26. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 26. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. :)
Jó olvasást!

Puszi :)

26. fejezet

– Lisa – suttogta meglepetten Eric.
– Őt is megölnéd? – kérdezte egy pillanattal később a fiút.
– Kit?
– Az angyalt, akivel álmodom – magyarázta. – Őt is megölnéd?
– Nem, őt nem – rázta a fejét.
– Igen? – hitetlenkedett Lisa, és összefonta a mellén a kezeit. – Miért? Őt miért ne akarnád felvagdalni azonnal?
– Mert ő a te angyalod, nem az enyém.
– Honnan tudod, hogy az nem egy és ugyanaz? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem tudom, oké? – kérdezte Eric hevesen. – És nem is érdekel. Akkor is megölöm az angyalt, aki teremtett, vagy ő öl meg engem. Ez a két lehetőség van.
Azzal ott hagyta a lányt a folyosón, és bement a szobájába.
– Te egy angyallal álmodsz? – jutott el Lisa fülébe Alex döbbent kérdése, de ő csak felsóhajtott, majd legyintve ő is elindult a szobája felé. Amint belépett levetette magát az ágyra. Egyedül akart egy kicsit lenni a gondolataival, de hamar elnyomta az álom.

٭

    Megint egy furcsa álom kerítette hatalmába. Végig ment már sokadszorra a jól ismert folyosón, és sokadszorra rázta ki a hideg ettől a helytől. Nem tudta hogyan irányítja, és miért pont azokon az estéken látogatja meg az angyalt, amelyikeken eddig megtette. Csak annyit tudott, hogy még mindig szorongott, minden egyes lépésnél, de most valahogy még jobban, mint eddig. Sokkal erősebben járta át a félelem, valami sötét, és ijesztő kerítette hatalmába. De ettől még nem állt meg. A léptei visszhangoztak az üres folyosón. A levegő most is nyirkos volt, és nehéz. Szeretett volna elmenekülni, de valahogy mégsem, vágyott is rá, hogy újra lássa a raboskodó angyalt, mégis félt a találkozástól. Összeszorult a gyomra, és remegett a lába a félelemtől. Lassan elérte a nehéz vasajtót. A kezét a kilincsre fonta, és lenyomta. Szokás szerint nehezen engedett, de sikerült kinyitnia. Rettegett, hogy az angyal már nem lesz ott, de még mindig a cellában volt. Rabláncra fűzve, elhagyatottan, haldokolva, de ott volt. Lisa közelebb lépett hozzá, és leguggolt mellé. A kezét az angyaléra tette, amiről már szinte teljesen lenyúzták a bőrt a bilincsek, egészen a húsába vágtak. A lány megborzongott a látványtól, és mérhetetlen szomorúság járta át a testét. Ennek a csodálatos lénynek a szenvedését nagyon nehéz volt látnia, igaz alig ismerte, mégis fájdalmas volt mindig eljönni hozzá tudván, hogy nem tud segíteni, bárhogy is akar.
– Hát újból itt vagy? – kérdezte az angyal.
– Igen – suttogta rekedten Lisa.
– Ne félts! – mondta megnyugtatóan. – Bármennyit is szenvedek, túl fogom élni. Legalábbis a démon magától nem tud megölni. Túl gyenge hozzá.
– Hogy tarthat mégis láncokon? – kérdezett rá a lány.
– Ez egy speciális börtön – suttogta az angyal. – Majd megérted egyszer, de még nem jött el az ideje, és nem is nekem kell elmagyaráznom, magadtól kell, hogy rájöjj.
– Mégis mikor jön már el? – kérdezte Lisa élesen. – Meddig kell még szenvednem nekem, és a barátaimnak, hogy úgy gondold, itt az ideje, hogy mindent elmondj?
– Azzal, hogy nem mondom most még el, védelek – felelte nyugodtan, és megemelte a kezét, hogy végig simítson az arcán.
– Chris talán már nem is él – suttogta szomorúan.
– Chris? – kérdezte az angyal értetlenül. – Életben van.
– Honnan tudod? – emelte meg a fejét, és remény csillant a szemeiben. – Itt van? Őt is meg tudom látogatni? Hogy tudok hozzá elmenni? Mire gondoljak? Tudsz segíteni?
– Lassíts! – nyugtatta mosolyogva. – Nem tudod őt meglátogatni. Nem itt van. Az én börtönömben nem lehet más rab.
– Akkor honnan tudod, hogy él?
– Érzem. Szenved, de életben van – szomorodott el.
– Meg tudom menteni valahogy? – kérdezte reménykedve Lisa.
– Az ő megmentése nem rád vár – nézett fel rá az angyal. Lisa csak most vette észre, hogy ugyanolyan barnák a szemei, mint az övéi. – Az ő börtönében te nem mehetsz be, túl veszélyes.
– Akkor kire vár? – háborodott fel a lány. – Kinek kell megmentenie? Ha nem nekem, akkor mégis mi az én feladatom? Elvesztettem az életem, az apámat, most az egyik barátomat, és azt mondod nem menthetem meg.
– Christopher útja most egy időre különválik a tiédtől, és a sajátját kell járnia, de nem örökre. Összefonódik még a sorsotok. Hidd el, tudom! – biztatta az angyal. – Bíznod kell bennem!
– Nem is ismerlek – suttogta Lisa.
– Jobban ismersz, mint hinnéd – nézett mélyen a szemébe. A lány érezte, hogy bízhat benne, már régóta tudta, igazából sosem kételkedett. Tudta, hogy van köztük valami furcsa kapocs, csak nem tudta megmondani, hogy micsoda. Chris emlegetésére eszébe jutott Eric, majd Rosie, és hogy egyikőjük sem kedveli az angyalt, aki megjelölte. Úgy tűnt, Alex sem nagyon van oda az ötletért, hogy találkozzanak, mintha nem tudná, mit is kellene tennie, hogyan kellene viselkednie.
– Miért gyűlölnek titeket annyira a nephilimek? – csúszott ki a száján a kérdés. Az angyal nézett rá pár pillanatig, valami átsuhant az arcán. Fájdalom? Düh? Megbánás? Szégyen? Lisa nem látta biztosan, de valami nem stimmelt vele. Aztán hirtelen megszakította a szemkontaktust.
– Menned kell! – mondta halkan, de erőteljesen.
– Mi? Miért? – pislogott meglepetten rá Lisa.
– Minél kevesebb időt töltesz itt, annál jobb – mondta fagyosan. Az eddigi barátságos hangnem, amit mindig tapasztalt egykettőre tovaszállt. Úgy tűnt, hogy az őszinte kérdéssel megbántotta az angyalt, pedig nem akart rosszat, csak véletlenül csúszott ki a száján.
– Nem küldhetsz csak úgy el – háborodott fel Lisa.
– De igen, menj el – nézett rá az angyal kifejezéstelen arccal.
Aztán mintha valami erő neki csapódott volna, kilökte a lányt a saját álmából.

