azt tette. A nyakába csimpaszkodott, és úgy húzta magához közelebb, majd a még mindig vizes hajába túrt. Eric belemosolyogott a csókjukba, de valaki megköszörülte a torkát mögöttük. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket. Rosie dőlt a fürdőszobába vezető ajtónak mindentudó mosollyal az arcán.
– Azt hiszem, valamiről megfeledkeztetek – mondta vigyorogva. – Vagyis inkább valakiről.
Legördült Lisáról, és a húgára nézett.
– Egyébként mire készültök? – kérdezte Rosie-tól.
– Vásárolni akartam vinni, de azt hiszem, napoljuk a dolgot.
– Miért? – kérdezte értetlenül. – Mert itt vagyok? Le is léphetek.
– Azért mert nem bírsz magaddal – nevetett fel Rosie.
– Igen? – Eric felpattant az ágyból, megragadta a húgát, és egy barackot nyomott a fejére.
– Most tönkretetted a frizurám – húzta fel az orrát sértetten a vörös hajú lány.
– Uram atyám, mit tettem? – játszotta meg a kétségbeesettet Eric. – Menjetek vásárolni, jót tesz a kikapcsolódás – váltott komolyabb hangnemre ismét a fiú.
– Veled mi lesz? – kérdezte Lisa, aki egy ideje már nem szólalt meg.
– Alszom egyet – vonta meg a vállát. – Hiányzott az ágyam.
– Még maradhattok, úgyis csak ebéd után akartunk indulni – lépett az ajtóhoz Rosie. – Addig legalább lesz időm újra megcsinálni a hajam – nyújtott nyelvet a bátyjára, majd kihátrált az ajtón.
Eric mosolygott, de a mosolya csak addig tartott, amíg az ajtó be nem csukódott, aztán lehervadt. Lisa felült, és óvatosan a karjához ért.
– Mi nyomaszt ennyire? – suttogta, és végigsimított az arcán. Öt napja nem tudott borotválkozni, már eléggé érezhető volt a borostája, ettől kissé ápolatlan tűnt, de nem tette kevésbé vonzóvá. Kellemesen csikarta végig az érzékeny bőrét, libabőrös lett a karja az érzéstől.
– Semmi, csak fáradt vagyok – mosolygott rá Eric. Lisa hosszasan figyelte a műmosolyt, de nem szólt rá semmit, csak közelebb húzódott hozzá. A kezei közé fogta a fiú jobbját, és megforgatta. Új kötés volt rajta. Az anyag fehér volt, és makulátlan. Ügyesen kötözték rá, biztosan nem magának csinálta. Aztán a csuklójára kúsztak az ujjai. A fura jelek még mindig ott éktelenkedtek a bőrén, mint valami billog. Eric követte a szemével a vékony ujjak mozgását, amik végigrajzolták a jeleket, aztán Lisa ránézett. A szemhéja félig le volt eresztve, a hosszú szempillái majdnem a szeme alatt lévő karikákat seperték. Ő még mindig a csuklóján lévő írást nézte.
– Mit jelent? – kérdezte Lisa, a hangja rekedt volt, megköszörülte a torkát.
– Azt, hogy házi őrizetbe vagyok – Eric hangjába újból visszatért a düh, és a pillantása is úgy lángolt, mint amikor hazajöttek. – Ha kilépek a házból, riasztja a Tanács embereit. Már ha csak a küszöböt átlépem.
– Nem mehetsz sehová? – kerekedett el a lány szeme.
– Amíg ez rajtam van nem, vagyis nem tart vissza, de ha Crusader megtalál biztos visszadug a börtönbe.
– Eric – suttogta a lány.
– Igen?
– Hagy gyógyítsalak meg – kérte ismét.
– Lisa ezt már megbeszéltük – sóhajtott fel. – Nem jó ötlet. Ha megtudják, miket tudsz...
– Mégis honnan tudnák meg? – vágott közbe Lisa. – Hacsak te nem mondod el, nem fogják megtudni.
– Tudod, hogy sosem mondanám el – suttogta.
– Akkor nincs mitől félnünk – kezdte el kibogozni a kötést.

17. fejezet

Sziasztok!

Itt a 17. fejezet, Eric- Lisa lesz ismét, Chris egy darabig megint nem fog szerepelni.
Remélem, mindenkinek jól megy a suli és jó kis éve lesz. Tartsa bennetek a lelket, hogy kb. egy hónap és őszi szünet :D
Addig is jó olvasást a fejezethez!

Puszi :)

17. fejezet

    John és Annabell közeledett a cellájához. Kulcs fordult a zárban, és mindketten beléptek. Eric rájuk se nézett. A fejét a bal kezén nyugtatta, a jobb lábát a bal térdére fektette, a másik kezével, vagyis a sérülttel, pedig elegánsan bemutatott Johnnak. A középső ujját úgy emelte fel, hogy véletlenül se Annabell felé álljon, még szerencse, hogy ennyire különbözik a járásuk. John megfogta, és a falnak lökte a kinyújtott kezet. Eric féloldalasan elvigyorodott, de még mindig nem volt hajlandó rájuk nézni.
– Mennünk kell! – szólt Annabell, nem törődve a közjátékkal.
– Mi van, mindig ti végzitek a piszkos munkát? – kérdezte jókedvűen.
– Állj fel! – parancsolt rá John, és a lábát lelökte a priccsről, hogy muszáj legyen felülnie, vagy lezuhan róla.
Eric egy pillanat alatt felpattant, és a rácsnak lökte a másikat, hangos csörömpöléssel járt, ahogy nekiszállt. John meglepődött a hevességén, és az erején. Nem is tudott rögtön reagálni, Eric addigra már megragadta a felsőjét, és a rácsnak nyomta.
– Nagyon kemény vagy, igaz? – kérdezte, de mielőtt még Annabell hozzáérhetett volna, el is engedte. John megigazította az ingét, sértette kivonult a cellából. Eric kinyitotta, és újra összecsukta a jobb kezét, mialatt utána indult.
– Miért nem bírod? – Annabell szorosan mögötte jött, és nem úgy tűnt, mint aki mellé akar lépni beszélgetni.
– Mert egy seggfej – felelt Eric, és hátranézett rá a válla felett. – Csak azt ne mondd, hogy te kedveled!
– Együtt dolgozunk – mondta végül a lány. Eric felnevetett, és megrázta a fejét.
– Sejtettem!

