6. fejezet

 Sziasztok!

Itt a 6. fejezet. Remélem, tetszeni fog.
Jó olvasást!

Puszi

Szilvi:)

6. fejezet

– Le a lépcsőn, a szemben lévő ajtó – mondta csalódottan. Egy pontot bámult maga előtt az ágyon. Reszelősen lélegzett, ökölbe szorította a kezeit. Így állt pár pillanatig, majd a bejárati ajtó becsapódása után, belebokszolt a szekrénybe. Olyan erővel, hogy beszakadt.
    Kiserkent a kezéből a vér, végigfolyt az ujjain, rá a szőnyegre, de nem érdekelte. Csak állt ott, és nézte a tönkrement szekrényt, nem csinált semmit. Felisz lépett mellé, és megfogta sérült kezét. A puha géz finoman simult a sérült bőrhöz, összerándult az érintéstől, de nem adott hangot a fájdalmának.
– Hagyj békén! – suttogta szárazon Eric.
– De a kezed… – ellenkezett halkan Felisz – vérzel.
– Azt mondtam, hagyj békén – kiáltott rá mérgesen a lányra, majd kiviharzott a szobából, ott hagyva a meghökkent testvéreket.
    Felment a tetőre gondolkodni, ahogy mindig szokott, ha egyedül akar lenni. Ez a hely olyan megnyugtató volt. Csak nézni a várost, ahogy körül öleli az éjszaka sötétje, csak a lámpák dacolnak vele, sikertelenül.
    Néha úgy érezte ők se mások csak lámpák az éjszakában, de nem tudják megvilágítani, bárhogy is igyekeznek. Az emberek ugyan úgy félnek a sötétben. Örökké félni is fognak, így lesz ez mindig. Ők egyre kevesebben vannak, a sötétség pedig egyre nagyobb.
    Lenézett a kezére, ami elzsibbadt a fájdalomtól, és piszkos volt a rászáradt vértől. Ujjai között ott csillogott a kék színű kő. Finom munka volt, minden oldalról lekerekített, csillogó, misztikus.
    Sosem látott még egyet sem élőben. Megbabonázta, csak úgy, mint a viselője. Végig simított rajta, a hűvös éjszakai levegőtől egészen hideg lett. Megborzongott. Eddig észre sem vette, mennyire fázott odakint. Nagyon hideg lett az éjszaka.
    Végül felnézett a csillagokra. Órákig tudott volna bennük gyönyörködni. Igazából megszokásból tette. A gyermekkorára emlékeztették. Sokszor ültek ugyanígy a tetőn az anyjával, és mesélt a csillagokról
    A tetőre vezető létra lépések zaját visszhangozta. Könnyed lépésekét, mintha a lábak alig érintenék a fokokat. Nem nézett hátra, nem kellett, hogy felismerje ki közeledik.
– Hát itt vagy – ült le mellé Felisz, lelógatva a lábát a tetőről.
– Sajnálom, hogy kiabáltam veled – Eric játszadozni kezdet a lánccal. – Csak ideges voltam.
– Nem a te hibád, hogy elment – fogta meg a kezét Felisz.
– Ahogy vesszük… Talán Chris tényleg miattam akarja bántani. Talán, ha nem jövök vissza a városba, nem történnének vele ezek a dolgok.
– Szerintem – kezdte Felisz –, azért lépett hirtelen, mert fenyegetve érzi magát. Most, hogy itt vagyunk, megakadályozhatjuk a tervét. Gyere – nyújtott kezet a fiúnak –, apa beszélni szeretne veled.
– Remélem, Josh nem Rosie miatt akar leszidni – kászálódott fel.
– Nem hiszem – nevetett Felisz – Rosie önfejű, konok, mindenki tudja, csak Jason nem látja be. Számára még mindig az a kislány, aki volt, mikor idekerült hozzánk.
– Hát kicsinek éppenséggel kicsi – vigyorgott Eric.
– De szemét vagy – lökött rajta egyet a lány nevetve.

