38. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következőt részt. Lassan elérünk a trilógia második kötetének a végére, még egy fejezet és egy epilógus van ezenkívül hátra.
Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár és, hogy tetszeni fog a fejezet is.
Jó olvasást!

Puszi :)

38. fejezet

– Ne, ne, ne – vette az ölébe Rosie a fiú fejét. – Chris, nem, nem halhatsz meg – sírta, de a fiú már nem lélegzett. A szeme lecsukódott, az arca békés volt.

– Tegyetek valamit! – ordított rá Eric az angyalokra.

– Sajnáljuk – kezdte a punk angyal –, de meghalt nem tehettünk semmit.

Ifaril Chris teste mellé térdelt, és megfogta a kezét.

– Az ígéretem köt – suttogta maga elé. – Van egy módja – nézett fel a szőke fiúra. – Megmenthetem, ha akarod.

– Ifaril – szólt közbe a harmadik angyal figyelmeztetően. – Azt nem teheted, túl nagy az ára.

– Megmenti? – kérdezte Eric, mire bólintott. – Akkor tedd meg, bármit megfizetek érte!

Ifaril ismét bólintott, majd lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott.

A világ elmosódott, mintha egy torz üvegen át nézte volna. A színek kifakultak, a kontúrok elmosódtak, mint mindig, ha átlépett az árnyékvilágba. Abba a világba, ami a halál, és az élet között van. Ugyanott állt, ahol Eric és a többiek körbevették egy pillanattal korában, most mégsem látta őket. Ők nem léteztek ebben a világban, mert még éltek. Mindig is megijesztette ez a hely, így csak, ha muszáj volt, akkor lépte át a határt a két világ között. Régen járt már itt, a fogság megváltoztatta, erősebbé tette. Most már nem reszketett a lába a halál simogatásától, bátran nézett szembe azzal, ami itt várta. Nem kényszeríttette senki, hogy idejöjjön, ő mégis kötelességének tartotta. Ismerte azt, akivel itt fog találkozni, jól ismerte, de a munkájában még sosem merte megzavarni. Fájdalmas, és nyomasztó volt ez a világ, mégis megvolt a maga szépsége.

      Körbenézett, először nem látott semmit, majd a sötétben megmozdult valami. Egy fiú állt előtte, háttal. Magas volt, és vékony, fekete bőr cipőt hordott, és fekete öltönyt viselt, ami néha-néha ezüstös csillant meg a belevarrt ezüst szálak miatt. A hátán méretes, fekete szárnyak voltak, a fejét oldalra fordította kicsit, a haja barna volt, és elegánsan fésült, elől kicsit felállítva, mégis visszafogott. Most lassan szembefordult a lánnyal, megmutatva magát előröl is. A fekete öltöny alatt, sötétszürke inget hordott, fekete nyakkendővel. Barna szemei áthatóak voltak, arca különleges, nem mindennapi látvány. Vékony ajkai voltak, egyenes szemöldöke, hangsúlyos ádámcsutkája, de az összkép nagyon megnyerő, és helyes volt. Nagyjából húsz évesnek nézett ki, bár ez csak a külső, valójában sokkal idősebb volt.

– Örülök, hogy visszatértél közénk – mosolyodott el egy pillanatra, ahogy a társára nézett. – Ha nem tudnék minden halálesetről, azt hittem volna, hogy meghaltál.

– Jó téged újra látni, de jobb volna nem ilyen helyzetben – válaszolt a lány.

– Gondoltam, hogy nem csak látogatóba jöttél az árnyékvilágba. Sosem szeretted – lépett felé a fiú.

– Te sem szereted – sétált közelebb ő is.

– Ifaril – szólította meg a másik angyal, ahogy elé ért, és végigsimított az arcán –, majdnem elfelejtettem, hogy milyen tökéletes is vagy.

– Kérnem kell tőled valamit, Dethriel – suttogta a lány. A másik angyal végighúzta a kezét a hátán, hozzáérve a szárnyaihoz, amik megremegtek a hideg érintéstől. Mindig is ilyen volt a halál, hideg, és fagyos az érintése.

– Tudom, mit akarsz – lépett el tőle –, de nem segíthetek. Aki meghalt, halott is marad, ez a szabály. De megengedem, hogy lásd még utoljára.

      Csettintett az ujjával, és a sötétségből egy alak lépett elő, Chris volt az. Kissé esetlenül lépett előre a bizonytalan talajon, tőle szokatlan módon. Felismerte az angyalt, de nem őt szólította meg.

– Lisa? – suttogta meglepetten.

