26. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 26. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. :)
Jó olvasást!

Puszi :)

26. fejezet

– Lisa – suttogta meglepetten Eric.
– Őt is megölnéd? – kérdezte egy pillanattal később a fiút.
– Kit?
– Az angyalt, akivel álmodom – magyarázta. – Őt is megölnéd?
– Nem, őt nem – rázta a fejét.
– Igen? – hitetlenkedett Lisa, és összefonta a mellén a kezeit. – Miért? Őt miért ne akarnád felvagdalni azonnal?
– Mert ő a te angyalod, nem az enyém.
– Honnan tudod, hogy az nem egy és ugyanaz? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem tudom, oké? – kérdezte Eric hevesen. – És nem is érdekel. Akkor is megölöm az angyalt, aki teremtett, vagy ő öl meg engem. Ez a két lehetőség van.
Azzal ott hagyta a lányt a folyosón, és bement a szobájába.
– Te egy angyallal álmodsz? – jutott el Lisa fülébe Alex döbbent kérdése, de ő csak felsóhajtott, majd legyintve ő is elindult a szobája felé. Amint belépett levetette magát az ágyra. Egyedül akart egy kicsit lenni a gondolataival, de hamar elnyomta az álom.

٭

    Megint egy furcsa álom kerítette hatalmába. Végig ment már sokadszorra a jól ismert folyosón, és sokadszorra rázta ki a hideg ettől a helytől. Nem tudta hogyan irányítja, és miért pont azokon az estéken látogatja meg az angyalt, amelyikeken eddig megtette. Csak annyit tudott, hogy még mindig szorongott, minden egyes lépésnél, de most valahogy még jobban, mint eddig. Sokkal erősebben járta át a félelem, valami sötét, és ijesztő kerítette hatalmába. De ettől még nem állt meg. A léptei visszhangoztak az üres folyosón. A levegő most is nyirkos volt, és nehéz. Szeretett volna elmenekülni, de valahogy mégsem, vágyott is rá, hogy újra lássa a raboskodó angyalt, mégis félt a találkozástól. Összeszorult a gyomra, és remegett a lába a félelemtől. Lassan elérte a nehéz vasajtót. A kezét a kilincsre fonta, és lenyomta. Szokás szerint nehezen engedett, de sikerült kinyitnia. Rettegett, hogy az angyal már nem lesz ott, de még mindig a cellában volt. Rabláncra fűzve, elhagyatottan, haldokolva, de ott volt. Lisa közelebb lépett hozzá, és leguggolt mellé. A kezét az angyaléra tette, amiről már szinte teljesen lenyúzták a bőrt a bilincsek, egészen a húsába vágtak. A lány megborzongott a látványtól, és mérhetetlen szomorúság járta át a testét. Ennek a csodálatos lénynek a szenvedését nagyon nehéz volt látnia, igaz alig ismerte, mégis fájdalmas volt mindig eljönni hozzá tudván, hogy nem tud segíteni, bárhogy is akar.
– Hát újból itt vagy? – kérdezte az angyal.
– Igen – suttogta rekedten Lisa.
– Ne félts! – mondta megnyugtatóan. – Bármennyit is szenvedek, túl fogom élni. Legalábbis a démon magától nem tud megölni. Túl gyenge hozzá.
– Hogy tarthat mégis láncokon? – kérdezett rá a lány.
– Ez egy speciális börtön – suttogta az angyal. – Majd megérted egyszer, de még nem jött el az ideje, és nem is nekem kell elmagyaráznom, magadtól kell, hogy rájöjj.
– Mégis mikor jön már el? – kérdezte Lisa élesen. – Meddig kell még szenvednem nekem, és a barátaimnak, hogy úgy gondold, itt az ideje, hogy mindent elmondj?
– Azzal, hogy nem mondom most még el, védelek – felelte nyugodtan, és megemelte a kezét, hogy végig simítson az arcán.
– Chris talán már nem is él – suttogta szomorúan.
– Chris? – kérdezte az angyal értetlenül. – Életben van.
– Honnan tudod? – emelte meg a fejét, és remény csillant a szemeiben. – Itt van? Őt is meg tudom látogatni? Hogy tudok hozzá elmenni? Mire gondoljak? Tudsz segíteni?
– Lassíts! – nyugtatta mosolyogva. – Nem tudod őt meglátogatni. Nem itt van. Az én börtönömben nem lehet más rab.
– Akkor honnan tudod, hogy él?
– Érzem. Szenved, de életben van – szomorodott el.
– Meg tudom menteni valahogy? – kérdezte reménykedve Lisa.
– Az ő megmentése nem rád vár – nézett fel rá az angyal. Lisa csak most vette észre, hogy ugyanolyan barnák a szemei, mint az övéi. – Az ő börtönében te nem mehetsz be, túl veszélyes.
– Akkor kire vár? – háborodott fel a lány. – Kinek kell megmentenie? Ha nem nekem, akkor mégis mi az én feladatom? Elvesztettem az életem, az apámat, most az egyik barátomat, és azt mondod nem menthetem meg.
– Christopher útja most egy időre különválik a tiédtől, és a sajátját kell járnia, de nem örökre. Összefonódik még a sorsotok. Hidd el, tudom! – biztatta az angyal. – Bíznod kell bennem!
– Nem is ismerlek – suttogta Lisa.
– Jobban ismersz, mint hinnéd – nézett mélyen a szemébe. A lány érezte, hogy bízhat benne, már régóta tudta, igazából sosem kételkedett. Tudta, hogy van köztük valami furcsa kapocs, csak nem tudta megmondani, hogy micsoda. Chris emlegetésére eszébe jutott Eric, majd Rosie, és hogy egyikőjük sem kedveli az angyalt, aki megjelölte. Úgy tűnt, Alex sem nagyon van oda az ötletért, hogy találkozzanak, mintha nem tudná, mit is kellene tennie, hogyan kellene viselkednie.
– Miért gyűlölnek titeket annyira a nephilimek? – csúszott ki a száján a kérdés. Az angyal nézett rá pár pillanatig, valami átsuhant az arcán. Fájdalom? Düh? Megbánás? Szégyen? Lisa nem látta biztosan, de valami nem stimmelt vele. Aztán hirtelen megszakította a szemkontaktust.
– Menned kell! – mondta halkan, de erőteljesen.
– Mi? Miért? – pislogott meglepetten rá Lisa.
– Minél kevesebb időt töltesz itt, annál jobb – mondta fagyosan. Az eddigi barátságos hangnem, amit mindig tapasztalt egykettőre tovaszállt. Úgy tűnt, hogy az őszinte kérdéssel megbántotta az angyalt, pedig nem akart rosszat, csak véletlenül csúszott ki a száján.
– Nem küldhetsz csak úgy el – háborodott fel Lisa.
– De igen, menj el – nézett rá az angyal kifejezéstelen arccal.
Aztán mintha valami erő neki csapódott volna, kilökte a lányt a saját álmából.

