18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet. De két dolgot szeretnék még előbb elmondani, egy jó hír és egy rossz. Kezdem a jóval: A héten 1 éves lett a blog! Köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta és olvassa is a folytatást. :) Imádlak titeket, mert bár nem sokan írtok, a megnyitásokat látom és azért kapok egy kevéske visszajelzést a tetszett- gombokkal is, szóval Köszönöm!
A másik, a rossz hír: Sajnos nem haladok úgy a folytatással, ahogy kellene, nincs időm nagyon írni, ezért (hogy nehogy véletlenül beérjem magam itt a blogon és még többet kelljen várnotok egy-egy fejezetre) két hetente fogtok kapni újat. Sajnálom, ne haragudjatok! Köszönöm a megértést, bocsi a kellemetlenségért.
De addig is itt az új fejezet és két hét múlva jön az újabb, hamar elrepül az! ;)

Puszi :)

18. fejezet

Eric miután letusolt, lement a földszintre, de ott csak a nevelőanyját találta a konyhába. Nem vett fel mást csak nadrágot, a hajából még csöpögött a víz, egy törülközővel éppen dörzsölte, és próbálta megszárítani. Megtorpant, ahogy meglátta az asszonyt. A konyhaszekrénynek támaszkodott, egy kés volt a kezében, mellette zöldségek pihentek pucolásra várva. Stephanie válla finoman rázkódott, sírt.
A fiú végigment a lépcsőn, rettentően sajnálta, ahogy nemrég viselkedett vele. A nő mögé settenkedett, és a vállára támasztotta az állát. Kisebb volt nála sokkal, ezért össze kellett görnyednie. Amikor kisgyerek volt gyakran csinálta ezt, csak akkor a derekára, vagy a hasára hajtotta a fejét. Stephanie összerezzent, és gyorsan megtörölte az arcát.
– Szeretnél valami különlegeset enni? – lépett el a fiútól a mosogatóhoz, de nem nézett rá hátra.
– Csak szeretnék bocsánatot kérni – dőlt neki a pultnak Eric, és felvett egy krumplit a pultról, és azzal szórakozott.
– Mit csinálsz? – nézett oda hirtelen Stephanie. – Nincs bekötve a kezed, az pedig földes.
Megragadta a fiú sérült kezét, és azonnal a csap alá tartotta, hogy kitisztítsa.
– Olyan környezet után, nehogy már itthon fertőződjön el a sebed – rázta a fejét, miközben az orra alatt mormogott. – Lisa mondta, hogy nem figyelsz rá, dehogy ennyire.
Eric elmosolyodott, és hagyta, hogy az aprócska asszony elővegye az elsősegély dobozát, fertőtlenítse és szépen bekötözze a sebét. Ügyesen, gyakorlottan mozogtak az ujjai, sokszor ellátta már egyik-másik gyermekét. Nemcsak rosszak voltak, és állandóan megsérültek, hanem még a kiképzések is ott voltak. Gyakran megvágták, megütötték egymást, néha saját magukat is.
Hamar végzett, aztán pedig a zöldségekhez fordult, hogy megpucolja őket. Nem szólt, és nem nézett a fiúra. Eric pedig a kiabálásnál is jobban utálta, ha nem veszik őt figyelembe.
– Haragszol? – kérdezte halkan. A hangja rekedt volt, és régebben el sem tudta volna képzelni, hogy ennyire kétségbe tudná ejteni a nevelőanyja haragja. Sosem tudta kezelni az ilyen helyzeteket, ez most se volt másképp.
– Nem haragszom rád, Eric – fordult felé sóhajtva Stephanie. – Hogy is haragudhatnék rád? – tette fel a kérdést, de választ nem várt rá. – A fiam vagy, még akkor is, ha én sosem leszek az anyukád.
– Stephanie – kezdte, de a nő leintette.
– Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – mosolygott szelíden. – Volt egy édesanyád, akit szerettél, sose akarnám átvenni a helyét.
Végigsimított a fia arcán, megigazította a haját, ami össze-visszaállt, és egy csókot nyomott a homlokára.
– De régen hagytad már ezt – mosolyodott el az asszony.
– Most ki kellett engesztelnem téged – villantotta fel a szokásos csibészes mosolyát, Steph felnevetett, és rosszallóan megrázta a fejét.
– Menj vegyél fel valamit, és szárítsd meg a hajad valahogy, nehogy megfázz nekem – hessegette el a fiút a konyhából Stephanie.
– Igenis, anya – adott egy puszit az arcára Eric, majd felrohant az emeletre. A lépcső felénél tartott, amikor leesett neki, hogy mit mondott. Visszafordult, és lemosolygott az asszonyra. Stephanie szemei könnybe lábadtak ismét, és meghatottan nézett fel rá. Teljesen véletlenül, szívből mondta ki, magát is meglepve, de mint attól félt, nem nehezebb, hanem sokkal könnyebb lett minden. Mintha óriási súlyt cipelt volna eddig, és most lerakta végre a terhét.

Felment a szobájába, és keresett magának egy pólót, majd átsietett Lisához. Bekopogott, de válasz nem érkezett, úgyhogy benyitott. Amint kinyílt az ajtó valami felé repült. Elfeledkezve a jobb keze sérüléséről, reflexből elkapta. Felszisszent, ahogy a kemény tárgy beleütközött.
– Megérdemled – mondta rögtön Lisa, aki szemben állt az ajtóval.
– Nem tagadom – lépett be, és visszaadta a cipőt. – De mi van, ha nem én vagyok? Esetleg Rosie?
– Én biztos nem – szólt ki a fürdőszobából az említett lány, és kiintegetett Ericnek, majd folytatta a haja feltűzését.
– Rajtad kívül két ember jöhetett volna. Felisz elkapja, Alexnek meg nem árt, ha fejbe kólintják – vonta meg a vállát Lisa.
– Ne bántsd szegényt, így is ütődött – rázta meg a fejét nevetve. Leült a lány ágyára, ő pedig követte. Végigsimított a combján, majd rajta nyugtatta a kezét. Lisa elpirult, mást nem reagált a közeledésére, de legalább el se lökte magától. – Haragszol? – hajolt közelebb, a vállára hajtotta a fejét, és onnan nézett fel nagy szemekkel rá. Mindig is tudott hízelegni, ez családi vonás volt, az apjuktól örökölték mindketten.
– Ennyivel nem intézed el, nehogy azt hidd – fordult el direkt.
– Biztos? – kérdezte, és csibészes féloldalas mosolyra húzódott a szája. A lány hasára fektette a kezét, és elkezdte csikizni. Lisa felsikított, és vonaglani kezdet a kezei közt.
– Hagyd abba! Ne! – sikoltozta, és próbált menekülni, de a fiú átvette rajta a lábait, és a csípőjére ült, nem hagyva egérutat. Lisa a mellkasát kezdte ütögetni, úgy próbálva lelökni magáról, reménytelen próbálkozás volt. Eric megragadta mindkét csuklóját, és az ágyra szegezte. Mindketten kifulladva pihegtek. A barna szemek csillogtak, ahogy belenézett, puha, eperszínű ajkairól lefagyott a mosoly, és lassan szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de mégsem tette. A pillantásával a lány száját fixírozta, aztán pedig már lentebb is hajolt, és megcsókolta. Az íze olyan volt, mint mindig. A legédesebb eper, amit valaha kóstolt. Lisa kihúzta a kezeit a markából, arra számított, hogy majd ellöki magától, de nem azt tette. A nyakába csimpaszkodott, és úgy húzta magához közelebb, majd a még mindig vizes hajába túrt. Eric belemosolyogott a csókjukba, de valaki megköszörülte a torkát mögöttük. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket. Rosie dőlt a fürdőszobába vezető ajtónak mindentudó mosollyal az arcán.
– Azt hiszem, valamiről megfeledkeztetek – mondta vigyorogva. – Vagyis inkább valakiről.
Legördült Lisáról, és a húgára nézett.
– Egyébként mire készültök? – kérdezte Rosie-tól.
– Vásárolni akartam vinni, de azt hiszem, napoljuk a dolgot.
– Miért? – kérdezte értetlenül. – Mert itt vagyok? Le is léphetek.
– Azért mert nem bírsz magaddal – nevetett fel Rosie.
– Igen? – Eric felpattant az ágyból, megragadta a húgát, és egy barackot nyomott a fejére.
– Most tönkretetted a frizurám – húzta fel az orrát sértetten a vörös hajú lány.
– Uram atyám, mit tettem? – játszotta meg a kétségbeesettet Eric. – Menjetek vásárolni, jót tesz a kikapcsolódás – váltott komolyabb hangnemre ismét a fiú.
– Veled mi lesz? – kérdezte Lisa, aki egy ideje már nem szólalt meg.
– Alszom egyet – vonta meg a vállát. – Hiányzott az ágyam.
– Még maradhattok, úgyis csak ebéd után akartunk indulni – lépett az ajtóhoz Rosie. – Addig legalább lesz időm újra megcsinálni a hajam – nyújtott nyelvet a bátyjára, majd kihátrált az ajtón.
Eric mosolygott, de a mosolya csak addig tartott, amíg az ajtó be nem csukódott, aztán lehervadt. Lisa felült, és óvatosan a karjához ért.
– Mi nyomaszt ennyire? – suttogta, és végigsimított az arcán. Öt napja nem tudott borotválkozni, már eléggé érezhető volt a borostája, ettől kissé ápolatlan tűnt, de nem tette kevésbé vonzóvá. Kellemesen csikarta végig az érzékeny bőrét, libabőrös lett a karja az érzéstől.
– Semmi, csak fáradt vagyok – mosolygott rá Eric. Lisa hosszasan figyelte a műmosolyt, de nem szólt rá semmit, csak közelebb húzódott hozzá. A kezei közé fogta a fiú jobbját, és megforgatta. Új kötés volt rajta. Az anyag fehér volt, és makulátlan. Ügyesen kötözték rá, biztosan nem magának csinálta. Aztán a csuklójára kúsztak az ujjai. A fura jelek még mindig ott éktelenkedtek a bőrén, mint valami billog. Eric követte a szemével a vékony ujjak mozgását, amik végigrajzolták a jeleket, aztán Lisa ránézett. A szemhéja félig le volt eresztve, a hosszú szempillái majdnem a szeme alatt lévő karikákat seperték. Ő még mindig a csuklóján lévő írást nézte.
– Mit jelent? – kérdezte Lisa, a hangja rekedt volt, megköszörülte a torkát.
– Azt, hogy házi őrizetbe vagyok – Eric hangjába újból visszatért a düh, és a pillantása is úgy lángolt, mint amikor hazajöttek. – Ha kilépek a házból, riasztja a Tanács embereit. Már ha csak a küszöböt átlépem.
– Nem mehetsz sehová? – kerekedett el a lány szeme.
– Amíg ez rajtam van nem, vagyis nem tart vissza, de ha Crusader megtalál biztos visszadug a börtönbe.
– Eric – suttogta a lány.
– Igen?
– Hagy gyógyítsalak meg – kérte ismét.
– Lisa ezt már megbeszéltük – sóhajtott fel. – Nem jó ötlet. Ha megtudják, miket tudsz...
– Mégis honnan tudnák meg? – vágott közbe Lisa. – Hacsak te nem mondod el, nem fogják megtudni.
– Tudod, hogy sosem mondanám el – suttogta.
– Akkor nincs mitől félnünk – kezdte el kibogozni a kötést.