40. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, bocsi a rengeteg késésért, de idén végzek az egyetemen és nagyon sok a dolgom emiatt.
Jó olvasást!

Puszi:)

40. fejezet

John folyamatosan taszigálta Alexet, mintha magától nem tudna járni. Többször mély levegőt kellett vennie, hogy ellenálljon a visszatámadás kísértésének. Sejtette, hogy minden hirtelen mozdulatot fenyegetésnek venne, és megölné, amint teheti, így nyugodtan kellett eljutnia a Tanácshoz. Két másik nephilim előtt talán nem végez vele, ha nem ad rá indokot.

Amint megérkeztek rögtön a Tanács elé vezették, akik előtt éppen a szülei álltak Rehaillel, és próbálták meggyőzni Crusadert a veszélyről, ami közeleg, de a férfi hajthatatlannak tűnt.

– Komolyan elvárjátok, hogy egy szavatokat is elhiggyem? – nézett Joshékon végig Crusader felsőbbrendűen. – Hát ostobának néztek?

Crusader pillantása Alexre tévedt, mire fagyos mosoly terült szét az arcán.

– És megérkezett a szökevény és áruló fiatok is – John akkorát taszított Alexen hogy pár lépést bentebb tántorodott.

– Nem vagyok áruló – suttogta a kékszemű nephilim.

– Tessék? – Crusader összeillesztett az ujjai fölött nézett rá. – Nem értettem jól.

– Mondom, nem vagyok áruló – acélozta meg a hangját Alex. – Nem én vagyok az.

– Hát akkor mégis ki az Alexander? – folytatta gúnyosan Crusader.

– A fiad – felelte határozottan, mire a férfi felnevetett.

– A fiam? – hahotázott. – Ötletesebb bűnbakot nem találtál.

– Épp egy vámpírral volt – szúrta közbe John. – Biztosan ő is a démonoknak dolgozik.

– Dehogy dolgozik, Chris barátja – felelte Alex.

– Akkor hát benne van az egész család – jelentette ki John.

– Ez kicsit erős feltételezés – szólt közbe Sakura összeillesztve az ujjait az álla alatt. – Ahogy én látom, Alexander szava áll a tiéd ellen, John. Hiszen ugye bár nincs szemtanúnk. Amondó vagyok, hallgassuk meg a Briece fiú verzióját is. – Pár Tanácstag egyetértően morgolódott, így Crusader fogcsikorgatva, de intett, hogy kezdje.

– Oké – kezdte Alex –, Chris gyanakodott rá, hogy tégla van a Tanácsban, mivel James…

– Igen, igen, a bátyádat elrabló démon titkos fegyvere, akiről még senki se hallott, csak ti – vágott közbe Crusader gúnyosan.

– Szóval James tudott dolgokat, amiket csak innen szivárogtathattak ki – hagyta figyelmen kívül a férfi szavait – a Tanács épületének helyét, a kórház helyét, Eric rabságáról, a bálról, mindenről…

– Ezeket bárki elmondhatta – kezdett bele Crusader.

– Igaz – bólintott Alex. – Chris megkért, hogy jöjjek ide Eric helyett kideríteni, hogy ki az áruló. Egyszer, amikor elküldtetek minket vámpírra vadászni, James belső emberei voltak, három vámpírt találtunk ott. Az egyiket megöltem, eggyel John harcolt, egy pedig megszökött. John elkapta az övét, térdre kényszerítette mégis lefejezte, mert információi voltak Jamesről.

– Anno megerősítetted John beszámolóját – szólt most Sakura.

– Igen, hibáztam – bólintott Alex, majd folytatta. – Aztán nem találtam semmit, nem gyanakodtam Johnra, mert csak várnia kellene és rengeteg hatalomhoz jutna, ezért beavattam őt, hogy besúgót keresek. Javasolta, hogy szóljunk neked – nézett Crusaderre –, és hallgattam rá, majd hátulról leütött. Elvonszolt a felújításra váró, elhagyott folyosókra, de nem tudott megölni, mivel Ericék közbeavatkoztak.

– Nincs bizonyítékod – szólalt meg John fenyegetően.

– De van – felelte Alex –, lehet, hogy megfeledkeztél róla, de mielőtt Ericék megmentettek tőled, majdnem megöltél, és bár Ifaril meggyógyított, ez sosem fog eltűnni – húzta fel a pólóját a fiú, a pőrén maradt hasán egy hosszú heg futott végig. – Ha megnézitek az odaszáradt vért a folyosón és varázslat segítségével összehasonlítjátok az enyémmel, rájöttök, hogy az enyém. Ezenkívül hajlandó vagyok esküvel is igazolni, hogy így történt minden, ahogy elmondtam.

