25. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 25. fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. A következőt 2 hét múlva hétvégén olvashatjátok.
Mivel ez az első bejegyzésem idén, ezért még nem volt lehetőségem, de Boldog Újévet kívánok minden olvasómnak!!! :)
Jó olvasást!

Puszi :)

25. fejezet

Vick csizmája kopogott a padlón. Sosem szeretett lopakodni, megalázónak tartotta, bár ismert olyat, aki mesterfokon űzte, és elképesztően állt neki, de amúgy is, amolyan bejelentésnek is szánta ezeket a lépteket. Akarta, hogy tudják ő közelít, de hát nem sok embertől kellett félnie. Összesen három személyből nézte ki, hogy megtudná ölni, abból kettő sosem tenné, a harmadikhoz pedig éppen most sétált be. Az óriási ablak előtt állt, ami a kihalt utcára nézett. A szobában csak egy kis lámpa égett, és a utcáról beszűrődött még egy kevéske fény. Neki nem volt rá szüksége, és tudta, hogy a fiúnak se, csak a szokás hatalma. Az emberi érzetek megmaradnak az emlékekben, ahogy a félelmek is, bármivé is változtak. Egy raktárból kialakított házban voltak. Úgy tűnt itt lakott, amióta a városban van. Sosem járt még itt, még akkor sem, amikor követte, úgy fest mindig lerázta. A ház illett hozzá. Óriási terek voltak benne, a berendezés posztmodern, és elegáns. Inkább a sötét színek domináltak, fekete, kék, szürke, némi vörössel keveredve. Eléggé jellemezte a gazdáját a letisztultsága és rendezettsége. Magabiztosságot és erőt sugárzott. Olyan volt, mint minden, ami körülvette, tökéletesen megtervezett, igényre szabott, nem is akárkiére.
Nem látott mást a fiúból, csak egy sötét árnyékot a fények miatt. Idebenn volt, zárt térben, a kalapja mégis a fején volt, mint mindig. Háttal állt neki, de ez nem tévesztette meg Vicktoriet, tudta, hogy számított rá. Már régen tudta, hogy el fog jönni hozzá, ha nem is tudta pontosan, mikor, azért az ő képességei se határtalanok. A fiú megmozdult, valami megcsillant a fényben a kezében. Hirtelen azt hitte, hogy fegyver, mert arra számított, de nem az volt. Egy egyszerű, üres, boros pohár.
– Ha belépsz valahová, illik köszönni. Nem gondolod? – kérdezte hátra se nézve.
– Az illem nem a mi fajtánk terepe. – James felnevetett, és oldalra fordította a fejét. Fekete, göndör fürtjei arany szegényt kaptak az utcai lámpa beeső fényétől, mint valami groteszk glória, akár angyal is lehetne ezzel a külsővel, csak valójában ördög volt.
– Szóval a mi fajtánk terepe csak a gyilkosság és a vér? – kérdezte kiismerhetetlen hangsúllyal.
– Itt élsz? – váltott témát Vicktorie.
– Jelenleg – fordult meg a fiú, és felé lépett. Most már láthatta az arcát, egy fagyos mosoly ült rajta, a szemei akár az alagút sötétek, de fény csillant bennük.
– Meglepettnek tűnsz – jegyezte meg mosolyogva. – Mit vártál? Egy koszos motelt a város szélén?
– Nem, igazából abban is kételkedtem, hogy alszol egyáltalán – válaszolt cinikusan Vicktorie. James ismét felnevetett, majd egy üveg asztalhoz lépett, amin még egy pohár és egy üveg bor állt. Határozottan számított rá ma este, döbbent rá a vámpír. 
– Bort? – emelte fel a palackot. – Vörös, remélem szereted – a szemei megvillantak, ahogy a lányra nézett.
– A vörös a kedvencem – lépett közelebb ő is. James hosszú, vékony ujjai a pohár szárára fonódtak, és miután megtöltötte, a lány felé nyújtotta. – Ez egy Chateau Cheval Blanc? Ez a világ legdrágább vörösbora. Hogy jutottál hozzá?