– Chris – formálták a lány ajkai is, de a következő pillanatban a nephilimvadász újra eltűnt. Könnyek gyűltek a szemébe, úgy nézett fel ismét a társára. – Kérlek – suttogta.

– Nem tehetem. Te is tudod, nincs hozzá jogom, hogy átírjam a halandók életét – mondta együtt érzően. – Főleg nem valakiét, akié ilyen fontos.

– De neki nem kellett volna meghalnia – ellenkezett Ifaril. – Sőt ami vele történt, annak meg sem kellett volna történnie, csak az én hibám miatt lett ez a jövője.

– A jövő folyamatosan változik Ifaril – keményedett meg a hangja a halálangyalának. – Mindenki változtat rajta, de a múlton már nem lehet.

– Tégy kivételt – kérte kétségbeesetten.

– Miért tenném? – kérdezte kissé ellenségesen. – Sokszor jártam a fiú után, takarítottam a szennyét. Emberek életét vágta el, olyanokét, akiknek még volt jövőjük, ha velük nem tehettem kivételt, miért tennék egy gyilkossal? Mondd! – nézett rá dühtől égő szemekkel.

– Ha valakit hibáztatni akarsz a tetteiért, engem, ne őt – lépett újra közel hozzá a lány. A könnyei kicsordultak, utat szántva maguknak a bőrén, hogy lecsöpöghessenek az állán. – Én rontottam el, hibáztam, és miattam jutottunk idáig. Én tettem lehetővé Saiker megerősödését, csakis én vagyok a hibás.

– Ez nem elég indok – rázta meg a fejét a halálangyala, és el akart menni, de Ifaril megragadta a kezét.

– Megmentette az életem – suttogta.

Dethriel pillantása megenyhült, újból végigsimított a lány arcán, letörölve a könnyeket, majd egy csókot lehelt a homlokára.

– Tudod, hogy ennek ára lesz – mondta csendesen, Ifaril bólintott.

– Vállalom a megfizetését – suttogta a lány. – Felajánlom a lelkem cserébe.

      A másik angyal kezei lehullottak, fájdalom ült ki az arcára. Tiltakozni akart, de a lány az ajkaira tette a kezét.

– Megkötöm az alkut, egy lélek egyért cserébe – suttogta. – Önként adom, az egyensúlyért. Nincs elintézetlen dolgom se földön, se mennyekben. Vigyél hát magaddal Halálangyala, feladom az életem, a kezedbe ajánlom a sorsom.

      Befejezte, és megcsókolta az előtte álló fiút, majd elájult. Dethriel erősen tartotta így nem zuhant a földre. A fénye kifakult, és ő maga lassan elhalványult, eltűnt az árnyékvilágból. A fiú arcán egy könnycsepp szaladt végig. Hirtelen léptek hangja hallatszott a háta mögül, Gabriel a vállára tette a kezét. – Tudod, mi a dolgod.

      Ráemelte barna szemeit, a lány már semmivé lett a keze között. Az arkangyal szomorúan mosolygott, majd bólintott, az útjára engedve őt.

      Lisa vagyis Ifaril Chris mellett térdelt. Lehunyt szemmel, nem rég még könnycseppek csorogtak végig az arcán, de most ismét mosoly ült ki rá. Elégedett, megnyugvó mosoly. Aztán egy pillanattal később előre zuhant, rá a báty testére. Eric ijedten ugrott oda, hogy elkapja, de ugyanabban a pillanatba Chris kinyitotta a szemét, és mint a fuldokló, aki a víz felszínére ér, levegő után kapott, majd köhögő roham jött rá. Rosie felsikkantott örömében, és átölelte a fiú nyakát.

– Mi történt? – kérdezte meglepetten. – Én…

– Meghaltál – fehér fény villant, majd egy férfihang szólalt meg a hátuk mögül. Mindannyian hátra néztek, és egy fekete angyallal találták szemben magukat. – Igen, de most újra élsz, hála Ifarilnak.

– Mit tett? – kérdezte kétségbeesetten egyszerre mind a két fiú.

– Felajánlotta a lelkét a tiedért cserébe – diplomatikus hangot használt, mégis érződött a fájdalma.

– Mi? – ugrott fel Chris, hátralökve Rosie-t, de észre sem vette. – Hogy engedhetted? – fordult mérgesen az angyal felé. – Az én mocskos lelkemért, hogyan fogadhattad el az ő tiszta lelkét?

– Egy lélek, az egy lélek, nincs különbség gyilkos, és angyal között – húzta össze a szemét Dethriel.

