33. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, bocsánat a késésért, csak vizsgaidőszakom volt és kicsit összejöttek a dolgok. Na, de itt az új rész.
Jó olvasást!

Puszi:)

33. fejezet

Alex úgy érezte, mintha egy pallós feküdne kettejük között az ágyon. Nagyon figyelt rá, hogy hozzá ne érjen a lányhoz, mintha csak megégethetné. Meg se mert fordulni. Háttal feküdt le neki még két órával korábban, azóta nem mozdult, csak az éjjeliszekrényen lévő órát figyelte, ahogy változtak rajta a számok mutatva az idő lassú, ólomsúlyú mozgását. Nem is próbált meg aludni, tudta, hogy úgyse menne neki.

Vicktorie közben mocorogni kezdet és átölelte a fiú derekát, a homlokát pedig a vállának hajtotta. A nephilim élesen szívta be a levegőt és elfelejtette kifújni. A lány nyilvánvalóan elaludt, hűvös bőre az ő forró bőréhez ért. Nem tudta tovább elviselni a közelségét és felugrott az ágyból.

Nem maradt a szobában sem, kifutott a konyhába, mint egy kisgyerek, akit megijesztettek az ágy alatt megbúvó szörnyek. A konyhapultra támaszkodott és próbált úrrá lenni a testén. Zaklatottan vette a levegőt és dübörgött a szíve, a tenyere izzadt.

Vicktorie túl közel van itt hozzá, összezárva vele a legborzasztóbb kínzás, amit csak átélhetett főleg a legutóbbi beszélgetésük után. Túlzottan máshogy néztek egymásra, túl sok minden állt közéjük és mégis egy ágyban feküdni vele őrjítő volt a számára.

– Jól vagy? – kérdezte egy álmos, de aggódó hang. Észre sem vette, hogy Vick utána jött. Bár sejthette volna, nincs ember, akit ne vert volna fel, ha így ugrik ki az ágyból.

Nem válaszolt, csak nézett maga elé, aztán megérezte a lány ujjait a vállán. Vicktorie hangtalanul járt, révén, hogy mezítláb volt.

– Ne! – Arrébb húzódott a keze elől, hogy ne érhesse el.

– Hagyd, hogy segítsek! – kérte a lány halkan.

– Nem tudsz, miattad van. – Alex a kezeibe temette az arcát, és még most sem fordult szembe Vicktorie-val. – Nekem ez nem megy.

– Mi?

– Ez – fordult meg és a lányra nézett. Vicktorie alig pár lépésre állt tőle a karját dörzsölve, mintha fázna. Őzbarna, selyem kombinéje éppen, hogy takarta a fenekét, nagy, kék szemeivel pedig őrá nézett. – Nem tudok melletted feküdni, megőrjít. Nem tudok másra gondolni csak rád. Nem tudom magam csak úgy túltenni rajtad, főleg nem így.

– Rendben – bólintott Vicktorie lassan. – Megágyazok neked a kanapén.

Azzal kihozta az ágyneműt a fiúnak és hamar kényelmes fekvőhellyé varázsolta a kanapét, majd megvárta még a nephilim lefekszik, és visszatért a saját szobájába. Sóhajtva az ajtónak dőlt, majd halvány mosollyal az arcán lefeküdt az ágyába immár egyedül és visszaemlékezett arra az időszakra, amikor ő érezte hasonlóan magát.

Már lassan egy hete lázálmok gyötörték a fiút, csak néhány pillanatra tért magához, akkor is nagyon gyenge volt. Nem igazán tudta, hogy mit tehetne, de egyet biztosan nem volt hajlandó, akárhányszor is kérte tőle, nem fogja sem megölni, sem magára hagyni, hogy meghaljon.

Újabb adag vizet hozott, hogy azzal hűsítse a tűzforró testét. Időnként adott neki a véréből, hogy életben tartsa. Néha próbált egy kis levest leerőltetni a fiú torkán, de ritkán sikerült. A vére nem hagyja éhen és szomjan halni, jobb ötlete nem volt sajnos.

