9. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 9. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Egy kis Vicktorie és Chris múltidézés :D
Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár. :)
Jó olvasást!

Puszi:)

9. fejezet

Egy árnyalak lopakodott éjszaka a kórház folyosóin. Már régen megtanulta, mikor járnak körbe a nővérek, és mikor van műszakváltás. Azt is, hogy melyik orvos végzi rendesen a munkáját, és melyik ül csak az irodájában egész este. Hangtalan léptei aprócska visszhangot sem vertek, a sötétbe is beleolvadt a fekete ruhája által. Már nem messze volt a helytől ahová tartott, amikor megszólították.
– Hová lesz a séta? – először azt hitte, hogy az egyik orvos kapta el. Lehunyta a szemét, és csalódottan fújta ki a levegőt, már készült a támadásra. Gyorsan megfordult, kimeresztette a fogait, és ráfújt a leleplezőjére, de végül nem végzett vele. Csak egy fiatal fiú jött ki az egyik kórteremből, és ő szólt neki.
– Na, nézd csak! Gondolom, nem itt dolgozol – lepődött meg a srác.
    Csak most nézte meg igazán magának. Nagyjából 180 centi lehetett, talán egy kicsit magasabb, még az ingén át is látható volt, hogy izmos a mellkasa és még mellé az arca is szép volt. Talán a legszebb arc, amit eddigi élete során látott, pedig már élt pár évszázada. Sötét, fekete haja volt, ami éles kontrasztban állt a fehér bőrével szemben, és hideg kék szeme. De fáradtnak tűnt, és megviseltnek, ki tudja, mikor aludhatott utoljára, talán beteg is volt. Végül is miért másért lenne egy kórházban? Megölhette volna, de mégsem tudta megtenni. Magával ragadta a fiú szépsége, nem is ismerte, de beleszeretett, első pillantásra, a külsejébe legalábbis. Fiatal volt még, nagyjából 17-18 éves.
    Eddig észre sem vette, hogy nem lazított a tartásán, még mindig támadó pózban állt. Most felegyenesedett, és kíváncsian tekintett a fiúra. Félre döntötte a fejét, és úgy vizsgálta tovább. Sápadt volt, akár egy vámpír. A szíve vadul kalapált, rendszertelenül, legalábbis az érzékei ezt súgták, és még sosem csalták meg. Az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a legfurcsább, friss vér szaga áradt belőle.
– Beteg vagy? – hallotta meg a saját hangját. Kimondta, amit gondolt, mielőtt megállíthatta volna. A fiú óvatosan elmosolyodott, és felé lépett.
– Szóval megúszom? – kérdezte kedvesen. – Nem ugrasz a nyakamnak?
– Akartam, de betegeket nem bántok – suttogta. – Vicktorie vagyok – nyújtott kezet.
– Chris, Christopher Laser – viszonozta a gesztust.
– Nem vagy nephilim – állapította meg a lány.
– Te sem – vigyorodott el Chris. Észveszejtő mosolya volt, Vick csak azt vette észre, hogy nem tudja elszakítani róla a pillantását.
– Ha nem vagy nephilim, mit keresel itt? – kérdezte, mert sehogy sem tudott rájönni, mit keres ezen a helyen. Az ő számára itt veszélyes lehet.
– Az öcsém – bökött a szobára, ahonnan kilépett –, odabent fekszik.
– Mi történt?
– Kómában van – szomorodott el. Vicktorie késztetést érzett rá, hogy vigasztalóan megérintse, olyan gyámoltalannak tűnt. De mielőtt léphetett volna, a fiú nagy levegőt vett, és megszólalt.