– Tedd semmisé az alkut – utasította dühösen a fekete fiú. – Ölj meg engem, én haltam meg, nem ő.

– Nem tehetem, nem tudom visszavonni az alkut, nem változtathatok a halálon, hiába vagyok az angyala – felelt ridegen. – Ha megtehetném, hidd el, megtenném.

– Miért vagy itt? – szólt közbe Eric.

      A következő pillanatban újabb fény gyúlt, és hunyt ki, és egy másik férfi jelent meg közöttük. Fehér öltönyt viselt, aranyszínű nyakkendővel. Átható kék szemei voltak, és barna haja, az arca borostás volt, és szomorú. Nagyjából harminc éves lehetett, külsőre.

– Én kértem, hogy jöjjön ide. Gabriel vagyok – olyan halkan mondta, hogy alig lehetett érteni, mégis óriási erővel.

      Aztán az angyal nem szólt többet, csak Ifaril mellé lépett, és a homlokára tette a kezét. A lány szempillája megremegett, és lassan kinyitotta a szemét. Először a szőke fiút pillantotta meg, aki még mindig szorosan tartotta, egy pillanatra sem engedve el.

– Eric? – súgta a nevét boldogan. 

37. fejezet

Sziasztok!

Elnézést a késésért, de tegnap volt a szülinapom, pont így jött ki, és nem volt időm feltenni. De most már megérkeztem, remélem, tetszeni fog. 
Jó olvasást! 

Puszi :)

37. fejezet

Rosie beleállította a kardját az előtte támadója arcába, de nem ért semmit. Az egy borzalmas cuppanó hangot hallatva kihúzta és a seb máris összezárult a fején. A lány kardját a kezében tartva indult meg felé, és suhintott, Rosie sikítva tért ki előle, de fájdalom nyilallt a hasába. A penge súrolta, a vérével hintette be a környéket, egy hosszú, bár nem mély vágás futott a köldöke felett. Sokkolta a látvány, hogy az ellenfele csakúgy kihúzta magából a kardot, annak a sebnek halálosnak kellett volna lenni.

Most fegyvertelenül hátrált, de a démon, csak az lehetett, ismét felé szúrt. Kifordult a penge elől, de fegyver nélkül esélytelen volt. Reménytelenül nézett körbe, de nem talált a közelben használhatót. A következő pillanatban egy éles, fehér fény villant. A szemei elé kapta a kezét, hátrálni akart, de megbotlott, és elterült a földön. Hirtelen valami a lábára esett, elvette a szeme elől a kezét, és felsikoltott. Az ellenfele élettelen teste volt az, egy óriási, égett lyuk tátongott a hátán és füst szállt fel belőle.

– Segíthetek? – nyúlt felé egy kéz. Rosie végigvezette a szemét a gazdáján, és meglepetten szívta be a levegőt. Egy angyal állt előtte, egy igazi, valódi angyal. Szőke, kócos haja volt és tengerkék szeme. Egy fehér öltönyt viselt fekete inggel és ezüstszínű nyakkendővel. Nem tűnt többnek tizenkilencnél, de a szemei sokkal idősebb korról árulkodtak. A szárnyai összecsukva pihentek a hátán, és ezüstös fényben ragyogtak. Kedvesen mosolygott rá, és a karja még mindig kinyújtva, arra várva, hogy felsegítse. Rosie beleeresztette a tenyerébe a kezét, és azonnal kellemes bizsergés rohant végig a testén, de úgy, hogy beleremegett.

Az angyal azonnal felrántotta, meg se várva, hogy elmúljon az érzés, olyan erővel, hogy a lány elvesztette az egyensúlyét, és a karjai közé esett, de rögtön felháborodottan elhátrált tőle.

– Te – mutatott rá vádlón. – Te vagy az!

– Örülök, hogy újra találkozunk Rosalie Parker – hajolt meg az angyal előtte.

– Te... – kereste a szavakat a lány, és egyre pirosabb lett az arca a dühtől. – Te szemét állat! – kiáltott rá, mire az angyal döbbenten pislogott. – Hogy merészelsz csak úgy idejönni azok után, ami történt?

– Megmentettem az életed hálátlan lány – vágott vissza az angyal sértődötten.

– Miattad került egyáltalán veszélybe, ez a minimum azok után, amiket értettek tettünk – fonta keresztbe a mellkasa előtt a kezeit. – Ennyivel tartoztál!

– Egy kis hálát akkor is megérdemelnék – húzta fel az orrát az angyal. – És tiszteletet.

