8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejezetet is és igen végre szerepel Chris, tudom, hogy mennyire hiányzott már.
Szeretném Lorának küldeni, hiszen megígértem, bár lehet nem ilyen visszatérést szerettél volna :D És köszönöm, mind a szülinapi köszöntéseket, mind azt, hogy gondoltál rám az érettségin:) Köszi! ♥
És akkor a fejezet:D Remélem, érthető lesz, persze új kérdéseket vet fel :D
Jó olvasást! 

Puszi :)

8. fejezet

 Chris egy hideg cella, nyirkos padlóján kuporgott. Az ölében lévő kezein méretes bilincsek díszelegtek, kikezdve a csuklóját, a vére csíkokban folyt végig a bőrén. Az inge több helyen elszakadt. Felrepedt a szája, és valószínűleg megrepedt az egyik bordája is, fájdalom hasított az oldalába minden egyes mozdulatnál. Felemelte a karját, és nézte, ahogy a vér végig csurog rajta, és lecsöpög a padlóra.
    Egy sötét alak jelent meg hirtelen pár méterre tőle. Nem lepődött meg, gyakran csinálta ezt. Most is a fején volt a sötét köpenye, hátrahajtotta, hogy láthassa őt a fiú. Öles léptekkel indult felé, és megállt előtte, előre nyújtotta a kezét, és végig simított az arcán, Chris elrántotta a fejét, de a hirtelen mozdulattól felszisszent, és könnybe lábadt a szeme egy pillanatra.
    Saiker nem szólt semmit, nem reagált az előbbi mozdulatra, csak nagyot nyelt. A fiú nem nézett rá, a másik falat fixírozta.
- Sajnálom, hogy James ilyen csúnyán elbánt veled - szólalt meg végül. - Gyűlölöm, amikor bántják a gyermekeim, még akkor is, ha azok elárulnak. Minden fiú megbotlik néha, nem igaz?
Chris felhorkantott, de nem volt hajlandó válaszolni. Bárhogy is tagadta volna, előbb tartotta ezt a démont az apjának, mint a vér szerintit. Ő látott benne valamit, amit az igazi apja sosem, és ez imponált neki, még ha közben szörnyeteget is nevelt belőle.
- Ahogy vesszük, én is vér szerinti vagyok - szakította meg a gondolat menetét a démon. Chris egy gyűlölködő pillantással jutalmazta érte, de hamar elkapta róla a tekintetét. - Tudom, utálod, hogyha ezt csinálom, de ha nem vagy hajlandó velem kommunikálni...
- Gyerünk szólalj meg! - kiáltotta a fejében egy hang, ő pedig felüvöltött a halántékába vágó fájdalomtól. A kezeit a fejéhez kapta, a láncok hangosan verődtek össze a csuklóin.
- Miért nem ölsz már meg? - szűrte a fogai közt.
- Tudod, a rosszfiúkat megszokták büntetni az apák, hogy megtanulják, a tetteiknek következményei vannak - mondta negédesen Saiker. - Meg fogod tanulni te is!
Égető piszkavas, erre emlékeztette az érzés, ami a fejébe lüktetett, mikor a démon megszólalt. Átnézte az emlékeit, a vágyait, az álmait, az összeset, egytől egyig, nem hagyva nyugtot neki. Minél régebbiekhez ért annál mélyebbre lökte a tüzes vasat a tudatába, amitől Chris látása elhomályosodott. Kiverte a hideg verejték, és nem hallott mást csak a saját sikolyait. Ilyen fájdalmat még csak egyszer érzett, azon az éjszakán. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy ezt tegyék vele, most mégis kénytelen volt átélni ugyanazokat a borzalmakat.
- Az öcséd keres téged - mondta miután elengedte a fiú elméjét. Chris zihált, és alig bírta nyitva tartani a szemeit, ólomsúly nehezedett rájuk. - Kicsit kellemetlen, hogy kényére-kedvére öli az embereimet. Nem egyszerű ám őket átváltoztatni. Nem is tudom melyikőtök ragaszkodása az idegesítőbb?
A démon leguggolt elé, az álla alá tette a kezét, hogy muszáj legyen ránéznie. Meglepően óvatosan fogta a tenyerébe a fiú arcát. Chris tekintete a sötét szempárba fúródott, ami feneketlen volt, és üres. Üveges volt, mintha nem lakozna benne élet, mindig rettegés fogta el a ridegségüktől, nem sok mindentől félt, de ezektől a szemektől igen.
- Mindig azt hittem, hogy te leszel a gyengébb - magyarázta a démon. - Emlékszem napokig sírtál miután elhoztalak. Azt hittem, ez a gyengeség jele, tévedtem. Mindig is te voltál az erősebb. De mindjárt meglátjuk, mennyire is vagy erős. Vajon meddig bírsz ellenállni? - lángolt fel a tekintete dühösen, durván eltaszította magától a fiút. Majd a halántékéhoz nyomta a mutatóujját, Chris felüvöltött az elméjébe fúródó fájdalomtól.
 