A Tanács terméhez vezették, és amikor beléptek megláthatta, hogy mindenki rá vár. Mindenki ott volt, nemcsak a Tanács tagjai, hanem az egész családja, még Stephanie is kijött a kórházból, és úgy tűnt, sírt. A szemei vörösek volt, és most is könnyek csillogtak bennük. A kezét pedig folyamatosan tördelte. Eddig össze-visszaugrált a tekintete, most megállapodott rajta. Megkönnyebbült tűnt. Eric meglepetten pillantott a nevelőanyjára. Erős nőnek gondolta, aki sosem sírna, főleg nem érte, aki nem is az édes gyermeke. Igaz évek óta nevelte már, sőt az igazi édesanyjáról nem sok emléke maradt, Stephanie már szinte teljesen átvette a helyét, de mégsem tudta az anyjának hívni, de most, most nagyon megtörtnek tűnt, Eric el is szégyellte magát.
De aztán tovább siklott a tekintette, mert valaki megszorította az asszony apró kezét. Josh mellette állt, nem az asztalnál, a tagok közt ült. Eric szemei összeszűkültek, és a széke felé kapta a pillantása. Josh helye üres volt, nem ült ott más, de az az érzése támadt, hogy a nevelőapja sem ült ott egy ideje. Hogy önszántából, vagy félreállították-e, azt nem tudta leolvasni a férfi arcáról.
Crusader már öt napja tartotta bezárva, minden nap lement hozzá, és megkérdezte hajlandó-e elmenni, ő pedig minden nap azt válaszolta, hogy nem. Azóta nem látott senkit a családjából.
Alex, Felisz és Rosie aggódva figyelték, rájuk villantott egy féloldalas mosolyt, de nem látszott, hogy ez megnyugtatta volna őket. Jason kifejezéstelen arccal bámulta, és mellette állt Lisa. Gyönyörű volt ma reggel is, mint mindig. Még az aggodalom is jól állt neki. Mint mindig, amikor aggódik vagy gondolkodik a láncát babrálta. A haját kivételesen lófarokba fogta, nem sikerült túl rendezettre, pár hajszál kiszabadult, ezeket a füle mögé rejtette el, biztosan túl zaklatott volt, amikor csinálta. Egy átlagos farmert, és egy fehér, testhez simuló toppot viselt, de így is gyönyörű volt, ilyen egyszerűen.
Viszont nem figyelhetett sokáig a lányra, Crusader felállt, és megszólította, kénytelen volt a Tanács tagokra nézni.
– Eric – mondta erélyesen –, gondolom, nem változott a döntésed mióta utoljára beszéltünk.
– Nem – rázta meg a fejét.
– Látom önfejű vagy, mint a szüleid. – Crusader ellépett az asztaltól, és ismét előtte állt meg. Durván megragadta Eric állát, és maga felé fordította. Stephanie felsírt a háttérben. – Tudod, ha rajtam múlna már saját kezűleg régen kicibáltalak volna a városból. Az a szerencséd, hogy nem én kaptam meg a felügyeleted jogát. – Majd a füléhez hajolt, és úgy folytatta, hogy csak ő hallja. – A nevelő szüleid bármit feláldoznának érted, pedig hozzájuk a vér sem köt.
– Mi? – kérdezte meghökkenve, és azonnal Joshra kapta a tekintetét, aki kifejezéstelen arccal állt ott, a felesége vállát simogatva.
Crusader elengedte, aztán hátrább lépett. Eric legszívesebben kérdezett volna, de tudta, hogy úgy sem kapna rájuk választ, így inkább hallgatott, tőle szokatlan módon. El nem tudta képzelni, mibe mehettek bele Brieceék érte és a szabadságáért.
– Mivel úgy látom, nem változik a hozzáállásod, semmi értelme téged itt tartani – jelentette ki Crusader. – Hazamehetsz!
Feliszék hátul fellélegeztek, de Eric még sejtette, hogy lesz folytatása a dolognak.
– De – kezdte a férfi –, ha megtudom, hogy belekeveredsz a nyomozásba, a bátyád felszívódásába, és ebbe a titokzatos nephilimvadász rejtélyébe, saját kezűleg öllek meg.
– Nagyon szeretsz mindent saját kezűleg intézni – jegyezte meg Eric. Morrison felnevetett, de Crusader szeme szigorúan villant, így azonnal abbahagyta.
– Ez pedig – ragadta meg a fiú karját –, egy búcsúajándék.
Megszorította a csuklójánál, mire Eric felüvöltött, és térdre esett. Crusader gúnyosan vigyorgott, de úgy tűnt, nagyon koncentrál. Aztán elengedte a kezét, amin mint valami billog, furcsa jelek jelentek meg.
– Ezt nem teheted – háborodott fel az ifjú nephilim.
– Ó, dehogy nem, már meg is tettem – ült vissza a székébe a férfi.
Eric mérgesen neki akart ugrani, de a két bátyja egy pillanat alatt ott termet, és lefogták.
– Eresszetek! – kiáltotta dühtől elvakultan. Nagyon hadakozott, de Alex és Jason könnyedén visszatartották.
– Ne légy bolond! – sziszegte Jason, hogy csak ő hallja. – Vissza akarsz menni a börtönbe?
– Meg akarom ölni.
– Mi lesz Chrisszel, és Lisával? – kérdezte aztán a fiú. Eric ránézett, és abbahagyta a küzdést.
– Elengedhettek – mondta aztán –, nem teszek semmit. Ígérem – biztosította őket, amikor haboztak.
Végül mindkét fiú hátrább lépett. Eric Crusader elégedett képével nézett szembe.
– Mióta törvényes ez? – kérdezte.
– Nehéz idők, drasztikus megoldásokat követelnek – dőlt előre. – A te érdeked is szolgálja, így nem keveredhetsz bajba.
– Semmivel se jobb, mint a börtön – felelte szárazon Eric.
– Szerintem kényelmesebb lehet – suttogta baljóslatúan a férfi. – Mehettek! – intett nekik.
Lisa megragadta Eric karját, és elkezdte kifelé húzni a teremből. A fiúnak nem kellett ránéznie, hogy tudja ő az. Az érintése még mindig ugyan úgy hatott rá, mint amikor először találkoztak.
– Ne feledd, ha elhagyod a házat, tudni fogok róla! – kiáltott utánuk Crusader.