– Akkor tedd azt! – szólt Crusader dühösen izzó szemmel.

– Az túl veszélyes – szólt közbe először az apja. – Beleőrülhetsz a fájdalomba…

Alex felnézett a szüleire, majd megrázta a fejét: – Vállalnom kell a kockázatot.

Sakura felállt az asztaltól és az ifjú nephilim felé lépett. Megfogta a karját, az aprócska nőnek meglepően erős szorítása volt, már nyitotta a száját, amikor John felnevetett, és tapsolni kezdet. Amíg az apjával beszélt, érzékelte, hogy valaki belépett a terembe, de nem gondolta, hogy van jelentősége. Ellenben John az ajtóban állóról nézett vissza rá.

– Igazán nemes – mondta gúnyosan. – Bár szívesen megnézném, ahogy az igazad bizonygatva vergődsz a fájdalomtól, de nincs rá időnk. Parancsot kaptam.

Elővette a kardját és az apjához lépett.

– Apa – szólította meg –, az igazság az, hogy minden egyes szava igaz. A segítségem nélkül nem támadták volna meg a Tanács épületét, se a kórházat, sőt minden itt elhangzott szóról tudtak. Jamest pedig mindvégig én tartottam a homályban a Tanács előtt. Az igazság az, hogy tényleg ők a jófiúk – jelentette ki, majd megmártotta az apja vérében a kardot. Crusader ajkai szétnyíltak a döbbenettől, aztán holtan fordult le a székről.

A Tanács nagy része döbbenten nézett a fiúra, de a következő pillanatban berontott pár szakadt öltönyös és estélyiruhás férfi és nő a terembe.

– Démonok! – kiáltott fel Rehail, majd megragadta a szülőket, Alexszel együtt, és elteleportálta őket onnan az épület elé.

– Mit csinálsz? Lemészárolják őket! – támadt neki a fiú.

– Ifaril azt mondta, hogy vigyázzak rátok, ezt a feladatot kaptam – felelte az angyal értetlenül.

Alex felhorkantott, majd visszarohant az épületbe. Hallotta, ahogy a szülei utána kiáltanak, de vissza se nézett. Befordult a folyosóra, ahol már hadakozó nephilimekre talált. Sakura a tömeg közepén pörgött-forgott, rettentő gyorsan mozgott, mellyel meghazudtolta a korát.

De Alex nem álmélkodhatott tovább, mert megtámadták, csak ekkor tudatosult benne, hogy minden fegyver nélkül szaladt vissza, sőt a csuklói is össze vannak kötözve. Káromkodva tért ki a lesújtani készülő kard elől, majd elgáncsolta az ellenfelét. A kardja kirepült a kezéből, a nephilim pedig utána vetődött. Amint megmarkolta, megpördült és lecsapta az ellenfele fejét, aztán belevetette magát a tömegbe és telitorokból kiabálni kezdet.

– A fejüket – ordította. – A fejüket vágjátok le!

Sikerült magát beküzdenie Sakura mellé, ahol megvetette a lábát és a nő oldalán harcolt tovább. Nem sokkal később szüleit és Rehailt is látta visszatérni, akik szintén belevetették magukat a csatába.

John eddig önelégülten nézte a nephilimek haláltusáját, de az angyal feltűnésével elkomorodott, majd a legkisebb feltűnést keltve eloldalgott. Csak azt nem vette észre, hogy Alex kiszúrta a távozását, és utána eredt.

*

Üvöltést hallott, rettentő, fájdalmas üvöltést, ahogy közeledtek egyre hangosodott, és nem akart múlni. Chris hangja volt, ezer közül is felismerte volna. Aztán egyszer csak elhalt. Bár a borzalmas ordítást is fájdalmas volt hallani, a csöndtől még inkább megrémült.

Mindannyian nyugtalanok voltak, Ifaril és Eric mondtak valamit, de Rosie nem tudott rá koncentrálni, csak Chrisre tudott gondolni. Aztán kiértek végre egy nagyobb teremféleségbe (már, ha a pokolban lévő helységeket be lehetett sorolni bármi ember által épített kategóriába).