٭

Lisa hirtelen ült fel az ágyban. Zihálva lélegzett, és kiverte a hideg verejték, ami átáztatta a pólóját. Nem tetszett neki az angyal viselkedés. Komolyan úgy tűnt, hogy megbántotta. Hitetlenül megrázta a fejét, majd a szekrényéhez lépett. Amint kinyitotta, kopogtak az ajtaján.
– Ki az? – kiáltotta ki.
– Csak én – hallatszott az ajtón túlról Alex hangja. – Bejöhetek?
Lisa kikapta az első felsőt, ami a kezébe akadt, és gyorsan felöltözött.
– Gyere! – szólt ki a fiúnak. Kinyílt az ajtó, és óvatosan belépett, mintha nem tudná, milyen reakcióra is számíthat.
Megnyugtatóan rámosolygott, mire ő is elmosolyodott.
– Mi az? Minden rendben?
– Minden. Zavarok? – kérdezett vissza, a szekrény felé bökve az állával, mivel az még mindig nyitva állt.
– Nem, dehogyis – rázta meg Lisa a fejét. Alex leült az ágyra, gondterheltnek tűnt. Valamit kérdezni akart, de nem tudta, hogy kezdjen neki, ez látszott rajta.
Nagy levegőt vett, és már nyitotta is a száját, de aztán mégis inkább becsukta. Szürkéskék szemében aggodalom csillogott, bár nem nézett a lányra. Barna haja össze-visszaállt, nem volt felzselézve. A szemöldökét ráncolta gondolkozás közben. A mindig mosolygós, viccelődő srác túlontúl komolynak tűnt.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva Lisa. – Ennyire nagy dolog, hogy nem tudod, mit mondj? El sem hiszem.
– Egy angyallal álmodsz? – mondta ki végül a kérdést.
– Ó – kerekedett el a szeme, arra számított, hogy Ericről lesz szó. – Igen, néha.
– És milyen? – fordult felé Alex izgatottan, amit eddig jól titkolt.
– Milyen? – hökkent meg még jobban. – Hogy érted?
– Nem tudom, csak úgy. Milyen?
– Egy barna hajú lány, szárnyakkal a hátán – vonta meg a vállát. – Semmi különös.
– Semmi különös? – ütközött meg a kijelentésén. – Hogy mondhatsz ilyet? Hogyhogy semmi különös?
– Hát úgy, hogy semmi – magyarázta Lisa. – Tök átlagosan néz ki a szárnyakat leszámítva, meg kicsit csillog még. Ennyi! Kb. tizenhét tizennyolc éves lehet.
– Ugye tudod, hogy most tituláltál átlagosnak egy angyalt, akit még közülünk is csak nagyon keveseknek van esélye élete során egyszer is látni.
Lisa felnevetett egy pillanatra, majd komolyabban folytatta.
– Csak az a baj, hogy meg van láncolva, és nem tudom, hogyan szabadíthatnám ki, ő sem mondja el – sóhajtott fel fáradtan. – Mindig azzal jön, hogy majd tudni fogom, ha itt az ideje, meg ilyenek.
– Értem – bólintott Alex. – Szóval semmi érdekes? A leláncoláson és a szárnyakon kívül, persze.
– Semmi – rázta a fejét Lisa elgondolkozva. – De miért?
– Semmiért – állt fel a fiú, hogy elmenjen. – Csak kérdeztem.

25. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 25. fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. A következőt 2 hét múlva hétvégén olvashatjátok.
Mivel ez az első bejegyzésem idén, ezért még nem volt lehetőségem, de Boldog Újévet kívánok minden olvasómnak!!! :)
Jó olvasást!

Puszi :)

25. fejezet

Vick csizmája kopogott a padlón. Sosem szeretett lopakodni, megalázónak tartotta, bár ismert olyat, aki mesterfokon űzte, és elképesztően állt neki, de amúgy is, amolyan bejelentésnek is szánta ezeket a lépteket. Akarta, hogy tudják ő közelít, de hát nem sok embertől kellett félnie. Összesen három személyből nézte ki, hogy megtudná ölni, abból kettő sosem tenné, a harmadikhoz pedig éppen most sétált be. Az óriási ablak előtt állt, ami a kihalt utcára nézett. A szobában csak egy kis lámpa égett, és a utcáról beszűrődött még egy kevéske fény. Neki nem volt rá szüksége, és tudta, hogy a fiúnak se, csak a szokás hatalma. Az emberi érzetek megmaradnak az emlékekben, ahogy a félelmek is, bármivé is változtak. Egy raktárból kialakított házban voltak. Úgy tűnt itt lakott, amióta a városban van. Sosem járt még itt, még akkor sem, amikor követte, úgy fest mindig lerázta. A ház illett hozzá. Óriási terek voltak benne, a berendezés posztmodern, és elegáns. Inkább a sötét színek domináltak, fekete, kék, szürke, némi vörössel keveredve. Eléggé jellemezte a gazdáját a letisztultsága és rendezettsége. Magabiztosságot és erőt sugárzott. Olyan volt, mint minden, ami körülvette, tökéletesen megtervezett, igényre szabott, nem is akárkiére.
Nem látott mást a fiúból, csak egy sötét árnyékot a fények miatt. Idebenn volt, zárt térben, a kalapja mégis a fején volt, mint mindig. Háttal állt neki, de ez nem tévesztette meg Vicktoriet, tudta, hogy számított rá. Már régen tudta, hogy el fog jönni hozzá, ha nem is tudta pontosan, mikor, azért az ő képességei se határtalanok. A fiú megmozdult, valami megcsillant a fényben a kezében. Hirtelen azt hitte, hogy fegyver, mert arra számított, de nem az volt. Egy egyszerű, üres, boros pohár.
– Ha belépsz valahová, illik köszönni. Nem gondolod? – kérdezte hátra se nézve.
– Az illem nem a mi fajtánk terepe. – James felnevetett, és oldalra fordította a fejét. Fekete, göndör fürtjei arany szegényt kaptak az utcai lámpa beeső fényétől, mint valami groteszk glória, akár angyal is lehetne ezzel a külsővel, csak valójában ördög volt.
– Szóval a mi fajtánk terepe csak a gyilkosság és a vér? – kérdezte kiismerhetetlen hangsúllyal.
– Itt élsz? – váltott témát Vicktorie.
– Jelenleg – fordult meg a fiú, és felé lépett. Most már láthatta az arcát, egy fagyos mosoly ült rajta, a szemei akár az alagút sötétek, de fény csillant bennük.
– Meglepettnek tűnsz – jegyezte meg mosolyogva. – Mit vártál? Egy koszos motelt a város szélén?
– Nem, igazából abban is kételkedtem, hogy alszol egyáltalán – válaszolt cinikusan Vicktorie. James ismét felnevetett, majd egy üveg asztalhoz lépett, amin még egy pohár és egy üveg bor állt. Határozottan számított rá ma este, döbbent rá a vámpír. 
– Bort? – emelte fel a palackot. – Vörös, remélem szereted – a szemei megvillantak, ahogy a lányra nézett.
– A vörös a kedvencem – lépett közelebb ő is. James hosszú, vékony ujjai a pohár szárára fonódtak, és miután megtöltötte, a lány felé nyújtotta. – Ez egy Chateau Cheval Blanc? Ez a világ legdrágább vörösbora. Hogy jutottál hozzá?