Összefüggéstelenül motyogott, kihallotta többször Eric, Saiker és a saját nevét, valamint rengeteg olyan dolgot, amiről fogalma sem volt.

Ő is rettentően fáradt volt már. Mióta Chris ennyire rossz állapotba került egy percre se hagyta magára. Pár napja pedig az otthoni vértartaléka is elfogyott. Simán ki kellene bírnia, de mivel a vadásznak is adott a véréből sokkal hamarabb kezdte magát gyengének érezni.

Miután áttörölte a fiú homlokát, leheveredett mellé az ágyra, és hamar elnyomta az álom. Nem tudta volna megmondani, mennyit aludt, de amikor felébredt be volt takargatva és nem feküdt mellette senki.

Éppen leállította valaki a zuhanyt, nem sokkal később Chris lépett ki a fürdőből egy szál törülközőt tekerve a derekára. Fekete haja vizesen hullott a homlokába. Az arca beesett volt és nyúzott, de mégis elmosolyodott, ahogy meglátta a lányt.

Vicktorie nem tudta nem bámulni, túlzottan is tetszett neki a látvány. Bár feltűnően lefogyott a betegsége miatt, attól még szívesen legeltette rajta a szemét.

– Nem akartalak felébreszteni – szólalt meg először a fiú.

– Semmi gond – mosolyodott el halványan Vicktorie. – Hogy vagy?

– Jobban, sokkal jobban – felelte és közelebb lépett. – Úgy múlt el, ahogy jött, hirtelen.

Vicktorie a kék szemekbe nézett, elveszett a pillantásában. Ha lehetséges még jobban szerette a fiút az egy hetes ápolása után, mint előtte. Hallott már ilyesmiről, hogy az ápolónő beleszerethet a betegébe, de most első kézből tapasztalta, hiszen a vonzalom mindig is megvolt.

Chris leült mellé az ágyra, nem nagyon zavartatta magát, Vicktorie-t viszont egyre jobban.

– Fáradtnak tűnsz – simított végig az arcán. A csuklóján az ütőér mozgása élesen rajzolódott ki a vámpír lány szemei előtt. Érezte a vérének illatát, hallotta a szívének ütemét, ahogy pumpálta az életét jelentő folyadékot. El kellett fordítania a fejét, mert kiugrottak a szemfogai.

– Előttem ne szégyelld! – A fiú az állánál fogva kényszerítette, hogy ismét ránézzen. – Mióta nem ettél? Legyengítetted magad miattam.

Chris rosszallóan nézett rá, majd még közelebb csúszott hozzá és felkínálta magát.

– Egyél belőlem – suttogta, de Vicktorie elhúzódott.

– Nem! – ugrott fel az ágyról. – Szerzek vért.

– Túl gyenge vagy – lépett utána Chris és hátulról átölelte a derekát. – Ennyivel tartozom neked.

Vicktorie nem reagált, de nem is mozdult, nem hagyta ott a vadászt.

– Azt hallottam – folytatta a fiú, közben pedig elhúzta a nyakáról a haját és finoman a bőrébe harapott –, hogyha egy vámpír beléd mélyeszti a fogát, és a véredbe jut a mérge, megismered az érzéseit, hogy mit is érez irántad.

A lány megfordult a karjai közt és a szemeibe nézett: – Tudod?

– Nem voltam benne biztos, de az hogy így kitartottál mellettem, mindent megmagyarázott.

– Tudod, hogy fordítva is igaz? – suttogta a lány. – Én is megtudom, hogy jelentek-e neked valamit.

– Sejtettem – bólintott Chris. – Én benne vagyok.

– Talán én nem akarom tudni – felelte és lehajtotta a fejét.

– Nem vagyok beléd szerelmes – mondta a vadász.

– Látod? – nevetett fel keserűen Vick. – Nem akartam tudni.

– De szeretlek – folytatta mit sem törődve a közbeszólással. – Azt akarom, hogy tudd. Fontos vagy nekem. Nem vagyok szerelmes, de mégis van köztünk valami.

Vicktorie megcsókolta a fiút, és visszahátráltak az ágyhoz és eldőltek rajta.