Senki sem figyelt rájuk, mindenki Saikert nézte és az előtte éppen összeeső Christ. A fiú ájultan zuhant a földre, a szemei fennakadtak, úszott az izzadságban. Rosie nem látta biztosan, de mintha gyengén lélegzett volna. Földbe gyökeredzett a lába, ahogy nézte őt. Saiker lehajolt hozzá, de azt már nem látta, mit tett vele, a tömeg kitakarta.

Ifaril a folyosón maradt, takarásban, nehogy a fényével lebuktassa őket, valószínűleg ezt beszélhették meg korábban. Jason és Eric pedig lopakodni kezdett egy-egy vadász mögé, hogy végezzenek velük. Rosie egy darabig csak nézte őket, majd a még mindig eszméletlen fiúra kúszott vissza a tekintette. Chrisnek szüksége volt rá, ha még élt.

Gyorsan szétnézett a teremben, talált egy tornácot nem sokkal fentebb, biztosan több út is vezetett erre a központi helyre. A falhoz lépett, és a kiálló köveken megpróbált minél gyorsabban és hangtalanul felmászni.

– Meghalt? – hallott meg egy bizonytalan női hangot, még egyre magasabbra igyekezett.

– Nem – felelte Saiker –, bár kicsit talán túllőttem a célon. Csak pislákol benne az élet, de van egy ötletem.

Rosie éppen felért a tornácra, hogy láthassa, ahogy a démon megvágja a csuklóját, hogy Chris szájába csepegtethessen a véréből, de az eredményt már nem nézhette meg, mert Eric és Jason elvágták az áldozataik torkát, és ezzel kitört a káosz. Ifaril is berontott a terembe, hogy segítsen a két nephilimnek.

Rosie gyorsan körbenézett, látott pár szakadt öltönyös férfit, és néhány estélyi ruhás nőt, ezek démonok lehettek, valamint több vadászt is a teremben. Arra jutott, hogy az íja inkább a démonvérűekre lehet hatással, így azokat vette célba.

Hátra nyúlt és megérintette az odacsatolt kis dobozkát, ami kinyílt, a következő pillanatban pedig a nyílvesszők tollait simították végig az ujjai. Megfogta az egyik vesszőt, majd az íja idegére helyezte. Miközben kihúzta a húrt a pillantása visszavándorolt Chrisre, de a fiú már nem feküdt ott. Pislogott párat, nem akart hinni a szemének, az előbb még alig élt, gyorsan körbe kémlelt a teremben, de nem látta őt sehol. Végül megrázta a fejét, célzott és lőtt. Jason egy támadójának a halántékát talált el, a fiú holtan csuklott össze. A bátyja nem állt rosszul, ellenben Eric két démonnal küzdött egyszerre, éppen, hogy védeni tudta a támadásaikat, visszavágni nem maradt ideje.

Rosie tudta, hogy a nyílvesszővel nem ölheti meg, így okosan kellett cselekednie. Az egyik démon lábfejét vette célba, aztán útjára engedte a vesszőt. A nyíl a célpontja lábfejébe fúródott bele, hozzá szegezve ezzel a földhöz, Eric kihasználta ezt, és levágta a fejét.

Miután még pár embert megölt vagy megsebesített a pillantása egy lányra tévedt, aki őt nézte, majd célirányosan elindult felé. Lily volt az, a Richmond birtokon majdnem sikerült meglőnie, úgy tűnt, haragszik rá. Rosie próbálta minél gyorsabban kilőni a nyilait, de a lány túl gyorsan közeledett.

Lily egy macska ügyeségével mászta meg a hegyoldalt, látszott, hogy nem először csinálja. Tudta, hogy a következő nyíl után nem lesz ideje előrántani a kardját, hogy kivédje a lány támadását, de Jason közben a nem rég megjelent Jamesszel került szembe.

Gyorsan döntött, majd célba vette a nephilimvadászt, aztán lőtt. James éppen lecsapni készült a bátyjára, amikor a nyílvessző a vállába fúródott. Felüvöltött a fájdalomtól, de a folytatást már nem láthatta, mert a hajánál fogva megragadta valaki és a falnak csapta. 

39. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Kicsit késtem, ne haragudjatok!
Jó olvasást!

