Befejezett történet!

2013. szeptember 28., szombat

1. fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást hozzá! :)
Puszi
Szilvi:) 
1. fejezet

(22 évvel később)

– Akkor pedig jön a Volturi – fecsegett egy lány, egy kisebb csoport közepén, akik éppen átvágtak az iskolaudvaron. – Meg akarják őket büntetni, mert azt hiszik, halhatatlan gyermeket hoztak létre. De Edward bebizonyítja, hogy tévednek. Az én Edwardom! – sóhajtott fel. – Olyan hősies, és erős. Ó!
– Tényleg ez az utolsó kötet? – kérdezte egy másik panaszosan.
– Igen, sajnos. De hátha megesik rajtunk a szíve, és ír nekünk még valamit az írónő – válaszolta az első. – Bármit, csak ő benne legyen.
    A lányok mind sajnálkozó sóhajokat hallattak, kivéve egyiküket. Az egyik lány, Lisa esetlenül sétált mögöttük, egy cseppet lemaradva. Sosem érdekelték ezek a dolgok. Még hogy vámpírok, vagy vérfarkasok. Nevetséges!
    Mindig mondták a barátnői, hogy túl földhöz ragadt, de mit tehetett volna. Már kiskorában sem szerette az ilyen, semmi-valóság-alapú sztorikat, most meg pláne nem.
    Jobban lekötötte a történelem, vagy egy szép irodalmi mű. Például szerette Agatha Christie műveit, amik a logikára épültek. Nem pedig azzal magyaráztak meg mindent, hogy természetfeletti. Ezzel bármit könnyű megoldani.
    Persze a barátnői mind nagy Alkonyat és Vámpírnaplók lázban égtek. Ahogy szinte az összes tinilány. Így mostanában egyre kevesebb közös témájuk volt. Valahogy mindig is kilógott a sorból, de most már szinte csak egy árnyék volt mögöttük. Egy árnyék, aki nem szól, és akihez nem szólnak, ott van, de mégse érdekel senkit.
Az apja is hasonlóan földhöz ragadt ember volt. Bár erre meg volt minden oka. Velük nem történt csoda, amikor kellett volna. Mindig azt mondta neki, hogy sose akarjon olyan lenni, mint mások. Legyen mindig önmaga, még ha ez nem is felel meg a nagy átlagnak. Ha valaki más az még nem bűn, legalábbis, ha valaki úgy más, mint Lisa.
    Éppen elgondolkozott, amikor az ebédlő felé nézett. Valami vonzotta ott a tekintetét, ösztökélte rá, hogy arra fordítsa a fejét. Két fiú somfordált be az ebédlő mögé. Testtartásukban volt valami óvatos, valami feszült. Az egyik fekete hajú, a másik szőke. Tökéletes összhangban mozogtak. Nem keltettek feltűnést, de mégsem illetek az iskola átlagos, megszokott képében.
A két fiú talpig feketében volt. Fekete felső, nadrág, cipő. Az egyedüli, ami más volt az a magasabbik szőke haja.
    Lisa csak azt vette észre, hogy megállt, és figyeli a két srácot, akik biztosan készülnek valamire. Távolodó barátnőire nézett, mérlegelvé mi történne, ha a fiúk után megy. Itt nincs semmi, ami okot adna a maradásra, Edward cseppet sem érdekelte. Viszont az a kettő biztosan sántikál valamiben, és ő kíváncsi rá.
    Gyorsan átvágott a füvön az ebédlőig, nem törődve az emberekkel. Ügyesen szlalomozott közöttük. Végül elérte az épület sarkát, ahol egy pillanatra megtorpant. Fájdalmas kiáltás hangzott fel. Félelem töltötte el, valami az súgta, inkább fusson el onnan jó messzire. Most már nem volt annyira jó ötlet idejönni. De győzött a kíváncsiság. Ha már úgyis itt van, miért ne?
    Végig ment az ebédlő oldalánál egészen a hátsó sarokig, vett egy nagy levegőt, és kikémlelt a biztos rejtekhely mögül. Egy árva lelket sem látott a régi, omladozó épület mögött. A két fiút mintha a föld nyelte volna el. Senki. Meghökkenve pislogott, de semmi.
    Ellépett az ebédlőtől, és végig járta az udvar e részét. Megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, de nem foglalkozott vele. Elsétált egészen a magas kőkerítésig, végig tapogatta, de nem volt rajta semmi, amiben meg lehet kapaszkodni. Ekkorát ugrani, pedig egyetlen ember sem tud, még az olimpiai bajnokok sem, esetleg rúddal, de nem csak úgy. Lehetetlen!
    Nem tudta mit keres, de végig nézte még egyszer a helyet. Nyoma sem volt annak, hogy ott jártak volna a fiúk. Csak az általa letaposott fű volt. Hitetlenkedve nézett még vissza utoljára, aztán elindult az órájára.

    Negyedórát késett az óráról, és még csak figyelni sem tudott, végül a tanár megelégelte, és megbüntette. Csütörtökön iskola után ott kell majd maradnia, és segíteni a papírmunkában. Egész nap csak a furcsa eltűnésen rágódott, találnia kell egy logikus magyarázatot. Mert, ha nem, az katasztrófa lenne a számára.
    Hazafelé tartott éppen. Bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen elmagyaráznia az apjának, csak azért nem ment időben órára, mert követett két srácot, akik felszívódtak. A házuk ajtaja elé ért, nagy levegőt vett, majd benyitott.
– Hazaértem! – kiáltotta el magát, amint belépett.
– Szia, kicsim – lépett elő az apja a nappaliból, és egy csókot nyomott a lánya feje búbjára.
– Szia, apa – suttogta a választ Lisa.
    Ő és az édesapja nem hasonlítottak külsőre. Még Lisának gyönyörű mogyoró barna haja, és szeme volt. Kerek arca, vékony, szép vonalú rózsaszín ajka, íves szemöldöke, és fehér bőre. Addig az apjának sötét, fekete szeme. Barna haja, pár őszhajszállal. Barna bőre, erős vonalú, szinte már durva arca, amit befedett a borosta és hozzá bozontos fekete szemöldöke. Ruhája állandóan olajfoltos volt, mert a háznál nyitott saját autóműhelyében dolgozott. Szinte mást sem csinált egész nap csak a kocsikat bütykölte, hogy Lisának mindene meglegyen.
    Ránézésre ijesztő ember volt. Nem igen voltak barátai, nem nagyon mozdult ki, elfoglalta magát a műhelyben. Csak egy fiú volt, aki annyi idős lehetett nagyjából, mint a lánya, kicsit talán öregebb, egyedül csak ő járt hozzá, de ő elég gyakran látogatta. Lisa mindig csak gúnyos megjegyzéseket kapott tőle. Mindig bezárkóztak a műhelybe, és órákig nem jöttek ki. Az apja azt mondta róla, hogy szerelőnek tanul, és tőle kér tanácsokat. Lisa pedig bízott benne, így nem kérdezősködött, még ha nem is tetszett neki az idegen.
– Rendeltél vagy összeüssek valamit gyorsan? – lépett be a konyhába, az apja pedig követte.
– Pizzát. Sonkás, sajtost. Megfelel? – ült le az egyik székre.
– Tökéletes – mosolygott Lisa. Csöngettek, felkapta a pénztárcát, és rohant is az ajtóhoz. Kifizette a két pizzát, majd visszatért.
– Ó, még el nem felejtem – nyitotta fel a saját pizzás dobozát az apja. – Ma megint átjön Christopher.
– Semmi gond! Zárkózattok csak be nyugodtan. Úgyis tanulnom kell – harapott bele a pizzájába.
– Ne haragudj! Segítenem kell neki.
– Nem haragszom – mosolygott. – Tényleg tanulnom kell. Holnap pedig bent kell maradnom a suliban.
– Minek?
– Az egyik tanár megkért, hogy segítsek neki papírokat rendezgetni – motyogta.
– Tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni. Mi történt már megint? – nevetett fel az apja.
– Megbüntetett, mert késtem, és nem figyeltem. De mégis… – nem tudta befejezni, mert csöngettek. – Chris! – sóhajtott fel.
    Az apja ajtót nyitott, és a súlyos bakancsának csattogása most sem hallatszott a csempén, – ahogy sosem szokott –, amikor a jövevény belépett.
– Korán jöttél – jegyezte meg az apja.
– Tudom, de fontos dologról kell beszélnünk. Itt van az a féreg a városban. Miért jött ide? – jött egy ideges, sürgető hang.
– Mi a baj Chris? – lépett elő a konyhából Lisa. – Nem találod a váltót? – A fiú, mint mindig, most is a szokásos öltözékét viselte. Fekete nadrág, ing, bőrkabát, és a kezein a kissé már kopott fekete ujjatlan motoros kesztyű,  plusz a fekete bukósisak. Először megmerevedett, mint aki nem számított rá, hogy megszólítják, de szinte azonnal megenyhült a tartása, és szembefordult a lánnyal.
– Szervusz, Lisa! Te pedig nem ismered a szalvétát? – Chris mellé lépett csibészes, gúnyos félmosolyával, és letörölte a szája szélére ragadt pizza szószt.
    Lisa mozdulni sem tudott egy pillanatig, ilyet még sosem csinált vele. Oké, hogy kapott tőle pár gunyoros megjegyzést, amivel piszkálta, idegesítette, de még sosem ért hozzá. Főleg nem ilyen finoman. Nem csak, hogy a szája sarkát törölte le, hanem végigfuttatta az ujját az ajkain. De az érintésétől Lisát kirázta a hideg, és hátrább lépett, ami óriási elégedettséget ébresztett a fiúban, legalábbis a szemei erről árulkodtak.
– Megijesztelek? – suttogta. Leengedte a kezét, de még mindig Lisát nézte. Aki hallotta saját ijedt, reszelős lélegzetvételeit. Tudta, hogy falfehér lehet, a pupillája meg biztosan kitágult a félelemtől. Nem tudott megszólalni, csak nézte az előtte álló srácot.
– Christopher! – szólt rá az apja. – Elég volt, vele ne játszadozz. Inkább gyere!
    Még egy vigyort villantott rá, majd követte az apját a műhelybe vezető ajtóhoz. Zsebre vágta a kezét, és surranó, hangtalan léptekkel indult el.
 Általában, ha az apja rászól valakire, nem vigyorogva fogadja, inkább összehúzza magát, és elsomfordál, ezért nem volt még komoly kapcsolata Lisának. Féltek az apjától. Bár megértette, hogy miért vigyáz rá ennyire, hiszen mégis csak ő volt az egyetlen gyermeke, és azok után, hogy elvesztette a feleségét, csak ő maradt neki.
    De Chris más volt. Sosem tűnt ijedősnek. Hideg, kék szeme mindig magabiztos volt, sötét, fekete haja pedig kócosan meredt mindenfelé, rendszertelenül. Az arca hibátlan volt, csak ha elmosolyodott, akkor látszott, hogy az egyik fogából hiányzott egy kisebb darabka, szinte észrevehetetlen. Volt benne valami szexi, rosszfiús kisugárzás. Lisa mindig tartotta a távolságot tőle, nem is kedvelte túlzottan, bár a külseje mindig vonzotta. De ki ne szerette volna a szépet?
    De még sosem félt a közelében. Az az érintés, finom volt, és óvatos, de hideg, és szinte fájdalmas, gonosz. Pedig nem volt durva, mégis, mintha a megfagyott kezét forró vízbe mártotta volna. Kirázta a hideg a gondolattól, és újra átjárta a félelem.
    Elindult a konyhába, hogy befejezze az ebédet. Ma egyre furcsább dolgok történnek vele. A két srác eltűnése, ez a furcsa érzés… A keze még mindig remegett kicsit. Mikor befejezte az ebédet, kidobta a dobozt, és rápillantott a másik szinte érintetlen gombás, szalámis pizzára. Gondolt egyet, felkapta, és a garázs ajtóhoz lopakodott.
– Muszáj tennünk vele valamit – hallotta Chris hangját, eléggé idegesen csengett. – Nem hiszem, hogy segítene.
– Tudom, hogy ezt gondolod – felelt az apja.
– Nem kell.
– Szükség lehet rá, Christopher – mivel semmi értelmeset nem vett ki a beszélgetésből. Biztosan csak szerelnek valamit, amivel nem tudják, mit kezdjenek. Megvonta a vállát, és bekopogott.
    Chris tépte fel az ajtót, de olyan erővel, hogy a felső zsanér kiszakadt a falból magával rántva egy nagyobb darabot a vakolatból is. Kettejük között zuhant a földre, de nem ezt figyelte, hanem a fiú dühtől izzó szemeiről nem tudta levenni a pillantását. Lisa ijedten lépett hátrább, és bent tartotta a levegőt.
– Mit csinálsz te itt? – rivallt rá.
– Én csak… ezt hoztam le – nyújtotta ki a pizzás dobozt.
– Mióta állsz ott? – mérgében szikráztak a kék szemei, szinte felperzselte a lányt a pillantásával. Most megint a szívbajt hozta rá.
– Most jöttem – motyogta remegve. Próbálta elfojtani a rettegést, de a kezében úgy járt a pizzás doboz, mintha metró menne a házuk alatt.
– Hagyd őt békén, Christopher – tolta arrébb az apja az ajtóból.
– Gondoltam éhes lehetsz – suttogta Lisa rekedten.
– Köszönöm, kicsim – vette át a dobozt. – Szeretnél még valamit? – kérdezte, amikor a lánya nem mozdult az ajtóból. Lisa Chrisre nézett, aki karba tett kézzel fújtatott hátul. 
– Semmit – mondta, és elsietett onnan. Felrohant a szobájában, és magára zárta az ajtót.

2 megjegyzés:

  1. Szia Szilvi!

    Nagyon tetszett, nagyon jó történet. Szimpatikusak a szereplők is, még ha valami nagy titkuk is van. A fiú nekem nagyon tetszett, leginkább, ahogy az érintését leírtad , meg hogy hogy nézhet ki, el tudom képzelni :)
    Bár meglepődtem mikor olyan mérges lett utána, hogy meghallotta, hogy ott van Lisa.
    Kíváncsivá tettél, remélem mielőbb hozod a folytatást!
    Siess vele!
    xo xo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Veronika:)
      Köszönöm szépen a dicséretet, kedves tőled. Majd fény derül mindenre, arra is, hogy miért olyan Chris amilyen:D
      Szombaton, egy hét múlva várható a következő fejezet.
      Köszönöm, hogy elolvastad:)

      Puszi
      Szilvi

      Törlés