– Még visszakozhatsz, először nem lesz kellemes – figyelmeztette.

– Kíváncsi vagyok – mosolyodott el Chris.

– A mérgemtől át is változhatsz – folytatta a lány.

– Tudom – bólintott –, ha meghalok, de nem tervezem.

– Ez egy elég intim élmény – magyarázta tovább.

– Lefeküdtünk egymással, nem hinném, hogy olyan nagy a különbség – vágta rá Chris kissé türelmetlenül.

– Majd megtudod – suttogta a lány utoljára.

A vámpír a csípőjén ült és megcsókolta. Chris meglepő módon hagyta, hogy vezessék. Vicktorie hosszas csókcsata után otthagyta az ajkait és a nyakával folytatta, majd a bőrében mélyesztette a fogait. A fiú megfeszült a fájdalomtól, Vicktorie érezte, ahogy görcsbe rándul az egész teste alatta, de nem próbálta meg ledobni magáról. 

Aztán hamar ellazult. A lány szinte rögtön megérezte a kavargó érzéseket, régen csinált már ilyet. Nem szerette, túl sok mindent megtudott róla a másik fél, nem maradt titka. Chris felnyögött alatta, ő is érezte ezt a furcsa kapcsolatot.

Nem tudta volna leírni, hogy milyen is. Eufóriás köd telepedett az agyára, nem akarta, hogy Vicktorie megszakítsa ezt a köztük lévő kapcsolatot. Érezte a lány érzéseit, az odaadását, a vágyait, a szerelmét, olyan törődést, amit régen nem tapasztalt. Nem tudta volna mihez hasonlítani, talán a szexhez, de ez annál sokkal bensőségesebb volt, sokkal több.

Nem tartott sokáig, mert a lány elhúzódott. Chris feje pedig egy pillanat alatt kitisztult. Most jött rá, hogy ellenkezés nélkül hagyta volna, hogy Vicktorie minden csepp vért kiigyon a szervezetőből, annyira megfelejtkezett mindenről.

De nem tudott ránézni. Még fel kellett dolgoznia az élményt. Szó nélkül felállt és otthagyta a lányt. A fürdőbe lépett és megnézte a nyakán lévő sebet.

– Begyógyíthatom – mondta a vámpír és megharapta a saját csuklóját, de Chris nem reagált. – Jól vagy? – suttogta aztán Vicktorie és közelebb lépett a fiúhoz.

– Ez… – kezdte Chris, de nem tudta hogyan is kellene folytatnia.

– Nagyon rossz volt? – kérdezte halkan.

– Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét a vadász. – Nem tudom, én… olyan közel érzem magam hozzád, mint senki máshoz. Ez…

– Ez egy kötelék – bólintott Vicktorie. – Minden érzésem ismered, én is a tieid. A pletykákkal ellentétben nemcsak azt, amit irántam érzel. Neked kicsit zavaros lehet, mert nem vagy benne jártas, hogy hogyan különböztesd meg, de én tudom.

– Megtanulhatom? – kérdezte a fiú.

– Chris – sóhajtott fel Vick szomorúan. – Nem fogjuk többet csinálni.

– Miért? – Úgy kérdezte, mint egy kisfiú, aki nem ehet többé cukorkát.

– Mert könnyen függővé válhatsz – felelte a lány. – Az emberek könnyen az érzés rabjává válhatnak, te pedig különösen érzékeny vagy.

– Miből gondolod? – vonta össze a szemöldökét a vadász értetlenül.

– Túl sok fájdalom ért, és kevés öröm, éreztem – lépett felé Vicktorie. – Könnyen droggá válhat a számodra, a kellemes eufória elfelejtet veled mindent, az érzéseim pedig még erősebbé teszik.

– Sajnálom – felelte a fiú. – De köszönöm, hogy megmutattad. El sem tudtam képzelni, hogy mit is jelent. Igazad volt, ez teljesen más, mint a szex, de akkor maradjuk inkább annál.

Vicktorie felnevetett, majd hagyta, hogy Chris magához ölelje. 

32, fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, és ezzel szeretnék Nektek, minden kedves Olvasómnak és Idevetődőnek Boldog új évet kívánni! Valamint frissítettem a Szereplők menüpontot két új névvel.

Puszi:)

32. fejezet

Eric sóhajtva lépett be a szobájába, ő is beslisszolt, mielőtt becsukta volna az ajtót. Lerúgta a lábáról a tornacsukáját, majd ledobta a pulcsiját is az íróasztalra. Fekete melegítő nadrág volt rajta és egy fehér felső. Még csak hajnaladott, de most jött haza a futásból. Nem tudott aludni, így inkább kiszellőztette a fejét.

Bement a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Aztán percekig a tükörképére meredt, majd a fejét rázva végigtúrta a haját és megdörzsölte az arcát. A nyakában ott lógott a vörös köves nyaklánc, előcsúszott a pólója rejtekéből. A fiú végighúzta az ujjait a láncszemeken, majd levette a nyakából és a tenyerébe zárta.

– Hiányzol, tudod? – suttogta és az égre nézett. – Azt se tudom, hogy hallasz-e egyáltalán, vagy csak egy idióta vagyok, aki magában beszél – nevetett fel kínosan, majd visszalépett a szobájába.

Ifaril végig a nyomában volt, még ha ő nem is láthatta. A fiú szenvedett, és ez neki is fájt. Annyira szerette volna magához ölelni és megcsókolni, de neki már nem lehetett. Köztük nem lehetett semmi, nem szabadott, tiltott volt.

Eric elővett egy könyvet és letelepedett az ágyára. Aztán a hátán fekve olvasni kezdet. Az angyal leült az ágya végébe és csak nézte a fiút. A haján megcsillant a lámpa fénye, ami megvilágította a könyv sorait, így most egészen világos szőkének tűnt. Az arcából nem sok látszott, a nagyját kitakarta a regény. Az ujjaival markolta a könyvet, s olvasás közben dobolt a borítón, nem igazán tudta magát lenyugtatni. Vibrált az idegességtől. Mindig ilyen volt, amikor Ifaril megjelent nála, mintha érezné a jelenlétét. De nem tudhatta, nem láthatta, az angyal sosem volt annyira óvatlan, még hozzá sem ért, nehogy azzal árulja el magát.

– Meg kellene lepődnöm, hogy itt talállak? – sóhajtott fel egy hang a háta mögött.

– Dethriel! – ugrott fel az ágyról Ifaril és az újonnan érkezett angyalra nézett.

– És nem loholsz ez után az ember után? – az ember szót úgy mondta ki, mintha valami szitok lenni, amit undorodik kiejteni.

– Csak a munkámat végzem – jelentette ki Ifaril dacosan, mire a másik angyal felhorkantott.

– Mióta tartozik a munkaköri leírásodban a nephilimek kukkolása? – kérdezte gúnyosan.

– Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok!

– Igenis van hozzá közöm – ragadta meg a karját a halálangyala –, tudod, hogy te meg én össze vagyunk kötve.

– Dolgok változhatnak – ellenkezett Ifaril csendesen.

– Vannak, amik igen, de van, ami el van rendelve, ezt te is tudod.

Dethriel az olvasó Eric mellélépett, aki mit sem sejtett arról, hogy mi zajlik a szobájában.

– Hogy mit látsz benne? – nézett rajta végig. – Egy csupasz majom, aki éppen csak lemászott a fáról.

– Szeretem – suttogta Ifaril. Dethriel arca elfelhősödött, harag gyulladt a szemébe, majd szikrázva ismét a fiúra vetette.

– Szerelem? – hitetlenkedett, de a hangját méreg itatta át. – Egy ilyennel? Nézd milyen törékeny!

A nephilimre mutatott, Eric elejtette a könyvet. Elakadt a lélegzete, mintha fojtogatnák, de senki sem ért hozzá, nem, valójában nem.

– Hagyd békén! – kiáltott Dethrielre Ifaril és megjelent a fiú mellett. A halálangyala felnevetett, majd megszakította a kapcsolatot.

– Nyugalom, nem akartam megölni – rázta meg a fejét és elgondolkodva végigsimított az arcán. – Még nincs itt az ideje.