– És te? – kérdezett vissza. – Mit keresel itt? Te jól vagy, ugye?
– Én? – hökkent meg azon, hogy bárkit is érdekelhet, hogy mi van vele. – Én... én csak... – dadogta. Nem akarta beismerni, hogy annyira szomjas már, hogy lassan megőrjíti. Kapart a torka a beszélgetés alatt, és csakis a több évszázados gyakorlatnak köszönhette, hogy nem ölte meg Christ. Pedig kellemes illata volt, finomnak tűnt.
    Megértően elmosolyodott, majd egy tőrt vett elő a bakancsából. Vick egy pillanatra megijedt, és hátrált egy lépést. Ha nem lenne szomjas, simán végezne vele, de kezdte elhagyni az ereje, már nem bízott magában annyira, főleg így, hogy már tudta, mi is a fiú valójában.
Chris megemelte a tőrt, és megvágta a karját. Vicktorie meglepetten nézett rá, ahogy felemelte a kezét, és felé nyújtotta.
– Nyugodtan, tudom, hogy éhes vagy – biztatta. – Jobb, mint a tasakos vér, igaz még nem kóstoltam – mosolyodott el, még a tőrt is elrejtette újból a bakancsába.
    Vick közelebb lépett lassan, és végig a fiún tartva a szemét megízlelte a vérét, Chris nem mozdult, csak mosolygott. Bár, amikor elkezdte szívni, felszisszent, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. A lány lehunyta a szemét, és alig tudott betelni a friss vér mámorító ízével, de meg kellett szakítania a vacsoráját, vagy megöli őt. Észre se vette, mikor kerültek le a földre, de most ott ült Chris ölében, aki a derekát fogta át óvatosan, és úgy tartotta magához szorítva.
    Vicktorie elengedte a kezét, és megtörölte a száját. A fiú továbbra is kedvesen tekintett rá. Újból elfogta a jól ismert érzés, az önutálat, amikor egy élő emberből iszik.
– Elég volt? – kérdezte Chris. Megviselte a vérveszteség, félárbocra ereszkedett a szemhéja, de más jelét nem adta a fáradtságnak.
– Ha többet iszom, megöllek – nézett a kék szemekbe, de nem mozdult az öléből, pedig már nem volt indokolt, hogy ott üljön.
– Tudom – suttogta a fiú csendesen.
– Miért hagytad, hogy igyak belőled? – kérdezte vádlón Vicktorie. – Megölhettelek volna? Mit csinálsz, ha nem tudok leállni, és minden csepp vért kiszívok a testedből?
– Hagyom – adta meg az egyszerű, és rövid választ Chris.
– Mi? – bökte ki meglepetten, tátva maradt a szája az egyenes és nem várt választól.
– Őszintén? – simított végig a lány haján, és egy szőke tinccsel kezdet játszadozni, kerülve a pillantását. – Örültem volna neki, ha nem tudod visszafogni magad, és megölsz.
– Miért? – lepődött meg ismét Vick.
– Mert haldoklom – suttogta Chris rekedten, majd elmosolyodott, de ez a gesztus nem volt őszinte. – Mennyivel jobb érzés kimondani, mint magadba tartani. Bármennyire is erősnek és bátornak tartam magam, szeretném inkább gyorsan végezni, mint hosszan szenvedve. Szánalmas mi? – nevetett lesajnálóan a fejét rázva.
     Vicktorie ajkai egy néma O-t formáltak. Meglepetten figyelte a fiú arcát, nem tudta felfogni az előző mondatát. Ilyen fiatalon hogyan haldokolhat?