*

    Alig tudta vonszolni az eszméletlen fiút, de egy pillanatra sem engedte volna el, még ha az élete múlott is volna rajta, akkor sem. Végre elérte az ajtót, és becsöngetett, de nem bírta tovább, térdre rogyott a súly alatt. Egy pillanattal később már ki is nyitották és Felisz állt meg a küszöbön, majd lenézett rá.
– Segíts! – kérte a térdelő.
– Apa! – kiáltotta el magát a lány kétségbeesetten, Chris közbe újra felállt, és beljebb vitte az öccsét. Aztán minden olyan gyorsan történt. A következő pillanatban mindenki kirontott az előtérbe, Josh mondott neki valamit, beszélt hozzá, de nem értette a fülében dobogó vértől. Elvették tőle Ericet, és felvitték az emeletre. Egyedül Rosie maradt vele, mindenki más elrohant. Ő pedig neki dőlt a falnak, és lefele kezdett csúszni a földre, aztán pedig minden elsötétült.
– Chris! – kapott utána a lány, de már nem tudta kivenni az arcát, csak a feketeséget látta maga körül. 

    Nem tudta, pontosan mennyi időre vesztette el az eszméletét, de már nem az előszobában volt. Kinyitotta a szemét, egy ágyban feküdt. Felült, majd körbenézett, Rosie az ágya szélén ült, és halványan elmosolyodott.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Hol van Eric? – hagyta figyelmen kívül a kérdést.
– A szobájában, a többiek vele vannak – mondta a lány. – Feküdj vissza! Pihenned kell!
– Jól vagyok – állt fel Chris, de megszédült, alig tudta visszaszerezni az egyensúlyát. Az ajtóhoz botorkált bizonytalan léptekkel, de nem tudta kinyitni. – Bezártad? – fordult vissza meglepetten.
– Igen – bólintott határozottan.
– Miért?
– Mert tudtam, hogy ki akarsz majd menni – magyarázta.
– Engedj ki most! – emelte fel a hangját fenyegetően a fiú.
– Alig állsz a lábadon, pihenned kell – állt fel Rosie is, és felé lépett. Megfogta a karját, hogy visszahúzza az ágyhoz.
– Ne játszadozzunk! – suttogta Chris határozottan. – Látnom kell az öcsémet.
– Tudom, de most úgysem tehetsz semmit – nyomta le az ágyra a fiút. – Pihenj egy kicsit.
– Nem érted, hogy nem tudok? – kérdezte meggyötörten. Az arcát a tenyerébe temette, és egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait.
– Rengeteg vért vesztettél – állapította meg a lány, és megragadta a karját, felrántotta az inge ujját, megmutatva a hosszú vágást, amit nem olyan régen kötözött be. – De ezt az egy komoly sebet találtam rajtad, pár öltéssel összevarrtam. Mi történt?
– Semmi – rázta meg a fejét dacosan.
– Chris! – szólt rá mérgesen Rosie. – Mi történt? Mitől vesztettél annyi vért? Alig éltél, amikor megtaláltunk. Mit tett veletek? – az arcára tette a kezét, és maga felé fordította, így muszáj volt ránéznie. A zöld szemekben aggodalom csillogott a szokásos szenvedély helyett. – Veled? 
– Jobb, ha nem tudod, mire képes egy démon – suttogta őszinte, tiszta nyugalommal, meg akarta óvni ezektől a szörnyű információktól. Rosie beharapta az ajkát, és végigsimított az arcán. Egy darabig egymás szemébe néztek. Az ujjai finomak, aprók, és selymesen puhák voltak. Furcsa érzés volt az érintése, más mint másoké. Meglepően kellemes érzés futott végig a gerincén, először azt hitte, hogy a Bizalom Jele, ami a barátaival, a családjával köti össze, de ez annál sokkal erősebb volt, magával ragadóbb, perzselőbb, bensőségesebb. Mindketten érezték, látszott a pillantásukon.
