16. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, remélem, hogy tetszeni fog. Azoknak akik esetleg mostanában ballagnak szeretnék gratulálni, és sok szerencsét kívánni az érettségihez. Akik pedig kezdik lassan a vizsgaidőszakot, azoknak meg kitartást :D
Jó olvasást!

Puszi:)

16. fejezet

Nem tudott a szobában maradni tovább, sejtései beigazolódtak, Vicktorie-nak végig igaza volt. Leszaladt a lépcsőn, a többiek a konyhában vártak, az érkezésére mind felnéztek, de nem hozzájuk ment, hanem a szabad levegőre akart kijutni, meg akarta tisztítani a gondolatait és mindent újra számba venni.

– Mi történt? – kiáltotta utána Alex, de csak legyintett és már kint is volt az ajtón.

Mély levegőt vett, próbálta kiüríteni az elméjét. A nap lemenőben volt, csak az ég alját festette be narancssárgára, gyönyörű látvány lett volna, ha le tudja kötni, de nem volt rá képes. Kinyílt az ajtó, valaki utána jött.

– Mondd, ki vagyok? – Nem tudta volna megmondani, hogy kitől is vár rá választ, magától, az érkezőtől vagy az angyaltól.

– Ez valami fogós kérdés? – kérdezett vissza Jason. Chris halkan felnevetett.

– Mi lenne, ha kiderülne, hogy nem az vagy, aminek hitted magad, hogy sosem voltál az? – Visszafordult és a teraszon álldogáló fiúra nézett.

– Azt hiszem, hogy nem készültem fel ilyen fokú filozófiai kérdésekre – túrt a hajába fáradtan.

– És én még azt hittem, hogy elvesztetted a humorod – mosolyodott el gúnyosan Chris és leült a legfelső lépcsőfokra.

– Megvan még, de csak egy kiváltságos rétegnek csillogtatom. – Letelepedett mellé és felnézett az égre.

– Szóval most már kiváltságos vagyok, pedig azt hittem, hogy halott, legalábbis a számodra – kötekedett továbbra is.

– Egy időre felfüggeszthetjük – felelte Jason halkan, Chris ránézett és felsóhajtott.

– Emlékszel még, amikor gyerekek voltunk – kezdte a vadász –, hogy azt mondtam neked, nem vagyok nephilim.

– Persze – bólintott. – Jól ki is nevettelek, hogy ne szórakozz.

– De nem voltam csak egy sima ember – folytatta Chris és a hajába túrt. – Ifaril megjelölt még csecsemőként, ma ezt tudtam meg és aztán Saiker is adott véréből, ezért nem lettem nephilim, valami más lettem, valami hibrid, a két faj közötti. Nem tudtam volna összekötni a vérünket, hogy erőt adjak neki, ha nem így lenne.

– Tudtam – bólintott Jason és a szemébe nézett.

– Tessék? – hökkent meg Chris és vádlón nézett rá. – Ha tudtad, miért nem mondtad?

– Nem voltam benne biztos, szóval inkább csak sejtettem – mentegetőzött a nephilim. – Ugyan már Chris, még gyerekként láttalak olyan dolgokat csinálni, amit egyik nephilim se tudott megcsinálni, még az öcséd se, pláne nem egy ember. A legjobb voltál, mindig is, valamennyi biztos adottság, amivel együtt születtél, ahogy az öcséd, de valamennyi természetfölötti, sok természetfölötti.

– Sosem mondtad – rázta meg a fejét lemondóan.

– Nem akartalak félrevezetni, azt tudtam, hogy különleges vagy, de azt nem, hogy miért vagy, hogy hogyan.

– Hát úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki sejtette – nevetett fel Chris lemondóan.

– Nem meglepő – nevetett fel Jason is. – Mindig is vak voltál a részletekre.

– Hé... – lökött egyet rajta a vadász, még mondani akart valamit, de kinyílt az ajtó a hátuk mögött és valaki csatlakozott hozzájuk. Mindketten egyszerre néztek hátra, majd Jason felállt és elindult befelé.

– Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – mondta még utoljára. Az angyal mellélépett, majd egy pillanatnyi tétovázás után elfoglalta Jason megüresedett helyét. Még mindig nem úgy tűnt, mintha teljesen jól lenne.

– Még nem tudtam megköszönni, szóval köszönöm – suttogta a lány.

Chris nem válaszolt csak ránézett, Ericnek igaza volt, túlzottan hasonlít Lisára, de mégsem volt ugyanaz. Ifaril egy angyal volt, aki nem érti igazán az emberek világát.