– Mi történt? – kérdezte meg végül. Arra számított, hogy tolakodásnak veszi majd, és nem válaszol, de újabb meglepetést okozott, őszintén elmesélt neki mindent.
– Démonvér folyik az ereimben – kezdte. – Az életem függ tőle, annyiszor ittam, hogy függővé váltam, az elvonás pedig a halálommal jár. Persze, az angyalok vére nem öl meg, csak a démonoké. A sors fintora! Ha túl sokat iszunk azért, ha túl keveset azért.
– Akkor miért nem iszol továbbra is? – bizakodott a vámpír. – Pár csepp is életben tartana, tapasztalatból mondom.
– A démon, akinek a vére kellene, meghalt.
– Akkor keress egy másik démont – Chris felnevetett, de közben köhögő roham jött rá. Meggörnyedt, és ijesztő, fuldokló hangot adott ki. Vicktorie azonnal felugrott, segítséget akart hívni, csak nem tudta, merre induljon, de a fiú megragadta a csuklóját. A jobb kezével erősen szorította a lányét, ő pedig visszaguggolt hozzá. A vér ismerős, fémes szaga csapta meg az orrát, Chris vért köhögött fel, aztán hirtelen abbahagyta. Szégyenkezve törölte meg az ajkait, majd elengedte a vámpír kezét.
– Bocsánat – suttogta. Vicktorie nem értette, de nem kérdezett rá, csak kinyögte, ami elsőként eszébe jutott.
– Nem muszáj meghalnod – suttogta, és megtörölte a fiú homlokát, amit kivert a veríték. – Én segíthetek rajtad. Ha megharaplak...
– Vámpírrá válok – fejezte be Chris a mondatát, bár nem nézett rá Vick reflexből bólintott. – Köszönöm, de nem akarom.
– Elborzaszt? – suttogta csalódottan a lány, maga sem értette, miért viseli ez meg annyira. – Undorodsz a magamfajtától? 
– Dehogy – rázta meg a fejét Chris, és ránézett. Tiszta kezével végigsimított az arcán, majd az álla alá tette, hogy muszáj legyen ráfigyelnie. – Sosem undorodnék egy olyan gyönyörűséges lénytől, mint te.
    Vicktorie ajkai szétnyíltak a döbbenettől, a bók annyira boldoggá tette, mint még soha semmi, bár az emberi életére már nem emlékezett. Hirtelen ötlettől hajtva előre dőlt, és megcsókolta a fiút. Meglepődött, de nem húzódott el. A vér ismerős, sós ízét érezte az ajkain, amik még így is bársonyosan finomak, és puhák voltak. A fiú összeszedte a bátorságát, és a hajába túrt. A nyelve utat tört magának akaratosan a szájába, ő pedig örömmel engedett neki. Chris szenvedélyes volt, és magával ragadó, ahogy Vicktorie sejtette, de végül muszáj volt elhúzódnia, mert már nem bírta levegővel. A homlokának döntötte az övét, és zihált. Elmosolyodott, és a hüvelykujjával végigsimított a lány fehér bőrén.
– Összepiszkoltalak – suttogta. Vick felnevetett, de nem törődött vele, hogy véres lett. A fiú kék pillantása egészen sötét lett a vágytól. Könnybe lábadt a szeme, és végigcsurgott pár könnycsepp az arcán. Nem tudta, miért siratja a nephilimvadászt, hiszen nem is ismeri. – Na – suttogta Chris kedvesen, és letörölte a könnyeket –, mi a baj?
– Nem tudom – szipogta Vicktorie. – Csak... ez olyan szörnyű.
– Nem is ismersz – nevetett fel hitetlenül –, mégis meggyászolsz?
– Hát ez az, nem ismerlek, mégis úgy érzem, sokkal jobbat érdemelsz, egy boldog életet – mosolyodott el ő is. A fiú az ajkaira hajolt, és ismét egy csókot lehelt rájuk.
 