– Sajnálom – súgta, az ujjait Chris hajába vezette, majd közelebb hajolt hozzá, de ő elfordult.
– Most már kiengedsz? – feszült meg az állkapcsán a bőr, ahogy az összeszorított fogai között szűrte a kérdést. Rosie megbántva húzódott arrébb, majd a  kezébe nyomta a kulcsot.
– Mehetsz – suttogta a lány halkan, és csalódottan. Chris még a kulcsot is elfordította a zárban, de nem nyitotta ki az ajtót.
– Gyűlölnöd kellene – mondta keserűen –, mégsem teszed.
– A gyűlöletbe belesavanyodik az ember – válaszolt Rosie.
– Igaz – nyitotta ki az ajtót résnyire, de még mindig nem lépett ki rajta. – Ezt ne csináld többé!
– Csak nem klausztrofóbiás vagy? Nem zárlak be többé, ígérem – mosolyodott el a nephilim kedvesen.
– Nem arra gondoltam – hozzá beszélt továbbra is, de nem volt hajlandó ránézni –, többet ne érj hozzám.
    Rosie élesen szívta be a levegőt, és lefagyott az arcáról a mosoly. Chris érezte, hogy a hátába fúrja a pillantását, hogy arra vár, hogy megforduljon, és megmagyarázza, de nem volt rá képes. Kitárta teljesen az ajtót, és már indult is kifelé, amikor a nephilim utána ugrott, megfogta a karját, és visszarángatta őt a szobába. A nephilimvadász megragadta a lány vállát, és durván a falnak nyomta. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy kiszökött a levegő a tüdejéből, de Christ nem érdekelte, hogy bántotta. A szemei lángoltak a dühtől, nem tudta visszafogni az érzéseit, nem is akarta, ki akarta adni magából.
– Mit mondtam az előbb? – kérdezte dühösen, még mindig falnak szorítva a lányt. – Mire kértelek?
– Miért kértél erre? – kérdezte Rosie egy szikrányi félelem se volt a pillantásában, sőt dacosan tartotta a szemkontaktust.
– Hogy miért? – hökkent meg Chris. – Hány éves vagy? – kérdezte suttogva.
– Mi? – lepődött meg, és nagyokat pislogott az előtte állóra.
– Hány éves vagy? – mondta el ismét lassan, tagoltan a kérdést, bár tudta, hogy elsőre is tökéletesen megértette.
– 13 – válaszolt a lány még mindig döbbenten. – Miért?
– 13 – ismételte Chris. Már két éve történt. Már két éve annak, hogy megölte a szüleit. – Gyerek vagy még, így nem értheted, de jobb, ha elfelejtesz.
    Elengedte őt, majd ismét az ajtóhoz lépett, hogy elmenjen. Csak hogy Rosiet nem lehetett csak úgy faképnél hagyni. A lány visszajátszotta a mozdulatát, és ő vágta falhoz Christ, bár közel sem volt benne akkora erő, mint a fiúban. Ő inkább csak ledöbbent, nem a fájdalom taglózta le.
– Ne merj így beszélni velem! – fújtatott vörösödve. – Ne merj lenézni, csak mert idősebb vagy! Tudom, mit érzek, nem vagyok ostoba, és gyerek sem, már régen nem!
– De az vagy, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy itt veszekszünk – mondta gúnyosan a vadász.
– Mert lenézel – vágta a fejéhez mérgesen.
– Te meg megpróbáltál megcsókolni, és meglepő, hogy ellen tudtam állni – adta ki végül ő is a sérelmét. Rosie ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, de még Chris is meghökkent, hogy ezt tényleg kimondta. Aztán a lány győztesen elmosolyodott, majd közelebb hajolt.
– Én mindig megkapom, amit akarok – suttogta az ajkaira, majd egy gyengéd csókot adott a fiúnak. Chris nem viszonozta, de nem is lökte el magától.
 