– Csak a második legdrágább – javította ki a fiú –, sajnos. Ahogy a házhoz, megvannak az eszközeim, elhiheted.
– Kié volt? – nézett körbe aprólékosabban.
– Egy francia milliárdosé – vonta meg a vállát a nephilimvadász. – Pöffeszkedő egy alak volt, senki sem hiányolja, maximum a befektetői.
– Megölted? – csúszott ki a kérdés Vicktorie száján.
– Nem, drágám – nézett rá lesajnálóan –, elküldtem a Fülöp-szigetekre nyaralni. A vagyona most engem szolgál. Nem ülsz le?
James egy fekete bőrkanapéhoz invitálta a lányt, ő pedig engedelmeskedett. Ma valahogy más volt, sem dühös, sem vérszomjas. Egy átlagos fiúnak tűnt, attól eltekintve, hogy éppen most vallott be egy gyilkosságot.
– Nem véletlenül találtalak meg, igaz? – kérdezte Vicktorie. – Ezt akartad, hogy ma itt legyek.
James felé fordult, felhúzta a bal lábát, és féloldalasan elmosolyodott. Meglötyögtette a poharát, ami már ismét félig volt, nem pedig üresen. Nézte a bort, egészen addig még az meg nem állapodott, majd lassan a lányra vezette a tekintetét.
– Ha nem akartam volna, sosem találsz meg. Emily sem vezetett volna ide, ha nem parancsolom meg neki. Érdekes volt a kis csipet-csapat, de nem volt az igazi, Ericet hiányoltam. Hol hagytad? Még mindig börtönben csücsül? – A kezével végigsimított a vámpír arcán, és egy szőke tincset a füle mögé rejtett. Vicktorie megborzongott az érintésétől, de nem húzódott el. Nem akarta idő előtt felbosszantani.
– A Tanács házi őrizetben tartja.
– Az a Crusader fickó kezd nagyon idegesíteni – forgatta meg a szemeit a vadász.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Vicktorie.
– Nem szeretem, ha beleköpnek a levesembe, és ez az ember nagyon fixírozza azt a tál levest – morogta James. – De a végjátéknál ott lesz Eric is, ebben semmi kétségem. Addig legalább kialussza magát, rettentően nézett ki. Csak nem rémálmok gyötrik? – Vicktorie jobbnak látta, ha másról kérdezi, ezekre a kérdésekre úgysem tudna válaszolni.
– Mit akarsz tőlem?
– Mi van, ha csak unatkoztam, és társaságra vágytam? – nézett rá, és úgy tett, mintha a lelkébe gázolt volna, már ha van neki. – Ez nem lehetséges?
– Ugyan, kérlek – horkantott fel. – Ismerlek. Nem szoktál unatkozni, és mindig akarsz valamit.
James ismét felnevetett, majd belekortyolt a borába, de a szemét le sem vette a lányról.
– Tényleg akarok valamit, de ne szaladjunk ennyire előre. Kerestél, megtaláltál, használd ki – bökött az állával felé, és a másik kezét a kanapé háttábláján nyugtatta. – Miben segíthetek?
– Mondd meg, hogy hogyan juthatok le a pokolba, Chrishez! – követelte Vick.
– Azt hittem, ezt már tisztáztuk – sóhajtott fel unottan. – Sehogy.
– Ez nem igaz, te is tudod – ellenkezett hevesen a lány. – Van rá mód, csak nem akarod elmondani.
– Miért akarod annyira kihozni, he? – emelte fel a hangját, és levágta az asztalra a poharat, ami az ütéstől széttört, és a maradék pár korty bor kifolyt, még a kezére is jutott belőle. – Minek? Hogy megint ábrándozva figyelhesd? Sosem fogja viszonozni az érzéseid.
– Ne mondd ezt! – kérte halkan.
– Miért ne? – hajolt hozzá közelebb, hogy a szemébe nézhessen, de Vicktorie elfordult. – Ez az igazság. Sosem leszel több a szemében csak egy vámpír. Mégis mit kezdene veled, még ha szeretne is? Örökké élsz, ő nem. Több száz éves vagy, ő 20.