– Csak a második legdrágább – javította ki a fiú –, sajnos. Ahogy a házhoz, megvannak az eszközeim, elhiheted.
– Kié volt? – nézett körbe aprólékosabban.
– Egy francia milliárdosé – vonta meg a vállát a nephilimvadász. – Pöffeszkedő egy alak volt, senki sem hiányolja, maximum a befektetői.
– Megölted? – csúszott ki a kérdés Vicktorie száján.
– Nem, drágám – nézett rá lesajnálóan –, elküldtem a Fülöp-szigetekre nyaralni. A vagyona most engem szolgál. Nem ülsz le?
James egy fekete bőrkanapéhoz invitálta a lányt, ő pedig engedelmeskedett. Ma valahogy más volt, sem dühös, sem vérszomjas. Egy átlagos fiúnak tűnt, attól eltekintve, hogy éppen most vallott be egy gyilkosságot.
– Nem véletlenül találtalak meg, igaz? – kérdezte Vicktorie. – Ezt akartad, hogy ma itt legyek.
James felé fordult, felhúzta a bal lábát, és féloldalasan elmosolyodott. Meglötyögtette a poharát, ami már ismét félig volt, nem pedig üresen. Nézte a bort, egészen addig még az meg nem állapodott, majd lassan a lányra vezette a tekintetét.
– Ha nem akartam volna, sosem találsz meg. Emily sem vezetett volna ide, ha nem parancsolom meg neki. Érdekes volt a kis csipet-csapat, de nem volt az igazi, Ericet hiányoltam. Hol hagytad? Még mindig börtönben csücsül? – A kezével végigsimított a vámpír arcán, és egy szőke tincset a füle mögé rejtett. Vicktorie megborzongott az érintésétől, de nem húzódott el. Nem akarta idő előtt felbosszantani.
– A Tanács házi őrizetben tartja.
– Az a Crusader fickó kezd nagyon idegesíteni – forgatta meg a szemeit a vadász.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Vicktorie.
– Nem szeretem, ha beleköpnek a levesembe, és ez az ember nagyon fixírozza azt a tál levest – morogta James. – De a végjátéknál ott lesz Eric is, ebben semmi kétségem. Addig legalább kialussza magát, rettentően nézett ki. Csak nem rémálmok gyötrik? – Vicktorie jobbnak látta, ha másról kérdezi, ezekre a kérdésekre úgysem tudna válaszolni.
– Mit akarsz tőlem?
– Mi van, ha csak unatkoztam, és társaságra vágytam? – nézett rá, és úgy tett, mintha a lelkébe gázolt volna, már ha van neki. – Ez nem lehetséges?
– Ugyan, kérlek – horkantott fel. – Ismerlek. Nem szoktál unatkozni, és mindig akarsz valamit.
James ismét felnevetett, majd belekortyolt a borába, de a szemét le sem vette a lányról.
– Tényleg akarok valamit, de ne szaladjunk ennyire előre. Kerestél, megtaláltál, használd ki – bökött az állával felé, és a másik kezét a kanapé háttábláján nyugtatta. – Miben segíthetek?
– Mondd meg, hogy hogyan juthatok le a pokolba, Chrishez! – követelte Vick.
– Azt hittem, ezt már tisztáztuk – sóhajtott fel unottan. – Sehogy.
– Ez nem igaz, te is tudod – ellenkezett hevesen a lány. – Van rá mód, csak nem akarod elmondani.
– Miért akarod annyira kihozni, he? – emelte fel a hangját, és levágta az asztalra a poharat, ami az ütéstől széttört, és a maradék pár korty bor kifolyt, még a kezére is jutott belőle. – Minek? Hogy megint ábrándozva figyelhesd? Sosem fogja viszonozni az érzéseid.
– Ne mondd ezt! – kérte halkan.
– Miért ne? – hajolt hozzá közelebb, hogy a szemébe nézhessen, de Vicktorie elfordult. – Ez az igazság. Sosem leszel több a szemében csak egy vámpír. Mégis mit kezdene veled, még ha szeretne is? Örökké élsz, ő nem. Több száz éves vagy, ő 20.
