Befejezett történet!

2014. május 30., péntek

2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 2. fejezetet.
Első mondandóm: jövő héten hétvégén nem biztos, hogy gép közelben leszek, így lehet, hogy nem fog felkerülni fejezet, de megpróbálom hozni. Ha a blogger is úgy akarja, akkor időzített posztként felteszem előbb, és ugyancsak péntek este- szombat reggel fog felkerülni.
Második dolog, lezárt a szavazás, de volt valami hiba a rendszerben, így a pontos eredmény elveszett. A kedvenc szereplő megint Chris lett, úgy tűnik, hogy töretlenül tartja a pozícióját :D Mellette még Eric, Lisa és Saiker is több szavazatot kapott tőletek, de ítéltetek jó pontokat Alexnek, Rosie-nak, Jasonnek és Jamesnek is. A legkevésbé kedvelt, pedig ha jól emlékszem, Saiker, aztán Emily és Felisz, de javítsatok ki, ha tévedek. És végül Vicktorie volt az a szereplő, aki egyik helyen se kapott szavazatot, szóval ő olyan semleges zónában lehet nálatok. Remélem, jól emlékszem az eredményekre, bocsi, ha tévedek.
A harmadik pedig itt is szeretnék két olvasómnak és barátnőmnek SOK SIKERT kívánni holnapra ;) Igaz nincs a fejezetben sem Alex, sem Chris (ez a fejezet a soron következő, bocsi), de azért remélem, hogy szerencsét hoz majd nektek Fanni és Lora :) Szorítok! :D
Hű, ritkán dumálok ennyit :D abba is hagyom.
Jó olvasást! :)

Puszi:)

U.I.: A végén van egy kis 16-os korhatár, ha valakit zavar ugorjon nyugodtan, de nem vészes. :)


2. fejezet

    A fiú egy elhagyatott ház nappalijába lépett, mögötte a folyosón élettelen testek hevertek. Vér csöpögött a bőr kabátja ujjáról, de nem törődött vele. A szobában régi, kopott bútorok álltak, néhol hiányos volt a tapéta, és a falakról is lepergett a vakolat, a padló pedig nyikorgott. Leguggolt a földre, mert észrevett egy foltot, óvatosan hozzáért, összedörzsölte az ujjait, majd fagyosan elmosolyodott. Rémisztően éles mosoly jelent meg azon a vonzó arcon, hátborzongatóvá téve a fiatal fiú pillantását. Felállt, és elindult beljebb a házban. A fél napja ráment, hogy megtalálja ezt a helyet, de itt van. Nem sikerült az összes nyomot eltüntetniük maguk után, bármennyire is próbálkoztak, pár apróbb mindig megmaradt. A markában kicsusszant a kard pengéje, halkan lopakodva lépkedett az öreg padlón, olyan óvatosan, hogy nem nyikordult meg a talpa alatt. Megemelte a fegyverét, fekete bőrkesztyűs keze keményen szorította a markolatot. Egy sötét szobához ért, csak a markában lévő kard derengett halványan. Gyorsan beszökkent az ajtón, majd minden olyan gyorsan történt, hogy az szinte felfoghatatlan. Három alak volt odabent, azok akiknek sikerült elmenekülniük előle, kettőt közülük egyetlen gyors mozdulattal levágott, csak egyet hagyott életben. Az a szobasarkába hátrált, egy fekete kard volt a kezében, a keze vérzett, már megsérült az előbbi összecsapásuk során. A fiú követte, és leeresztette a kardot.
- Hol van? - kérdezte. A sarokba szorított nem válaszolt, csak felemelte a kardot, és a saját mellkasába döfte. - Ne! - ordította a fiú kétségbeesetten, és gyorsan átszelte a köztük lévő távolságot. Megragadta az éppen összeeső gallérját, és megrázta.
- Mondd meg, hogy hol van! - sziszegte.
- Sosem találod meg - suttogta utolsó leheletével a haldokló, majd előrebicsaklott a feje, és holtan zuhant a földre. A fiú tehetetlenül felüvöltött...