    Mikor leértek a nappaliba ott volt az egész család. Rosie az egyik fotelkarfájáról lógatta le a lábát. Alex fordítva ült a kanapén, a feje lefelé lógott, mint valami denevérnek, és a mobilján játszott, a harci felszerelés gyanánt egy kard lógott a derekán, ahogy mindig, most is elfelejtette levenni. Felisz beült a kanapé másik végébe, és a bátyja hasára tette a lábait kényelmesen.
    Jason a falat támasztotta a szoba legtávolabbi sarkában, és szokása szerint mogorva képpel nézte a társaságot. Josh, és Stephanie Briece, a szülők egy-egy fotelben foglaltak helyet egymás mellett.
    Eric végül úgy döntött Rosie foteljébe ül, a lány legalább valamennyire kitakarja Jason mérges szemei elől.
– Szóval mire ez a kupaktanács? – kérdezte.
– Lisa miatt gyűltünk ma össze – jegyezte meg Alex cinikusan. – Hogy minek nem tudom, úgyis elhúzott – rántotta meg a vállát.
– Alex azt mondta, érzett valamit, amikor hozzáért. Te is érezted? – mormogta Josh. 11 évesen az apja halála után ez a mogorva ember fogadta be, és a felesége. Három gyermekük volt, és később Rosie, aki fiatalon vesztette el a szüleit. Az anyja, és az apja legjobb barátai voltak.
– Szerintem is közénk tartozik, igen – jelentette ki Eric.
– Marhaság – szólt közbe Jason –, a lány nagyon gyenge. Szerintem sima ember. Semmi különleges nincs benne. Csak Chris egyik játéka.
– Akkor mégis mivel magyarázod, hogy túlélte Fessus kövét? – tört ki Ericből a kérdés. – Vagy, hogy miért tették rá? Tökéletes eszköz arra, hogy elnyomják az erejét.
– Az csak legenda – felelt szárazon Josh. – Senki se látta őket már évszázadok óta. Fessus halála előtt megsemmisítette őket. Az egész csak a sok-sok ostoba legendánk része.
– Van bizonyítékom, hogy létezik – elővette a láncot a zsebéből, úgy, hogy mindenki lássa. – Lisa nyakába még vörös volt. – mutatott rá.
– Igaz – helyeselt Rosie. A fiú hálásan nézett rá, amiért kiáll mellette –, ha ember lett volna kitéve a kő varázserejének, meghalt volna. Viszont, Jason szavaiban is van valami – most pedig Eric úgy érezte, pofon vágták. – Ha kiválasztott lenne, akkor tudnia kellene róla. A szülei minimum egyikének annak kell lennie. Plusz tényleg gyengébb az átlagnál.
– Mindkettőt meg tudom cáfolni – mondta Eric.
– Halljuk – dörmögött Josh.
– Az első: az anyja meghalt mikor született, ha az apja halandó, lehet, nem is tudott róla, hogy mi volt a neje. A második:
– Nem kapott kiképzést – szólt közbe Alex, időközben rendes ülő helyzetbe tornázta magát, és a telefonját pedig eltüntette a zsebében. – Apa, tudom mit éreztem. Ha egy embert érintettem volna meg, nem lett volna semmi. De Lisánál éreztem a Bizalom Jelét.
– Ti is éreztétek? – nézett Stephanie a lányára, Feliszre, majd Ericre.
– Nem, amikor elláttam, akkor még nem. De akkor nem volt magánál. Amúgy pedig nem értem a bőréhez – mondta Felisz állandó mosolyával az arcán. – De Eric biztosan érezte – kacsintott a fiúra. – Igaz?
– Hát… persze… öhm… éreztem – bizonytalankodott.
– Eric nem a Bizalom Jelét érezte – nevetett Rosie. – Hanem az Összetartozásét…
– Fogd be, pöttöm – lökött egyet a lányon.
– Nem én vagyok kicsi, te vagy túl magas – nyújtott rá nyelvet Rosie.
– Tizenhat évesen, 150 centi is alig vagy. Mi ez, ha nem törpe? – kontrázott Eric.
– 165 vagyok… – ráncolta sértetten az orrát, és elfordult a fogadott bátyjától.
– Hagyjátok abba a civakodást – szólt rájuk az anya. – Mindegy is. Alex azt mondta a lány elment, és nem akar rólunk hallani.
– De… – szólt volna közbe Eric, de Stephanie szeme figyelmeztetően villant, így inkább befogta.
– Ha változna a véleménye, majd újra felhozzuk a témát. Most menjetek, feküdjetek le. Késő van már – mosolygott újra kedvesen. – Ó, és Eric, a szőnyegedet el kell vinned a tisztítóba, nem fogom már megint én kisikálni belőle a vért – tette csípőre a kezét.
– Rendben. Holnap elviszem – sóhajtott a fiú, majd csalódottan felment a szobájába.