– 21 – suttogta halkan.
– Nem ez a lényeg – ragadta meg az arcát James, és maga felé fordította. – Szánalmas vagy.
– Ő a barátom – nézett rá dacosan Vick, és a szemeibe könnyek csillogtak.
– Aki elhagyott.
– Nem volt más választása – védte továbbra is.
– Nevetséges vagy – rázta a fejét hitetlenül James, és elengedte. Hátradőlt a kanapén, és elnézett a ellenkező irányba. A kezét a karfára támasztotta, az állát pedig az öklére, gondolkozott valamin. Hegyes orra, ajkainak finom, vékony vonala, szögletes álla sajátos szépséget adott neki, összetéveszthetetlen markáns vonásai voltak. Mint mindig, most is tökéletesen meg volt borotválkozva, a kalapját még most sem vette le a fejéről, csak hátrább lökte, hogy ne zavarja a kilátásban. Vicktorie észre sem vette, hogy bámulja, csak amikor ismét ránézett, és a szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokára, ezt elképesztő látványosan tudta csinálni.
– Úgy tudom, hogy csak ha démon vér van a szervezetembe, akkor juthatok le a pokolba – kezdte Vicktorie.
– Ez stimmel – bólintott James, pillanatok alatt visszanyerte a szenvtelenség álarcát. – Mit akarsz ebből kihozni?
– Szerezz nekem – mondta ki a vámpír.
– Megőrültél? – nevetett fel hitetlenül. – Öngyilkosság.
– Neked vagy nekem?
– Neked – dőlt előre James, és a térdére támaszkodott. – Egyszerű lenne szereznem, de nem teszem.
– Miért? – kérdezte vádlón.
– Mert nem akarlak holtan látni – vágta rá a nephilimvadász haragosan, mintha csak egy esztelen gyerekhez beszélne. – Az számodra méreg, akár az angyalvér, és ezt te is tudod. Embervérrel hígítva elbírja a szervezeted, de tisztán...
– Ez embereké is bírja... 
– Azok az emberek – szakította félbe a fiú. – És mi is mekkora árat fizetünk érte. Megváltoztat, gyilkossá tesz, lelketlen szörnyé. Téged már nem tud átformálni, ezért megöl, és még ha nem is öl meg, rettentő fájdalommal járna.
– Te törődsz velem? – suttogta meglepetten Vicktorie pár perccel később, egy hosszabb csend után. – Mióta?
– Szükségem van rád a tervemhez, és a halálvágyad megnehezítené. Ne láss bele többet!
– Fájdalmas? – kérdezte sejtelmesen a lány, és közelebb húzódott Jameshez.
– Mi? – kérdezett vissza meglepetten.
– Annyi év után újra érezni? – simított végig a karján bensőségesen. Eddig fel sem tűntek neki a sötét karikák a szemei alatt. A sötétebb tónusú bőrén közel sem voltak annyira feltűnőek, mint Chrisén vagy Ericén, de közelről jól láthatóak. Valami történt, ami miatt megváltozott.
– Mégis miről beszélsz? – ráncolta a homlokát értetlenül.
– A nephilimek hite szerint mindegyik vadásznak van lelke – magyarázta a vámpír. – Ők ebben töretlenül hisznek, hiába vallanak állandóan kudarcot, amikor megpróbálják megtisztítani a szervezeteteket. De mindketten tudjuk, hogy tévednek, és azt is, hogy Chris miért nem halt bele mégis, amikor tőle vonták meg a démonvért.
– Azt hiszed, hogy velem is ugyanaz történt, mint Chrisszel? – vigyorodott el gúnyosan James.
– Nem, nem ugyanaz, de valami hasonló – hagyta figyelmen kívül a hangsúlyt Vicktorie. – Újra vannak érzéseid, és meglepően erősek.
– Ostobaságokat beszélsz. – James felállt, és öles léptekkel indult el a konyha felé, amit csak egy keskeny pult választott el a nappalitól, ahol eddig voltak. – Csak mert egyikünket ismerted, nem ismersz mindnyájunkat.