Eric nem szólt semmit, amíg visszaértek. Folyamatosan remegett a dühtől, de nem tett semmit. Amint átléptek a portálon, Stephanie át akarta ölelni, de kitért előle, és elhagyta a könyvtárat. A nő szeme ismét könnybe lábadt, de hamar kihúzta magát, és felvette a mosolygó édesanya álarcát.
– Mit kértek ebédre? – fordult körbe. Mindenki zavartan nézett rá, senki sem szólt. – Na, nem hiszem el, hogy nem vagytok éhesek. Hát jó, akkor én döntök!
Megfordult, majd kisétált a szobából, a férje pedig követte.
Lisa körbenézett, senki sem szólt semmit. Megrázta a fejét, majd a fiú után indult. Először a szobájában kereste, de nem volt ott. A szobája üres volt, csak úgy, mint az előző napokban, a tetőre gondolkozni jár, most pedig túl zaklatott, amit ki kell adnia magából, vagyis csak a pincében tudta elképzelni. Azonnal leszaladt a lépcsőn, majd a csigalépcsőn, és benyitott az edzőterembe. A fiú megint a boxzsákot püfölte, így adva ki a mérgét.
– Azt hittem, először zuhanyozni fogsz – jegyezte meg a lány, ahogy belépett. – Hogy van a kezed? – kérdezte, aztán és beljebb ment.
– Mint, amit átszúrtak egy tőrrel – lihegte a fiú szarkasztikusan.  Ahogy megállt, hogy válaszoljon, Lisa láthatta, hogy vérzik. A kötés, mikor még eljöttek tiszta volt, nem volt rajta egy aprócska vércsepp sem.
– Hagyd abba! – kiáltotta élesen, hangosabbra, és ijedtebbre is sikerült, mint szerette volna. – Pihentetned kell!
– Volt már pár sérülésem, sosem akadályozott – fordult felé Eric.
– Dühös vagy, megértem – bólintott –, de ezzel csak magadnak ártasz.
A fiúhoz lépett, és megfogta a jobb kezét. Óvatosan kibontotta a kötést. Rendesen ellátták, kitisztították, nem volt begyulladva sem, csak éppen ismét felszakadt, és vérzett.
– Meggyógyíthatom – suttogta Lisa.
– Nem, ne – húzta ki a kezét az övéből Eric.
– Miért ne? – háborodott fel a lány.
– Mert mégis mit mondanék, hogy gyógyultam meg ilyen gyorsan? – emelte fel a hangját ő is. – Kaptam rá egy gyógypuszit, és begyógyult?
– Komolyabb is lehet, mint amilyennek látszik, én meg nem történté tudom tenni, tudnád rendesen használni.
– Ezt is tudom... majd – ellenkezett tovább.
– Honnan tudod?
– Tudom mozgatni Lisa – fogta meg a lány kezét megnyugtatóan –, ha begyógyul, csak egy heg marad.
– És ha nem?
– Akkor így jártam – felelt egykedvűen.
– Jó, hogy te ezt ilyen könnyedén veszed, de én féltelek – mondta megbántottan, és ott akarta hagyni, de Eric megragadta a derekát, és visszarántotta magához.
A nephilim hátulról ölelte át, vigyázva, nehogy összevérezze.
– Ne haragudj! – suttogta a fülébe. – Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem ér annyit, hogy lebukj.
– Neked. – Lisa még mindig sértett volt, így elkapta tőle az arcát.
– Feszült vagy – csókolgatta a nyakát hátulról.
– Persze, hogy az vagyok. – Próbálta nem megadni magát, de nem volt könnyű dolga. – Ostobaságot csinálsz.
Eric felsóhajtott, majd elengedte, és hátrébb lépett.
– Elmentem lezuhanyozni – mondta, és kifelé indult.
– Itt hagysz? – kérdezte hitetlenül a lány. – Meg se beszéltük.
– Nincs kedvem veszekedni, neked meg úgy tűnik van, szóval igen, itt.
A fiú kihátrált az ajtón, és közben le sem vette a szemét róla, a pillantásában csibészes fény csillogott. Lisa felkapta az első kezébe akadó tárgyat, és felé hajította, de Eric reflexei jók voltak, előbb becsukta az ajtót, mint, hogy eltalálta volna. A box kesztyű, így csak a fát találta el, és lehullott a földre nem okozva benne semmi kárt. Aztán pedig ki is nevette, jól lehetett hallani, még akkor is ha távolodott éppen a lépcsőn.

16. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett végre a 16. fejezet. És igen, Chris, az egész fejezetben benne, végig, minden második mondat az övé, szóval elvezzétek ki. Bár szegénykém nincs éppen a legjobb formájában, de van, él és ő Chris, szóval remélem, örültök neki, hogy hallotok róla. :)
Jó olvasást!

Puszi :)

16. fejezet

– Eric ne rohangálj már! – kiáltotta az öccse után Chris már sokadszorra. Az udvaron kergette fel és alá már minimum 10 perce. A kisfiú nevetve rohant az egyik sarokból a másikba. – Apa vár az edzőterembe, ne gyerekeskedj.
    De Eric még gyerek volt. Chris tudta, hogy az öccse utálja az edzéseket, és a tanulást. Játszani szeretett, az udvaron rohangálni, és bosszantani a bátyját, de ezt az apjuk sosem fogja belátni, állandóan csak a tanulnivalóval és az edzésekkel nyaggatta.
– Kapj el, ha tudsz! – vigyorgott rá hátra a kisfiú.
    Chris gyorsabb tempóra váltott, de bárhogy igyekezett nem kaphatta el az öccsét. Aztán azt vette észre, hogy Eric egy szakadék felé rohan, és nem lassít.
– Ne! – kiáltotta. – Állj meg! Vigyázz! – de ezt már nem a tizenéves önmaga ordította a kisfiú után, hanem a mostani énje. Még gyorsabb tempóra ösztökélte a testét, de nem haladt előrébb, az öccse pedig egyre közelebb ért a szakadékhoz. Megtorpant a szélén, de a súlyától kilengett, egyensúlyát vesztette és leesett.
– Chris segíts! – kiáltotta, de a fiú későn ért oda a szakadékhoz, nem tudta megmenteni, lezuhant.

*

– Tűnj a fejemből! – rázta meg a fejét mérgesen. A láncai csörögni kezdtek, ahogy próbált mozogni. Az arcát a kezei közé fogta, és szorosan hunyta le a szemét. Összeszorította a fogait, így próbálván kizárni a gondolataiból a démont, de nem ment vele sokra. Kiverte a hideg veríték, a haja összetapadt tőle, kicsit homályosan látott a sok megpróbáltatástól, és a kimerültségtől.
– Csak most kezdek belejönni – vigyorodott el Saiker, és közelebb lépett a fiúhoz. Végighúzta a kezét a meggyötört arcon, és a halántékánál állt meg az ujjával. Chris felüvöltött a fájdalomtól, és újabb révületbe esett.

*

    Lisa ült előtte az iskola lépcsőjén. Elindult felé, ahogy a valóságban is tette.
– Még jó, hogy nem nyálaztál – morogta a lány maga elé. Ahogy akkor is, most is elvigyorodott, majd megszólította.
– Hogy mondod? – kérdezte a megszokott gúnyos hangján.
– Semmi. Mit akarsz tőlem? – válaszolt undokul.
– Bocsánatot kérni – suttogta.
– Bocsánatot? – prüszkölt a lány, és felpattant a lépcsőről. – Sosem bocsátok meg neked. Mindent megváltoztathattál volna, ha van benned elég bátorság, de csak egy gyáva alak vagy semmi több.
– Lisa… Én mindent megtettem… – próbált közbevágni, de a lány nem engedte.
– Nem lennék most ott, ahol vagyok – folytatta kíméletlenül. – Veszélybe sodortál mindenkit. Mindenki élete a te lelkeden szárad, te aljas gyilkos – megpróbálta megfogni Lisa kezét, de az elrántotta. – Undorodom tőled. Ne is lássalak többet! Az lenne a legjobb, ha meghalnál…

 

*

    Újabb kép tárult a szeme elé. Egy kolostor ódon falai között volt, ahol fáklyák világították meg a folyosókat, és egy lány állt előtte a félhomályban. Mezítláb volt, fehér és könnyű hálóruhát viselt, vörös haja mintha lángolt volna a fehér anyag felett. Egészen apró volt, és törékeny, mégis volt benne valami hátorozottság.
– Rosie? – suttogta Chris, és felé lépett. Az oldalra fordította a fejét a neve hallatán, majd lassan, nagyon lassan felé fordult, Chris hátrahőkölt a látványtól. A lány arca beesett volt, és falfehér, a szemében düh szikrázott, a száját penge vékony vonallá szorította össze. Jobb kezével a mellkasát fogta, amiből egy fekete tőr állt ki. A vére átáztatta a szövetet, de ő csak állt, és a fiút nézte mérgesen.
– Miattad van minden – suttogta kíméletlen hangon, és tett felé egy lépést. – Miattad vagyok árva, hidegvérrel gyilkoltad meg a szüleim. Most pedig engem is megölsz. Meghalok, mert nem voltál elég bátor. Mind meghalunk!
– Ne! – kiáltotta a fiú, és a füléra tapasztotta a kezét. – Hagyd abba! Nem bírom tovább! Ölj meg inkább!
    De Rosie csak közeledett felé kínzó lassúsággal, kihúzta a saját mellkasából a fegyvert, és az övébe szúrta. Chris éles fájdalmat érzett, majd belezuhant a sötétségbe.

