18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. Ellenben kérnék valamit, csak tegnap 71 megnyitás volt a blogon, de még a két hetes szünetben is napi 20-at szokott produkálni. Tudom, hogy ez nem takar 71 olvasót, de biztosan nem is 3-4-et, szóval azt szeretném kérni, hogy jelezzetek vissza. Ha valaki nem szeret hozzászólást írni, ott vannak a kis tetszett, nem tetszett gombok a fejezet végén, használjátok kedvemért, mert egyre kevesebb kedvem van megírni a befejezést... Köszönöm!
Másik dolog a blogot most már elérhetitek védett nézettben is, ezen a linken. 
Na, de jó olvasást!

Puszi :)

18. fejezet

Rosie még mindig magához szorította a fiút, döbbentnek tűnt. De Chris állapota javult, nem bugyogott már vér a szájából. Egyenletesen, halkan lélegzett, az arca békésnek tűnt, nem látszott, hogy fájdalmai lennének.

– Mit csináltál? – kérdezte Alex.

– Mesterséges kómába löktem – állt fel a vadász mellől Ifaril, hogy a fiúra nézzen. – Amíg nincs a tudatánál Saiker nem férhet hozzá, de ezzel nem mentem meg az életét, csak időt nyertem.

– Mégis mire?

– Hogy megkeressem a démont és elvegyem tőle Chris vérét – összedörzsölte a kezeit és eltűnt róla az összes vörös folt, mintha misem történt volna.

– Mi mit csináljuk? – kérdezte Jason.

– Fektessétek valami kényelmesebb helyre, mást nem tehettek érte. – Indulni készült, de Rosie megragadta a karját.

– Mentsd meg! – kérte, az angyal bólintott, majd eltűnt.

Alex és Jason a kanapéra tették az eszméletlen fiút. Rosie pedig letörölgette róla a rászáradt vért.

– Eric nem veszi fel – tette el a telefonját csalódottan Alex.

– Menj vissza a Tanácshoz – nézett az öccsére Jason.

– Mi? De mi van, ha szükség lesz rám? – kérdezte döbbenten.

– Mi már nem tudok tenni semmit, csak Ifarilon múlik, de ha nem mész vissza Johnnak feltűnhet a hiányod – magyarázta az idősebb. – Nem lesz gond, mire haza jössz, rendbe jön, Felisz pedig előkeríti Ericet.

– Én... Rendben! – sóhajtott belenyugvóan. – Azonnal hívjatok, ha valami nem stimmel.

– Ha kettesben tudsz maradni apával feltűnés nélkül, mondd el neki, hogy mi történt – tette még hozzá Jason, aztán Alex elment és ketten maradtak.

Rosie a kanapé mellett ült és az alvó fiú arcát simogatta gyengéden. Jason csak most vette észre, hogy a vállai rázkódtak a hangtalan sírástól. Letérdelt mellé és az ölébe húzta a húgát.

– Nem veszíthetem el újra! – zokogott fel Rosie, a könnyei eláztatták a bátyja pólóját.

– Rendbe fog jönni – próbálta nyugtatni, és lágyan ringatni kezdte. – Christopher Laser nem így fogja feldobni a talpát, nem azok után, amin keresztülment.

– Szerinted Ifaril sikerrel járhat? – kérdezte halkan, bizonytalanul.

– Szerintem Saiker bánhatja, hogy Christ vette célba, csúnyán visszafizetünk még neki ezért mind, együtt – szorította magához a húgát, és a kócos hajába csókolt.

Rosie megtörölte az arcát, eltűntetve a könnyeit, majd felállt a bátyja öléből és konyha felé indult.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jason.

– Valakinek fel kell takarítani azt a rengeteg vért – felelte halkan. – Legalább lefoglalom magam, ha már nem segíthetek rajta.

*

Chrisnek most az egyszer nem volt igaza Saikerrel kapcsolatban, a démon még mindig a vonattemetőben volt. Azt akarta, hogy Ifaril megtalálja, így nem mozdult onnan. Most nem vesztegette az időt lopakodással, azonnal a démon mögött szállt le.

– Hm, már attól féltem, hogy túl korai volt – jegyezte meg a démon és megfordult, hogy szembekerüljön az angyallal.

– Add ide a vérét! – parancsolta Ifaril, mire a démon felnevetett.

– "Add ide a vérét!" – ismételte gúnyosan. – Ugye nem gondolod, hogy csakúgy idejössz és teljesítem a parancsod?

– Mit akarsz cserébe? – kérdezte az angyal.

– Tudod te azt – penge éles mosolyra húzta a száját és közelebb lépett a látogatójához.