*

 
    A kórterem üres volt, és sivár. Az ágynemű bűzlött az erős fertőtlenítőszertől. Bántotta Vicktorie érzékeny érzékeit, elfintorodott, ahogy véletlenül belefúrta az orrát a párnába. Chris hátulról ölelte át, az arcát a nyakához hajtotta, a lehelete csiklandozta a lány bőrét. Elmosolyodott, és megszorította az őt átölelő kart. Megemelte az összekulcsolt kezüket és a fiú tenyerébe csókolt. A bőrén érezte, hogy felfelé görbül a szája, ahogy elmosolyodik, de nem mozdult meg. Belélegezte a bőrének finom illatát, miközben végig csókolt az alkarján. Egy csúnya vágás húzódott a kezén, a seb össze volt varrva. A nyelvével puhán végigsimított rajta, majd tovább haladt felfelé a karján. Az ajkai finoman súrolták a bőrét, de aztán egyszer csak Chris kinyújtotta a kezüket, és felnézett.
– Ez kicsit olyan, mint zokniba szeretkezni – mondta, és végigsimított a kezén lévő motoros kesztyűn. Vicktorie boldogan felnevetett, majd megfordult kissé, hogy a szemébe nézhessen. A kék szempár fürkészően nézett rá, várt valami magyarázatot.
– Sosem veszem le – suttogta.
– Észrevettem – mosolyodott el csibészesen Chris, a szemei csillogtak, boldognak tűnt.
– Olyasvalakié volt, aki sokat jelentett nekem – mondta szomorúan Vicktorie. A fiú arcáról lehervadt a mosoly, bocsánatkérően nézett rá.
– Sajnálom, hogy felhoztam – suttogta, és végigsimított az arcán, majd a füléhez hajolt. – Szerencsés férfi lehetett.
    Végigsimított újra a kesztyűn, ami nagy volt a lányra, de nagyon vigyázott rá, hogy soha el ne hagyja. Fekete volt, és ujjatlan, kicsit megkopott az évek folyamán, de még mindig szép darab. A fiú ujjai még mindig játszadoztak vele, becsúsztatta őket a bőr alá, végig simítva így a lány tenyerén, még a tépőzárat is kibontotta.
– Tetszik? – kérdezte hirtelen Vicktorie. Chris elmosolyodott, de nem válaszolt, csak fölé hajolt. A két kezével a két oldalán támaszkodott meg, hogy ne nehezedjen rá, és apró csókokat hintett az ajkaira. A lány a hajába túrt, a rövid szálak selymesen peregtek az ujjai alatt.
– Bemutatod nekem az öcséd? – kérdezte két apró csókocska között Chris megdermedt a mozdulat közben félúton, majd egy pillanattal később visszaült mellé az ágyra.
– Nincs magánál – mondta rekedten.
– Ő nem fog megismerni engem, de én láthatom őt – ült fel Vick is, és végigsimított az arcán. – Ha nem bánod, persze.
– Nem, nem bánom – állt fel Chris, és felöltözött. 



    Vicktorie az ágyhoz sétált lassan, rosszabbra számított. Egy összetört fiú képe élt előtte, aki nagyon hasonlított Chrisre. De nem ez fogadta, a kissrác olyan volt, mintha aludna, csak a körülötte lévő gépek nem illettek a képbe. Hasonlított a bátyjára, de közel sem annyira, mint hitte. Az ő haja szőke volt, az álla pedig finomabb vonalú, mint a testvérének , és neki is elképesztően szép arca volt, bár még elég fiatal. Vick végigsimított a homlokán, mielőtt megszólalt volna.
– Sajnálom – suttogta, és hátrafordult Chrishez. A fiú felsóhajtott, de nem szólt semmit, csak leült a fotelba, ami a sarokba volt tolva úgy, hogyha kinyitják az ajtót, nem látták meg. Vicktorie elé lépett, és az ölébe ült.
– Miért nem alszol kicsit? – kérdezte.
– Nem akarom egyedül hagyni.
– Majd én vigyázok rá, amíg pihensz – Chris gondolkodott egy darabig, végül pedig bólintott, majd lehunyta a szemét, és hamar elaludt. A lány egy ideig figyelte, ahogy alszik. Végigsimított az arcán, majd egy csókot nyomott a homlokára. Aztán felállt, és a betegágyhoz lépett…