*

    Lisa szemei felpattantak. Furcsa álma volt, olyan valósághű, és ijesztő. Most nem izzadt le különösebben, de így is ziláltan lélegzett. Felült az ágyban, és az órájára nézett, hajnali 3 volt. Kiszáradt a torka, úgy döntött lemegy egy pohár vízért. Halkan kinyitotta az ajtót, és lopakodni kezdet lefelé. Az egész ház üres volt, és nyugodt, mindenki aludt. A konyhában sötét volt, csak a digitális óra számlapja világított élesen. Hamar megszerezte azt a pohár vizet, és visszament, hogy ismét lefeküdjön. Bár nem tudta, képes lesz- e újra aludni. Először is nagyon nehezen ment neki, mert állandóan Ericre gondolt, hogy mi lehet vele, merre lehet. Éppen megcélozta a szobáját, de nem érhette el, mert észrevette, hogy a fiú ajtaja nincs teljesen becsukva, és bentről zaj hallatszott ki, mintha valaki a berendezésen töltené ki a dühét, összerezzent a hangokra, és a szoba felé indult, de aztán hirtelen csend lett. Lisa az ajtóhoz lépett, és kitárta azt. Ahogy belépett meglátta a sziluettjét az ablakon át beáramló fénynél. Az íróasztalára támaszkodott, a fejét lehajtotta, és hangosan zihált. Bár csak egy sötét árnyékot tudott kivenni, nem kellett hozzá látnia az arcát, hogy felismerje.
- Eric? - kérdezte halkan Lisa, és beljebb lépett, a jobb kezével a villanykapcsolót kereste a falon, de nem találta.
- Menj innen! - suttogta fenyegetően a nephilim, és látszott, ahogy ökölbe szorul a keze az asztalon.
- Jól vagy? - körülnézett a szobában, tényleg rombolást végzett odabenn. Az íróasztalról a dolgok a földre voltak seperve, több tárgy közülük össze is tört, úgy nézett ki a szoba, mintha verekedtek volna benne. - Mi történt? - kutatott tovább a villanykapcsoló után a lány keze.
- Ne! - szólt rá Eric, de már elkésett, Lisa felkattintotta a lámpát. Éles fény telítette be hirtelen a szobát elvakítva egy pillanatra mindkettőjüket. Nehezen, de végül sikerült ismét a fiúra fókuszálnia. Még mindig háttal állt neki, érezhetően vibrált a levegőben a feszültség. Átöltözött mióta utoljára látta. Fekete farmert, fekete bőrkabátot viselt, és egy fekete bakancsot. Az asztalon ott derengett egy kard, vér száradt a pengéjére.
- Aggódtunk érted - lépett közelebb Lisa. - Merre jártál? Miért nem szóltál, hogy elmész?
    Eric nem reagált semmit a kérdéseire, csak nézett maga elé. Az ujjai elfehéredtek olyan erősen szorította össze az öklét. Egy fekete motoros kesztyű fedte el a kezét, Lisa jól ismerte ezt a darabot, Chrisé volt. A foga nyoma még mindig ott éktelenkedett rajta.
- Chris kesztyűje - mondta ki hangosan is.
- A bukósisakban volt - felelte halkan Eric.
- A bukósisakban? - kérdezte Lisa értetlenül, és körbenézett. Hamar megtalálta, amit keresett, az ágyon feküdt a szintén ismerős fekete sisak. - Elmentél a motorért?
- Nem csak azért - jött a halk válasz. - Azt mondtam, menj innen - nézett rá oldalról a fiú csak a fél szemét emelve a lányra.
- Mi? Nem! - dacolt vele Lisa ösztönösen. - Nem vagy jól, nem hagylak így itt - megfogta a karját, és maga felé fordította. A bőr kabát alatt megláthatta, hogy még mindig ugyanazt a fehér inget viseli, de a régi rászáradt vér mellett friss foltok is tarkították. Ijedten kapta a szája elé a kezét, és kétségbeesetten kereste a pillantását. - Te vérzel!
- Nem az enyém.
- Hol voltál? - kérdezte Lisa élesen. Furcsa gyanú éledt benne, hogy az álma nem csak álom volt, valójában igenis megtörtént. - Mit tettél?
- Próbáltam megtudni, hogy hol találom Christ, de... - a kezei újra ökölbe szorultak, és haragosan az asztalra csapott, ami megrepedt az ütése erejétől. A bőrét is lehorzsolta, apró vércsík futott végig az ujjain. Ha a többiek eddig nem ébredtek fel a tombolására, most már biztosan.
- De nem jártál sikerrel - fejezte be helyette. Nem volt kétséges, hogy semmi hasznosat sem talált.
- Még csak Jamest se tudtam előkeríteni - rázta meg a fejét tehetetlenül.
- Pihenned kellene, túl zaklatott vagy, most a további kutatáshoz - simított végig a karján nyugtatóan.
- Nem megy - suttogta Eric, és lehajtotta a fejét. - Nincs rá időm, meg kell találnom Christ. Mielőtt még... - összeszorította a fogát, az állkapcsán megfeszültek az izmok, és a bőr.
- Nem fogja őt megölni Saiker - próbálta biztatni Lisa.
- Nem is attól tartok - nézett mélyen a szemébe Eric. Bennrekedt a lányban a szó, amikor rájött, mire is céloz a fiú. Hirtelen kiszáradt a szája, mégis nagyot nyelt, és meg kellett nedvesítenie az ajkait, mielőtt bármit is tudott volna mondani. Sosem gondolt bele, hogy mit tehetnek Chrisszel, de Jamest ismerve, bármit el tudott képzelni, és még a démonnal nem is találkozott.
- Akkor is pihenned kell - suttogta végül, és óvatosan levette róla a kabátot. Eric nem állt ellen, a pillantásával végigkísérte ugyan a mozdulatot, de nem tett semmit, csak nézte, amit a lány csinált. A szemeit félig lehunyta, Lisa nem láthatta őket a hosszú, és sűrű szempilláin át, így nem tudhatta, mire is gondol éppen. Ilyen közelről már látta mennyire megviselt az arca. Nyúzott volt, látszott, mennyire fáradt, és csalódott. Azon is csodálkozott, hogy még meg tud állni a saját lábán. A szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, az állán megfeszült a bőr, az ujjai hidegek voltak, akár a téli éjszaka. Felbátorodott kissé, és az ingéhez nyúlt. Óvatosan, és lassan kigombolta az első gombot, majd a másodikat. A fiú nem figyelte már többé, hogy mit csinál, csak a tekintetébe fúrta a sajátját, és egy pillanatra sem eresztette el azt. Lisa megigézve nézett vissza rá, észre se vette, hogy mikor, de lábujjhegyre állt, és közelítette az ajkait Ericéhez.
- Ne most - suttogta rekedten, és elfordította a fejét.
    Lisa csalódottan lépett hátrébb. Érezte, hogy ismét elpirul az átható pillantásától, és rekedtes, mély hangjától, de nem nézett a szemébe, miközben beszélni kezdet.
- Most inkább megyek - mutatott az ajtóra, és el kezdet hátrálni, de Eric elkapta a karját.
- Nem akarlak bántani - suttogta, és közelebb lépett hozzá, összekulcsolva a kezeiket. - Nem akarlak megsebezni.
- Képes vagyok önállóan meghozni a döntéseket - felelt Lisa gondolkodás nélkül, és az előtte álló fiúra függesztette ismét a tekintetét. Eric féloldalasan elmosolyodott, most először tűnt gondtalannak mióta beszélgetnek, bár nem igazán tudta eldönteni, hogy most gúnyolódik rajta, vagy éppen kedveskedik.
- Szóval úgy érzed, tudsz önállóan dönteni? - lépett még közelebb, ő nem hátrált, de még egy lépést tett felé, így már rákényszeríttette Lisát, hogy mozduljon. - Biztos vagy benne?
- Határozottan - felelte magabiztosan. Eric addig hátráltatta, amíg a háta az ajtónak nem verődött, és belökte azt. Lehajolt hozzá, és egy csókot nyomott a homlokára.
- A határozottság jó dolog - mosolygott le rá csibészesen, közben levette az ingét, és az asztalra dobta.
- Te kinevetsz engem? - túrt a szőke fürtökbe, és közelebb húzódott hozzá.
- Inkább veled nevetnék, ha ez lehetséges - suttogta Eric, és egy gyors csókot lehelt az ajkaira. - Jobb lesz, ha most mész.
- Elküldesz? - kérdezte csalódottan.
- Lisa... - súgta a nevét meggyötörten.
- Muszáj maradnom - suttogta, és a mellkasának döntötte a fejét, és belélegezte a bőrének illatát, amiben kevered az éjszakai levegő füstös, vér fémes, és a fiú saját illatának kellemes elegye.
- Történt valami? - ölelte át Eric óvatosan.
- Csak állandó rémálmok gyötörnek, ha egyedül maradok - felelte halkan.
- Miféle álmok?
- Nem fontos. Mondd Eric, mennyit tudsz rólam? - kérdezte hirtelen. - Arról, hogy ki vagyok valójában?
- Hogy érted? - ráncolta értetlenül a szemöldökét, és elhúzódott tőle.
- Csak olyan érzésem van, mintha titkolnál előlem valamit - mondta Lisa, és félve pillantott fel az arcára, de arról nem tudott leolvasni semmilyen érzelmet, sem dühöt, sem kételyt, de még meglepettnek sem tűnt.
- Csak annyit tudok, hogy bízom a bátyámban, ő pedig meg akart téged védeni valamitől.
- Saikertől? - kérdezte, és Eric felé lépett.
- Nem, nem csak - bizonytalankodott.
- Hát akkor?
- Nem hiszem, hogy... - kerülte a pillantását.
- Mitől? - kérdezte határozottan. A fiú felsóhajtott, de válaszolt.
- Attól, hogy megtud, ki is vagy igazából - hajtotta le a fejét.