Ifaril elővette az angyaltőrt, amit az ő meggyilkolásához akartak használni, bizonytalanul fogta a kezébe. A démon szeme felcsillant, ahogy meglátta.

– Mondtam, hogy tudod – jegyezte meg. – Ér ennyit a fiú élete? Hogy odaadd a fegyvert, amivel végezhetek veled?

– Honnan tudom, hogy bízhatok benned? – hagyta figyelmen kívül a démon előbbi kérdését. – Hogy odaadod az összes vért, ami nálad van?

– Muszáj, leszel hinni bennem – próbált ártatlanul nézni rá a démon inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Na jó, te is tudod, hogyha szereted azt a fiút, és tudom, hogy így van, akkor vállalnod kell a kockázatot.

Ifaril tehetetlenül préselte össze az ajkait, érezte, hogy a düh végigcikázik a testén, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a lidércek megint körülötte ólálkodtak, figyelték minden lépését. Nem húzhatta sokáig, vagy Saiker megunja a várakozást és megtámadja, egyedül pedig nincs sok esélye.

– Legyen! – felelte és a szemébe nézett.

– Tessék? – élvezte ki a helyzetet a démon.

– Odaadom a tőrt, ha átadod Chris összes nálad lévő vérét, az utolsó cseppig.

A démon bólintott, majd kinyitotta a tenyerét, amiben egy fiolányi vér jelent meg.

– Ez az összes? – kérdezte kétkedve Ifaril.

– Milyen kevés mégis mekkora bonyodalmat okozhat! – sóhajtott fel drámaian.

Az angyal a démonhoz lépett és felé nyújtotta a kezét, de mielőtt a várakozó tenyerébe ejtette volna a tőrt, még mondott valamit.

– Ha becsapsz, csúnyán megkeserülöd.

– Az igazat mondom meglepőmódon – nézett a szemeibe Saiker, majd elragadta a tőrt és az angyal markába ejtette a vért. – Christ nem akarom megölni, legalábbis még nem, azt akarom, hogy végignézze minden szerette halálát, hogy megbánja az árulását és visszakússzon hozzám, hogy könyörögjön az öccse életéért és előtte téphessem ki a kicsi Eric szívét, aztán pedig Christ is utána küldöm. Élvezettel fogom nézni a szenvedését!

– Nem fogom hagyni! – felelte az angyal.

– Ó dehogynem – és már felé is szúrt a tőrrel, de Ifaril számított az alattomos támadásra. Megállította a pengét egy nephilim karddal. – Ügyes, de úgyis megöllek!

Hallotta még utoljára a démon hangját, mielőtt eltűnt volna.

*

– Nagy kérés lenne, hogy állj meg? – kiáltotta utána Felisz már sokadszorra, és végre hatása is lett, mert Eric úgy döntött, bevárja. – Azért!

– Nyugi vigyázok magamra – jelentette ki a fiú. – Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

– Figyelj – kezdte a lány –, lehet, hogy követett el hibákat, de téged próbált védeni.

– Hazugságokkal és titkokkal? – háborodott fel ismét.

– Nem mondtam, hogy jó volt a módszer – vonta meg a vállát Felisz. – Ő a bátyád, szeret téged.

– Te is tudtad, nem igaz? – kérdezte aztán Eric. A lány egy pillanatra megdöbbent, majd lehajtotta a fejét, nem tudott a szemébe nézni. – Hát ezt nem hiszem el, mindenki tudta, csak én nem. Te mégis miért nem mondtad el? Utálod Christ!

– Fájdalmat okoztam volna, még nagyobbat, mint ő azzal, hogy elment – felelte halkan a lány. – Nem akartalak bántani.

– Így tényleg sokkal jobb. Menj haza! – nézett a szemeibe gúnyosan, majd faképnél hagyta Feliszt az utcán.

Nem is figyelte, hogy hová megy, egészen addig még oda nem ért. A ház előtt állt, a hajába túrt, majd úgy döntött bemegy. Jó ideje nem volt itt, nem tudta, milyen állapotban hagyhatták itt a házat a démon és a csatlósai.

Az ajtó könnyen kinyílt, a holttesteket elvitték, de fel nem takarítottak, amikor Lisa ide teleportálta ezt nem is figyelte. Mindenütt ott volt a nyoma a harcnak. A falakon és a padlón a rászáradt vér, az övé is ott volt még, ahol Lisa meggyógyította. Most halott lenne, ha akkor nem teszi meg, megmentette az életét.