Eric színe visszatért és értetlenül kapkodta a fejét a hirtelen megjelent két angyal között, de nem szólt közbe.

– Csak meg akartam mutatni, hogy mi vár rád mellettük. Meghalnak, tényleg kockáztatnál ezért mindent? – mondta még utoljára, majd eltűnt.

Ifaril a fiú hátát simogatta, és az angyal hűlt helyére meredt.

– Jól vagy? – kérdezte aztán Erictől.

– Miről beszélt? – felelt kérdéssel a kérdésre.

– Nem fontos – rázta meg a fejét az angyal.

– Nekem eléggé fontos, mivel rajtam demonstrálta.

Ifaril felsóhajtott és elengedte a fiút, de továbbra is mellette maradt. Szeretett a közelében lenni, még ha Eric haragudott is rá. Várt tőle valamit, amit nem adhatott meg, többé már nem, hiába szerette volna.

– Mi szó szerint – kezdte – egymásnak lettünk teremtve, csak nem az emberi nagyon romantikus verzióban, inkább csak amolyan fajfenntartási okok miatt. 

– Ez azért durva – rázta meg a fejét hitetlenül a nephilim.

– Az enyémeknél ez a normális – próbált rá mosolyogni a fiúra, de eléggé szegényesre sikerült, semmiképp sem jókedvűre.

– És hogy jövök én a képbe? – kérdezte kíváncsian ismét Eric.

– Bántja, hogy beléd szerettem és nem belé – suttogta Ifaril. A fiú ajkai elnyíltak a döbbenettől, hirtelen megszólalni sem tudott. – Jobb, ha megyek.

Ifaril indulni készült, de a fiú megragadta a kezét és ő is felállt az ágyról.

– Tessék? – kérdezte még mindig meghökkenve. – Ilyeneket mondasz, aztán meg le akarsz lépni? Ezt nem gondolhattad komolyan.

– Teljesen lényegtelen, hogy hogyan érzek – rázta a fejét Ifaril.

– Nem, nem az, nagyon is lényeges – húzta magához vissza a lányt. – Nekem fontos. Komolyan érzel még irántam bármit is?

Ifaril csak nézett vissza a fiúra, tudta a választ, és el akarta mondani, de van, amit nem lehetett.

– Nekem nem szabad – suttogta. – Halandó vagy!

– Nem érdekel! – ellenkezett Eric és még közelebb vonta magához az angyalt. Az egész testük összesimult, mint régen. Minden porcikáját érezte a fiúnak, az izmait, ahogy megfeszülnek az érintése alatt, a mellkasa emelkedését, a heves szívverését. A saját testével ugyanez volt a helyzet, olyannyira szenvedélyesen vágyott már a másik közelségére, hogy beleremegett.

– Kérlek! – suttogta. Bár nem tudta, mire is kéri, arra, hogy húzódjon el, vagy inkább arra, hogy vonja magához még közelebb, ha ez lehetséges egyáltalán.

De bármi is volt az ő terve, hamar elfelejtette, mert Eric megcsókolta. A nephilim kiéhezve csapott le az ajkaira, és nem akarta ereszteni. Vágyta már ezt a csókot, túl régen nem tehette meg. Ifaril felnyögött a heves roham miatt, de nem ellenkezett, elfelejtett minden kötelességet és szabályt, abban a percben nem léteztek.

Aztán mikor a nephilim egy pillanatra elhúzódott a vállára zuhant a bűntudat, amit a csók miatt érzett.

– Eric – suttogta a fiú nevét és elhúzódott.

– Hm? – hajolt vissza hozzá újabb csókra, de Ifaril elfordította a fejét.

– Nekem ezt nem lehet – felelte halkan és nem nézett a nephilim szemébe. – Te ember vagy, én angyal, nem lehetek veled. Ez számomra tilos!

– Kit érdekel? – erősködött a fiú. – Szeretjük egymást!

– Ez nem számít, Dethrielnek igaza volt – mondta még utoljára, majd eltűnt, magára hagyta a nephilimet.