10. fejezet

Sziasztok!

Úúúú, valamit nagyon el akarok mondani :D Nagyon nagyon boldog vagyok, mert felvettek az ELTE-re!!!!!!!!!!! Szóval nagyon imádok most mindenkit és mindent!!! :D
Meghoztam a 10. fejezetet. Most újra felvesszük Ericék történetének fonalát, remélem, hogy azért örültök. Bocsi, Chris fanok, de most az Eric-Lisa-Alex... fanoknak lesz kedvező időszak.
Bocsi a késésért, de már itt is van.
Jó olvasást!

Puszi:)

10. fejezet

    John sértetten vonult a lány után, mögöttük Lisa, kicsit lemaradva Eric és Alex. Valamin nagyon tanácskoztak, összebújva, halkan beszélgettek. Alex magyarázott valamit a szőke fiúnak, és az elgondolkozva bólintott. Aztán észrevették, hogy Lisa érdeklődve figyeli őket, nem akart odamenni, mert félt, hogy felhívja rájuk a figyelmet, de nagyon érdekelte volna, hogy miről beszélgetnek.
Alex elmosolyodott, ahogy ránézett, majd miközben mondott Ericnek valamit, lökött egyet rajta. Ő csak rosszallóan megrázta a fejét, majd találkozott a pillantása Lisáéval. A fiú tekintete nem mutatott semmi érzelmet, mégis tudta, hogy még mindig azon töri a fejét, hogyan is kerülhetné el az ő lebukását. Még mindig fáradt volt a pillantása, hiába játszotta meg magát, a lány tudta, hogy alig bír már koncentrálni. Ráférne egy kiadós alvás.
Megérkeztek egy faajtóhoz, ami előtt Annabell és John megálltak. Eric azonnal az ajtóhoz akart lépni, és kinyitni, de a lány megragadta a karját, és közelebb hajolt a füléhez. Súgott neki valamit, de olyan halkan, hogy Lisa nem értette. Aztán elengedte a fiút, aki meglepetten nézett rá.
– Légy udvarias! – figyelmeztette még.
– Udvarias a másik nevem – villantott rá egy féloldalas mosolyt.
A lány megrázta a fejét, de ráhagyta. Johnnal lenyomták mindketten az óriási kilincset, majd belökték az ajtó egy-egy szárnyát, tökéletesen egyszerre, mintha gyakorolták volna, aztán mindannyian beléptek.
Éppen Rosie állt egy hosszú asztal végén, őt faggatták. Most viszont mindenki rájuk kapta a pillantását. Voltak ott férfiak, nők, idősebbek, fiatalabbak, fehérek, feketék, de még mongoloidok és arabok is. Egy dolog volt bennük közös mind a nephilimek ezüstös fehér köpenyét viselték, csak úgy, mint a kísérőik. Lisa valami nagyobb dologra számított. Ez csak egy közepes méretű terem volt egy hosszú asztallal, és székekkel. Semmi különleges nem volt itt, az etnikai különbségeket leszámítva. A falak fehérek, az asztal régi, a székek nagyok, és nem túl kényelmesek, legalábbis első ránézésre.
– Eric – mosolyodott el Morrison, felpattant, és kezet fogott vele. – Örülök, hogy látlak. Kár, hogy ilyen körülmények közt, de hát tudod, a formaságok.
– Persze, a formaságok – biccentett a fiú hűvösen.
Josh arcáról semmit sem lehetett leolvasni, nem könnyebbült meg, sőt talán még idegesebb lett. Még nem tudhatta, milyen napja van a fiúnak, jó-e, hogy elkerült, vagy inkább rossz.
– Térjünk vissza a témához, ha kérhetem – köszörülte meg a torkát egy idősebb nő, majd újra Rosie felé fordult. Morrison pedig visszasietett a székéhez. Felisz az egyik falnak dőlve állt, mellette Jason, mindketten őket figyelték. A fiú elindult feléjük, de John kitette elé a kezét, majd gúnyos mosollyal az arcán megrázta a fejét. Eric mormogott valamit, de hátrébb lépett, és csöndben figyelt.
– Szóval azt állítod, hogy nem láttad Christopher Lasert? – kérdezte nő újra Rosie-tól.
– Nem – magyarázta a lány kissé indulatosan. – Én csak azt mondom, hogy nem tudhatom biztosan.
– Hiszen táncoltál vele – szólt közbe egy másik nő, ő viszonylag fiatal volt a húszas éveiben járhatott.
– Táncoltam egy magas, fekete hajú, és kék szemű fiúval – nézett a szemébe Rosie, és nem kapta el a pillantását. – Ez elég sok emberről elmondható szerintem. Egyébként pedig tudtommal Chrisnek hideg kék szemei vannak, amik nem eresztik az ember pillantását. A táncpartneremnek viszonylag sötétkék szemei voltak, talán mélykék, már nem emlékszem pontosan. 
– Szóval maradsz amellett, hogy nem tudod, kivel táncoltál? – kérdezte ismét az idősebb nő.
– Igen – bólintott Rosie –, nem mutatkozott be.
A faggatózó nő még egy darabig tartotta a szemkontaktust, aztán hátradőlt, és Erickre nézett.
– Rendben, mehetsz – intett hanyagul a lánynak. – Eric Laser, Christopher Laser öccse, Emily és Peter Laser kisebbik fia.
– A nagyszüleimet nem sorolja fel? – kérdezte pimaszul a Eric, majd az asztalvégéhez lépett, és hanyagul levágta magát az ott lévő székre, mikor senki se kínálta hellyel.
– Mintha csak az anyádat hallanám – rázta meg a fejét a nő, de nem tűnt sértettnek, még. – Pimasz vagy.
– A pimaszság a véremben van – mosolyodott el féloldalasan.
– Látom.
– Miért is vagyok itt? – könyökölt az asztalra Eric, és közelebb húzta a székét, ami könyörtelenül nyikorgott a padlón, de nem törődött vele, hogy többen is összerezzentek a zajra.
– Kihallgatunk a bálon történtekkel kapcsolatban – vette át a szót egy férfi.
– Nincs mit mondanom – állt fel, és kiindult a teremből, John azonnal elé ugrott, mire Eric elnevette magát.
– Ez komoly? – fordult vissza a Tanács felé széttárt karokkal. – Csak nem gyanúsított vagyok?
– Dehogyis – intette le Morrison azonnal a fekete fiút. – Hogy kérdezhetsz ilyet? Tudjuk, hogy hűséges vagy hozzánk.
– Csak – szólt közbe egy újabb férfi erőteljes hangon. Nagyon hasonlított Johnra, minden bizonnyal az apja lehetett. – Jobb az óvatosság, Chris mégiscsak a bátyád.
– Sosem tagadtam – vonta fel a szemöldökét a fiú.
– Ott volt a bálon vagy sem? – kérdezte a férfi.
– Mr. Crusader, biztos, hogy jó ötlet, hogy maga végzi a kihallgatásom, nem tartom túl elfogulatlannak – tenyerelt rá Eric az asztalra, és farkas szemet nézett az idősebb férfivel.
– Nem hinném, hogy abban a helyzetben vagy, hogy válogathatsz – dőlt előre a férfi is, elfogadva a kihívást.
– Pedig azt hittem, hogy az apám révén nekem itt mindent szabad – gondolkozott el a fiú, majd lebiggyesztette az ajkát. – Szóval tévedtem, kár.
– Eric, kérlek – vette át a szót Morrison. – Tudom, hogy ez az egész igazságtalan, de sajnos elkerülhetetlen ez a procedúra.
– És ha úgy döntök, hogy nem vagyok hajlandó ebben részt venni? – nézett végig a Tanácson.
– Akkor be fogunk zárni egy cellába, amíg meg nem változik a véleményed – mosolyodott el negédesen John apja.
– Dehogyis zárjuk be – ugrott fel Morrison, és átkarolta a fiú vállát. – Ne beszéljük badarságokat! Eric szépen válaszolni fog nekünk, csak kéreti magát egy kicsit.
– Még meggondolom – morfondírozott.
– Eric – szólalt meg most először Josh. A fiú ránézett, egy darabig farkasszemet néztek, majd megadta magát, és megszólalt.
– Chris? – kérdezte, majd ellépett Morrisontól. – Igen, itt volt a bálon.
John apjának az arcára mérhetetlen elégedettség ült ki, kihúzta magát ültében, és úgy nézett körbe, mintha azt mondaná: én megmondtam.
– De nem ő támadta meg az embereket – folytatta a fiú. – Itt volt, tényleg, de a támadást egy James nevű nephilimvadász intézte. Chris, a bátyám megmentette az életem – fejezte be.
– Miért mentené meg az életed, ha meg akar ölni? – kérdezte az idősebb nő, aki Rosie-t faggatta.
– Azért... – kezdet bele a fiú. Lisa csak arra tudott gondolni, hogy el fogja most mondani az igazságot. A kezét tördelte, és közben folyamatosan azt mondogatta magában: Ne mondd el! Kérlek! Csak ne mondd el!
Ne mondd el, kérlek! Csak ne mondd el!
Eric rákapta a pillantását, a szemében döbbenet ült. Lisa nem értette, miért figyeli a fiú. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, hiszen még mindig őt nézte nem törődve a rászegeződő szempárokkal. De az egyik férfi megköszörülte a torkát, Lisa nem látta, melyik volt, csak tippelhetett, hogy Mr. Crusader.
– Azért mert?
– Mert... – fordult vissza a fiú kábán. – Mert magunknak tartogatjuk egymást – bökte ki hirtelen, majd megmagyarázta. – Senki nem végezhet velem csak ő, és fordítva.
– Érdekes fogadalmakat tettetek – állapította meg az idősebb nő. – Szóval azt mondod, most nem ő volt?
– Igen – bólintott.
– Miért higgyük el?
– Igazmondó eskü alatt is elmondom, ha kell – nézett mélyen a hölgy szemébe Eric. Végül az elégedetten bólintott jelezvén, hogy nincs több kérdése. John az apjához lépett, és súgott valamit a fülébe. Lisa sejtette, hogy róla van szó, mert a fiú le sem vette róla a pillantását. Nem tévedett, a férfi hamarosan felé fordult.
– És ki ez a lány? – kérdezte. Mindenféleképpen találni akart valamit, amivel megfoghatja Ericet. – Nem ismerős, pedig nagyon jó az arcmemóriám. Annabell?
– A házban volt, amikor odaértünk – kezdte a lány. – A bálon láttam, gondoltam, tudhat valamit.
– Értem – bólintott a férfi. – Hogy hívnak?
– Lisa – válaszolt, de annyira izgult, hogy egy oktávval magasabb hangon szólalt meg a szokásosnál.
– A neved se ismerős – morfondírozott.
– Nem olyan régen ismertük meg – szólt közbe Josh. – Jóban van a családommal.
– Tudod ugye, hogy a nephilimbál csak nephilimeknek van? – fordult felé gúnyosan John apja.
– Nem feltétlen, lehet kivételt tenni – nézett rá nyugodtan a férfi.
– Lehet, jó indokkal – ragaszkodott továbbra is az igazához. Josh már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Eric közbevágott.
– Én hoztam el a bálra Lisát, Josh csak védeni akar.
– Azt állítod, nem is tudott róla? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét Mr. Crusader.
– Azt – bólintott a fiú.
– Ugye tudod, hogy az emberek nem tudhatnak rólunk, veszélyes lehet.
– Tudom – bólintott ismét.
– Mégis elmondtad ennek a lánynak, hogy ki vagy – folytatta a férfi.
– Igen.
– Miért? – kérdezte kíváncsian.
– Mert komoly terveink vannak a jövőben – jelentette ki egyszerűen a fiú.
– Komoly? – képedt el Morrison. – Mennyire komoly? Ugye tudod, hogy csak akkor mondhatod el egy embernek, ki vagy, ha a házasságon gondolkozol.
– Tudom. Meglepően okos gyerek vagyok, ismerem a komoly szó jelentését – bólintott ismét Eric kissé gunyorosan. Lisa csak most fogta fel, miről is beszélnek, és döbbenten nézett a fiúra, de az nem viszonozta a pillantását. – Komolyak a szándékaim.

9. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 9. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Egy kis Vicktorie és Chris múltidézés :D
Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár. :)
Jó olvasást!

Puszi:)

9. fejezet

Egy árnyalak lopakodott éjszaka a kórház folyosóin. Már régen megtanulta, mikor járnak körbe a nővérek, és mikor van műszakváltás. Azt is, hogy melyik orvos végzi rendesen a munkáját, és melyik ül csak az irodájában egész este. Hangtalan léptei aprócska visszhangot sem vertek, a sötétbe is beleolvadt a fekete ruhája által. Már nem messze volt a helytől ahová tartott, amikor megszólították.
– Hová lesz a séta? – először azt hitte, hogy az egyik orvos kapta el. Lehunyta a szemét, és csalódottan fújta ki a levegőt, már készült a támadásra. Gyorsan megfordult, kimeresztette a fogait, és ráfújt a leleplezőjére, de végül nem végzett vele. Csak egy fiatal fiú jött ki az egyik kórteremből, és ő szólt neki.
– Na, nézd csak! Gondolom, nem itt dolgozol – lepődött meg a srác.
    Csak most nézte meg igazán magának. Nagyjából 180 centi lehetett, talán egy kicsit magasabb, még az ingén át is látható volt, hogy izmos a mellkasa és még mellé az arca is szép volt. Talán a legszebb arc, amit eddigi élete során látott, pedig már élt pár évszázada. Sötét, fekete haja volt, ami éles kontrasztban állt a fehér bőrével szemben, és hideg kék szeme. De fáradtnak tűnt, és megviseltnek, ki tudja, mikor aludhatott utoljára, talán beteg is volt. Végül is miért másért lenne egy kórházban? Megölhette volna, de mégsem tudta megtenni. Magával ragadta a fiú szépsége, nem is ismerte, de beleszeretett, első pillantásra, a külsejébe legalábbis. Fiatal volt még, nagyjából 17-18 éves.
    Eddig észre sem vette, hogy nem lazított a tartásán, még mindig támadó pózban állt. Most felegyenesedett, és kíváncsian tekintett a fiúra. Félre döntötte a fejét, és úgy vizsgálta tovább. Sápadt volt, akár egy vámpír. A szíve vadul kalapált, rendszertelenül, legalábbis az érzékei ezt súgták, és még sosem csalták meg. Az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a legfurcsább, friss vér szaga áradt belőle.
– Beteg vagy? – hallotta meg a saját hangját. Kimondta, amit gondolt, mielőtt megállíthatta volna. A fiú óvatosan elmosolyodott, és felé lépett.
– Szóval megúszom? – kérdezte kedvesen. – Nem ugrasz a nyakamnak?
– Akartam, de betegeket nem bántok – suttogta. – Vicktorie vagyok – nyújtott kezet.
– Chris, Christopher Laser – viszonozta a gesztust.
– Nem vagy nephilim – állapította meg a lány.
– Te sem – vigyorodott el Chris. Észveszejtő mosolya volt, Vick csak azt vette észre, hogy nem tudja elszakítani róla a pillantását.
– Ha nem vagy nephilim, mit keresel itt? – kérdezte, mert sehogy sem tudott rájönni, mit keres ezen a helyen. Az ő számára itt veszélyes lehet.
– Az öcsém – bökött a szobára, ahonnan kilépett –, odabent fekszik.
– Mi történt?
– Kómában van – szomorodott el. Vicktorie késztetést érzett rá, hogy vigasztalóan megérintse, olyan gyámoltalannak tűnt. De mielőtt léphetett volna, a fiú nagy levegőt vett, és megszólalt.
– És te? – kérdezett vissza. – Mit keresel itt? Te jól vagy, ugye?
– Én? – hökkent meg azon, hogy bárkit is érdekelhet, hogy mi van vele. – Én... én csak... – dadogta. Nem akarta beismerni, hogy annyira szomjas már, hogy lassan megőrjíti. Kapart a torka a beszélgetés alatt, és csakis a több évszázados gyakorlatnak köszönhette, hogy nem ölte meg Christ. Pedig kellemes illata volt, finomnak tűnt.
    Megértően elmosolyodott, majd egy tőrt vett elő a bakancsából. Vick egy pillanatra megijedt, és hátrált egy lépést. Ha nem lenne szomjas, simán végezne vele, de kezdte elhagyni az ereje, már nem bízott magában annyira, főleg így, hogy már tudta, mi is a fiú valójában.
Chris megemelte a tőrt, és megvágta a karját. Vicktorie meglepetten nézett rá, ahogy felemelte a kezét, és felé nyújtotta.
– Nyugodtan, tudom, hogy éhes vagy – biztatta. – Jobb, mint a tasakos vér, igaz még nem kóstoltam – mosolyodott el, még a tőrt is elrejtette újból a bakancsába.
    Vick közelebb lépett lassan, és végig a fiún tartva a szemét megízlelte a vérét, Chris nem mozdult, csak mosolygott. Bár, amikor elkezdte szívni, felszisszent, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. A lány lehunyta a szemét, és alig tudott betelni a friss vér mámorító ízével, de meg kellett szakítania a vacsoráját, vagy megöli őt. Észre se vette, mikor kerültek le a földre, de most ott ült Chris ölében, aki a derekát fogta át óvatosan, és úgy tartotta magához szorítva.
    Vicktorie elengedte a kezét, és megtörölte a száját. A fiú továbbra is kedvesen tekintett rá. Újból elfogta a jól ismert érzés, az önutálat, amikor egy élő emberből iszik.
– Elég volt? – kérdezte Chris. Megviselte a vérveszteség, félárbocra ereszkedett a szemhéja, de más jelét nem adta a fáradtságnak.
– Ha többet iszom, megöllek – nézett a kék szemekbe, de nem mozdult az öléből, pedig már nem volt indokolt, hogy ott üljön.
– Tudom – suttogta a fiú csendesen.
– Miért hagytad, hogy igyak belőled? – kérdezte vádlón Vicktorie. – Megölhettelek volna? Mit csinálsz, ha nem tudok leállni, és minden csepp vért kiszívok a testedből?
– Hagyom – adta meg az egyszerű, és rövid választ Chris.
– Mi? – bökte ki meglepetten, tátva maradt a szája az egyenes és nem várt választól.
– Őszintén? – simított végig a lány haján, és egy szőke tinccsel kezdet játszadozni, kerülve a pillantását. – Örültem volna neki, ha nem tudod visszafogni magad, és megölsz.
– Miért? – lepődött meg ismét Vick.
– Mert haldoklom – suttogta Chris rekedten, majd elmosolyodott, de ez a gesztus nem volt őszinte. – Mennyivel jobb érzés kimondani, mint magadba tartani. Bármennyire is erősnek és bátornak tartam magam, szeretném inkább gyorsan végezni, mint hosszan szenvedve. Szánalmas mi? – nevetett lesajnálóan a fejét rázva.
     Vicktorie ajkai egy néma O-t formáltak. Meglepetten figyelte a fiú arcát, nem tudta felfogni az előző mondatát. Ilyen fiatalon hogyan haldokolhat?
– Mi történt? – kérdezte meg végül. Arra számított, hogy tolakodásnak veszi majd, és nem válaszol, de újabb meglepetést okozott, őszintén elmesélt neki mindent.
– Démonvér folyik az ereimben – kezdte. – Az életem függ tőle, annyiszor ittam, hogy függővé váltam, az elvonás pedig a halálommal jár. Persze, az angyalok vére nem öl meg, csak a démonoké. A sors fintora! Ha túl sokat iszunk azért, ha túl keveset azért.
– Akkor miért nem iszol továbbra is? – bizakodott a vámpír. – Pár csepp is életben tartana, tapasztalatból mondom.
– A démon, akinek a vére kellene, meghalt.
– Akkor keress egy másik démont – Chris felnevetett, de közben köhögő roham jött rá. Meggörnyedt, és ijesztő, fuldokló hangot adott ki. Vicktorie azonnal felugrott, segítséget akart hívni, csak nem tudta, merre induljon, de a fiú megragadta a csuklóját. A jobb kezével erősen szorította a lányét, ő pedig visszaguggolt hozzá. A vér ismerős, fémes szaga csapta meg az orrát, Chris vért köhögött fel, aztán hirtelen abbahagyta. Szégyenkezve törölte meg az ajkait, majd elengedte a vámpír kezét.
– Bocsánat – suttogta. Vicktorie nem értette, de nem kérdezett rá, csak kinyögte, ami elsőként eszébe jutott.
– Nem muszáj meghalnod – suttogta, és megtörölte a fiú homlokát, amit kivert a veríték. – Én segíthetek rajtad. Ha megharaplak...
– Vámpírrá válok – fejezte be Chris a mondatát, bár nem nézett rá Vick reflexből bólintott. – Köszönöm, de nem akarom.
– Elborzaszt? – suttogta csalódottan a lány, maga sem értette, miért viseli ez meg annyira. – Undorodsz a magamfajtától? 
– Dehogy – rázta meg a fejét Chris, és ránézett. Tiszta kezével végigsimított az arcán, majd az álla alá tette, hogy muszáj legyen ráfigyelnie. – Sosem undorodnék egy olyan gyönyörűséges lénytől, mint te.
    Vicktorie ajkai szétnyíltak a döbbenettől, a bók annyira boldoggá tette, mint még soha semmi, bár az emberi életére már nem emlékezett. Hirtelen ötlettől hajtva előre dőlt, és megcsókolta a fiút. Meglepődött, de nem húzódott el. A vér ismerős, sós ízét érezte az ajkain, amik még így is bársonyosan finomak, és puhák voltak. A fiú összeszedte a bátorságát, és a hajába túrt. A nyelve utat tört magának akaratosan a szájába, ő pedig örömmel engedett neki. Chris szenvedélyes volt, és magával ragadó, ahogy Vicktorie sejtette, de végül muszáj volt elhúzódnia, mert már nem bírta levegővel. A homlokának döntötte az övét, és zihált. Elmosolyodott, és a hüvelykujjával végigsimított a lány fehér bőrén.
– Összepiszkoltalak – suttogta. Vick felnevetett, de nem törődött vele, hogy véres lett. A fiú kék pillantása egészen sötét lett a vágytól. Könnybe lábadt a szeme, és végigcsurgott pár könnycsepp az arcán. Nem tudta, miért siratja a nephilimvadászt, hiszen nem is ismeri. – Na – suttogta Chris kedvesen, és letörölte a könnyeket –, mi a baj?
– Nem tudom – szipogta Vicktorie. – Csak... ez olyan szörnyű.
– Nem is ismersz – nevetett fel hitetlenül –, mégis meggyászolsz?
– Hát ez az, nem ismerlek, mégis úgy érzem, sokkal jobbat érdemelsz, egy boldog életet – mosolyodott el ő is. A fiú az ajkaira hajolt, és ismét egy csókot lehelt rájuk.
 

*

 
    A kórterem üres volt, és sivár. Az ágynemű bűzlött az erős fertőtlenítőszertől. Bántotta Vicktorie érzékeny érzékeit, elfintorodott, ahogy véletlenül belefúrta az orrát a párnába. Chris hátulról ölelte át, az arcát a nyakához hajtotta, a lehelete csiklandozta a lány bőrét. Elmosolyodott, és megszorította az őt átölelő kart. Megemelte az összekulcsolt kezüket és a fiú tenyerébe csókolt. A bőrén érezte, hogy felfelé görbül a szája, ahogy elmosolyodik, de nem mozdult meg. Belélegezte a bőrének finom illatát, miközben végig csókolt az alkarján. Egy csúnya vágás húzódott a kezén, a seb össze volt varrva. A nyelvével puhán végigsimított rajta, majd tovább haladt felfelé a karján. Az ajkai finoman súrolták a bőrét, de aztán egyszer csak Chris kinyújtotta a kezüket, és felnézett.
– Ez kicsit olyan, mint zokniba szeretkezni – mondta, és végigsimított a kezén lévő motoros kesztyűn. Vicktorie boldogan felnevetett, majd megfordult kissé, hogy a szemébe nézhessen. A kék szempár fürkészően nézett rá, várt valami magyarázatot.
– Sosem veszem le – suttogta.
– Észrevettem – mosolyodott el csibészesen Chris, a szemei csillogtak, boldognak tűnt.
– Olyasvalakié volt, aki sokat jelentett nekem – mondta szomorúan Vicktorie. A fiú arcáról lehervadt a mosoly, bocsánatkérően nézett rá.
– Sajnálom, hogy felhoztam – suttogta, és végigsimított az arcán, majd a füléhez hajolt. – Szerencsés férfi lehetett.
    Végigsimított újra a kesztyűn, ami nagy volt a lányra, de nagyon vigyázott rá, hogy soha el ne hagyja. Fekete volt, és ujjatlan, kicsit megkopott az évek folyamán, de még mindig szép darab. A fiú ujjai még mindig játszadoztak vele, becsúsztatta őket a bőr alá, végig simítva így a lány tenyerén, még a tépőzárat is kibontotta.
– Tetszik? – kérdezte hirtelen Vicktorie. Chris elmosolyodott, de nem válaszolt, csak fölé hajolt. A két kezével a két oldalán támaszkodott meg, hogy ne nehezedjen rá, és apró csókokat hintett az ajkaira. A lány a hajába túrt, a rövid szálak selymesen peregtek az ujjai alatt.
– Bemutatod nekem az öcséd? – kérdezte két apró csókocska között Chris megdermedt a mozdulat közben félúton, majd egy pillanattal később visszaült mellé az ágyra.
– Nincs magánál – mondta rekedten.
– Ő nem fog megismerni engem, de én láthatom őt – ült fel Vick is, és végigsimított az arcán. – Ha nem bánod, persze.
– Nem, nem bánom – állt fel Chris, és felöltözött. 



    Vicktorie az ágyhoz sétált lassan, rosszabbra számított. Egy összetört fiú képe élt előtte, aki nagyon hasonlított Chrisre. De nem ez fogadta, a kissrác olyan volt, mintha aludna, csak a körülötte lévő gépek nem illettek a képbe. Hasonlított a bátyjára, de közel sem annyira, mint hitte. Az ő haja szőke volt, az álla pedig finomabb vonalú, mint a testvérének , és neki is elképesztően szép arca volt, bár még elég fiatal. Vick végigsimított a homlokán, mielőtt megszólalt volna.
– Sajnálom – suttogta, és hátrafordult Chrishez. A fiú felsóhajtott, de nem szólt semmit, csak leült a fotelba, ami a sarokba volt tolva úgy, hogyha kinyitják az ajtót, nem látták meg. Vicktorie elé lépett, és az ölébe ült.
– Miért nem alszol kicsit? – kérdezte.
– Nem akarom egyedül hagyni.
– Majd én vigyázok rá, amíg pihensz – Chris gondolkodott egy darabig, végül pedig bólintott, majd lehunyta a szemét, és hamar elaludt. A lány egy ideig figyelte, ahogy alszik. Végigsimított az arcán, majd egy csókot nyomott a homlokára. Aztán felállt, és a betegágyhoz lépett…

*

    A motornak támaszkodva állt a kórház előtt. Le sem vette a szemét a bejáratról, ami pár percen belül kicsapódott, és Chris lépett ki rajta, azonnal kiszúrta, és felé indult.
– Meggyógyítottad – állt meg előtte, és mélyen a szemébe nézett.
– Meg – bólintott.
– Miért tetted? – hajolt közelebb gyanakodva.
– Miért ne? – kérdezett vissza a lány. – Ha nem teszem meg, nagy eséllyel meghal. Számomra csak egy vágás volt, és pár csepp vér.
– Mit vársz cserébe? – továbbra is bizalmatlanul figyelte. Nem sokan cselekedhettek önzetlenül érte, értette meg Vicktorie.
– Semmit – háborodott fel a lány a gyanúsítgatás miatt. – Láttam, hogy mit jelent neked, nem akartam, hogy fájdalmat okozzon az elvesztése.
    Chris elgondolkodott, majd elmosolyodott. Hozzáhajolt, és megcsókolta.
– Köszönöm – suttogta az ajkaira.
– Látom, megtaláltad a kesztyűt – fogta meg a fiú kezét Vicktorie.
– Visszaadom – kezdte el leszedni, de a lány megállította.
– Neked adom – mondta halkan. Chris értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Ideje továbblépnem.
– Merre mész? – kérdezte az állával a motor felé bökve.
– Még nem döntöttem el – vonta meg a vállát a vámpír. – Nincs kedved velem tartani?
– Szeretnéd? – lepődött meg a nephilimvadász.
– Szeretném, ha megtennél valamit – nézett a szemébe Vick –, vagy maradj az öcséddel, és mondd el neki, mi lesz veled. Vagy gyere velem.
– Nem tudom, mennyi időm van hátra, és azt se, milyen állapotba leszek pár nap múlva – válaszolt a fiú, és végigsimított az arcán. Vicktorie nadrágján lévő övtartóba dugta a mutatóujjait, és magához húzva átölelte.
– Nem érdekel – suttogta mosolyogva. A testük miden apró porcikája összeért. Chris a fenekére kulcsolta a kezeit, és elmosolyodott féloldalasan.
    De az idilli pillanat nem maradhatott sokáig így, mert ismét kinyílt a kórház ajtaja, és egy vörös hajú kislány – legalábbis az ő szemében az volt még – lépett ki rajta. Körbenézett, majd ahogy meglátta őket feléjük sietett. Gyanakodva szemlélte a szőke lányt, de nem szólt rá semmit.
– Eric keres – fordult Chrishez. A fiú a kórházra, majd Vicktoriere nézett, de ő megvonta a vállát.
– Válassz! – utasította. Újra az épületre vándorolt a tekintete, majd az újonnan érkezőre.
– Mondd meg neki, hogy találkozunk még – biccentett a kislánynak, és megfogta Vicktorie felé nyújtott kezét. A kislány pillantása az összekulcsolt kezükre vándorolt, majd beharapta az alsó ajkát.
– El se búcsúzol tőle? – kérdezte vádlón, és úgy tűnt, a sírás kerülgeti.
– Viszlát Rosie! – köszönt el Chris, majd elvette a felé nyújtott bukósisakot.

 *

    Vicktorie Chris régi szobájában ült az ágyon. Nem maradt itt semmi, ami a fiúra emlékeztetné. Csak az a pár csepp megszáradt vér a padlón, ami miatta került oda. Chris eltűnt, és fogalma sincs, hogyan is segíthetne rajta.
    Élete legszebb időszaka volt az együtt töltött másfél év, szinte sosem szakadtak el egymástól. Beleszeretett a fiúba, és még mindig szereti, még ha tudja is, hogy Chris nem érez iránta semmit. Sosem érzett barátságnál többet, igaz kicsit többet adtak egymásnak, mint általában a barátok szoktak. Aztán két évvel ezelőtt Chris furcsán kezdet viselkedni, akkor amikor Saiker meglátogatta. Egészen addig azt hitte, halott a démon. Aztán pár nappal később eltűnt. Minden szó, és búcsú nélkül felszívódott, és ő ismét egyedül maradt. Azzal töltötte az előző két évet, hogy a nyomát kutatta, néhol közelebb járt hozzá, néhol teljesen elvesztette, de végül megtalálta. Csak sajnos elkésett, valami ismét megtört Chrisben. Valami, amit egyszer már összefoltozott, most kezdhette elölről. De a fiú újra eltűnt, és most még meg sem találhatja, hogy segítsen neki.
    Ahogy meglátta Ericen Chris kesztyűjét, kedve lett volna letépni róla. Akár a karjával együtt, ha nem engedi. Ő azt nem az öcsnek, hanem a bátynak adta, de nem tette meg, tudta, hogy Chris nem akarná, hogy ilyesmit tegyen. Szerette az öccsét, és őt is, a maga módján. Könnyek csordultak ki a szeméből, és gördültek végig az arcán, ahogy mindezt végiggondolta. Rádőlt az ágyra, és hagyta, hogy átjárja a zokogás.

8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejezetet is és igen végre szerepel Chris, tudom, hogy mennyire hiányzott már.
Szeretném Lorának küldeni, hiszen megígértem, bár lehet nem ilyen visszatérést szerettél volna :D És köszönöm, mind a szülinapi köszöntéseket, mind azt, hogy gondoltál rám az érettségin:) Köszi! ♥
És akkor a fejezet:D Remélem, érthető lesz, persze új kérdéseket vet fel :D
Jó olvasást! 

Puszi :)

8. fejezet

 Chris egy hideg cella, nyirkos padlóján kuporgott. Az ölében lévő kezein méretes bilincsek díszelegtek, kikezdve a csuklóját, a vére csíkokban folyt végig a bőrén. Az inge több helyen elszakadt. Felrepedt a szája, és valószínűleg megrepedt az egyik bordája is, fájdalom hasított az oldalába minden egyes mozdulatnál. Felemelte a karját, és nézte, ahogy a vér végig csurog rajta, és lecsöpög a padlóra.
    Egy sötét alak jelent meg hirtelen pár méterre tőle. Nem lepődött meg, gyakran csinálta ezt. Most is a fején volt a sötét köpenye, hátrahajtotta, hogy láthassa őt a fiú. Öles léptekkel indult felé, és megállt előtte, előre nyújtotta a kezét, és végig simított az arcán, Chris elrántotta a fejét, de a hirtelen mozdulattól felszisszent, és könnybe lábadt a szeme egy pillanatra.
    Saiker nem szólt semmit, nem reagált az előbbi mozdulatra, csak nagyot nyelt. A fiú nem nézett rá, a másik falat fixírozta.
- Sajnálom, hogy James ilyen csúnyán elbánt veled - szólalt meg végül. - Gyűlölöm, amikor bántják a gyermekeim, még akkor is, ha azok elárulnak. Minden fiú megbotlik néha, nem igaz?
Chris felhorkantott, de nem volt hajlandó válaszolni. Bárhogy is tagadta volna, előbb tartotta ezt a démont az apjának, mint a vér szerintit. Ő látott benne valamit, amit az igazi apja sosem, és ez imponált neki, még ha közben szörnyeteget is nevelt belőle.
- Ahogy vesszük, én is vér szerinti vagyok - szakította meg a gondolat menetét a démon. Chris egy gyűlölködő pillantással jutalmazta érte, de hamar elkapta róla a tekintetét. - Tudom, utálod, hogyha ezt csinálom, de ha nem vagy hajlandó velem kommunikálni...
- Gyerünk szólalj meg! - kiáltotta a fejében egy hang, ő pedig felüvöltött a halántékába vágó fájdalomtól. A kezeit a fejéhez kapta, a láncok hangosan verődtek össze a csuklóin.
- Miért nem ölsz már meg? - szűrte a fogai közt.
- Tudod, a rosszfiúkat megszokták büntetni az apák, hogy megtanulják, a tetteiknek következményei vannak - mondta negédesen Saiker. - Meg fogod tanulni te is!
Égető piszkavas, erre emlékeztette az érzés, ami a fejébe lüktetett, mikor a démon megszólalt. Átnézte az emlékeit, a vágyait, az álmait, az összeset, egytől egyig, nem hagyva nyugtot neki. Minél régebbiekhez ért annál mélyebbre lökte a tüzes vasat a tudatába, amitől Chris látása elhomályosodott. Kiverte a hideg verejték, és nem hallott mást csak a saját sikolyait. Ilyen fájdalmat még csak egyszer érzett, azon az éjszakán. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy ezt tegyék vele, most mégis kénytelen volt átélni ugyanazokat a borzalmakat.
- Az öcséd keres téged - mondta miután elengedte a fiú elméjét. Chris zihált, és alig bírta nyitva tartani a szemeit, ólomsúly nehezedett rájuk. - Kicsit kellemetlen, hogy kényére-kedvére öli az embereimet. Nem egyszerű ám őket átváltoztatni. Nem is tudom melyikőtök ragaszkodása az idegesítőbb?
A démon leguggolt elé, az álla alá tette a kezét, hogy muszáj legyen ránéznie. Meglepően óvatosan fogta a tenyerébe a fiú arcát. Chris tekintete a sötét szempárba fúródott, ami feneketlen volt, és üres. Üveges volt, mintha nem lakozna benne élet, mindig rettegés fogta el a ridegségüktől, nem sok mindentől félt, de ezektől a szemektől igen.
- Mindig azt hittem, hogy te leszel a gyengébb - magyarázta a démon. - Emlékszem napokig sírtál miután elhoztalak. Azt hittem, ez a gyengeség jele, tévedtem. Mindig is te voltál az erősebb. De mindjárt meglátjuk, mennyire is vagy erős. Vajon meddig bírsz ellenállni? - lángolt fel a tekintete dühösen, durván eltaszította magától a fiút. Majd a halántékéhoz nyomta a mutatóujját, Chris felüvöltött az elméjébe fúródó fájdalomtól.
 

*

    Alig tudta vonszolni az eszméletlen fiút, de egy pillanatra sem engedte volna el, még ha az élete múlott is volna rajta, akkor sem. Végre elérte az ajtót, és becsöngetett, de nem bírta tovább, térdre rogyott a súly alatt. Egy pillanattal később már ki is nyitották és Felisz állt meg a küszöbön, majd lenézett rá.
– Segíts! – kérte a térdelő.
– Apa! – kiáltotta el magát a lány kétségbeesetten, Chris közbe újra felállt, és beljebb vitte az öccsét. Aztán minden olyan gyorsan történt. A következő pillanatban mindenki kirontott az előtérbe, Josh mondott neki valamit, beszélt hozzá, de nem értette a fülében dobogó vértől. Elvették tőle Ericet, és felvitték az emeletre. Egyedül Rosie maradt vele, mindenki más elrohant. Ő pedig neki dőlt a falnak, és lefele kezdett csúszni a földre, aztán pedig minden elsötétült.
– Chris! – kapott utána a lány, de már nem tudta kivenni az arcát, csak a feketeséget látta maga körül. 

    Nem tudta, pontosan mennyi időre vesztette el az eszméletét, de már nem az előszobában volt. Kinyitotta a szemét, egy ágyban feküdt. Felült, majd körbenézett, Rosie az ágya szélén ült, és halványan elmosolyodott.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Hol van Eric? – hagyta figyelmen kívül a kérdést.
– A szobájában, a többiek vele vannak – mondta a lány. – Feküdj vissza! Pihenned kell!
– Jól vagyok – állt fel Chris, de megszédült, alig tudta visszaszerezni az egyensúlyát. Az ajtóhoz botorkált bizonytalan léptekkel, de nem tudta kinyitni. – Bezártad? – fordult vissza meglepetten.
– Igen – bólintott határozottan.
– Miért?
– Mert tudtam, hogy ki akarsz majd menni – magyarázta.
– Engedj ki most! – emelte fel a hangját fenyegetően a fiú.
– Alig állsz a lábadon, pihenned kell – állt fel Rosie is, és felé lépett. Megfogta a karját, hogy visszahúzza az ágyhoz.
– Ne játszadozzunk! – suttogta Chris határozottan. – Látnom kell az öcsémet.
– Tudom, de most úgysem tehetsz semmit – nyomta le az ágyra a fiút. – Pihenj egy kicsit.
– Nem érted, hogy nem tudok? – kérdezte meggyötörten. Az arcát a tenyerébe temette, és egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait.
– Rengeteg vért vesztettél – állapította meg a lány, és megragadta a karját, felrántotta az inge ujját, megmutatva a hosszú vágást, amit nem olyan régen kötözött be. – De ezt az egy komoly sebet találtam rajtad, pár öltéssel összevarrtam. Mi történt?
– Semmi – rázta meg a fejét dacosan.
– Chris! – szólt rá mérgesen Rosie. – Mi történt? Mitől vesztettél annyi vért? Alig éltél, amikor megtaláltunk. Mit tett veletek? – az arcára tette a kezét, és maga felé fordította, így muszáj volt ránéznie. A zöld szemekben aggodalom csillogott a szokásos szenvedély helyett. – Veled? 
– Jobb, ha nem tudod, mire képes egy démon – suttogta őszinte, tiszta nyugalommal, meg akarta óvni ezektől a szörnyű információktól. Rosie beharapta az ajkát, és végigsimított az arcán. Egy darabig egymás szemébe néztek. Az ujjai finomak, aprók, és selymesen puhák voltak. Furcsa érzés volt az érintése, más mint másoké. Meglepően kellemes érzés futott végig a gerincén, először azt hitte, hogy a Bizalom Jele, ami a barátaival, a családjával köti össze, de ez annál sokkal erősebb volt, magával ragadóbb, perzselőbb, bensőségesebb. Mindketten érezték, látszott a pillantásukon.
– Sajnálom – súgta, az ujjait Chris hajába vezette, majd közelebb hajolt hozzá, de ő elfordult.
– Most már kiengedsz? – feszült meg az állkapcsán a bőr, ahogy az összeszorított fogai között szűrte a kérdést. Rosie megbántva húzódott arrébb, majd a  kezébe nyomta a kulcsot.
– Mehetsz – suttogta a lány halkan, és csalódottan. Chris még a kulcsot is elfordította a zárban, de nem nyitotta ki az ajtót.
– Gyűlölnöd kellene – mondta keserűen –, mégsem teszed.
– A gyűlöletbe belesavanyodik az ember – válaszolt Rosie.
– Igaz – nyitotta ki az ajtót résnyire, de még mindig nem lépett ki rajta. – Ezt ne csináld többé!
– Csak nem klausztrofóbiás vagy? Nem zárlak be többé, ígérem – mosolyodott el a nephilim kedvesen.
– Nem arra gondoltam – hozzá beszélt továbbra is, de nem volt hajlandó ránézni –, többet ne érj hozzám.
    Rosie élesen szívta be a levegőt, és lefagyott az arcáról a mosoly. Chris érezte, hogy a hátába fúrja a pillantását, hogy arra vár, hogy megforduljon, és megmagyarázza, de nem volt rá képes. Kitárta teljesen az ajtót, és már indult is kifelé, amikor a nephilim utána ugrott, megfogta a karját, és visszarángatta őt a szobába. A nephilimvadász megragadta a lány vállát, és durván a falnak nyomta. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy kiszökött a levegő a tüdejéből, de Christ nem érdekelte, hogy bántotta. A szemei lángoltak a dühtől, nem tudta visszafogni az érzéseit, nem is akarta, ki akarta adni magából.
– Mit mondtam az előbb? – kérdezte dühösen, még mindig falnak szorítva a lányt. – Mire kértelek?
– Miért kértél erre? – kérdezte Rosie egy szikrányi félelem se volt a pillantásában, sőt dacosan tartotta a szemkontaktust.
– Hogy miért? – hökkent meg Chris. – Hány éves vagy? – kérdezte suttogva.
– Mi? – lepődött meg, és nagyokat pislogott az előtte állóra.
– Hány éves vagy? – mondta el ismét lassan, tagoltan a kérdést, bár tudta, hogy elsőre is tökéletesen megértette.
– 13 – válaszolt a lány még mindig döbbenten. – Miért?
– 13 – ismételte Chris. Már két éve történt. Már két éve annak, hogy megölte a szüleit. – Gyerek vagy még, így nem értheted, de jobb, ha elfelejtesz.
    Elengedte őt, majd ismét az ajtóhoz lépett, hogy elmenjen. Csak hogy Rosiet nem lehetett csak úgy faképnél hagyni. A lány visszajátszotta a mozdulatát, és ő vágta falhoz Christ, bár közel sem volt benne akkora erő, mint a fiúban. Ő inkább csak ledöbbent, nem a fájdalom taglózta le.
– Ne merj így beszélni velem! – fújtatott vörösödve. – Ne merj lenézni, csak mert idősebb vagy! Tudom, mit érzek, nem vagyok ostoba, és gyerek sem, már régen nem!
– De az vagy, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy itt veszekszünk – mondta gúnyosan a vadász.
– Mert lenézel – vágta a fejéhez mérgesen.
– Te meg megpróbáltál megcsókolni, és meglepő, hogy ellen tudtam állni – adta ki végül ő is a sérelmét. Rosie ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, de még Chris is meghökkent, hogy ezt tényleg kimondta. Aztán a lány győztesen elmosolyodott, majd közelebb hajolt.
– Én mindig megkapom, amit akarok – suttogta az ajkaira, majd egy gyengéd csókot adott a fiúnak. Chris nem viszonozta, de nem is lökte el magától.
 

*

    Saiker elengedte az elméjét, és hátrább lépett. Chris már meg is feledkezett erről a beszélgetésről. Ez volt az első alkalom, hogy Rosie meglepte, de nem az utolsó. Ekkor találkoztak harmadszorra, a lány mégis úgy viselkedett vele, mintha nem tett volna semmit. Sosem hányta a szemére azt, amit a szüleivel tett. Sosem hozta fel. Sosem kérdezte, hogy miért tette, vagy hogy mit érzett utána. Egyszer sem. Ő pedig sosem vallotta volna be, de szeretett vele beszélgetni, főleg ezután az eset után.
– Nem tudtam, hogy a kis Parker lánnyal is ilyen jó viszonyt ápolsz újabban – dünnyögte Saiker. – Nem sok ez már a jóból? A vámpír, a nephilim, és a védenced. Mindig is tudtam, hogy magával ragadó vagy az öcséddel együtt, de erre még én sem számítottam.
    A démon gúnyosan mosolygva felé lépett, és ismét végig simított az arcán gyengéden, majd keményen felpofozta. Az ütés erejétől oldalra fordult a feje, égett a bőre, és könny szökött a szemébe, de nem volt hajlandó gyengének mutatkozni. Saiker ismét megragadta az állát, de most az ujjai a bőrébe martak. Keményen fogta, muszáj volt ránéznie.
– De ki ne szeretné ezt a szép arcocskát – gúnyolódott. – Kár lenne elcsúfítani, nem igaz? – röhögött fel. – Az apád is ilyen volt, ő is manipulálta az embereket, ezt tőle örököltétek. A meggyőző képességeteket, hogy bárki bármit megtenne értetek.
– Nem is ismerted őt – sziszegte Chris dühösen, gyűlölt az apjáról beszélni. Gyűlölte őt mindenkinél jobban, ki akarta törölni az életéből, de ezt sosem tehette meg.
– Ó, dehogy nem – bólintott Saiker. – Már régóta figyeltem, és már régóta, a születésed előtt elterveztem, hogy az egyik fiát megszerzem magamnak. Így lett nem?
– Miért? – kérdezte Chris, a démon felkeltette a kíváncsiságát. Nem akarta bevallani, de a múltja még mindig sokat jelentett neki. – Honnan ismerted őt?
– Tudtad, hogy az édesanyádat kiutálták, amiért hozzáment? – kérdezte Saiker figyelembe se véve a kérdéseit. – Nem? Pedig így volt, az apád megkérte, hogy tartson vele, megígérte, hogy elveszi, és megad neki mindent. Nem hazudott ez igaz, az édesanyád mindig mindent megkapott, és boldog is volt. Sosem tűnt fel, hogy az ő családját nem ismerted meg?
– Azt hittem, meghaltak – suttogta Chris elképedve.
– Tudod-e, hogy hívták az édesanyádat? – dőlt a falnak a démon.
– Emily – mondta szinte hangtalanul a fiú.
– A vezetéknevére gondoltam – javította a kérdését Saiker. Chris nem válaszolt. – Sejtettem, Crusader volt. Emily Crusader.
– Az nem lehet – hitetlenkedve nézett fel rá. – Elmondta volna – rázta a fejét tehetetlenül.
– Pedig ez az igazság – bólintott a démon. – Emily Crusader. Most már tudod.
Chris elfehéredett, sok mindenre számított, de erre nem. Crusader vér folyik az ereiben. Nem akarta elhinni, hogy a családja kapcsolatban áll azzal a családdal. Lehetetlen volt! De érezte, hogy a démon nem hazudik. Az anyja végigtitkolta ezt. Az ember, akiben mindig bízott, akit a halála után is tisztelt, és mindenkinél jobban szeretett, hazudott neki. Végig eltitkolta, hogy kicsoda is valójában, hogy kikhez köti a vére.
– Tudod – szólalt meg újra Saiker kizökkentve őt a gondolataiból, és kifelé indult a cellából –, a múlt nagyon veszélyes tud lenni. De nem tehetsz ellen semmit, akkor is rokonságban állsz azzal a családdal, amelyiket annyira gyűlölöd. Most ha nem haragszol itt az ideje vacsorázni. 

7. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 7. fejezet! Amit szeretnék Fanninak ajánlani :D (Lora neked csak azért nem, mert a következőbe lesz Chris...:D) Köszönöm a köszöntéseket, az összeset :D ♥
Frissült a szereplők menüpont. 
Szóval jó olvasást!

Puszi:)

7. fejezet

    – John! – bólintott gúnyosan. – Apád hosszabbra eresztette a pórázt?
– Ó, én a helyedben nem vicceskednék – mosolyodott el fagyosan a fiú. Iszap zöld szemei barátságtalanul csillogottak, rövid fekete haja jófiúsan volt lesimítva. Feketében volt, csak a nephilim köpeny csillogott rajta ezüstösen. – Most nem éppen te vagy a kedvenc odabenn.
– Úristen! – tette színpadiasan a kezét a szívére Eric. – Nem fogok kapni ajándékkosarat a szülinapomra?
– Gúnyolódj csak, kíváncsi leszek az arcodra egy óra múlva – folytatta John.
– Rémesek vagytok – lépett ki a konyhából egy lány. Szőke, vállig érő haja volt, igaz lófarokba kötötte, és barna szeme. Idősebbnek tűnt, mint Eric vagy John, talán 20 lehetett. Egy fekete nadrágot, egy szintén fekete blúzt, és egy szürke blézert viselt, mellé pedig ő is felvette a köpenyt. Elegáns volt, nőies, és határozott fellépésű. Az oldalán két kard díszelgett.
– Annabell – ismerte fel Eric a lányt. – Rég láttalak.
– Látom, elküldték érted a rajongói klubod – fojtotta vissza a nevetést Alex. – A húgod nincs itt? – fordult körbe.
– Nincs – nézett rá lenézően Annabell. – Menjünk!
    Utasította őket, és elindult az emelet felé. Nem volt túl barátságos hangulatban, vagy alapból nem volt túl barátságos, ezt nem tudta Lisa eldönteni. De nem gondolkodhatott ezen sokáig, mert Eric felé fordult.
– Maradj itt – nézett mélyen a szemébe –, Alex majd vigyáz rád, amíg visszajövünk.
Tiltakozni akart, de a fiú pillantása annyira átható volt, hogy nem jött ki hang a torkán, így inkább csak bólintott. De nem számított, hogy belegyezett-e vagy sem, ez hamar kiderült. Annabell megfordult, és megrázta a fejét.
– Nem csak érted jöttünk – szólalt meg. – Stephanie-t kivéve mindenkit beviszünk ebből a családból. Őt is csak azért hagyjuk békén, mert kórházban van.
– Mi szükség erre? – kérdezte Eric felháborodva.
– Elővigyázatosság.
– De ő nem is tartozik közénk – próbálta menteni a helyzetet a fiú.
– Ha bálon ott tudott lenni, ezt is kibírja – nézett rá fagyosan Annabell.
– Mi? – csúszott ki Eric száján.
– Lehet, hogy ti férfiak annyira korlátoltak vagytok, hogy nem ismertek fel valakit, ha nem látjátok a fél arcát, de mi nők elképesztő dolgokra vagyunk képesek – oktatta ki lenézően a fiút.
– Ő nem tud semmit, Annabell – próbálkozott tovább Eric. – Nem értek vele semmit.
De a lány nem válaszolt, csak farkas szemet nézett vele, aztán a fiú a halántékához kapott, és felnyögött. Lisa semmit sem értett, csak kapkodta a fejét össze-vissza. Alex elkerekedett szemmel nézett a szőke lányra.
– Hagyd abba! – kiáltotta, amikor Eric meggörnyedt.
– Csak megleckéztetem egy kicsit, nem lesz semmi baja – mosolygott fagyosan Alexre.
Eric a szemébe fúrta a tekintetét, majd felegyenesedett. Annabell ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, de hamar rendezte a vonásait.
– Egész ügyes – bólintott. – Jól bírod a fájdalmat, és uralod az elméd. Ritka ilyen fiatalon.
– Köszönöm – bólintott kedvesen. – Csak egy jó ellenfél kell.
– Na, ne mondd – kacagott fel hitetlenkedve. – Olyan vagy, mint a rózsa – mosolyodott el nem túl szívderítően –, gyönyörű, de tüskés.
Eric felnevetett a hasonlat hallatán – Bóknak veszem.
– Annak veszed, aminek akarod. Menjünk! – utasította őket, majd ismét elindult.