Felment az emeletre és megkereste a szobáját. Érintetlen volt, nem vittek el innen semmit, pedig úgy tűnt, Saiker kiköltözött, de Lisa dolgait itt hagyták. Végignézett a szobán, az íróasztalon sorakozó könyveken és füzeteken, a sarokba hajított táskáján, kinyitotta a szekrényeket, megtalálta az egyik pólóját, a padlón pedig ott hevert a bálra felvett cipőjének az egyik darabja, azt is a kezei közé vette, majd eldőlt az ágyán.

Nem tudta, miért idehozták a léptei, inkább rémes ötletnek tűnt, mint jónak. Ez a hely csak arra emlékeztette, hogy mit veszített, amitől csak még rosszabb lett és mégis megszállta valami furcsa nyugalom, mintha Lisa még mindig mellette lenne.

Nem tudta, hogy mennyi ideig maradt így, csak léptek zaja ütötte meg a fülét. Azt hitte, hogy Saiker kiköltözött, de úgy tűnik, tévedett. Felállt és az ajtó mellé lépett, hogy meglephesse az érkezőt. Kicsúsztatta a pengét, és amint az illető belépett a nyakának nyomta a kardot. Felisz élesen szívta be a levegőt, ahogy a hideg acél a bőréhez ért, de Eric rögtön leengedte.

– Azt hittem, elmentél – szólalt meg előbb a fiú.

– Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – felelte a lány magabiztosan. – Miért ide jöttél? – kérdezte aztán komolyabban.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Eric. – Egyedül akartam lenni, hogy gondolkozhassak.

– A tető már nem megfelelő?

– Nincs elég messze a bátyámtól – mondta fáradtan.

– Chrisről jut eszembe, Alex nem rég hívott – kezdte Felisz –, rosszabbul van, Ifaril kómába tette vagy mi, nem igazán értettem.

– Tessék? – döbbent meg Eric és már kint is volt az ajtón. 

17. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet. Annyira nincs időm a történetre, és úgy utálom, hogy nincs rá időm, de remélem, a vizsgáim után be tudom végre fejezni, mert már tényleg nincs sok hátra. 
Na, de jó olvasást! 

Puszi! :)

17. fejezet

Ifaril ott állt előttük, lassan kezdet visszatérni a színe, sokkal jobban volt már. Chris az asztalra támaszkodott, kicsit zúgott a feje, de az ereje megcsappanásának tulajdonította, Eric pedig a fal mellett állt, a lehető legtávolabb a lánytól. A többiek is mind a konyhában voltak, Alex érkezett utoljára.

– Itt van mindenki? – kérdezte az angyal végignézve rajtuk.

– Nem, még nincs – felelte Alex. – Én elmegyek apáért, Felisz te szólj anyának.

– Nem! – szólt rá Chris. A fiú megtorpant, már majdnem kint volt a konyhából, annyira sietett.

– Diszkrét leszek – mondta.

– Nem, nem hívhatod ide – rázta meg a fejét a vadász.

– Miért? – A nephilim döbbenten lépett vissza, nem értette, hogy miért nem hívhatja ide az apját, akiben száz százalékosan megbízik.

– Mert Josh Crusadernek tartozik számadással – nézett rá Chris. – Nem kell, hogy tudjon Ifarilről.

– De megígérte, hogy minden lépésedet jelenti, ő kerül bajba, ha kizárod – ellenkezett a fiú.

– Tudom, annyit fog tudni, amennyit kell, hogy ne kerüljön bajba, én magam fogom elmondani neki a híreket – bólintott Chris. – Hidd el, én sem örülök ennek, de van egy tégla a Tanácsban és nem szeretném Jamest informálni minden lépésünkről.

Alex nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de végül visszavonulót fújt. Chrisnek igaza volt túl sokat kockáztatnának, ennek az ügynek közöttük kellett maradnia, bármennyire is nem tetszett neki, hogy a szülei előtt kell titkolóznia. Az anyja se tudhatta, mert amit ő tud, azt tudja az apja is. Visszalépett hát és leült Felisz mellé.

– Szóval – kezdte Ifaril –, követtem Saiker nyomát egy elhagyatott vonattemetőbe, éppen azután érkeztem, hogy befejezte a lidércek megidézésének első fázisát.

– Akkor tudod, hol van? – kérdezte Eric. – Oda kell mennünk!

– Nem – rázta meg a fejét Chris. – Eltűnt már onnan, tudta, hogy Ifaril rendbe fog jönni, csak időt akart nyerni.

– De nem tudhatta, hogy ennyire gyorsan meggyógyul – ágált az öccse továbbra.