*

    Saiker elengedte az elméjét, és hátrább lépett. Chris már meg is feledkezett erről a beszélgetésről. Ez volt az első alkalom, hogy Rosie meglepte, de nem az utolsó. Ekkor találkoztak harmadszorra, a lány mégis úgy viselkedett vele, mintha nem tett volna semmit. Sosem hányta a szemére azt, amit a szüleivel tett. Sosem hozta fel. Sosem kérdezte, hogy miért tette, vagy hogy mit érzett utána. Egyszer sem. Ő pedig sosem vallotta volna be, de szeretett vele beszélgetni, főleg ezután az eset után.
– Nem tudtam, hogy a kis Parker lánnyal is ilyen jó viszonyt ápolsz újabban – dünnyögte Saiker. – Nem sok ez már a jóból? A vámpír, a nephilim, és a védenced. Mindig is tudtam, hogy magával ragadó vagy az öcséddel együtt, de erre még én sem számítottam.
    A démon gúnyosan mosolygva felé lépett, és ismét végig simított az arcán gyengéden, majd keményen felpofozta. Az ütés erejétől oldalra fordult a feje, égett a bőre, és könny szökött a szemébe, de nem volt hajlandó gyengének mutatkozni. Saiker ismét megragadta az állát, de most az ujjai a bőrébe martak. Keményen fogta, muszáj volt ránéznie.
– De ki ne szeretné ezt a szép arcocskát – gúnyolódott. – Kár lenne elcsúfítani, nem igaz? – röhögött fel. – Az apád is ilyen volt, ő is manipulálta az embereket, ezt tőle örököltétek. A meggyőző képességeteket, hogy bárki bármit megtenne értetek.
– Nem is ismerted őt – sziszegte Chris dühösen, gyűlölt az apjáról beszélni. Gyűlölte őt mindenkinél jobban, ki akarta törölni az életéből, de ezt sosem tehette meg.
– Ó, dehogy nem – bólintott Saiker. – Már régóta figyeltem, és már régóta, a születésed előtt elterveztem, hogy az egyik fiát megszerzem magamnak. Így lett nem?
– Miért? – kérdezte Chris, a démon felkeltette a kíváncsiságát. Nem akarta bevallani, de a múltja még mindig sokat jelentett neki. – Honnan ismerted őt?
– Tudtad, hogy az édesanyádat kiutálták, amiért hozzáment? – kérdezte Saiker figyelembe se véve a kérdéseit. – Nem? Pedig így volt, az apád megkérte, hogy tartson vele, megígérte, hogy elveszi, és megad neki mindent. Nem hazudott ez igaz, az édesanyád mindig mindent megkapott, és boldog is volt. Sosem tűnt fel, hogy az ő családját nem ismerted meg?
– Azt hittem, meghaltak – suttogta Chris elképedve.
– Tudod-e, hogy hívták az édesanyádat? – dőlt a falnak a démon.
– Emily – mondta szinte hangtalanul a fiú.
– A vezetéknevére gondoltam – javította a kérdését Saiker. Chris nem válaszolt. – Sejtettem, Crusader volt. Emily Crusader.
– Az nem lehet – hitetlenkedve nézett fel rá. – Elmondta volna – rázta a fejét tehetetlenül.
– Pedig ez az igazság – bólintott a démon. – Emily Crusader. Most már tudod.
Chris elfehéredett, sok mindenre számított, de erre nem. Crusader vér folyik az ereiben. Nem akarta elhinni, hogy a családja kapcsolatban áll azzal a családdal. Lehetetlen volt! De érezte, hogy a démon nem hazudik. Az anyja végigtitkolta ezt. Az ember, akiben mindig bízott, akit a halála után is tisztelt, és mindenkinél jobban szeretett, hazudott neki. Végig eltitkolta, hogy kicsoda is valójában, hogy kikhez köti a vére.
– Tudod – szólalt meg újra Saiker kizökkentve őt a gondolataiból, és kifelé indult a cellából –, a múlt nagyon veszélyes tud lenni. De nem tehetsz ellen semmit, akkor is rokonságban állsz azzal a családdal, amelyiket annyira gyűlölöd. Most ha nem haragszol itt az ideje vacsorázni.