Megérkezett végre a 16. fejezet. És igen, Chris, az egész fejezetben benne, végig, minden második mondat az övé, szóval elvezzétek ki. Bár szegénykém nincs éppen a legjobb formájában, de van, él és ő Chris, szóval remélem, örültök neki, hogy hallotok róla. :)
Jó olvasást!
Puszi :)
16. fejezet
– Eric ne rohangálj már! – kiáltotta az öccse után Chris már sokadszorra. Az udvaron kergette fel és alá már minimum 10 perce. A kisfiú nevetve rohant az egyik sarokból a másikba. – Apa vár az edzőterembe, ne gyerekeskedj.
De Eric még gyerek volt. Chris tudta, hogy az öccse utálja az edzéseket, és a tanulást. Játszani szeretett, az udvaron rohangálni, és bosszantani a bátyját, de ezt az apjuk sosem fogja belátni, állandóan csak a tanulnivalóval és az edzésekkel nyaggatta.
– Kapj el, ha tudsz! – vigyorgott rá hátra a kisfiú.
Chris gyorsabb tempóra váltott, de bárhogy igyekezett nem kaphatta el az öccsét. Aztán azt vette észre, hogy Eric egy szakadék felé rohan, és nem lassít.
– Ne! – kiáltotta. – Állj meg! Vigyázz! – de ezt már nem a tizenéves önmaga ordította a kisfiú után, hanem a mostani énje. Még gyorsabb tempóra ösztökélte a testét, de nem haladt előrébb, az öccse pedig egyre közelebb ért a szakadékhoz. Megtorpant a szélén, de a súlyától kilengett, egyensúlyát vesztette és leesett.
– Chris segíts! – kiáltotta, de a fiú későn ért oda a szakadékhoz, nem tudta megmenteni, lezuhant.
*
– Tűnj a fejemből! – rázta meg a fejét mérgesen. A láncai csörögni kezdtek, ahogy próbált mozogni. Az arcát a kezei közé fogta, és szorosan hunyta le a szemét. Összeszorította a fogait, így próbálván kizárni a gondolataiból a démont, de nem ment vele sokra. Kiverte a hideg veríték, a haja összetapadt tőle, kicsit homályosan látott a sok megpróbáltatástól, és a kimerültségtől.
– Csak most kezdek belejönni – vigyorodott el Saiker, és közelebb lépett a fiúhoz. Végighúzta a kezét a meggyötört arcon, és a halántékánál állt meg az ujjával. Chris felüvöltött a fájdalomtól, és újabb révületbe esett.
*
Lisa ült előtte az iskola lépcsőjén. Elindult felé, ahogy a valóságban is tette.
– Még jó, hogy nem nyálaztál – morogta a lány maga elé. Ahogy akkor is, most is elvigyorodott, majd megszólította.
– Hogy mondod? – kérdezte a megszokott gúnyos hangján.
– Semmi. Mit akarsz tőlem? – válaszolt undokul.
– Bocsánatot kérni – suttogta.
– Bocsánatot? – prüszkölt a lány, és felpattant a lépcsőről. – Sosem bocsátok meg neked. Mindent megváltoztathattál volna, ha van benned elég bátorság, de csak egy gyáva alak vagy semmi több.
– Lisa… Én mindent megtettem… – próbált közbevágni, de a lány nem engedte.
– Nem lennék most ott, ahol vagyok – folytatta kíméletlenül. – Veszélybe sodortál mindenkit. Mindenki élete a te lelkeden szárad, te aljas gyilkos – megpróbálta megfogni Lisa kezét, de az elrántotta. – Undorodom tőled. Ne is lássalak többet! Az lenne a legjobb, ha meghalnál…
*
Újabb kép tárult a szeme elé. Egy kolostor ódon falai között volt, ahol fáklyák világították meg a folyosókat, és egy lány állt előtte a félhomályban. Mezítláb volt, fehér és könnyű hálóruhát viselt, vörös haja mintha lángolt volna a fehér anyag felett. Egészen apró volt, és törékeny, mégis volt benne valami hátorozottság.
– Rosie? – suttogta Chris, és felé lépett. Az oldalra fordította a fejét a neve hallatán, majd lassan, nagyon lassan felé fordult, Chris hátrahőkölt a látványtól. A lány arca beesett volt, és falfehér, a szemében düh szikrázott, a száját penge vékony vonallá szorította össze. Jobb kezével a mellkasát fogta, amiből egy fekete tőr állt ki. A vére átáztatta a szövetet, de ő csak állt, és a fiút nézte mérgesen.