– Hidd el, már nincs ott, ismerem, és terv nélkül amúgy is csak a vesztedbe rohansz – nyugtatta az bátyja. – Igen? – fordult vissza Ifarilhoz.

– Még nem végzett – folytatta az angyal. – Biztos, hogy megzavartam, egyszerre pedig amúgy sem kelthet életre túl sok lidércet, mert elveszítheti felettük az irányítást.

– Mennyi időnk van még folytatja? – kérdezte Jason.

– A kaput csak teliholdkor lehet kinyitni – felelte. – A következőig van időnk.

– Lehet, hogy én vagyok alul művelt – szólalt meg Alex –, de mi az a lidérc?

– Lidércnek nevezik azokat a démonokat, akik elvesztették a testüket, vagyis egyszer már megölték őket, így a pokolban ragadtak – magyarázta Ifaril. – Nem lehet őket megölni, csak visszazárni a helyükre. Nem egyszerű feladat és csak egy angyalt tudok, aki tudja, hogyan kell csinálni.

– Gabrielt? – Chris még mindig az asztalon támaszkodott, nem nézett fel, amikor megszólalt, a hangja feszült volt.

– Igen – bólintott Ifaril. – Őt bízzátok rám, majd én megkérem, hogy segítsen.

– És mi? – pillantott fel Chris. – Mi mit csináljuk?

– Derítsétek ki, hogy merre lehet és mi lesz a következő lépése – felelte egyszerűen Ifaril. – Foglalkozzatok a besúgóval meg Jamesszel, őket a segítségem nélkül is elintézhetitek.

– És mi lesz Emilyvel? – kérdezte Alex csendesen.

– Ugyanaz, ami Saikerrel – nézett rá az angyal fagyosan. – Választott, amikor elárult engem féltékenységből, megbukott, lassan pedig démonná válik. Az ereje lassan megváltozik, sötétté válik, nem sokára befejezi az átalakulást. A nevét már elvesztette, csak úgy, mint Lucifer, akiből Sátán lett, vagy Saiker, ezért hívatja magát Emilynek, lassan a szárnyai is eltűnnek, és ha azok nincsenek többé, befejezi az átváltozást, démon lesz belőle.

– És hogyan ölünk meg egy démont? – kérdezte Eric aztán. – Én már próbáltam egyszer, szíven szúrtam, mégis megvan, nem használt.

– Ha a saját kardjaitokkal sebzitek meg, az csak legyengíti, de nem öli meg – bólintott Ifaril. – Meg kell szereznünk az egyik fegyvert, amit démonok megölésére fejlesztettek ki. Olyasmi, mint az, amivel Saiker engem akart megölni, egy hasonló tőr vagy kard. Csak nem tudom, hol lehetnek, a démonok próbálják elrejteni őket.

– Egyet tudok – szólalt meg halkan Chris, és mindenki reménykedve nézett rá. – Van egy Saikernél, de sosem hagyja felügyelet nélkül, mindig nála van. Láttam már párszor, egy fekete egykezes, rövid kard. A markolatgomb egy koponya, a keresztvas pedig rácsavarodik a pengére, gyönyörű darab, de sosem teszi le, lehetetlen megszerezni.

– Pedig nem tudok másikról, biztos találnánk egyet, de nem tudom, mennyi ideig tartana, pár nap, pár hét, de akár évekbe is telhet – rázta meg a fejét Ifaril. – El kell tőle lopnunk, még ha kockázatos is.

– Majd én megszerzem – mondta halkan Chris.

– Nem, az kizárt – rázta meg a fejét Eric.

– Egyedül neki van rá esélye – szólt közbe Ifaril –, ha valaki Saiker közelébe juthat az Chris.

– Legutóbb belehalt abba, hogy a közelébe ment, leszúrta egy karddal, ha nem rémlene. – Eric felemelte a hangját és bosszúsan nézett az angyalra, egy pillanatra sem eresztve a szemkontaktust. 

– Majd óvatosabbak leszünk, de még mindig ő a legkevésbé gyanús, ezt neked is be kell látnod.

– Óvatosak mégis hogyan? – kérdezte gúnyosan. – Páncélinget szerelsz rá vagy mire gondoltál?

Az angyal már éppen visszavágott volna, ha Alex ijedt, mégis parancsoló hangon meg nem szólalt.

– Hagyjátok abba! – mindketten ránéztek, majd követték a pillantását. A fiú Christ nézte rémülten. Egyikkőjüknek sem tűnt fel, hogy tőle szokatlan módon nem szól bele a vitába, annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy nem vették észre, hogy roham tört. Jason és Rosie már ott álltak mellette, de nem tudták, mit is kellene tenniük.