– Ennyi? – kérdezte halkan. A lányra nézett, aki értetlenül pislogott vissza rá. – Ennyit tudsz csak mondani mindazok után, amit ma megtudtam? Köszönöm? – nevetett fel hitetlenül és a hajába túrt. A keze remegett a zaklatottságtól, próbálta magát megnyugtatni, de nem igazán sikerült. 

– Mit vársz, mit mondjak? – emelte fel a hangját az angyal. – Kérjek bocsánatot? Bocsánat, elszúrtam. Miután adtam neked a véremből, hagytam, hogy elcsaljanak, pedig tudtam, tudtam, hogy melletted kell maradnom egész este, amíg a vérem a részeddé válik és kialakul a nephilimjeled.

– Szóval mindig is egy szörnyeteg voltam? – kérdezte fájdalmasan a vadász.

– Nem vagy szörnyeteg – próbált végigsimítani az arcán, de Chris elhúzódott. Felállt és arrébb sétált. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy hátrafordult.

– Tényleg? – kérdezte zaklatottan. – Tudod, hányakat öltem meg hidegvérrel? Hány ártatlan vére tapad a kezemhez? 

– Tudom – bólintott az angyal –, de nem a te hibád volt.

– Mégis az én lelkemen szárad a haláluk, én nyomtam el az emberségemet, én hagytam, hogy Saiker irányítson.

Ifaril nem válaszolt, csak nézte a fiút. A kék szemek fátyolosan tekintettek rá. Az állkapcsa megfeszült, az ádámcsutkája idegesen járt fel-alá.

– Hogy szerezhetett meg? – kérdezte aztán.

– Emily elcsalt egy csapdába, ahol a démonok kiütöttek, napokkal később tértem magamhoz, addigra már késő volt, hogy bármit is tegyek. – Mellélépett az angyal és magához húzta. Chris most engedett és a vállára hajtotta a fejét, elsírta magát, nem tudta visszatartani a könnyeit, olyan sok év után, 13 éves kora után újra sírt. És csak egy gondolat járt a fejében, hogy most mind a biológiai apja, mind a démon megvetnék őt a gyengesége miatt. – Visszatértem hozzád, viszont a véreddé vált addigra az enyém és a démon vére egyaránt, csak a megöléseddel tudtam volna helyrehozni a hibám, de arra nem voltam képes.

– Mi lesz most? – kérdezte a fiú, és abbahagyta, megállította a könnyeit.

– A segítséged kérem Saiker előkerítése miatt, hogy lezárhassuk ezt az egészet – mondta Ifaril eltökélten

*

Jason belépett az ajtón, amit elgondolkozva, lassan csukott be. Már régen beszéltek így Chrisszel, hiányzott neki, hiába is próbálta tagadni.

– Sosem mondtad, hogy ő az a barát, akit elvesztettél – verte fel a gondolataiból Rosie.

A lány alig pár lépésnyire állt tőle és a falnak támaszkodott.

– Pedig nekem azért elég sok mindent elmondasz, még Annabellről is tudtam.

– Ez túl kellemetlen emlék volt – felelte a fiú. – Jobb szerettem magamban tartani.

– Kemény lehetett – bólintott Rosie és megértően mosolyogott rá.

– Sokáig meg akartam menteni – kezdte halkan. – Talán túl sokáig is, akkor telt be a pohár, amikor megölte a szüleid, akkor jöttem rá, hogy elveszett, már nincs mit tenni.

– Ezért ölted meg majdnem akkor a tetőn? – kérdezte a lány, és közelebb lépett hozzá, megérintette a karját. Jason a fehér, de még ott is szeplős, törékeny kézre nézett, majd a zöld szemekbe.

– Ha nem ugrasz közénk, azt hiszem, meg is tettem volna, vagy legalábbis megpróbálom, hiába is tagadtam, abban a pillanatban képes lettem volna rá – felelte halkan. – Te megbocsátottál neki, pedig csak két-három hét telt el a szüleid halála után. Miért?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Rosie. – Talán csak nem akartam, hogy még többen haljanak meg. Chris csak egy fiú volt akkor, aki nem fogta fel, mit csinál.

– Te pedig csak egy 11 éves kislány, mégis ennyire átláttad a helyzetet? – mosolyodott el halvány Jason. – Lenyűgöző vagy!

– Tudom! – kacsintott rá az aprócska nephilim nevetve.

– Először elvesztettem legjobb barátom, most mennyasszonyom – rázta meg a fejét lemondóan.

– Christ nem vesztetted el – próbálta vigasztalni. – Vagyis inkább visszakaptad, ne lökd el magadtól! Szüksége van rád, és neked is rá! – simított végig az arcán gyengéden, majd magára hagyta, hogy átgondolja, amit mondott.