Puszi :)

39. fejezet

Ifaril figyelmeztette őket, hogy a pokol veszélyes és hogy ne maradjanak le, de nem vette elég komolyan. Nem volt elég körül tekintő és szem elől tévesztette a többieket. Most pedig fogalma sem volt, hogy merről jött és merre kellene mennie. Körbenézett, de hiába minden ugyanolyannak tűnt, ugyanolyan barlangos, sötét utak voltak mindenfelé. Felnyögött tehetetlenségében, amikor is hangokra lett figyelmes. Hirtelen örömében, hogy még sincs egyedül elindult a zajok irányába, eszébe sem jutott, hogy talán nem ez a legjobb ötlet és elővigyázatosabbnak kellene lennie, de túlzottan eluralkodott rajta a pánik ahhoz, hogy átgondolja.

Aztán hirtelen hátulról befogták a száját és visszarántották. Éppen ellenkezni akart, amikor meglátta a hangok forrását, két alsóbbrendű démon vihorászott, a ruhájukat és a kezüket az áldozataik vére borította és mögöttük egy fiú egy széttépett hullát húzott utánuk. Felisz szemei kidülledtek a döbbenttől, a száját befogó kezet továbbra is markolászta, de már nem küzdeni akart ellene, hanem megnyugvást keresett. Szaporán vette a levegőt, de közben valami meglepő nyugalom telepedett rá. Az orrát megcsapta a megmentőjének az aftershaveje, és ahogy túltette magát a kezdeti sokkon a bőréhez érő bőr kellemes és összetéveszthetetlen érintését is felfogta és kiélvezte. Felismerte az illetőt, ezer érintés közül is tudta volna, hogy ki áll mögötte. Kinek az erős mellkasához passzírozódott hozzá és kinek a combja feszült az övének.

Aztán ahogy a démonok nevetését már nem lehetett hallani, a kéz elengedte, és eltávolodott tőle. Felisz megfordult és belenézett a fekete szemekbe, amik érdeklődve és kissé bosszúsan kutatták az arcát.

- Mit keresel itt? - háborgott halkan a fiú.

- Én? - kérdezett vissza a nephilim kábán.

- Persze, hogy te - rázta meg a fejét hitetlenül James. - Kettőnk közül te nem tartozol ide.

- Én? - ismételte Felisz. - Én speciel téged - felelte őszintén.

James szemöldöke a homlokára ugrott és megvakarta a kalapját.

- Nem kellett volna idejönnöd - mondta és a hangjában aggodalom csengett, nagyon is kivehető volt. - Túl veszélyes itt neked, és ha nem én veszlek észre, hanem ők...

- De te vettél észre és nem ők - ellenkezett Felisz. - Egyébként köszönöm! - tette hozzá halkan, de James csak legyintett.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte aztán.

- Nem tudom - felelte ismét őszintén. - Talán csak látni - suttogta szinte hangtalanul.

- Csak látni - ismételte döbbenten a vadász és megragadta a karját. - Ezért ostobán besétálsz ide? Ez a pokol Felisz! Nem a pláza, ahol kileshetsz vásárolgatás közben, mint egy átlagos tinédzser.

- Sajnos nem nagyon jársz plázába, hogy ott találkozzunk - emelte fel a hangját a lány is.

- Az agyamra mész! - jelentette ki haragos James és összefonta a karját a mellkasán.

- Mi lesz most? - kérdezte Felisz kissé félve.

- Hazaviszlek - vonta meg a vállát James, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

- Nem, ne - ellenkezett túlzottan is hevesen a lány.

- Miért is? - gyanakodott és közelebb lépett hozzá, mintha onnan megérezhetné, hogy hazudik.

- Mert csak most találtalak meg - blöffölt Felisz.

James nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megdermedt, majd a lányt csendre intve kilépett a sötét lyukból a folyosóra. A nephilim csak ekkor hallotta meg, hogy léptek közelednek.

- James? - torpant meg hirtelen valaki a folyosón. Felisz nem mert kinézni, de hangra egy fiatal tizenéves fiúnak tűnt, aki épphogy elkezdet mutálni.

- Igen? - kérdezett vissza a megszólított haragosan.

- Csak hangokat hallottam - csuklott el a fiúcska hangja félelmében.

- Mint láthatod, itt csak én vagyok - tárta szét a kezeit a vadász, egy pillanatra se nézett Felisz felé, nehogy lebuktassa.

- Igen, látom - bólintott félszegen a kisfiú. - Akkor én megyek is!

- Jól teszed! - helyeselt komoran James, majd csúnyán méregette a sietős léptekkel elszelelő srácot.