Chris meggörnyedt, mint akit hasba rúgtak, köhögni kezdet.

– Mi történt? – rémült meg Eric, aki még sosem látta így a bátyját.

– Jól vagyok – nyögte ki Chris, de még végig sem mondta, újra köhögni kezdet. Az öccse aggódva hajolt le hozzá.

– Az vér a kezeden? – nézett döbbenten a tenyerére. – Te vért köhögsz fel? Orvoshoz kell vinnünk, most!

De senki sem mozdult, sőt mindenki kerülte a fiú pillantását. Egyik barátjáról a másikra ugrottak a szemei idegesen.

– Mi van? – kiáltotta. – Mire vártok?

– Az orvos nem segíthet rajta – szólt közbe Ifaril gyengéden. – Jobban lesz, csak idő kérdése.

– Mi? – kérdezte kábán Eric.

A vadász már alig állt a lábán, közben Jason és Rosie a mosdó fölé vezették, hogy odaköpje a szájába tóduló vért. A köhögése enyhült kicsit, Ifaril mellé lépett és a megfogta a karját, átvéve így Rosie helyét. Jasonre még szükség volt, ugyanis Chris továbbra sem bírta tartani magát, minden erő kifutott belőle.

– Mikor ittál utoljára? – tudakolta a fiútól, aki megrázta a fejét.

– Még nincs itt az ideje – suttogta. – Túl korai, nem tudom, mi van velem. Legutóbb több időm volt.

Chris elhessegette magától Jasont. A vére még mindig a mosdókagylót piszkolta. Megmosta a kezét, majd nyögve, ahogy volt lecsúszott a földre és konyhaszekrénynek vetette a hátát, még a homlokát is neki nyomta, ugyanis az erőlködéstől megfájdult a feje, a bútor pedig hideg volt.

– Ők ezt mind tudták? – hatolt a fülébe az öccse hangja. Kinyitotta a szemét és ránézett. Eric pár lépésnyire állt tőle, a pupillái annyira kitágultak az ijedtségtől, hogy szinte eltűnt az írisze, az ajkai pedig szétnyíltak a döbbenttől, emellett még bosszúsnak is tűnt. Rájött, hogy van itt valami, amiről úgy tűnik, hogy csak ő nem tud.

– Igen, láttak már így – bólintott Chris.

– Szóval túléled? – kérdezte idegesen, mire ismét bólintott. Eric pedig sarkon fordult és otthagyta.

 – Eric! – szólt utána a bátyja, de nem nézett hátra, csak becsapta az ajtót és elment.

Egy pillanatnyi síri csend következett, majd Chris ismét megszólalt.

– Utána megyek – indult el, de alig botladozott a lábain.

– Szó sem lehet róla! – tartotta vissza Ifaril. – Pihenned kell, majd megbékél, csak kiereszti a gőzt.

– Majd én megyek – szólt közbe Felisz és már ott sem volt.

Alex vissza akart menni a Tanácshoz, amikor a vadász ismét hirtelen rosszabbul lett, de most a fejéhez kapott.

– Mi történik? – kérdezte döbbenten Rosie, és azonnal a fiúhoz rohant.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Ifaril, és ő is Chrishez hajolt, aki térdre rogyott és a halántékára nyomta a tenyerét. – Chris! – szólította meg az angyal, de a fiú nem reagált. Csak vérbuggyant elő a szájából, jóval több, mint eddig, mintha valami átlyukasztotta volna a tüdejét.

– Saiker – nyögte fuldokolva, most már hallotta a hangját a fejében, kántált valamit, ami róla szólt, eddig is ott volt, de olyan halk duruzsolásként, hogy szinte észre sem vette, de legalábbis nem törődött vele, mint a fülzúgással.

– Chris – ragadta meg a vállát az angyal, a fiú fuldoklott a saját vérétől. – Van Saikernél a véredből? – kérdezte.

– Nem tudom, lehet – nyögte nehézkesen, egy-egy pillanatra alábbhagyott a rettenetes folyam, de aztán ismét újra feltört.

– Honnan jöhet ennyi vér? – kérdezte rettegve Rosie, aki a karjai közt tartotta a fiút.

– Ki kell zárnod, Chris – fogta a kezei közé az arcát az angyal. – Ki kell zárnod az elmédből, vagy megöl. Nem sérültél meg, csak játszik veled, meg fogsz fulladni. Koncentrálj!

– Nem... Nem tudom – felelte két adag vér között. – Képtelen... vagyok... rá.

– Chris! – kiáltott fel Ifaril, majd a halántékához tette a mutatóujját és a fiú ájultan csuklott össze.