– Miattad van minden – suttogta kíméletlen hangon, és tett felé egy lépést. – Miattad vagyok árva, hidegvérrel gyilkoltad meg a szüleim. Most pedig engem is megölsz. Meghalok, mert nem voltál elég bátor. Mind meghalunk!
– Ne! – kiáltotta a fiú, és a füléra tapasztotta a kezét. – Hagyd abba! Nem bírom tovább! Ölj meg inkább!
De Rosie csak közeledett felé kínzó lassúsággal, kihúzta a saját mellkasából a fegyvert, és az övébe szúrta. Chris éles fájdalmat érzett, majd belezuhant a sötétségbe.
*
Valaki megrázta a vállát, majd adott neki egy pofont is.
– Ébredj már! – morogta az illető dühösen. Chris kinyitotta a szemét, pár pillanatig eltartott, amíg felfogta ki is áll előtte.
– Mondd, hogy ez is csak egy rémálom – suttogta.
– Saiker nincs itt – mondta James, és elvigyorodott, mire a másik egy panaszos nyögést hallatott.
– Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – kérdezte.
– Kíváncsivá tett, milyen a megtört Christopher Laser – válaszolt lesajnálóan James, majd belerúgott a lábába. – Tényleg ennyi lennél? Egy félős kisfiú, aki ijedten kuporog a földön a sötétben?
– Nincs sötét, tökéletesen fehér a mosolyom – vetette oda félvállról.
– Nézz magadra! Mi lett belőled? – lépett közelebb James. – Olyan vagy, mint egy megszeppent, foglyul ejtett őzgida. És mind ez miért? – kiáltott rá. Megragadta az ingét, és felrángatta a földről. – Te és az öcséd beleszeretettek az angyalkába, milyen emberi! – gúnyolódott.
– Nem szerettem bele – suttogta a fiú.
– Hát persze, hogy nem – nevetett fel James. – Én pedig Csipkerózsika vagyok, és tündér keresztanyáim vannak – mondta gúnyosan
– Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a rokonságoddal – kontrázott Chris.
– Mégis miatta adtál fel mindent. Vagy tán tévedek? Az a nyamvadt fattyú megbabonázott.
– Ne mondj róla ilyet – sziszegte.
– Miért ne? Én nem tisztelem az ő fajtáját, de látom, nálad már másképpen mennek a dolgok – lökte vissza a megbilincselt fiút a földre.
Chris visszazuhant a nedves padlóra. Az ódon kövek hidegek voltak, és kemények. Az oldala eddig is lüktetett, de most össze kellett szorítania a fogát, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól.
– Bár be kell, hogy valljam, tényleg igazán jól esik az embernek a közelség. A melegség, amit áraszt, még engem is elgyengített – folytatta, miközben sétálgatni kezdet. – Bármennyire is fájt neki az én érintésem, az övé igazán kellemes volt. Kár, hogy nem marad sokáig az élők sorában – nevetett fel.
– Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű lesz – nézett fel rá Chris. Kissé akadozott a beszéde a fájdalomtól, és a látása is el-elhomályosult. – Vannak, akik még védelmezik.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát. – Saiker vajon mit akar még tőled?
– Biztosan szépen éneklek – szűrte a fogai között. Négykézlábról ülő helyezettbe próbálta magát fellökni, de az oldala miatt csak nagy fájdalmak árán sikerült.
– És én még tisztességes párbajban akartalak megölni. Megérdemelnéd, hogy most rögtön szíven szúrjalak – lépett hozzá közelebb James. – Annyira szánalmas vagy.
– Akkor mire vársz még? – szűkültek össze Chris szemei. – Tedd meg! Ez minden vágyad, nem?
James elővette a kardját, szétvágta vele Chris ingét, már ami maradt még belőle, majd a fiú bőréhez nyomta a hegyét, pontosan a szívéhez. Megforgatta a fegyvert, apró sebet ejtve, amiből vér buggyant elő, és folyt végig a mellkasán, majd leeresztette a pengét.
– Nem mered? – kérdezte Chris gúnyosan.
– Jobb ötletem van – vigyorodott el lenézően James. – Húzzátok fel a láncokat – szólt ki a két őrnek.