- Mi? Miért? - vonta össze értetlenül a szemöldökét Lisa. - Miért nem kellene tudnom?
- Fogalmam sincs. Esküszöm, hogy nem tudom, mit jelent ez pontosan - szabadkozott Eric. - Csak annyit tudok, amennyit elmondtam. Többet nem.
- Miért nem mondta ezt nekem soha? - suttogta elkeseredetten.
- Lisa! - húzta magához, és szorosan átölelte. - Ne foglalkozz most ezzel. Ki fogjuk deríteni, hogy ki vagy.
- Esküszöl, hogy mindent elmondasz nekem, amit megtudsz? - nézett mélyen a szemeibe, és nem engedte el a fiú pillantását. Egy darabig farkasszemet néztek, majd Eric bólintott.
- Esküszöm - suttogta, a kezei közé fogta a lányét, és gyengéden körözött az ujjaival a bőrén.
- Itt leszel holnap reggel, amikor felébredek? - megfagyott mozdulat közben, és kerülte a pillantását. - Ígérd meg!
- Lisa - nyögte a fiú gyötrelmesen.
- Ígérd meg! - parancsolta, nem engedve a kétségbeesett tekintetnek.
- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? - suttogta.
- Féltelek - Eric végre újra a szemébe nézett, egy darabig nem szóltak semmit. A fiú mérlegelte magában a hallottakat, mielőtt válaszolt volna.
- Itt leszek, amikor felébredsz - mondta. Lisa közelebb húzta magához, és megcsókolta. Hosszú percekig falták egymást. Eric puha, gyengéd nyomása alatt szétnyíltak az ajkai, és a nyelve becsusszant a lány szájába. A sikamlós nedvesség tovább borzolta az idegeit, és a kezét a szőke hajába vezette. A fiú megszakította a csókot, és tovább haladt a nyakáról a vállára, a pólója vékony anyagát könnyedén arrébb tolta az útjából.
– Eric, nem kellene – súgta elfúló hangon. Az ajkai finoman súrolták a bőrét. Leengedte a kezeit, amik erőtlenül hullottak le, bár tiltakozni akart, a teste nem volt rá hajlandó, megrészegítette a fiú közelsége. Ő közben végig simított a combján, a csípőjén, a hasán, és megállt a melleinél. Még a ruhán át is égette az érintése, Lisa szaggatottan kezdte szedni a levegőt. Remegett a karjai közt, minden egyes érintésétől borzongás futott végig rajta. Az ajkai szétnyíltak, és felnyögött, amikor még közelebb húzódott hozzá. Minden porcikájuk összeért. Érezte a bőrén, amint Ericnek felfelé kunkorodik a szája széle, és elmosolyodik.

(+16)

A karjaiba kapta, és az ágyhoz vitte. Lefektette rá, ő pedig fölé magasodott. A kezeivel kitámasztotta magát, hogy ne nehezedjen rá. A lány pólója alányúlt, és megszabadította tőle, elhajította valamerre. Lisa a lábait a fiú csípőjére fonta, így húzva magához még jobban.
– Ezt nem szabadna – lehelte Lisa nem túl meggyőzően, az ujjai már a mellkasán siklottak felfelé.
– Abbahagyjam? Most mondd, még az elején – suttogta Eric az ajkaira mély, rekedt, vágyakozó hangon, de nem csókolta meg, megvárta, hogy a lány tegye meg ezt a lépést, ami mindent eldöntött. Csak a homlokának döntötte az övét, a szemhéja csukva volt, néha megremegett, ahogy a szemei megmozdultak alatta. Lisa nem bírta tovább, a fiú forró lehelete, szaggatott lélegzése volt az utolsó csepp. Éhesen kapott az ajkai után, Eric pedig szenvedélyesen viszonozta. A kezei közé fogta az arcát, és akaratosan, fullasztóan és magával ragadóan csókolta, de többé már nem akart neki ellenállni, a vágyuk győzött.
A csók magával ragadó volt. Eric ajkainak puha, ismerős íze és nyomása, az arcszeszének részegítő illata megtette a hatását, Lisa elveszett, már nem tudott gondolkodni, a gondolatai csak a fiúval voltak tele. Átadta magát teljesen a testi vágynak. Vágyott a csókjaira, az érintéseire, arra, hogy ő érinthesse, és csókolhassa. Még közelebb húzta magához, szinte már olyan közel, hogy az már kényelmetlen volt, de nem akart mást. Egyesült a lelkük, a másik minden egyes rezdülését ismerték, a testük minden érintésre összhangban reagált.
Lisa ujjai vakon, de fürgén kalandoztak a testén. Végig simított a kockás hasán, az erős, kidolgozott mellkasán, és a háta feszes ívén a körmével piros csíkokat szántva a bőrébe. A nadrágja ülepe lecsúszott, így látszott a csípője háromszöge, és a fekete alsónadrágjának szegélye. Eric egy pillanatra sem eresztette el, az ajkai rabul ejtették a lányét, mintha csak az életet jelentenék a számára, most mindketten úgy érezték, hogy ez így is van. Lisa egész testében remegett a vágytól, a pulzusa már most az egekben volt. A vére dobolt a fülében, elnyomva mindent, de kettejük lélegzetvételeit mégis tökéletesen hallotta, és Eric halk nyögéseit a csók közben, keveredve a sajátjaival. Szinte érezte, ahogy száguld az ereiben a vér, és hevesen dobog a fiú szíve a keze alatt, amit baloldalt a mellkasán nyugtatott. Eric a hajába túrt, nem törődve azzal, mennyire kócolja össze. Az ujjai puhán siklottak végig a szálakon, még jobban felborzolva az idegeit. Aztán tovább simított lassan, aprólékosan végig barangolva a kedvese testét. Lisa a nadrágjához nyúlt. Hamar kikapcsolta a gombját, és lehúzta a cipzárt, a nadrág pedig egy kis segítséggel lecsúszott a fiúról, gyorsan kilépett belőle, és arrébb rúgta. Egy pillanatra elhúzódott tőle, és a szemébe nézett.  A gyönyörű barna szemek csillogtak a vágytól, mégis komolyan fúródtak az övéibe. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a pillantása mindent elárult. Lisa pedig még nem akarta hallani, amit készült kimondani, még nem volt rá készen, hogy hallja, és viszonozza.
– Sssh! – nyomta az ajkaira a mutatóujját gyengéden. – Ne mondj semmit!
Eric egy csókot lehelt rá, majd megfogta a kicsiny kezét, és a tenyerébe csókolt. Végigsúrolta gyengéden az ajkaival a lány finom bőrét. Lisa lehunyta a szemét és felnyögött. Eric a füléhez hajolt, és óvatosan megharapta azt...

(+16)

2014. május 23., péntek

1. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem és hoztam a fejezetet ;) :D
Remélem, hogy tetszeni fog.
Nem tudom, hogy csak velem szórakozik-e a blogger, vagy másnál se látszódnak a szavazás adatai, de remélem rendbe jön, amikor lezár. :/ 
Jó olvasást! :)

Puszi:)

1. fejezet


    Lisa kikecmergett az ágyából, megdörzsölte a szemét, megpróbálta eltűntetni az álmosságát. Fáradtan ébredt, nem sokat aludt az éjjel. Rosie pedig felkiabálta az álmából. Már régen megkezdődött a nap, de mégis nagyon fájlalta, hogy máris felkeltették a puha ágyából. Kivonszolta magát a fürdőszobába, és próbálta viszonylag elfogadható állapotba hozni a külsejét. A szemei alatt óriási táskák éktelenkedtek a kialvatlanságból. Mélyet sóhajtott, majd valamicskét javított a helyzeten egy kis alapozóval, aztán felöltözött, majd kilépett a szobájából, és elindult lefelé a lépcsőn. A többieket a tágas nappaliban találta meg. Josh is otthon volt már, bár a bal keze fel volt kötve. Stephanie-t viszont sehol sem látta, még nem engedhették haza. Ott volt az összes gyerek, kivéve egyet. Lisa meglepetten konstatálta ezt, még köszönni is elfelejtett.
- Eric? - szaladt ki a kérdés a száján, még a fáradtságát is elfelejtette. Mindenki ránézett, és mindenki felettébb idegesnek tűnt, a lány rosszat sejtett. - Hol van?
- Nem tudjuk - rázta meg a fejét Alex. - A tegnap történtek óta nem láttuk.
- Haza se jött - tette hozzá Rosie.
- De igen - válaszolt Lisa. - Tegnap este együtt ültünk a tetőn, és beszélgettünk.
- Nem mondta, hová megy? - lépett felé hevesen Felisz, ő pedig reflexből hátrált.
- Nem, azt se mondta, hogy elmegy - suttogta lemondóan. - Talán csak kiszellőzteti a fejét - próbált bizakodó hangnemet megütni, de nem sikerült, ő maga sem hit ebben.
- Mi van, ha valami hülyeséget csinál? - suttogta Rosie, és leült a kanapéra
- Tud vészjelzést küldeni, ha bajban van - biztatta a gyermekeit Josh.
- Meg kell keresnünk - erősködött Felisz. - Annyira makacs, és dühös. Ha mérges, figyelmetlen szokott lenni.
- Ha nem akarja, úgysem találjuk meg - szólt közbe most először Jason.
- De nem ülhetünk itthon tétlenül - nyafogta Rosie tehetetlenül. Látszott rajta, hogy majd szétrobban, amiért csak várni tud, és nem léphet.
- Pedig muszáj lesz, mert nem tehetsz mást - emelte meg a hangját a bátyja ingerülten.
- Ez is az a nyavalyás Chris miatt van - morogta Felisz.
- Nem ő tehet róla - suttogta Lisa, akaratlanul mondta ki a gondolatait. Tudta, hogy igaza van, de ahogy Feliszre nézett legszívesebben visszaszívta volna, az előbbit, de nem tehette, sajnos.
- Hát persze, te már megint véded. Miért is lep meg? - legyintett gúnyosan a lány.
- James támadta meg a nephilimeket, és nem Chris, és arról sem ő tehet, hogy elfogták - állt ki végül mégis az igaza mellett Lisa, pedig először visszavonulót akart fújni, de annyira bosszantotta az alaptalan vádaskodás, hogy nem tudta magát visszafogni.
- Ha Chris nem lenne, nem keveredtünk volna bele ebbe az egészbe - lépett felé határozottan Felisz csak úgy szikrázott a szeme a dühtől.
- Nem ő tehet róla. Nem hibás abban, ami vele történt, és abban sem, ami most történik - emelte meg a hangját ő is, talán jobban, mint kellett volna.
- Hagyjátok abba mindketten! - szólt közbe Josh, de nem figyeltek rá. 
- Igazad van - mosolyodott el gúnyosan a lány. - Nem ő a hibás, hanem te. Minden akkor kezdődött, amikor Eric találkozott veled.
Lisa annyira meglepődött, hogy még pislogni is elfelejtett, csak bámulta az előtte álló lányt, és nem tudott mit válaszolni, amit hallott, az teljesen letaglózta. Ő is hibáztatta saját magát a történtek miatt, éppen eleget, de ezt mástól is hallani rémisztő volt. De nem csak ő nem tudott reagálni, a többiek is meglepődtek azon, amit Felisz mondott. Se Alex, se Rosie nem szólalt meg, csak nézték a testvérüket megrendülten.
- Mi az fáj az igazság? - kérdezte gúnyosan a húguk.
- Na, ezt most fejezd be Felisz! Elég volt! - szólt rá Jason. A lány a bátyjára nézett, majd dühösen fújt egyet, és feltrappolt a szobájába. Amint elhalt a hang, néma csönd telepedett rájuk.
- Én inkább felmegyek - köszörülte meg a torkát zavartan Lisa pár pillanat múlva, és választ sem várva elindult felfelé az emeletre.