٭

Lisa hirtelen ült fel az ágyban. Zihálva lélegzett, és kiverte a hideg verejték, ami átáztatta a pólóját. Nem tetszett neki az angyal viselkedés. Komolyan úgy tűnt, hogy megbántotta. Hitetlenül megrázta a fejét, majd a szekrényéhez lépett. Amint kinyitotta, kopogtak az ajtaján.
– Ki az? – kiáltotta ki.
– Csak én – hallatszott az ajtón túlról Alex hangja. – Bejöhetek?
Lisa kikapta az első felsőt, ami a kezébe akadt, és gyorsan felöltözött.
– Gyere! – szólt ki a fiúnak. Kinyílt az ajtó, és óvatosan belépett, mintha nem tudná, milyen reakcióra is számíthat.
Megnyugtatóan rámosolygott, mire ő is elmosolyodott.
– Mi az? Minden rendben?
– Minden. Zavarok? – kérdezett vissza, a szekrény felé bökve az állával, mivel az még mindig nyitva állt.
– Nem, dehogyis – rázta meg Lisa a fejét. Alex leült az ágyra, gondterheltnek tűnt. Valamit kérdezni akart, de nem tudta, hogy kezdjen neki, ez látszott rajta.
Nagy levegőt vett, és már nyitotta is a száját, de aztán mégis inkább becsukta. Szürkéskék szemében aggodalom csillogott, bár nem nézett a lányra. Barna haja össze-visszaállt, nem volt felzselézve. A szemöldökét ráncolta gondolkozás közben. A mindig mosolygós, viccelődő srác túlontúl komolynak tűnt.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva Lisa. – Ennyire nagy dolog, hogy nem tudod, mit mondj? El sem hiszem.
– Egy angyallal álmodsz? – mondta ki végül a kérdést.
– Ó – kerekedett el a szeme, arra számított, hogy Ericről lesz szó. – Igen, néha.
– És milyen? – fordult felé Alex izgatottan, amit eddig jól titkolt.
– Milyen? – hökkent meg még jobban. – Hogy érted?
– Nem tudom, csak úgy. Milyen?
– Egy barna hajú lány, szárnyakkal a hátán – vonta meg a vállát. – Semmi különös.
– Semmi különös? – ütközött meg a kijelentésén. – Hogy mondhatsz ilyet? Hogyhogy semmi különös?
– Hát úgy, hogy semmi – magyarázta Lisa. – Tök átlagosan néz ki a szárnyakat leszámítva, meg kicsit csillog még. Ennyi! Kb. tizenhét tizennyolc éves lehet.
– Ugye tudod, hogy most tituláltál átlagosnak egy angyalt, akit még közülünk is csak nagyon keveseknek van esélye élete során egyszer is látni.
Lisa felnevetett egy pillanatra, majd komolyabban folytatta.
– Csak az a baj, hogy meg van láncolva, és nem tudom, hogyan szabadíthatnám ki, ő sem mondja el – sóhajtott fel fáradtan. – Mindig azzal jön, hogy majd tudni fogom, ha itt az ideje, meg ilyenek.
– Értem – bólintott Alex. – Szóval semmi érdekes? A leláncoláson és a szárnyakon kívül, persze.
– Semmi – rázta a fejét Lisa elgondolkozva. – De miért?
– Semmiért – állt fel a fiú, hogy elmenjen. – Csak kérdeztem.