*

    Valaki megrázta a vállát, majd adott neki egy pofont is.
– Ébredj már! – morogta az illető dühösen. Chris kinyitotta a szemét, pár pillanatig eltartott, amíg felfogta ki is áll előtte.
– Mondd, hogy ez is csak egy rémálom – suttogta.
– Saiker nincs itt – mondta James, és elvigyorodott, mire a másik egy panaszos nyögést hallatott.   
– Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – kérdezte.
– Kíváncsivá tett, milyen a megtört Christopher Laser – válaszolt lesajnálóan James, majd belerúgott a lábába. – Tényleg ennyi lennél? Egy félős kisfiú, aki ijedten kuporog a földön a sötétben?
– Nincs sötét, tökéletesen fehér a mosolyom – vetette oda félvállról.
– Nézz magadra! Mi lett belőled? – lépett közelebb James. – Olyan vagy, mint egy megszeppent, foglyul ejtett őzgida. És mind ez miért? – kiáltott rá. Megragadta az ingét, és felrángatta a földről. – Te és az öcséd beleszeretettek az angyalkába, milyen emberi! – gúnyolódott.
– Nem szerettem bele – suttogta a fiú.
– Hát persze, hogy nem – nevetett fel James. – Én pedig Csipkerózsika vagyok, és tündér keresztanyáim vannak – mondta gúnyosan
– Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a rokonságoddal – kontrázott Chris.
 – Mégis miatta adtál fel mindent. Vagy tán tévedek? Az a nyamvadt fattyú megbabonázott.
– Ne mondj róla ilyet – sziszegte.
– Miért ne? Én nem tisztelem az ő fajtáját, de látom, nálad már másképpen mennek a dolgok – lökte vissza a megbilincselt fiút a földre.
    Chris visszazuhant a nedves padlóra. Az ódon kövek hidegek voltak, és kemények. Az oldala eddig is lüktetett, de most össze kellett szorítania a fogát, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól.
– Bár be kell, hogy valljam, tényleg igazán jól esik az embernek a közelség. A melegség, amit áraszt, még engem is elgyengített – folytatta, miközben sétálgatni kezdet. – Bármennyire is fájt neki az én érintésem, az övé igazán kellemes volt. Kár, hogy nem marad sokáig az élők sorában – nevetett fel.
– Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű lesz – nézett fel rá Chris. Kissé akadozott a beszéde a fájdalomtól, és a látása is el-elhomályosult. – Vannak, akik még védelmezik.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát. – Saiker vajon mit akar még tőled?
– Biztosan szépen éneklek – szűrte a fogai között. Négykézlábról ülő helyezettbe próbálta magát fellökni, de az oldala miatt csak nagy fájdalmak árán sikerült.
– És én még tisztességes párbajban akartalak megölni. Megérdemelnéd, hogy most rögtön szíven szúrjalak – lépett hozzá közelebb James. – Annyira szánalmas vagy.
– Akkor mire vársz még? – szűkültek össze Chris szemei. – Tedd meg! Ez minden vágyad, nem?
    James elővette a kardját, szétvágta vele Chris ingét, már ami maradt még belőle, majd a fiú bőréhez nyomta a hegyét, pontosan a szívéhez. Megforgatta a fegyvert, apró sebet ejtve, amiből vér buggyant elő, és folyt végig a mellkasán, majd leeresztette a pengét.
– Nem mered? – kérdezte Chris gúnyosan.
– Jobb ötletem van – vigyorodott el lenézően James. – Húzzátok fel a láncokat – szólt ki a két őrnek.
    Elkezdték felhúzni a láncait, felrángatva őt az ülésből. Kifeszítették, lábai éppen, hogy érték a földet. James élvezettel figyelte a szenvedését. Megforgatta a kardot a kezében, majd közelebb lépett Chrishez, egészen közel.