Elkezdték felhúzni a láncait, felrángatva őt az ülésből. Kifeszítették, lábai éppen, hogy érték a földet. James élvezettel figyelte a szenvedését. Megforgatta a kardot a kezében, majd közelebb lépett Chrishez, egészen közel.
– Ez a terv? Felállítottál a kényelmes ülésből? Briliáns! – gúnyolódott.
– Nem gondolod, hogy meg kellene húznod magad? Az én kezemtől függ a sorsod – James fekete szemei dühösen villantak.
– Ha meg akarsz ölni, úgyis megteszed, bármit is mondok – nézett farkasszemet a másik nephilimvadásszal.
– Eltört egy bordád – jegyezte meg, mikor hátrábblépett.
– Nem, csak megrepedt. – James szemei dühösen összeszűkültek, ökölbe szorult a keze, majd egy jól irányzott ütést mért a fogvatartott fiú bordáira. Chris felüvöltött a fájdalomtól, majd összeszorított fogakkal összegörnyedt, és egyeletlenül lélegzett.
– Már törött – jegyezte meg gonoszul.
– Bármit tehetsz velem, közel sem tudsz annyira kegyetlen lenni, mint a démonok. – Még mindig zaklatottan vette a levegő, hallani lehetett a hangján, hogy nagy fájdalmak árán sikerül csak megszólalnia.
– Csak szeretem, ha igazam van. – Leakasztott egy tőrt az övéről, és megforgatta a kezei között. – Megszabadítsalak a szenvedéstől? – morfondírozott.
– Megérdemlem a szenvedést – suttogta Chris rekedten. – Sokkal rosszabbakat tettem.
– Ó, ne már – sóhajtott fel színpadiasan James. – Nem szeretem az önostorozó magatartást. Az nem élvezetes!
Elővett egy üvegcsét a zsebéből. Vörös folyadék volt benne. Chris rögtön rájött, hogy az vér, méghozzá démonvér és azt is tudta, mire jó. Bármilyen vér is keringett a szervezetében, úgy hat rá, mint egy halandóra, ha megfelelően használják, James pedig értett hozzá.
Belemártotta a tőrt hegyét a vérbe, majd a másik vadász elé lépett, és a mellkasának nyomta a fegyvert. A véres penge úgy égette a bőrét, mint a feltüzelt piszkavas. Az összeszorított fogain át is hallatszott az üvöltése, majd James elrántotta a bőrétől a tőrt, és enyhült a fájdalom, még ha el nem is múlt. Összeszűkült szemekkel nézte a fiú elégedett vigyorát. Megfeszült, megrántotta a láncot, olyan erős késztetést érzett rá, hogy behúzzon egyet neki, hogy a bordájáról is elfeledkezett egy pillanatra. James gúnyosan felnevetett, és hátrább lépett, vetett rá egy lenéző pillantást, majd újra megmártotta a vérben a tőrt, és újra Chris bőrének nyomta, csak most a másik oldalt, nem messze a kulcscsontjától. Újból felüvöltött. Kiverte a hideg verejték, csak a láncok tartották álló helyzetbe, ő teljesen elhagyta magát.
– Egyébként az öcsédtől jövök – forgatta a keze közt a tőrt.
– Eric? – emelte fel a fejét Chris, és ránézett. – Mi van vele?
– Kicsit lesittelték – rántotta meg a vállát James.
– Mi? – kérdezte értetlenül a báty.
– A Nephilimek Tanácsa úgy döntött, jobb nekik nélküle – magyarázta. – Úgy gondolják, hogy nem túl megbízható, mert az öcséd.
– De jól van? – száradt ki hirtelen Chris szája, és az eddiginél is ércesebb lett a hangja.
– Mondjuk úgy, hogy jobban, mint te – kerülte ki a pontos válaszadást a nephilimvadász.
– Szóval bántották?
– A jobb kezét örülhet, ha tudja majd még használni – mondta ki végül James.
Chris lassan kifújta a levegőt, próbálta magát nyugtatni, nem túl sok sikerrel. A szemeibe visszatért az élet, csak úgy lángoltak a dühtől, a bosszúvágy újra erőt adott neki.
– Miért mondtad el? – szűrte a fogai közt.
– Mégis csak a bátyja vagy, vagy mi – vonta meg a vállát James.
– Miért voltál nála? Kárörvendeni?
– Én? – mutatott magára sértettséget szimulálva. – Dehogy! Úgy ismersz te engem? Eresszétek le! – kiáltott ki az őröknek, majd elment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése