A démon keringője - Prológus

 Sziasztok!

Az ígért kedvcsinálónak az első kötet prológusát hoztam el nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Szombaton hozom az első fejezetet.
Addig is jó olvasást!

Puszi
Szilvi:)

Raboskodó Angyal trilógia - A démon keringője

Prológus

    Sötét volt. Sötétebb, mint bármelyik éjszaka. A levegő fagyos, pedig a nyár errefelé kellemes hűvös szokott lenni. Csendes volt minden, a szél se mozdult, de még a tücskök ciripelését se lehetett hallani. Az állatok elbújtak a sejtelmes éjszaka elől. Nem látszott egyéb fény, csak az égboltról leragyogó csillagok, és hold sápadt fénye. Valami szokatlan az bújt meg az éjszakában, valami rémisztő, valami, ami más, mint a megszokott. Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába mindent. Minden érezte a hegyen, a fák, a virágok, de még az ott lévő személy is.
    Messzire el lehetett látni. Látni lehetett az éjszakai nyugodt világot. Ezen a helyen a természet az ember által érintetlen maradt. Nem mocskolta be az emberek szennye. Bár a távolban ott állt egy éjszaka is nyüzsgő város, de nem hallatszott el idáig a hangja, és a fénye is alig, alig. Itt csend volt és nyugalom, riasztóan nagy csend.
    A lány lenézett az alatta elterülő világra, a hegy egy magasan lévő völgyében állt. Gyönyörű vonásait sejtelmes árnyékok fedték. Arca a sápadt fénytől még földöntúlibb lett, ijesztőbb, de egyben még szebb is. Barna haja egészen világosnak tetszett. Összevont szemöldökkel figyelte a világcsendjét, számára is meglepő volt ez a hallgatás. Rosszat sejtett.
– A vihar előtti csend – suttogta csak úgy magának.
    Nyugalomra vágyva jött el ide, de most ez a nyugalom, inkább megrémisztette. Csak állt és figyelte a világot, várva a jelet, ami cselekvésre hívta. Várta a vihart, amiről tudta, hogy közeledik. Érezte minden porcikájában, de nem csak ő, az egész világ. Érezték az állatok, a növények, de a maguk ostoba módján még az emberek is, akik annyira elkényelmesedtek, hogy már nem is figyelnek fel az intő jelekre. Élik a normálisnak vélt életüket, közben pedig vakok a világra.
    A természet mindig közli, ha baj közeledik. Most is megtette. Ezer, meg ezer jelet ad, mégse se veszik észre, de most még ők is nyugtalanabbak voltak, idegesebbek. Bár fogalmuk sem volt róla miért. Mindig rá fogták valamire, valamire, amit megérthetnek, mert az emberek nem szeretik nem érteni a körülöttük lévő világot, pedig ez az igazság, nem értik.
    Csak élnek benne, de nem is sejtik, mennyi mindenre vakok. Elképzelnek dolgokat, kitalációnak vélik, pedig csak egyesek közülük még érzékenyebbek a világra, ezért éreznek meg dolgokat, amiket a többiek nem, de ők is csak élénk fantáziának, vagy őrületnek nevezik.
    Fehér fény villant át az éjszakán, majd pislákolva tűnt el. A hirtelen fényesség elvakította a világot. Halk szinte hangtalan léptek közeledtek a lány háta mögül, majd mellé értek, és az idegen szemei követték a pillantását.
– Többre kellene tartanod őket – mondta egy kellemes, morgós, férfias hang.
– Mégis miért? Mit tettek, amiért megérdemelnék? – fordult felé a lány, és a férfi kék szemeibe nézett. Sötét barna haja, és enyhén borostás arca volt, fehér öltönye most is, mint mindig makulátlan, aranyszínű nyakkendője feltűnően csillogott a sötétben.
– Higgy nekem, érdemesek a bizalmadra – mosolyodott el kedvesen.
    A lány ismét előre fordult, és újra a tájat kezdte fürkészni. A távol lévő várost figyelte, próbált rájönni, hogy a társa mit is kívánt neki elmondani. Vajon mit láthat bennük?
– De nem ezért jöttél ide? – folytatta a lány. – Jól gondolom?
– Nem – komorult el a férfi. – Jól érzed, valami borzalmas közeledik. Valami rettenetes.
– És mit vársz tőlem? – kérdezte, és ismét a férfire nézett, az le sem vette róla a szemét, így most újra találkozott a pillantásuk.
– A segítséged – suttogta egy pillanatnyi szünet után.