A gondolataiba merülve lépkedett fel a lépcsőn. Csendben, figyelmetlenül, már megszokásból lépett be a szobájába, alig volt itt pár napja mégis magáénak érezte. Hamar megtalálta a helyét, bár megszokni még nem igazán tudta az új életét. Nem maradt sokáig egyedül a gondolataival, mert halkan kopogtak az ajtaján, Rosie lépett be tőle szokatlanul bátortalanul. Vörös lobbonca most is kiengedve omlott a vállára, zöld szemei szinte világítottak a szoba félhomályában.
- Jól vagy? - kérdezte, amint becsukta az ajtót, leült mellé az ágyra.
- Őszintén? - nézett rá keserű mosollyal Lisa. - Voltam már jobban is.
- Ne is figyelj Feliszre! - rázta a fejét Rosie. - Makacs, és elképesztő gonosz tud lenni, ha akar.
- Lehet... - vonta meg a vállát. - De azért volt abban igazság is, amit mondott. Ha pedig ő így gondolja, talán más is - mondta elfúló hangon.
- Én biztos nem - vágta rá Rosie -, még Jason sem, Eric pedig biztos, hogy nem.  Most már közénk tartozol.
- Köszönöm - nézett rá hálásan Lisa. Tényleg úgy érezte, hogy megtalálta azt a legjobb barátnőt, akiről annyi könyv, és idézet szól, és akiről mindig azt hitte, hogy csak kitalált szerepkör a művekben. Most ő mégis megtalálta, és végre hitt a kissé klisés, de talán nagyrészt még mindig igaz legjobb barátnő fogalmában. Úgy érezte, neki mindent elmondhat, benne teljesen megbízhat. Egy dologtól félt csupán, hogy még nagyobb veszélybe sodorhatja.
- Mondd csak Rosie - fordult hirtelen a lányhoz -, mennyit tudsz az angyalokról?
- Hát... - húzta el a száját a lány. - Nem sokat, eléggé rejtélyesek.
- És van aki tudhat? - kérdezősködött tovább Lisa felspannolva.
- Inkább mi - helyesbített Rosie -, a könyvtárban biztosan vannak könyvek, amik segíthetnek. De miért?
- Csak szeretnék többet tudni a világotokról.
- Csak ennyi?  - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Hát, nem, nem igazán - hajtotta le a fejét Lisa.
- Történt valami?
- Furcsa álmaim vannak - bökte ki végül a lány, ha Rosie-ban nem, akkor mégis kiben bízhatna? - Egy angyal van bennük megbilincselve, de nem tudom, mit jelenthet - fejezte be tanácstalanul.
Félt, hogy megijeszti, őrültnek nézi, vagy hasonló. De ő csak megrántotta a vállát, és felugrott az ágyról.
- Gyere! - nyújtott kezet neki Rosie. - Segítek, hátha ki tudjuk deríteni.
- Most? - kérdezte meglepetten Lisa.
- Persze, Josh úgyis elment Stephhez - kacsintott rá a lány, és kirángatta a szobából.

A könyvtárban tényleg nem volt senki. Lisa remegett kicsit, és aggódott, hiszen mégis csak engedély nélkül voltak itt. Félt, hogy lebuknak, és Josh haragudni fog rájuk, de Rosie nagyon otthonosan mozgott, nem zavartatta magát, még csak csöndes sem akart lenni.
- Az angyalokról úgy általánosságban kellenek az információk, vagy külön valamelyik érdekel? - kérdezte a polcokat szemlélve.
- Inkább az érdekelne, hogy milyenek vannak - fordult felé a lány. - Vannak róluk képeitek? Vagy rajzok? Esetleg leírások? Hátha felismerem.
- Képek biztosan nem, legalábbis még nem hallottam, hogy egy angyal modellt állt volna egy fotó, vagy egy festmény kedvéért - vigyorodott el. - Emlékezetből készült rajzok esetleg, meg leírások, de nem sokan találkoztunk angyalokkal eddig.
- Tényleg? - kérdezte meglepetten Lisa.
- Hát a jelünk megkapása után nem nagyon találkozunk velük - vonta meg a vállát egykedvűen, és kitett elé egy könyvet az asztalra.
- Még azzal sem, aki megjelölt? - csodálkozott.
- Nem örökbe fogadnak, csak megjelölnek - magyarázta Rosie. - Szerintem azt sem tudják, mi történt azóta velünk - próbált nemtörődömnek látszani, de nem járt sok sikerrel.
- De tudják - vágta rá Lisa, magát is meglepve azzal, hogy ebben mennyire biztos.
- Mi? - fordult felé Rosie, és elszakította a tekintetét a polcokról.
- Úgy értem, biztosan tudják - kapta el a lányról a tekintetét Lisa. - Biztosan érzik, mi van veletek.
- Akkor nem nagyon érdekelheti őket, ha hagynak meghalni, amikor bajban vagyunk - felelte Rosie szárazon, majd a könyvhöz lépett, és fellapozta. Lisa szomorúan nézett rá, de nem jutott eszébe semmilyen vigasztaló szó. - Itt vannak azoknak az angyaloknak a nevei, akiket ismerünk, és akikről tudunk.
- Ez írva van! - lepődött meg Lisa a kacskaringós, tollal írt betűkön. A könyv eléggé réginek, és megviseltnek tűnt, a végén még sok-sok oldal üres volt. Nagyjából egy oldalt szenteltek minden angyalnak, volt pár kivétel, akiknek több is jutott, mint például Gabriel arkangyal. Van ahol szinte csak az angyal neve, és jele volt az oldalon, máshol sok- sok adat, egy- két rajz, leírás, észlelés. Sokféle, különböző betűvel írtak a könyvbe.
- Akriel - olvasott fel egy nevet hangosan Lisa, majd lapozott még egyet. - Annanchel?
- Ezek mind angyalok - bólintott Rosie.
- Baglis és Mistriel - sorolt még neveket a könyvből. - Ifaril? - ért a következő oldalra.
- Aha - bólintott Rosie -, ilyen is van, nem túl átlagos a nevük.
- Igen, de ez valahogy ismerős - suttogta Lisa.
- Lehet, hogy Eric miatt cseng ismerősen -  vonta meg a vállát a nephilim.
- Eric miatt? - nézett rá kíváncsian.
- Hát - kezdet magyarázkodni -, tudod, őt jelölte meg Ifaril angyal.
- Igaz, tényleg - bólintott Lisa, remélve, hogy nem árulta el, hogy ő bizony nem tudta, hogy ki is jelölte meg Ericet. - Akkor ezé az angyalé a tőr is, amit találtunk - suttogta maga elé.
- Azt hiszem - bólintott Rosie. Lisa végigfutotta az angyal lerajzolt pecsétjén az ujjait. Majd megpróbálta elolvasni a kacskaringós írásokat, talált pár nevet felsorolva, köztük Ericét is. - Őrző? Az mit jelent?
- A béke őrzője - magyarázta Rosie. - Ők teremtenek minket, hogy békét tartsunk a földön, ez az ő feladatuk. Persze egyes angyalok több dolgot is csinálnak. Ifaril például csak 22 éve tölti be ezt a posztot, hogy előtte mit csinált azt nem tudjunk, de az is lehet, hogy ennyire fiatal angyal.
- Hm - bólintott Lisa, és végigfutotta az évszámokat. - De úgy két éve senkit sem jelölt meg - mutatott az utolsó dátumra. A másik lány a könyv fölé hajolt, és gondolkozva ráncolta a homlokát.
- Hát ez érdekes - nézett Lisára értetlenül. - Nem tudom, miért.
- Ti meg mit csináltok? - zavarta meg őket hirtelen egy éles hang az ajtóból. Mindketten arra kapták a fejüket, és meglátták Feliszt karba tett kézzel és a győztesek örömével az arcán.
- Mi csak... - kezdet bele a magyarázkodásba Lisa sikertelenül.
- Csak oktatom Lisát, hiszen jó formán még nem tud semmit se rólunk - segítette ki Rosie.
- Hát persze - szűkölt össze rosszallóan a lány szeme. - Hogy is gondolhattam bármi helytelenre.
- Na jó - lépett felé Lisa feltartott kézzel, jelezvén, hogy győzött. - Kutattunk egy kicsit az angyalok, és a múltam után. Kérlek ne mondd el senkinek.
- Miért tenném? - emelkedett meg Felisz szemöldöke. - Megérdemled, hogy megtud, ki vagy - mondta szinte már kedves mosollyal, majd megfordult, és ott hagyta őket egyedül a könyvtárszobában.

2014. május 16., péntek

Az angyal érintése - Prológus

Sziasztok!

Megérkeztünk a második kötet prológusához. Remélem, a folytatás is elnyeri majd a tetszéseteket, mint az első kötet. Innentől ismét áll a heti egy rész, jövő héten hozom az első fejezetet. Ó, és aki még nem szavazott, ne felejtsen el :D A szereplőkhöz pedig felkerült pár új infó, szóval érdemes lehet benézni ;)
Jó olvasást most ehhez!:)

Puszi:)