    Lisa a hétvége további részét szobafogságban töltötte, a késői haza menetel miatt. Hál’ istennek a csuklója másnapra sokkal jobban lett, így nem kellett semmit se kitalálnia magyarázatképp. Hétfőn is csak a suliba mehetett el.
    Az órák egész nap unalmasak voltak. Semmi érdekes nem történt. Indulóban volt hazafelé, csak be akart pakolni a szekrényébe egy-két dolgot. Kinyitotta, és egy levél vitorlázott le a levegőben. A szekrényben benne volt a nyaklánca, ami újra vörösen ragyogott. Kezébe vette, közelebbről megnézte. A láncszemek ismét sértetlenek voltak. Nyoma sem volt, annak, hogy nem rég letépte a nyakából, és több szem is szétnyílt, pedig akkor úgy tűnt, tönkrement.
    Amikor legutóbb látta a kő kék volt, nem vörös. Most kissé megijesztette ez a szín. Óvatosan hozzáért, nem történt semmi. Végül lehajolt, felvette a levelet, és olvasni kezdte.

Lisa,

    sajnálom, hogy összezavartam az életed. Ahogy ígértem megjavítottam a nyakláncod, és visszahoztam. Újra vörös, egy emlék másolatát zártam bele. A sajátomat, így nem fog zavarni, csak én tudom neked megmutatni.
Mivel úgy gondoltam nem akarsz velem találkozni, a szekrényedbe rejtettem. Nem volt nehéz feltörni, de mindegy…
Szóval csak ennyit akartam, visszaadni a láncodat. Ja, és ne engedd, hogy Chris megérintse a követ, mert megégetné, és akkor rögtön lebuksz. Ha esetleg még mindig neki hiszel. Gondoltam, jobb, ha tudod…