– 21 – suttogta halkan.
– Nem ez a lényeg – ragadta meg az arcát James, és maga felé fordította. – Szánalmas vagy.
– Ő a barátom – nézett rá dacosan Vick, és a szemeibe könnyek csillogtak.
– Aki elhagyott.
– Nem volt más választása – védte továbbra is.
– Nevetséges vagy – rázta a fejét hitetlenül James, és elengedte. Hátradőlt a kanapén, és elnézett a ellenkező irányba. A kezét a karfára támasztotta, az állát pedig az öklére, gondolkozott valamin. Hegyes orra, ajkainak finom, vékony vonala, szögletes álla sajátos szépséget adott neki, összetéveszthetetlen markáns vonásai voltak. Mint mindig, most is tökéletesen meg volt borotválkozva, a kalapját még most sem vette le a fejéről, csak hátrább lökte, hogy ne zavarja a kilátásban. Vicktorie észre sem vette, hogy bámulja, csak amikor ismét ránézett, és a szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokára, ezt elképesztő látványosan tudta csinálni.
– Úgy tudom, hogy csak ha démon vér van a szervezetembe, akkor juthatok le a pokolba – kezdte Vicktorie.
– Ez stimmel – bólintott James, pillanatok alatt visszanyerte a szenvtelenség álarcát. – Mit akarsz ebből kihozni?
– Szerezz nekem – mondta ki a vámpír.
– Megőrültél? – nevetett fel hitetlenül. – Öngyilkosság.
– Neked vagy nekem?
– Neked – dőlt előre James, és a térdére támaszkodott. – Egyszerű lenne szereznem, de nem teszem.
– Miért? – kérdezte vádlón.
– Mert nem akarlak holtan látni – vágta rá a nephilimvadász haragosan, mintha csak egy esztelen gyerekhez beszélne. – Az számodra méreg, akár az angyalvér, és ezt te is tudod. Embervérrel hígítva elbírja a szervezeted, de tisztán...
– Ez embereké is bírja... 
– Azok az emberek – szakította félbe a fiú. – És mi is mekkora árat fizetünk érte. Megváltoztat, gyilkossá tesz, lelketlen szörnyé. Téged már nem tud átformálni, ezért megöl, és még ha nem is öl meg, rettentő fájdalommal járna.
– Te törődsz velem? – suttogta meglepetten Vicktorie pár perccel később, egy hosszabb csend után. – Mióta?
– Szükségem van rád a tervemhez, és a halálvágyad megnehezítené. Ne láss bele többet!
– Fájdalmas? – kérdezte sejtelmesen a lány, és közelebb húzódott Jameshez.
– Mi? – kérdezett vissza meglepetten.
– Annyi év után újra érezni? – simított végig a karján bensőségesen. Eddig fel sem tűntek neki a sötét karikák a szemei alatt. A sötétebb tónusú bőrén közel sem voltak annyira feltűnőek, mint Chrisén vagy Ericén, de közelről jól láthatóak. Valami történt, ami miatt megváltozott.
– Mégis miről beszélsz? – ráncolta a homlokát értetlenül.
– A nephilimek hite szerint mindegyik vadásznak van lelke – magyarázta a vámpír. – Ők ebben töretlenül hisznek, hiába vallanak állandóan kudarcot, amikor megpróbálják megtisztítani a szervezeteteket. De mindketten tudjuk, hogy tévednek, és azt is, hogy Chris miért nem halt bele mégis, amikor tőle vonták meg a démonvért.
– Azt hiszed, hogy velem is ugyanaz történt, mint Chrisszel? – vigyorodott el gúnyosan James.
– Nem, nem ugyanaz, de valami hasonló – hagyta figyelmen kívül a hangsúlyt Vicktorie. – Újra vannak érzéseid, és meglepően erősek.
– Ostobaságokat beszélsz. – James felállt, és öles léptekkel indult el a konyha felé, amit csak egy keskeny pult választott el a nappalitól, ahol eddig voltak. – Csak mert egyikünket ismerted, nem ismersz mindnyájunkat.