Raboskodó Angyal trilógia - Az angyal érintése


Prológus

    A fiú megérkezett a legelőre, majd leállította a motort, levette a sisakját, és szétnézett. Még senki sem volt ott. Korábban érkezett, ez is volt a terve. Fáradtan dőlt a járműnek és idegesen a hajába túrt. Egész nap azon rágódott, hogy hogyan is tehetné meg nem történté az utóbbi éveket, de leginkább az utóbbi pár napot.
    Sosem hitte volna, hogy valaha idáig jut. Sok mindent átélt már, sok kétes ügye volt, igazából, csoda, hogy még él, és ezt jól tudta, de ez, ez még neki is sok volt. A démonok, és angyalok harca még csak most kezdődik, és ő máris belekerült.
    Szürkült már az ég alja, lassan megérkeznek. Ismerte a megbízóját, sajnos. Gyűlölte azt a napot, amikor megismerkedtek. Gyűlölt mindenki mást, akik nem keveredtek ebbe bele, akik élték a rendes életüket. Gyűlölte a hozzá hasonlókat, s gyűlölte a családját, amiért belekeveredtek, amiért nem lehettek normális, átlagos emberek.
    Feszülten szemlélte a terepet. Minden apró mozdulatra odafigyelt, tökéletes érzékei a fűszálak minden apró libbenését észrevették. Az órájára nézett, lassan 9, ideje volna végre, ha megérkeznének.
    Egyre idegesebb lett. Nem tudta mi történik, és ez bosszantotta. A kezében lévő sisakot pörgette az ujjai között, eljátszadozott még egy ideig, közben teljesen rásötétedett, de a látása így is tökéletes volt, ezzel jár a kiválasztottság.
    Mennydörgéshez hasonló, tompa moraj futott végig a legelőn. Az éjszakai, erdei állatok, amik elkezdtek előbújni vackaikból, most hirtelen visszafordultak. Egy nagyobb vadász közeledett, az ösztöneik megsúgták, hogy veszélyben forognak, így inkább elhalasztották a ma éjjeli zsákmányt.
    A fiú bátornak tartotta magát, de neki is minden idegszála azt súgta, meneküljön, bár ezekre a figyelmeztetésekre sosem figyelt, most mégis megfordult a fejében. De tudta, hogy nem mehet el, kötötte az esküje. Alkut kötött, megesküdött, nincs visszaút, csakis egyedül a halál akadályozhatja meg a feladat végrehajtásában.
    Újra felharsant a dördülés, majd újra, de ekkor megjelent egy sötét alak a legelőn, pár méterrel előtte. A fiú ellépett a motortól és letérdelt.
- Örülök, hogy újra látlak – dörmögte a démon.
- Uram! – nézett fel rá a fiú. Az arcát elrejtette egy fekete csuklya alá, a köpenyeg az egész testét eltakarta. Emberien nézett ki, de köze sem volt hozzájuk.
- Állj fel! – utasította. – Dolgunk van.
     Az egyik kezével egy lány karját szorongatta, az nyöszörgött, órák óta sírhatott a szemei vörösségéből és puffadásából ítélve. Fiatal volt, 13-14 éves. Vállig érő szőke haja, és zöld szeme volt, amivel ijedten pislogott felfelé a fiúra.
- Segíts! Kérlek! – suttogta, ahogy találkozott a pillantásuk, ő nagyot nyelt, és a férfire nézett.
- Most mi lesz? – kérdezte.
- Most előkészítjük a rituálét – jelentette ki a démon, és lelökte a fűbe a lányt.
    A másik kettő elkezdte előkészíteni a rituálét. A lány démonvadász volt, így nem adta fel. Utolsó próbálkozásként felpattant, és rohanni kezdet az út felé.
- Hozd vissza! - adta ki a parancsot a démon. A fiú a menekülő után indult. Szívesebben hagyta volna elfutni, de nem tehette. Utána vetette magát, amint beérte, és elkapta a karját, szorosan ragadta meg, hiába kapálódzott, nem tudott szabadulni.
- Kérlek... - nyöszörgött a lány. - Engedj el! - mondta, és újból eleredtek a könnyei, de nem válaszolt semmi, csak visszavitte a démonhoz.
Ezek után folytatták a rituálé előkészítését, a vadász fellocsolt egy nagy kört szentelt vízzel, majd a közepébe a megidézni kívánt angyal jelképét. Utána a démon négy kék ékkövet vett elő, és adott oda neki, hogy tegye le a kör körül egyenlő távolságokra, majd megragadta a lány karját, és a kezei közé lökte.
- Muszáj ezt nekem? – kérdezte.
- Én nem léphetem át a szentelt vizet. – válaszolt mérgesen. – Megesküdtél nem emlékszel Christopher?
    A fiú bólintott, majd belépett a körbe magával rángatva a nephilimet. A nadrágján lógó tőrért nyúlt, amit nagy nehézségek árán szerzett meg. A fehér fegyver kecsesen és halványan világított az éjszakában.
- Kérlek, engedj el – sírta a lány.
- Sajnálom, de nem tehetem – rázta meg a fejét, megpördítette a tőrt a kezében, hogy kényelmesebb legyen a fogása, és egy határozott mozdulattal szíven szúrta a lányt. Meleg vére a kezére folyt, megborzongott az érzéstől. A nephilimnek elapadtak a könnyei, kitágultak a pupillái, és szétnyíltak az apró, rózsaszín ajkai. Megroggyant a térde, de a fiú nem hagyta elesni. Még utoljára ránézett, majd élettelenül előre bicsaklott a feje. Sosem fogja tudni elfelejteni azokat a szemeket, a tudatába égett, mint a többieké, akiknek valaha elvette az életét, a pillanatot, amikor kihunyt a szemükből a fény, sosem felejti.
    Éles fénycsóva villant végig a legelőn. Megfordult, egy gyönyörűséges lány állt előtte, csak egy karnyújtásnyira. Hosszú barna haja a bokájáig hullott le apró hullámokban. Hátából két szárny állt ki, amik bronzos, fehéres fényben csillogtak. Fehér ruhája a combja közepéig ért, vékony, selymes anyagból készült. Hátán egy bronzköpenyt viselt, kámzsáját lassú mozdulattal hátrahajtotta. A lábain nem volt semmi, csak egy-egy csillogó bronzszál szaladt végig a lábfejétől, és tűnt el a ruhája alatt. Az arcán mérhetetlen fájdalom ült, ahogy az élettelen testre nézett, könnyek csillogtak a szemében, ahogy a fiúra emelte őket.
- Hogy merészeled egy nephilim gyermek vérével bemocskolni a nevem? – a hangja szomorú, és egyben szigorú dallammal csengett.
- Az én parancsomra tette – lépett közelebb a démon. Az angyal ránézett, félrefordította a fejét, és úgy vizsgálgatta.
- Arcot cseréltél az utolsó találkozásunk óta, de még mindig ugyanaz a mocskos fattyú vagy, aki voltál, Lucifer gyermeke – mondta.
    A fiú magával rángatva a halott lány testét kilépett a körből, mire a kristályokból indulva lángcsóva futott körbe. Az ékkövek pedig vörös színre váltottak.
- Tá dám! – kiáltott fel a démon, és széttárta a karjait. – Nehéz volt, évekbe tellett mire megtaláltam őket, de fő a türelem, nem igaz? – kérdezte.
    Az angyal elindult felé, de megtorpant a tűzhöz érve. Ijedtség futott át az arcán, ahogy felismerte, nem menekülhet, csapdába csalták, és ő ostobán belesétált.
- Ezt még megbánod – suttogta mérgesen.

2014. május 2., péntek

Epilógus

Sziasztok!

Megérkezett az utószó. Nem teljes értékű fejezet, fele olyan hosszú, szóval már előre félek, hogy mit fogok érte kapni :D Jövő hétvégén lesz egy aprócska szünet és nem teszek fel fejezetet, de utána kezdődik a második kötet és hozom a prológust. Addig is kiteszek pár szavazást, várom a véleményeteket.(Az egyik már volt, de kíváncsi vagyok, változott-e az eredmény a végére és most több válaszlehetőség is megadható)
Jó olvasást! :)

Puszi:)

Epilógus

Lisa miután Erickel a tetőn töltötte az éjszaka hátralévő részét, elment lefeküdni. Végig beszélgettek, inkább csak kis semmiségekről, próbálták legalább egy időre elfelejteni, hogy kik is valójában. Pillanatok alatt szaladt el az idő, nem is érezte magát fáradtnak, egészen addig, amíg a fiú nem figyelmeztette rá, hogy lassan reggel lesz. Amint elbúcsúzott tőle, és becsukta maga után az ajtót a fáradtság ólomsúlyként nehezedett a vállaira, vagyis inkább a szemeire. Azonnal az ágyába dőlt, most már nem volt gondja a gondolataival, lelassultak, és hagyták pihenni. Mosolyogva figyelte a plafont, mindazok után, amik ma történtek ezzel magát is meglepte, de még sosem érezte magához ennyire közel a fiút. Most valahogy kisebb volt köztük a szakadék, mint eddig bármikor. Az ujjait a nyakában lévő kőre fonta, most már nem az anyjára emlékeztette, aki talán sosem látta az ékszert, hanem Ericre. Így aludt el, kezeiben a nyakláncával. Az álmok világa hamar a hatalmába kerítette, amint lehunyta a szemét el is aludt.
    Álmában ismerős helyen járt, hamar felismerte az iskoláját. Az út másik oldalán lévő uszoda kerítésének támaszkodva állt egy autó takarásában.  A hátát a falnak vetette, a karjait a mellkasa előtt fonta össze, és átnézett szembe az út másik oldalára, ahol pont az iskola épületéből szállingóztak ki a diákok, a tanítás éppen véget ért. Kiszúrt több ismerős arcot, mind a sulijába jártak, és a tömegben saját magát, egyedül, elmélázva. Meglepődött, hogy egyszerre két helyen van, így lenézett a saját testére, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg kettő van belőle az álmában. Ugyanabban a ruhában volt, amiben elaludt, egy kinyúlt felsőben, és egy rövidnadrágban. Újra a másik önmagára kapta a pillantását, aki ott állt a másik oldalban a barátnői mellett, és hallgatta a fecsegésüket, néha- néha elmosolyodott, de látszott, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Felismerte ezt a pillantott, az azutáni napon történt, hogy találkozott Erickel az iskolában, mikor a büntetését töltötte.
– Ki ő? – szólalt meg mellette valaki. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megmagyarázza, bár maga sem tudta mivel tudná indokolni, hogy ott is ott áll, meg itt is, amikor jött a válasz.
– Lisának hívják – oldalra nézett, és meglátta, hogy Eric, és Chris álldogál mellette, közvetlenül mellette. Meglepetten nézett rájuk, újból meg akart szólalni, de úgy tűnt azok ketten nem veszik észre, mintha nem is látnák.
– Eric! – suttogta, de nem reagált. – Chris! – próbálkozott a másik fiúnál, de az sem nézett rá. Rájött, hogy tényleg nem látják, teljesen láthatatlan, fogalmuk sincs róla, hogy ott van. Talán nincs is, valójában nincs.
– Úgy értettem, miért érdemelte ki a figyelmed? – fordult Eric a bátyja felé.
– Nem is tudom – vont vállat Chris. – Figyelemre méltó nem?
– Ne érj hozzá! – szűrte a fogai között a fiatalabb fiú.
– Nyugalom! – emelte fel védekezően a kezét. – Jelenleg biztonságban van.
– Mit akarsz tőle? – rivallt rá Eric. Chris gúnyosan elvigyorodott, majd megragadta az öccse grabancát.
– Te maradj ki ebből! – suttogta fenyegetően. –  Sosem volt még ennyire fontos, hogy hallgass rám. Most komolyan gondolom, hogy nem kellene beleavatkoznod. Ez túlnyúlik rajtad. Felfogtad?
– Igen – rántotta ki magát a testvére szorításából, és megigazította az ingét.
– Meg fogod magad öletni – sóhajtott fel Chris lemondóan.
– Legalább valamiben hasonlítok a bátyámra – vágott vissza Eric, mire a másik keserűen felnevetett.
– Figyelmeztettelek, de mint mindig most sem izgat, nem igaz? – nézett mélyen az öccse szemében
– Mégis ki ő? – kerülte ki a válaszadást Eric, a másik pedig gúnyosan felhorkantott. – Ez most más, mint szokott. Hazajöttél, sosem teszed. Bármi is van, ide sosem térsz vissza. A temetőbe eljössz néha, de nem maradsz itt, a városba se tetted be a lábad azóta az este óta.
– Adósságot rendezek – fordult el Chris. – Ő pedig az, akit meg kell védenem.
– Miért? – faggatta tovább Eric. Csend telepedett közéjük, a bátyja gondolkodott, majd felsóhajtott.
– Mert ő... – kezdte, de nem fejezhette be, mert a lányt felverték az álmából.

– Lisa! Kelj fel! – hatolt a lány tudatáig Rosie hangja, még az ajtón keresztül is éles volt, és bántotta a fülét. Felpattantak a szemei, és felült az ágyban. A ujjai közt még mindig ott nyugodott a kő, ami most meleg volt, és lüktetett, igaz, amint elengedte abba is hagyta. Tisztán emlékezett rá, mit látott az álmában, bár abban nem volt biztos, hogy álom volt. Csak egy dologra tudott gondolni, hogy a legrosszabbkor ébresztették fel, Chris még nem mondta ki a legfontosabb dolgot. Azt, amit legjobban tudni akart, hogy ki is ő valójában.
– Eric – suttogta maga elé.

Vége az első résznek!