– Tiszteletet? Hálát? – akadt ki még jobban Rosie, míg ő beszélt több feléjük közeledő démont is kilőtt az angyal egy fehér fénysugárral, de nem vette le a pillantását a lányról. – Azok után, hogy vagy százszor voltam életveszélyben, hogy vagy százszor imádkoztam azért, hogy legyél kegyes megjelenni és megmenteni, százegyedikre megmentesz és hálát vársz? Mi van ez a hobbid? Néha megmented az árva kis földieid, aztán a nyakadba ugranak hálát rebegve vagy mi? Hát én biztos nem – fordult el sértetten.

– Igazad van – hajtotta le a fejét legyőzötten a fiú. – Ennyivel minimum tartoztam az áldozatodért.

Aztán kiterjesztette a szárnyait, felrepült, ott hagyta a döbbent lányt. Rosie meglepetten fordult utána, két másik angyal mellé szállt le. Így már mindhárman a démonnal néztek szembe, de Saiker nem egyedül állt előttük, hanem valakit szorongatott. Rosie szíve nehézzé vált félelmében, és azonnal rohanni kezdet a tisztás másik vége felé az angyalokhoz, pár lépésnyire volt, amikor a démon eltűnt, és a fiú összeesett. Felsikoltott kínjában és még gyorsabban kezdet rohanni, de elkésett...

Rosie sikítására mindketten felkapták a fejüket, el is indultak a hang irányába, de hirtelen két fehér fény villant végig a réten egymás után. Az egyik a lány mellett ért földet, a másik pár lépésnyire tőlük. Eléggé érdekes jelenség volt. Egy angyal, de nem hétköznapi kinézetű, mindketten meglepetten néztek rá. Lila hajú lány volt, a tincseinek a vége kékre volt festve, a szemei szintén kékek. Rövid szétálló, többrétegű fehér tüllszoknyát viselt, bronzszálak futottak végig a bőrén. A ruhája mélyen kivágott, egy tetovált kereszt volt a szegycsontján, és egy fehér bakancsot viselt. Óriási bronzos szárnyait összecsukta, ahogy földet ért, majd felegyenesedett és unottan nézett rájuk. Mindketten döbbenten figyelték a jelenséget, majd az felemelte a kezét, és halkan, de erőteljesen megszólalt.

– Földre! – mondta, mindketten hasra vágtuk magukat, és eltakarták a szemüket. Éles fény indult a lány kezéből, és pontosan felettük halad el, meleg szelet keltve, ami a hajukat borzolta. Mire ismét felnéztek az angyal már kitárta a szárnyait, és tovaszállt, hogy tovább tizedelje a démonokat.

Mindketten felálltak, Chris meg akart szólalni, amikor hangos robaj rázta meg a környéket. Ifaril vágódott a földbe, de olyan erővel, hogy kisebb krátert vájt belé.

– Segíts a punk angyalkánknak! – utasította Chris az öccsét.

– És Ifaril? – kérdezte Eric, ő már el is indult felé, de a bátyja szava megállította.

– Neki segítek én, te ne menj Saiker közelébe, megértetted? – nézett az öccse szemébe.

– De...

– Semmi de – vágta el rögtön az ellenkezést. – Ha nem ígéred meg azonnal, nem mozdulunk innen, tőlem aztán feldobhatják a talpukat az angyalok, nem nagyon hat meg.

Egy darabig farkasszemet néztek, végül Eric megadta magát, és bólintott.

– Rendben, ígérem – morogta, aztán elindult segíteni az angyalnak.

Miután az öccse ott hagyta, a párbajozók felé fordult. Ifaril Saiker felett lebegett, a szárnyai néha-néha csapva, mint egy lomha sas. Valahogy a démon mögé kellene kerülnie, hogy végezhessen vele.

– Túl gyenge vagy – nevetett fel a démon. – Nem tudsz megölni.

– Lehet, hogy gyenge vagyok – válaszolt az angyal csilingelő hangon, és fagyos mosolyra húzódott a szája –, de megölni, megtudlak.

Chris elővette a kardját, és megindult a démon felé. Ifaril eléggé lefoglalja, most van esélye ennek mindenkorra véget vetni.

– Kijöttél a gyakorlatból angyalkám – mondta negédesen Saiker. – Túl sokáig voltál bezárva.

Chris mögé ért, és lecsapott, pont a nyakát szegte volna, de a démon megragadta a pengét. A fegyver a tenyerébe vágott, de mintha észre se vette volna.

– Majdnem sikerült – mosolygott rá gúnyosan. A fegyver égetni kezdte a kezét, mire felüvöltött és eldobta az izzó vasat. Saiker megragadta a nyakát és magához rántotta, pajzsként tartva maga előtt az angyalra nézett. Ifaril leszállt a mezőre, és éppen mellé ereszkedett a punk angyalka.