- Ijesztő vagy - suttogta Felisz, mire James halkan felnevetett.

- Ez a szerencséd - rázta meg a fejét, majd megragadta a kezét, hogy elhúzza onnan. - Gyere!

- Hová megyünk? - kérdezte értetlenül a lány.

- Olyan helyre, ahol biztonságosabb.

 James csak húzta óvatosan maga után a nephilimet a folyosók útvesztőjén keresztül. Ugyanolyan falak előtt haladtak el a fiú mégis tökéletesen tudta merre tartanak. Egyik kanyarnál sem tétovázott egy pillanatig se. Felisz nem látott semmi különbséget, amiből meg lehetne állapítani, hogy merre is járnak, csak döbbenten figyelte a fiút, ahogy az egyik sarok után a másikon fordul be.

Aztán a sokadik leágazás után megálltak egy ajtó előtt. Több ilyen szobát is elhagytak az útjuk közben, de James nem vett róluk tudomást. Ezt az ajtót viszont kitárta és belökte rajta a lányt. Felisz hirtelen majdnem orra esett, de sikerült visszaszereznie az egyensúlyát. James becsapta utánuk az ajtót, majd gyanakodva nézett rá.

– Miért vagy itt? – kérdezte a fiú.

– Mondtam már – húzódott hozzá közelebb Felisz és a karját a vadász nyaka köré fonta –, látni akartalak.

– Tényleg? Legutóbb kicsit másként gondolkodtál kettőnkről – emelkedett meg a szemöldöke kérdőn. Felisz megrázta a fejét és megcsókolta.

Egy injekciós tűt szorongatott a kezében. Még otthonról az orvosi szekrényükből nyúlta le a nyugtatót. Elég erős volt, kiütné őt pár órára, ami pont elég lenne végre hajtani a tervüket.

Úgy érezte, hogy a fiú minden figyelmét neki szenteli. A hajába túrt és a hátát simogatta. Felisz felemelte a tűt és a vadász combjába akarta szúrni, de az megragadta a csuklóját és kicsavarta azt.

Felkiáltott a fájdalomtól, ami a csontjába hatolt és kiejtette az ujjai közül a fecskendőt, James pedig rátaposott. Az üveg hamar megadta magát a súlyának és a földön szétterült a gyógyszeres folyadék.

– Ne! – kiáltott fel a lány, majd James fekete szemeibe nézett, amik szikráztak a dühtől.

– Nem hazudsz olyan jól, mint hiszed – mondta meglepően színtelen hangon.

– Én… – kezdte Felisz.

– Ki akartál ütni, amíg végeztek Saikerrel, nem igaz? – kérdezte, és még erősebben szorította a nephilim karját.

– Eressz! Ez fáj! – próbálta kirángatni a csuklóját a satuból, de nem jutott semmire. – Meg akartalak védeni!

James lenézően mérte végig, majd közelebb rántotta magához, annyira, hogy a lány a szabad kezével meg kellett támaszkodnia a mellkasán, ha nem akart elesni.

– Nekem nincs szükségem védelemre! – sziszegte az arcába, majd ellökte magától. Kilépett az ajtón, és a lányra zárta.

– Ne! – kiáltott fel Felisz ismét és az ajtónak rontott, de nem tudta kinyitni. – James, nem teheted ezt! – üvöltötte közben pedig az öklével püfölte, de nem engedett neki. A fiú otthagyta őt.

*

Ifaril ment elől, Eric utána, majd a többiek sorban. Hirtelen Rosie és Jason megálltak, amikor az angyal észrevette ezt, vissza akart fordulni, de Eric megragadta a karját.

– Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte mélyen a szemébe nézve, sejtette, hogy valami nincs rendben a lánnyal.

– Csak érzem. – Tovább akart menni, de a nephilim nem eresztette.

– Mit nem mondasz el? – fordította maga felé Ifaril arcát.

– Én… – kezdte zavartan az angyal – más vagyok, mint ti emberek, tudok idelenn is tájékozódni.

Ezzel otthagyta Ericet és visszalépett Jasonékhez.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Felisz eltűnt – felelte Rosie. – Vissza kell mennünk érte.

– Nem! – kapta el a karját Ifaril. – Már bárhol lehet, tovább kell mennünk, majd megtalál minket.

– De… – kezdte Rosie, de Jason leintette.

– Igaza van, Felisz okos lány – nyugtatta a húgát, aki bizonytalanul bólintott, majd az angyal után indult.