*

    A motornak támaszkodva állt a kórház előtt. Le sem vette a szemét a bejáratról, ami pár percen belül kicsapódott, és Chris lépett ki rajta, azonnal kiszúrta, és felé indult.
– Meggyógyítottad – állt meg előtte, és mélyen a szemébe nézett.
– Meg – bólintott.
– Miért tetted? – hajolt közelebb gyanakodva.
– Miért ne? – kérdezett vissza a lány. – Ha nem teszem meg, nagy eséllyel meghal. Számomra csak egy vágás volt, és pár csepp vér.
– Mit vársz cserébe? – továbbra is bizalmatlanul figyelte. Nem sokan cselekedhettek önzetlenül érte, értette meg Vicktorie.
– Semmit – háborodott fel a lány a gyanúsítgatás miatt. – Láttam, hogy mit jelent neked, nem akartam, hogy fájdalmat okozzon az elvesztése.
    Chris elgondolkodott, majd elmosolyodott. Hozzáhajolt, és megcsókolta.
– Köszönöm – suttogta az ajkaira.
– Látom, megtaláltad a kesztyűt – fogta meg a fiú kezét Vicktorie.
– Visszaadom – kezdte el leszedni, de a lány megállította.
– Neked adom – mondta halkan. Chris értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Ideje továbblépnem.
– Merre mész? – kérdezte az állával a motor felé bökve.
– Még nem döntöttem el – vonta meg a vállát a vámpír. – Nincs kedved velem tartani?
– Szeretnéd? – lepődött meg a nephilimvadász.
– Szeretném, ha megtennél valamit – nézett a szemébe Vick –, vagy maradj az öcséddel, és mondd el neki, mi lesz veled. Vagy gyere velem.
– Nem tudom, mennyi időm van hátra, és azt se, milyen állapotba leszek pár nap múlva – válaszolt a fiú, és végigsimított az arcán. Vicktorie nadrágján lévő övtartóba dugta a mutatóujjait, és magához húzva átölelte.
– Nem érdekel – suttogta mosolyogva. A testük miden apró porcikája összeért. Chris a fenekére kulcsolta a kezeit, és elmosolyodott féloldalasan.
    De az idilli pillanat nem maradhatott sokáig így, mert ismét kinyílt a kórház ajtaja, és egy vörös hajú kislány – legalábbis az ő szemében az volt még – lépett ki rajta. Körbenézett, majd ahogy meglátta őket feléjük sietett. Gyanakodva szemlélte a szőke lányt, de nem szólt rá semmit.
– Eric keres – fordult Chrishez. A fiú a kórházra, majd Vicktoriere nézett, de ő megvonta a vállát.
– Válassz! – utasította. Újra az épületre vándorolt a tekintete, majd az újonnan érkezőre.
– Mondd meg neki, hogy találkozunk még – biccentett a kislánynak, és megfogta Vicktorie felé nyújtott kezét. A kislány pillantása az összekulcsolt kezükre vándorolt, majd beharapta az alsó ajkát.
– El se búcsúzol tőle? – kérdezte vádlón, és úgy tűnt, a sírás kerülgeti.
– Viszlát Rosie! – köszönt el Chris, majd elvette a felé nyújtott bukósisakot.

 *

    Vicktorie Chris régi szobájában ült az ágyon. Nem maradt itt semmi, ami a fiúra emlékeztetné. Csak az a pár csepp megszáradt vér a padlón, ami miatta került oda. Chris eltűnt, és fogalma sincs, hogyan is segíthetne rajta.
    Élete legszebb időszaka volt az együtt töltött másfél év, szinte sosem szakadtak el egymástól. Beleszeretett a fiúba, és még mindig szereti, még ha tudja is, hogy Chris nem érez iránta semmit. Sosem érzett barátságnál többet, igaz kicsit többet adtak egymásnak, mint általában a barátok szoktak. Aztán két évvel ezelőtt Chris furcsán kezdet viselkedni, akkor amikor Saiker meglátogatta. Egészen addig azt hitte, halott a démon. Aztán pár nappal később eltűnt. Minden szó, és búcsú nélkül felszívódott, és ő ismét egyedül maradt. Azzal töltötte az előző két évet, hogy a nyomát kutatta, néhol közelebb járt hozzá, néhol teljesen elvesztette, de végül megtalálta. Csak sajnos elkésett, valami ismét megtört Chrisben. Valami, amit egyszer már összefoltozott, most kezdhette elölről. De a fiú újra eltűnt, és most még meg sem találhatja, hogy segítsen neki.
    Ahogy meglátta Ericen Chris kesztyűjét, kedve lett volna letépni róla. Akár a karjával együtt, ha nem engedi. Ő azt nem az öcsnek, hanem a bátynak adta, de nem tette meg, tudta, hogy Chris nem akarná, hogy ilyesmit tegyen. Szerette az öccsét, és őt is, a maga módján. Könnyek csordultak ki a szeméből, és gördültek végig az arcán, ahogy mindezt végiggondolta. Rádőlt az ágyra, és hagyta, hogy átjárja a zokogás.