Eric előre engedte Lisát, majd követték a lányt, aki egyenesen a teleporthoz sétált, és feltárta azt, hátra sem nézett, hogy követik-e, átment. Utána Lisa lépett át rajta, majd a fiúk is követték. John miután becsukta az ajtót fontoskodva Annabell mellé sietett, aki figyelembe se vette őt, Eric és Alex erre sokatmondóan egymásra mosolyogtak. Hát igen, nem tartották túl sokra a fiút. Végigvezették őket ugyanazon a folyosón, amin múltkor is jártak, csak most nem a bálterem felé, hanem fel egy hosszú lépcsőn, majd végig egy újabb folyosón.
– Eric – szólította meg őket a hátuk mögül valaki. A fiú hirtelen megfordult a neve hallatán, a többiek követték. Egy átlagos magasságú szintén szőke hajú, csak éppen zöld szemű lány állt előttük. Annabell húga, első pillantásra meg lehetet állapítani, ugyanolyan volt az orrok, a szájuk, és a hangjuk is nagyon hasonlított, de az újonnan érkező volt a fiatalabb, és talán a szebb is. Az ő haja kiengedve omlott a vállára, tincsei minden lépésnél táncot jártak. Az ajkain kedves mosoly játszott. Sokkal barátságosabbnak, nyitottabbnak tűnt a nővérénél. Boldogan tipegett feléjük a folyosón.
– Nem gondolod, hogy kicsit túl sok szép lány ismerősöd van? – suttogta Lisa Eric fülébe durcásan. A fiú elmosolyodott, majd rá pillantott.
– Szerintem csak egy – nézett a szemébe. Lisa gyomrába életre keltek a lepkék, és érezte, hogy elpirul. – Szép színed van – piszkálta a fiú, de már nem volt ideje válaszolni, mert a lány odaért.
– Szia Eric! – köszönt kedvesen mosolyogva, majd a fiúhoz hajolt puszit várva, a többieket észre se vette. Eric hirtelen meglepetten hátrahőkölt, majd mégis előrehajolt köszönteni, ahogy elvárta.
– Szia Jessie! – biccentett Eric nem túl őszinte mosollyal, de mintha a lány ezt nem vette volna észre, figyelmen kívül hagyta.
– Szép hölgy! – hajolt meg Alex színpadiasan, kár, hogy nem volt rajta kalap.
– Te hülye – vihogott idétlenül, és lökött egyet a fiún.
Most már kezdet vetekedni a színe Lisáéval. Szemét volt Alextől, hogy zavarba hozta, még ha első ránézésre meg is állapította, hogy komoly vetélytárs a számára Ericnél. Feszülős farmerjában, és pólójában, csak kicsit volt kirívó, még szerencse, hogy nem volt rajta miniszoknya.
– Te itt? – kezdet cseverészni figyelembe se véve, hogy dolguk van. – Hogyhogy?
– Beidéztek – vonta meg a vállát. – Látod, még díszkíséretet is kaptam.
Jessie felvihogott, talán a kelleténél kicsit jobban, fiúk furcsán néztek rá, de nem zavarta, nevetés közben többször megérintette Eric karját.
– Jessica! – szólt közbe a nővére. – Sietnénk!
– Jó – nézett undokul a testvérére –, mehettek. De találkozunk utána? Ehetnénk valamit, a bálon olyan hirtelen eltűntél, alig tudtunk beszélni, annyira rohantál.
Ericre nézett reménykedve, a fiún pedig látszott, hogy bajban van. Lisa át se gondolta mit tesz, csak a tenyerébe csúsztatta a sajátját, és összekulcsolta az ujjaikat. Eric elvigyorodott, ahogy ránézett. Megszorította a kezét, majd bocsánatkérően fordult Jessie felé, akinek a szemei nagyobbra már nem igen dülledhettek a kiesés veszélye nélkül. Ezután már minden mindegy alapon Lisa meg is szólalt.
– Hát mára közös vacsorát terveztünk, de egy ilyen kedves barát miatt elhalaszthatjuk – mosolygott a megdöbbent lányra, aki egy ideje nem pislogott, és még jobban belekapaszkodott Ericbe, most már a másik kezével is. – Vagy akár csatlakoznál is? Szívesen látunk.
– Mi? – nézett rá a lány értetlenül, majd automatikusan megrázta a fejét. – Nem, köszi, nem akarok zavarni. Sziasztok!
Hebegve megfordult, majd elindult abba az irányba ahonnan jött. Alex addig bírta visszatartani a nevetését, amíg eltűnt a folyosó végén, aztán egyszerűen csak kitört belőle. Meggörnyedt, és a szemét törölgette.
– Hú, ez nem volt semmit – röhögött. – És még szívesen látunk. Hát ez kész! – Megrázta a fejét, majd végre sikerült neki felegyenesedni.
– Örülök, hogy jól szórakoztatok a húgomon – szólt közbe Jessica nővére. Alex azonnal abbahagyta a nevetést, és elkerekedett szemekkel nézett a háta mögé, elfelejtkezett Annabellről.
– Te csak örülsz neki, ha nem kerül velem közelebbi kapcsolatba – nézett rá nyugodtan Eric.
– Én igen – biccentett a lány. – De ő, teljesen beléd esett. Hiszen mondtam gyönyörű, de tüskés. Ha ennél jobban hasonlítanál a bátyádra, már ő lennél.
– Nagyon úgy beszél, mintha ismerné Christ – súgta Lisa Alex fülébe.
– Ismeri is – válaszolt a fiú. Lisa meglepetten nézett a szőke lányra, korban végül is megfelelő lehetett. Chris pedig eléggé elragadó a maga módján, kitudja, mi lehetett köztük régen.
– Én és a bátyám nem vagyunk ugyanazok – mondta Eric kiismerhetetlen hangsúllyal.
– Ó, dehogynem, ugyanolyanok vagytok – tette keresztbe a kezét a mellein a lány. – Csaltok, hazudtok, manipuláltok. Az egész családod ilyen volt, a véretekben van.
– Én manipulálok? – mutatott magára hitetlenül Eric. – Nem az én apám játszik kerítőnőt.
– Igaz, te csak a húgommal játszadozol – bökte meg a mellkasát Annabell.
– Inkább most törjem össze a szívét, mit hitegessem évekig, nem? – tárta szét a karját csodálkozva.
– Ugyanolyan seggfej vagy, mint a bátyád – fordult meg, ő ezzel lezártnak tekintette a vitát.
– Mert nem szeretett? – szólt utána Eric kimondva azt, amit a legkevésbé kellett volna. Annabell megtorpant, és visszafordult.
– Nem szeretett? – kérdezte hisztérikus hangon. – Kihasznált!
– 13 volt, az se tudta, mi az, hogy kihasználni – mondta Eric kínosan.
– Miért nem tudta elmondani, hogy nem jelentek neki semmit? – kérdezte a lány. – Miért hagyott reménykedni?
– Mi van? – hökkent meg a fiú. – Elrabolták! Bocs, hogy nem az jutott először az eszébe, hogy megkeressen, és elmondja, hogy felejtsd el.
– Ha téged volt ereje évekig látogatni, hozzám is eljöhetett volna – ragaszkodott az igazához Annabell önfejűen.
– Néha összefutottunk, de korántsem nevezném azt látogatásnak.
– Na ne már! – emelte az égre a pillantását. – Láttam a bálon. Táncolt vele – bökött az állával Lisa felé –, de még a Parker lánnyal is. Velem miért nem? Hozzám még csak odajönni sem volt képes. Miért? – kiabálta mérgesen. – Miért nem tudott volna beszélni velem?
– Nem mondod, hogy te még mindig... – kezdte Eric, de nem fejezhette be, mert a lány belefojtotta a szót.
– Nem – mondta fagyosan. – Többé már nem. Megkérték a kezem, és igent mondtam.
– Gratulálok – biccentett a fiú őszintén. – Remélem, boldog leszel.
Annabell lenézően pillantott rajta végig, de nem szólt semmit.
– Csak egy kérdés még – emelte fel a kezét Eric.
– Igen? – kérdezte undokul a lány, mintha nagy szívességet tenne azzal, hogy végighallgatja.
– Te adtad fel Christ? Te mondtad el, hogy ott volt a bálon?
– Nem – mondta sértetten Annabell. – Én egy szót sem szóltam. Nem tőlem tudják.
– Hanem tőlem – szólt közbe John büszkén kidüllesztve a mellét, aki eddig szó nélkül hallgatta a vitát. Gúnyos, elégedett mosoly ült az arcán, ahogy látta, hogy a két fiú meglepődik.
– Mindenki tudta, hogy nincs túl sok sütnivalód – eszmélt fel először Alex. – De hogy spicli is légy, ezzel még magadat is alul múltad.
– Mégis mit vártál? – mosolyodott el gúnyosan Eric, és Johnt fixírozta nem túl barátságosan. – Mit vársz egy Crusadertől? Az egész család gerinctelen férgekből áll.
– Ó, éppen te nem vethetnéd a szememre a családot – lépett közelebb fenyegetően John. Magasabb volt, mint Eric, és nagyobb darab is, de a fiú nem hátrált meg.
– Szeretnél valamit? – kérdezte jókedvű mosollyal.
– Eleget késlekedtünk már, menjünk – tette John vállára a kezét Annabell visszatartva őt. A fiú mérgesen fújt egyet, de hagyta magát elvezetni.