– De téged igen.
James hitetlenül felhorkantott, de hosszabb válaszra nem méltatta.
 Vicktorie is felállt, kicsit megszédült, de nem figyelt rá, a bor és fáradtság hatásának tekintette, és utána sétált. A csizmája dallamosan kopogott a juharfa padlón. A boros pohárral a kezében a pultra támaszkodott, és úgy nézte a nephilimvadászt, aki egy üres üveget keresett elő.
– Több száz éves vagyok, nem könnyű becsapni – bökött felé a pohárral Vick. Úgy érezte magát, mint aki berúgott, pedig ő nem képes rá. Igaz régen evett már, de akkor is nagyon gyanús volt neki. Le kellett ülnie a bárszékre, mert megmozdult a lábai alatt a talaj, a feje lüktetni kezdet, a füle pedig zúgni.
– Mit tettél velem? – kérdezte nehézkesen, mert összeakadt a nyelve.
– Nyugodj meg, ennél jobban nem üt ki – lépett hozzá James. Egy üres üveg, és egy kés volt a kezében. – Csak nem akartam, hogy ellenkezz.
Megragadta Vicktorie csuklóját, és megvágta. A vörös vér azonnal kibuggyant, végig szaladt a kézfején és a pultra csöpögött, a fiú az üveg felé tartotta a kezét, és félig megtöltötte azt. A vámpír csak nézte, amit csinál, de nem tett semmit. Az agya tompa volt, felfogta, mi történik, de nem érdekelte különösebben.
– Hát ezért vagyok itt? – kérdezte álmos hangon.
– Is – bólintott a nephilimvadász, majd megtörölte a véres csuklóját, amin a seb már be is forrt. Megkerülte a pultot, a kezét a térdhajlata alá és a hátára csúsztatta, majd felkapta a székről, Vicktorie a jobb karját átvetette James nyakán. A fiú óvatos léptekkel indult el, vigyázva rá, hogy a lehető legkevésbé zötykölődjön az ölében.
– Hová viszel? – kérdezte, és még jobban a karjai közé vackolta magát, mint egy fáradt kiscica. A vadász testéből áradó meleg megnyugtatta az érzékeit.
– A hálószobámba – válaszolt rekedten.
Vick halkan felkuncogott, de nem szólt semmit. Nem ellenkezett, nem is tudott. Beléptek egy teljesen sötét helységbe, semmi fény sem világított a szobában. Vicktorie kába tekintete nem fogta fel, hogy mit is lát. Csak annyit érzékelt, hogy gyengéden lefektették egy franciaágyra selyem ágyneműk közé. Kényelmes volt, és gyengéd, de mégis hűvös. James az ágyszélére ült, miután betakarta a lányt. Valami villant a kezében, aztán fájdalmasan felszisszent. A vámpír felé nyúlt, az egyik kezével megemelte a fejét, a másikat pedig a szájához illesztette.
– Meg ne harapj! – jutott el a figyelmeztetés a fülébe a zúgáson keresztül. A vér összetéveszthetetlen ízét érezte meg a szájában. Reflexből tapadt a fiú karjára, és szívni kezdet. A feje lüktetése azonnal tompult, a fülében lévő zúgás hamar elmúlt. Ellökte magától a kezét, majd morogva ráugrott, leterítve őt az ágyra, és a csípőjére ült.
– Becsaptál – mondta dühösen. James arcán egy gúnyos mosoly jelent meg, ahogy felnézett rá, meg sem próbálta magáról lelökni a lányt.
– Könnyebb volt, mint megmagyarázni, sokáig tartott volna.
– Rohadj meg! – lökött egyet rajta Vicktorie, majd fel akarta állni, de a fiú megragadta a karját.
– Máris elmennél? – kérdezte és végigsimított a vámpír hátán. Vicktorie meglepetten feldorombolt, majd megcsókolta. Az ujjait a göndör fürtökbe vezette, amik rájuk csavarodtak, aztán elérte a kalapot, lekapta James fejéről, és a sajátjára rakta.