– Ez a terv? Felállítottál a kényelmes ülésből? Briliáns! – gúnyolódott.
– Nem gondolod, hogy meg kellene húznod magad? Az én kezemtől függ a sorsod – James fekete szemei dühösen villantak.
– Ha meg akarsz ölni, úgyis megteszed, bármit is mondok – nézett farkasszemet a másik nephilimvadásszal.
– Eltört egy bordád – jegyezte meg, mikor hátrábblépett.
– Nem, csak megrepedt. – James szemei dühösen összeszűkültek, ökölbe szorult a keze, majd egy jól irányzott ütést mért a fogvatartott fiú bordáira. Chris felüvöltött a fájdalomtól, majd összeszorított fogakkal összegörnyedt, és egyeletlenül lélegzett.
– Már törött – jegyezte meg gonoszul.
– Bármit tehetsz velem, közel sem tudsz annyira kegyetlen lenni, mint a démonok. – Még mindig zaklatottan vette a levegő, hallani lehetett a hangján, hogy nagy fájdalmak árán sikerül csak megszólalnia.
– Csak szeretem, ha igazam van. – Leakasztott egy tőrt az övéről, és megforgatta a kezei között. – Megszabadítsalak a szenvedéstől? – morfondírozott.
– Megérdemlem a szenvedést – suttogta Chris rekedten. – Sokkal rosszabbakat tettem.
– Ó, ne már – sóhajtott fel színpadiasan James. – Nem szeretem az önostorozó magatartást. Az nem élvezetes!
    Elővett egy üvegcsét a zsebéből. Vörös folyadék volt benne. Chris rögtön rájött, hogy az vér, méghozzá démonvér és azt is tudta, mire jó. Bármilyen vér is keringett a szervezetében, úgy hat rá, mint egy halandóra, ha megfelelően használják, James pedig értett hozzá.
    Belemártotta a tőrt hegyét a vérbe, majd a másik vadász elé lépett, és a mellkasának nyomta a fegyvert. A véres penge úgy égette a bőrét, mint a feltüzelt piszkavas. Az összeszorított fogain át is hallatszott az üvöltése, majd James elrántotta a bőrétől a tőrt, és enyhült a fájdalom, még ha el nem is múlt. Összeszűkült szemekkel nézte a fiú elégedett vigyorát. Megfeszült, megrántotta a láncot, olyan erős késztetést érzett rá, hogy behúzzon egyet neki, hogy a bordájáról is elfeledkezett egy pillanatra. James gúnyosan felnevetett, és hátrább lépett, vetett rá egy lenéző pillantást, majd újra megmártotta a vérben a tőrt, és újra Chris bőrének nyomta, csak most a másik oldalt, nem messze a kulcscsontjától. Újból felüvöltött. Kiverte a hideg verejték, csak a láncok tartották álló helyzetbe, ő teljesen elhagyta magát.
– Egyébként az öcsédtől jövök – forgatta a keze közt a tőrt.
– Eric? – emelte fel a fejét Chris, és ránézett. – Mi van vele?
– Kicsit lesittelték – rántotta meg a vállát James.
– Mi? – kérdezte értetlenül a báty.
– A Nephilimek Tanácsa úgy döntött, jobb nekik nélküle – magyarázta. – Úgy gondolják, hogy nem túl megbízható, mert az öcséd.
– De jól van? – száradt ki hirtelen Chris szája, és az eddiginél is ércesebb lett a hangja.
– Mondjuk úgy, hogy jobban, mint te – kerülte ki a pontos válaszadást a nephilimvadász.
– Szóval bántották?
– A jobb kezét örülhet, ha tudja majd még használni – mondta ki végül James.
Chris lassan kifújta a levegőt, próbálta magát nyugtatni, nem túl sok sikerrel. A szemeibe visszatért az élet, csak úgy lángoltak a dühtől, a bosszúvágy újra erőt adott neki.
– Miért mondtad el? – szűrte a fogai közt.
– Mégis csak a bátyja vagy, vagy mi – vonta meg a vállát James.
– Miért voltál nála? Kárörvendeni?
– Én? – mutatott magára sértettséget szimulálva. – Dehogy! Úgy ismersz te engem? Eresszétek le! – kiáltott ki az őröknek, majd elment.

15. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 15. fejezetet. :)
Meg volt az első hetem az egyetemen, hát maradjunk annyiban, hogy érdekes. Vannak nagyon jó oldalai is, rosszak is, de tetszik. Kíváncsi vagyok milyen lesz majd hosszútávon, most még nagyon aranyos volt minden prof.-om, majd vizsgaidőszak után újra nyilatkozom :D
Na, de nem húzom az időt, eleget vártatok már, fejezet!
Jó olvasást!

Puszi:)

15. fejezet

Eric a cellája hűvös falának vetette a hátát, egy napja van itt, nagyjából. A kezét ellátták, az orvos fájdalom csillapított akart neki adni, de nem fogadta el. Most a gyér fény felé fordítva nézegette a kötést, és a rajta lévő vérfoltot. Furcsa érzések keringtek benne, nem igazán bánta a történteket, és újra ezt tette volna. Megpróbálta ökölbe zárni a kezét, de felszisszent a fájdalomtól, nem zárult össze, de nem is erőltette. Csontot ért a tőr, csak karcolta, de nem volt kellemes. A fejét sóhajtva hátrahajtotta, a jobb kezét pedig leeresztette maga mellé.
Többször eszébe jutott már, hogy ilyen cellában van a helye az apja megölése miatt, de nem gondolta, hogy egyszer valóban idejut, főleg nem, hogy nem is a gyilkosságért. Chris, és a sok hazugság már kezdte felemészteni. Nemcsak a megtalálása miatt volt fenn annyit, hanem azért is, mert nem tudott aludni. Állandóan kattogott az agya, mindig talált valami kérdést, amit meg kellett válaszolnia. Hát most lesz ideje gondolkodni.
Bosszantotta a tehetetlensége, sosem volt még ennyire korlátozva. Gyűlölte, hogy nem tud semmiről, és nem tud semmit lépni, annyi dolga lenne, mégsem képes változtatni rajtuk. Minden megy a maga útján, ő pedig csak sodródik az árral.
– Szóval ez a nagy nephilim vendég szeretet? – jött egy gúnyos hang a sötétből, megakasztva őt a gondolkozásban. Eric keserűen felnevetett, kicserepesedett szája felrepedt a reakciótól, és a vér fémes ízét érezte a nyelvén.
– Úgy járkálsz ide ki-be, mintha nem is az ősellenségeid főhadiszállása lenne – jegyezte meg. A hangja reszelős volt a víz elvonás miatt, idegen, ő maga is alig ismert rá.
– Hát ilyen biztonsági rendszerrel nem is csoda, hogy bejutottam – vonta meg a vállát a fiú, és még mindig nem lépett ki a fényre. – Egyszerűen tragikus, hogy ezért a látogatásért egyetlen nephilimet sem kellett megölnöm.
– Rémes – kontrázott Eric. – Meddig bujkálsz még a sötétben, James?
– Az én terepem a sötétség.
– Az enyém meg a fény? – nevetett fel hitetlenkedve. – Lassan úgy tűnik, elmosódnak a határok, és nem mindenki lesz gonosz vagy jó.
– Hű, de filozofikus lettél – vigyorodott el James, és előre lépett a fénybe, hogy neki támaszkodhasson a rácsoknak.
– Volt időm gondolkodni, itt nagy magányomban – heccelte Eric.
– Akkor jó, hogy jöttem. Legalább nem unatkozol, Szépfiú. Tessék! – hajított be egy ügyes mozdulattal valamit a cellába. Egy műanyag üveg gördült végig a kőpadlón, Eric lehajolt felvenni, és elnevette magát.
– Szénsavmentes ásványvíz? – kérdezte hitetlenkedve.
– Mit vártál? – vonta meg a vállát a másik. – Szarvasbőr kulacsot, tiszta forrásvízzel?
Eric még mindig nevetve megrázta a fejét, majd a bal kezével lecsavarta a kupakot, és az egészet megitta.
– Honnan tudtál róla, hogy itt vagyok? – kérdezte kíváncsian, miközben visszadobta az üveget, James pedig ügyesen elkapta.
– Egy kémemtől. Ma már mindenki becsületét meg lehet venni – vonta meg a vállát. – Nagyon együtt akartál érezni a bátyáddal, úgy látom.
– Aha, csak azért csukattam le magam, hogy tudjam milyen érzés – vágta rá Eric. – Hol van?
– Mutasd a kezed! – szólította fel James.
– Hol van? – Felállt a priccsről és a kalapos alak felé lépett.
– Mutasd! – intett neki a fekete fiú. Eric felemelte a bal kezét, és megforgatta, a nephilimvadász csak egy lenéző pillantással jutalmazta. Felsóhajtott, majd felemelte a másik kezét.
– Szóval tényleg a kezedbe vágott az a félnótás egy tőrt – biccentett csodálkozva –, ez még rajtam is túltesz, van mit tanulnom tőle. Így már nem lesz olyan nagy dolog a legyőzésed.
– Balkézzel is tudok vívni – vettette ellen Eric.
– Majd meglátjuk
– Miért jöttél ide?
– Csak tudni akartam, hogy tényleg igaz-e – vigyorodott el. – Mi van Szépfiú, nem hatja meg őket a szép kis arcocskád?
– Felnőttem már nem vagyok olyan édes – gúnyoldott Eric. James hangosan felnevetett, majd megrázta a fejét.
– Kár volt pattognod – mondta. – Saiker sosem hagyta volna, hogy kimaradj a buliból. Kellesz neki!
– Miért? – lépett közelebb nephilim.
– Nem tudom – rázta meg a fejét a démonvérű.
– Miért?
– Nem tudom.
– Miért? – kérdezte erélyesebben.
– Nem tudom – ordított rá a türelmét vesztve, és a rácsokon át benyúlva megragadta az ingét. Eric lenézett a kezeire, majd gúnyosan vigyorogva a szemébe.
– Szóval miért? – emelkedett meg kérdőn az egyik szemöldöke.
– Rohadj meg! – lökött egyet rajta James, majd elhátrált a cellától neki a hideg falnak. Csönd állt be közéjük. Most Eric vette fel a vadász előző pozícióját, ő támaszkodott a rácsnak, csak ő a homlokát is neki döntötte, jól esett neki a hideg, megzabolázta a fáradtságtól zavaros, ide-odakeringő gondolatait.
James pedig elnézett a folyosó végére, mintha valaki érkezését várta volna. Nem adta a jelét, hogy tovább akarna társalogni, mégsem mozdult.
– Mire készülsz? – törte meg a csendet Eric.
– Miből gondolod, hogy bármire is készülök? – fordította felé ismét a fejét, és a szemébe nézett.