Vigyázz magadra,
Eric

U. i.: Én megígértem, hogy nem kereslek, de te tudod, hol találsz, ha segítség kellene.

    Lisa összehajtogatta a levelet, és zsebre vágta, majd a nyakába akasztotta a láncot. Eddig eszébe sem jutott, hogy Chris keresheti a múltkori után. De elég kézen fekvő lenne, hiszen el akarta rabolni, most pedig, hogy eljött Erictől védtelen. Végül elhessegette a gondolatot, hiszen közel sem biztos, hogy Chris nem segíteni akart rajta. Már régóta ismerte, sosem bántotta, szekálta, de nem bántotta. Miért bízna mégis inkább egy idegenben? De volt valami Ericben, ami miatt az életét is rábízta volna. Lemondóan megrázta a fejét, majd elindult.
    A haza vezető úton azon gondolkozott, vajon milyen emléket tett bele Eric a kőbe. Ha ezzel az volt a célja, hogy felcsigázza a kíváncsiságát, és megkeresse, hát közel járt a sikerhez. Nagyon érdekelte volna az az emlék, amit a fiú az ő láncába rejtett. El nem tudta képzelni, mi lehet az, vagy hogy lehetséges-e egyáltalán.
    Mikor hazaért az apja nem várta fenn, a garázsban dolgozott. Még mindig mérges volt rá. Ha pedig elmondta volna, hogy valójában mi is történt, nagy eséllyel rosszabb lenne a helyzet. Így hát hallgatott róla, és azt mondta, egy barátjánál volt, és elszaladt az idő.
    Egyedül ült le enni, az apja kínait rendelt, ott várt rá az asztalon. Nem volt nagyon oda ezért az ételért, de lehetne rosszabb is. Éppen befejezte, és felment volna az emeletre tanulni, amikor csöngettek. Odaslattyogott az ajtóhoz, és szélesre tárta. Végignézett a fekete alakon, amint az ajtófélfának támaszkodott. Először nem jutott el a tudatáig ki is áll előtte, csak a második pillantásra.
– Szia, Lisa! – mosolyodott el a fiú gúnyosan.
– Chris! – suttogta rémülten, és elhátrált az ajtótól, amint amaz közelebb lépett. – Mit akarsz? – hallotta, hogy remeg a hangja, de azon is csodálkozott, hogy meg tudott szólalni egyáltalán a torkában lévő gombóctól.
– Csak beszélgetni – Lisa háta nekiütközött a falnak, Chris pedig elé lépett. – Tudod, úgy vélem rossz társaságba keveredtél.
    Teljesen felpasszírozta őt a falra, olyan közel volt hozzá, hogy érezte a fiú meleg leheletét. Végig simított a kezével az arcán, majd a nyakán. Lisa megállta, hogy ne borzongjon meg az érintésétől. A nyakláncon is végig futtatta az ujjait, de a lány ökölbe szorította rajta a kezét, mielőtt elérte volna a követ. A szempillái megrebbentek a reakcióra, de nem jegyzet meg semmit.
– Ne érj hozzám! – szűrte a fogai között minden erejét összeszedve.
– Ó, ne csináld már. Eleget kéretted magad legutóbb – csókot lehelt halántékára. – Tudom, hogy akarod.
– Hát rosszul – Lisa meglepődött rajta, de a félelmen győzött a gyűlölet, és az undor. – Megmondtam, hogy ne érj hozzám.
    Összeszedte minden erejét, és felpofozta. A tenyere hangosan csattant az arcán. Éppen csak megtántorodott, de Lisának elég volt ennyi, hogy el tudjon lépni a faltól az ajtó felé. Maga is meglepődött a gyorsaságán, és az ütése erején. De végül csak nem érte el a kijáratot, Chris elkapta hátulról a derekát, ő pedig felsikított. A fiú tenyere máris a száján csattant fájdalmasan.
    Vér ízét érezte a nyelvén, felrepedt az ajka az ütés erejétől. Próbált kiszabadulni, de amaz vasmarokkal tartotta. Fájt a keze, és a dereka a szorítástól. Kezdet elfogyni a levegője. Kimerült, és elernyedt a karjaiban. Nem volt ereje tovább küzdeni.
– Így már jobb – a leheletét Lisa most a jobb fülén érezte.
    Nem látta, de tudta, hogy most is az a gúnyos vigyor ül az arcán. Az ő ereje teljesen elszállt, de mintha a fiút, inkább mulattatta volna az előbbi, mint kifárasztotta volna. Még mindig keményen tartotta, nem enyhített a szorításán.
– Átadhatnál egy üzenetet az én drága öcsikémnek, ha már mindketten úgy szeretjük. Jobb, ha ebbe most nem üti bele az orrát, mert nem győzhet. Téged nem tud megmenteni, de magát még igen. Húzzon innen a csatlósaival együtt. Legközelebb nem ússza meg olyan könnyen, mint múltkor. Add át neki! – elengedte Lisát, és elsétált a garázs felé. – Megyek, meglátogatom az apádat.
– Hagyd őt békén! – kiáltott utána a lány. Erre csak egy gúnyos nevetés volt a válasz, majd eltűnt a garázs ajtó mögött.
    Lisa fáradtan dőlt a falnak, és lecsúszott a földre. Mit akarhat tőle Chris? Mi változott meg? Miért akarja bántani?