– De téged igen.
James hitetlenül felhorkantott, de hosszabb válaszra nem méltatta.
 Vicktorie is felállt, kicsit megszédült, de nem figyelt rá, a bor és fáradtság hatásának tekintette, és utána sétált. A csizmája dallamosan kopogott a juharfa padlón. A boros pohárral a kezében a pultra támaszkodott, és úgy nézte a nephilimvadászt, aki egy üres üveget keresett elő.
– Több száz éves vagyok, nem könnyű becsapni – bökött felé a pohárral Vick. Úgy érezte magát, mint aki berúgott, pedig ő nem képes rá. Igaz régen evett már, de akkor is nagyon gyanús volt neki. Le kellett ülnie a bárszékre, mert megmozdult a lábai alatt a talaj, a feje lüktetni kezdet, a füle pedig zúgni.
– Mit tettél velem? – kérdezte nehézkesen, mert összeakadt a nyelve.
– Nyugodj meg, ennél jobban nem üt ki – lépett hozzá James. Egy üres üveg, és egy kés volt a kezében. – Csak nem akartam, hogy ellenkezz.
Megragadta Vicktorie csuklóját, és megvágta. A vörös vér azonnal kibuggyant, végig szaladt a kézfején és a pultra csöpögött, a fiú az üveg felé tartotta a kezét, és félig megtöltötte azt. A vámpír csak nézte, amit csinál, de nem tett semmit. Az agya tompa volt, felfogta, mi történik, de nem érdekelte különösebben.
– Hát ezért vagyok itt? – kérdezte álmos hangon.
– Is – bólintott a nephilimvadász, majd megtörölte a véres csuklóját, amin a seb már be is forrt. Megkerülte a pultot, a kezét a térdhajlata alá és a hátára csúsztatta, majd felkapta a székről, Vicktorie a jobb karját átvetette James nyakán. A fiú óvatos léptekkel indult el, vigyázva rá, hogy a lehető legkevésbé zötykölődjön az ölében.
– Hová viszel? – kérdezte, és még jobban a karjai közé vackolta magát, mint egy fáradt kiscica. A vadász testéből áradó meleg megnyugtatta az érzékeit.
– A hálószobámba – válaszolt rekedten.
Vick halkan felkuncogott, de nem szólt semmit. Nem ellenkezett, nem is tudott. Beléptek egy teljesen sötét helységbe, semmi fény sem világított a szobában. Vicktorie kába tekintete nem fogta fel, hogy mit is lát. Csak annyit érzékelt, hogy gyengéden lefektették egy franciaágyra selyem ágyneműk közé. Kényelmes volt, és gyengéd, de mégis hűvös. James az ágyszélére ült, miután betakarta a lányt. Valami villant a kezében, aztán fájdalmasan felszisszent. A vámpír felé nyúlt, az egyik kezével megemelte a fejét, a másikat pedig a szájához illesztette.
– Meg ne harapj! – jutott el a figyelmeztetés a fülébe a zúgáson keresztül. A vér összetéveszthetetlen ízét érezte meg a szájában. Reflexből tapadt a fiú karjára, és szívni kezdet. A feje lüktetése azonnal tompult, a fülében lévő zúgás hamar elmúlt. Ellökte magától a kezét, majd morogva ráugrott, leterítve őt az ágyra, és a csípőjére ült.
– Becsaptál – mondta dühösen. James arcán egy gúnyos mosoly jelent meg, ahogy felnézett rá, meg sem próbálta magáról lelökni a lányt.
– Könnyebb volt, mint megmagyarázni, sokáig tartott volna.
– Rohadj meg! – lökött egyet rajta Vicktorie, majd fel akarta állni, de a fiú megragadta a karját.
– Máris elmennél? – kérdezte és végigsimított a vámpír hátán. Vicktorie meglepetten feldorombolt, majd megcsókolta. Az ujjait a göndör fürtökbe vezette, amik rájuk csavarodtak, aztán elérte a kalapot, lekapta James fejéről, és a sajátjára rakta.