– Ismerlek annyira, hogy tudjam.
James elvigyorodott, és megvonta a vállát. Volt benne valami, valami feszélyezettség, Eric nem tudta ezt hová tenni, talán a környezet volt ilyen hatással rá, azért ő sem sebezhetetlen.
– Én sem szolgálhatok jobb hírrel, a pokolban van. – James rá se nézett, miközben válaszolt. Az egész helyzet abszurd volt, túl komplikált.
– Mire vársz még? Nem ölsz meg, nem mondasz semmit. Mit... – Nem fejezhette be a kérdését, mert hirtelen léptek hangját verték vissza az ódon falak, de ezek nem a bejárat felől érkeztek, hanem az ellenkező irányból, ahol elméletileg csak pár üres cella állt. Valaki megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
– Csak rám várt.
– Saiker – köpte a szót Eric gyűlölködve, és megragadta a rácsot, nem törődve a kezébe nyilalló fájdalommal, és a sebbel, ami felszakadt és vérezni kezdet.
– Örülök, hogy megismersz még – húzódott mosolyra a démon szája. – Vigyázz! Kárt teszel magadba, máris vérzel.
A nephilim kezére pillantott, és a kötésen terebélyesedő vörös foltra, végignyalta az ajkait, mielőtt újra megszólalt.
– Finom lehetsz.
Ericet kirázta a hideg az undortól, de James is megborzongott.
– Mit akarsz itt, kígyó? – kérdezte visszafojtott dühvel.
– Beszélgetni – válaszolt röviden a démon, és közelebb lépett hozzá. Hirtelen mozdulattal megragadta a kezét, és kirántotta a rácson.
– Eressz! – próbálta kiszabadítani magát a szorításból, de nem jutott semmire. Saiker lefejtette a kötést, Eric pedig egyre hevesebben tiltakozott.
– Ez eléggé csúnya – rázta meg a fejét rosszallóan a démon. – Meggyógyíthatnám.
– Eressz el! – sziszegte Eric.
– Remélem, jól vívsz balkézzel – engedte el végül a férfi, a fiú pedig azonnal visszarántotta.
– Én nem akarok beszélgetni – ült le Eric a priccsre ismét.
– Én viszont igen, te pedig nem nagyon tudsz hová menni. Szóval – csapta össze a tenyerét –, lenne egy ajánlatom.
– Nem érdekel – feküdt el, és a plafont bámulta.
– Ó, ez érdekelni fog – felelt magabiztosan Saiker. – Szóval van egy ajánlatom. Mindkettőnknek kielégítő, én úgy hiszem. Visszakapod a bátyád, megígérem, hogy semmi baja nem esik, soha többé.
– Ha? – kérdezte az angyalvérű oda se nézve.
– James kedvenc játékával definiálva, vesztettem mostanában pár bábut a sakktáblámról. Az egyik legjobb futómat többek közt, csak egy maradt, sajnos. Lenne számodra egy előkelő helyem, és nem utolsó sorban úgy gondolom, ha mellém állnál azzal a bátyadat is végleges választásra tudnám bírni irányomban.
Eric a démonra kapta a pillantását, és hitetlenkedve felállt.
– Arra kérsz, hogy a bátyámért adjak fel mindent? – kérdezte lassan, tagoltan, ízlelgetve még az előbb hallottakat.
– Elég jó alkunak gondolom – bólintott a démon.
– Szolgáljalak téged?
– Elég nagy szabadságot kapnál, nem tervezlek téged a véremből itatni, így a gondolataidba se tudnék olvasni és nem tudnálak irányítani sem, ezzel óriási kockázatot vállalva magamra nézve.
– Mi lesz Lisával? – kérdezte pár percnyi csend után halkan. James most újra rákapta a pillantását, a  fekete szemek hitetlenséget, és csalódottságot tükröztek. Ellenben Saiker egészen megélénkült.
– Őt sajnos nem vehetem bele az alkunkba – rázta meg szomorúan a fejét. – Ha nem ölhetem meg, az egész semmit se ér. De legyen, ha a bátyád nem elég, vegyük bele Bireceékat is. Mit szólsz?
– Lisa is, vagy semmi – tartott ki Eric.
– Tudod, a bátyád gondolkozás nélkül igent mondott erre az ajánlatra – kerülte ki az egyenes választ a démon. – De úgy sejtem, ma már ő is rátenné a kis Lisát a listára. Ha lenne időm egy másik olyat szerezni, mint ő, megtenném érted, de már nincs elég időm. Annyi lányt kapsz, amennyit csak akarsz. Szőkét, barnát, feketét, csak kérned kell. Bármilyet választhatsz.
Eric visszafeküdt a priccsre, és újra a plafont bámulta.
– A feltételekből nem engedek – jelentette ki.
– Akkor nincs miért maradnom – mondta még utoljára Saiker, és eltűnt.
De James lépteit nem hallotta. A nephilimvadász még maradt, továbbra is a falnak dőlve, mozdulatlanul.
– Igen? – oldalra sem nézett, úgy tette fel a kérdést.
– Képes lettél volna rá? – kérdezte halkan. – Feladni mindent?
Eric ránézett mielőtt válaszolt, de nem ült fel.
– Valami többet ér az erkölcsnél. Te magad mondtad, mindenki megvásárolható, csak én máshogy.
– Értem – bólintott James, és elindult, de a másik utána szólt.
– Te is megtennéd érte, nem? – Felült az ágyon végre, és kíváncsian nézett utána, a másik hátranézett a válla felett, a pillantása kiismerhetetlen volt, mint általában.
– Kiért?
– Tudod te azt – mosolyodott el Eric halványan.
– Légy egyértelmű – fordult vissza teljesen.
– Feliszért – suttogta komolyan. James szótlan maradt pár percig, gondolkozott a válaszon.
– Nem – mondta aztán. Eric szemei meg elkerekedtek, ezt a választ várta ugyan, de közel sem ilyen határozottan. – Senkiért se tenném meg.
– Ha ez igaz, szomorú, és üres életed lehet – felelt együtt érzően a nephilim. – Még szerencse, hogy tudom, hogy hazudsz. Még megmenthető vagy James.
– Elég lesz neked Lisát megmenteni, engem inkább hagyj békén – megfordult, és úgy folytatta. – Viszlát, Szépfiú! Legközelebb talán nem ilyen barátságos találkozásnak nézünk elébe – intett egyet, majd eltűnt a folyosón.
Eric pedig sóhajtva visszadőlt a priccsre. Újra egyedül maradt a gondolataival.