– Fejezzük be! – mondta, amint földet ért.

– Mire vártok? – kiáltotta Chris a torkát fogó kezet markolászva. – Öljétek meg!

– Ifaril – mondta a lány, és felemelte a kezét, hogy megölje a démont.

– Ne! – kiáltotta az angyal, és az ég felé lökte a társa karját. – Megölöd Christ is – felelt a döbbent és szemrehányó pillantásra.

– Járulékos veszteség – vonta meg a vállát.

– Ereszd el a fiút! – utasította Ifaril a démont.

– Hát persze – nevetett fel –, csak ha megesküszöl, hogy elengedsz.

– Ne tedd! – nyögte Chris fuldokolva. – Öld meg, amíg még teheted.

– Esküszöm, hogy elengedlek – ígérte meg, és a harmadik angyal is leszállt melléjük.

A démon fagyos mosolyra húzta a száját. Chris megdermedt, valami hideg hatolt a testébe keresztüldöfve a szívét.

– Ne! – kiáltotta Ifaril, és Eric egyszerre, aki ekkor ért oda.

A torkát szorító kéz eltűnt, a démon köddé vált, elmenekült. A lábaiból kifutott az erő, és előre bukott a földre. Még látta Rosiet térdre esni maga mellett, aztán minden elsötétült.

36. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejzetet. Egy kis rész így a nyári szünet kezdetére (már akinek már az van, sajnos nekem még nem:/). Remélem, hogy tetszeni fog. :)

36. fejezet

Miután kilépett már sehol sem látta Jasont, a tömeg elnyelte. A kardját szorosan markolva a harcolók közé vetette magát, és próbált segíteni a még megmaradt nephilimeknek. Derekasan harcoltak, és úgy tűnt győznek. Erőfölényben voltak, jött rá Alex. Meglepetten nézett körbe, miután levágta az egyik démonvérűt. Elegen voltak, hogy feltartsák őket, és megszorongassák kicsit, de kevesen, hogy győzzenek.

Vicktorie figyelmeztetni akarta valamire. Annyira nyilvánvaló, ő mégsem vette észre. Tudnia kellett volna, hogy az egész egy elterelés. Eric jól tudta, mégsem hagyta, hogy maradjon. Neki is ágálnia kellett volna, mint Rosie-nak, de nem gondolta át. Most már itt volt a csatában, és nem tudott visszamenni a házukhoz, ahol nagy eséllyel szükség lenne a segítségére.

Ismerős arcokat próbált keresni a tömegben, de nem talált. Elindult a kórház szíve felé. Egyre beljebb és beljebb jutott, de csatázókat mindenütt talált. Feliszt és a bátyját próbálta előkeríteni, de sehol sem látta őket. Egyik szintet a másik után fésülte át, egyik nephilimnek a másik után segített, de őket sehol sem találta őket.

Egy egyik folyosón egyetlen nephilimet kerített be pár démonvérű. Az egyik sarokba szorították be. Még tartotta magát, de már meg bírta sokáig. Nem látta, hogy ki az, csak a köpenyét ismerte fel.

Alex közelebb lopakodott, az egyiket hátulról leszúrta, holtan zuhant a lábai elé, a másik kettő egy pillanatra megdöbbent, de az egyik már neki is rontott. Pár percig hadakozta, megvágta a karját ugyan az ellenfele, de végül elvágta a torkát, majd szíven szúrta, hogy gyorsabb legyen a halála. A másik nephilim is éppen végzett a támadójával, és ránézett.

– Te? – mondták egyszerre nem túl boldogan.

– Egy köszönöm is megtette volna – vonta meg a vállát Alex.

– Megoldottam volna – emelte fel nagyképűen az orrát John. – Nem voltam rászorulva a segítségedre.

– Igen, azt láttam – felelt gúnyosan, majd megfordult, hogy körbenézzen az elhagyott folyosón. – Hé – nézett újra a fiúra, aki a falnak dőlve szuszogott –, nem láttad Feliszt vagy Jasont?

– Egy szinttel feljebb a lábadozó nephilimektől próbálta pár perce visszatartani a vadászokat. Arról a folyosóról nem tudták időben kimenekíteni a betegeket – mondta John. – Szerintem most is ott lehet, talán a bátyád is, őt nem láttam.

– Kösz – nézett rá hálásan Alex, de a fiú már nem figyelt rá.  – Rendben vagy? – kérdezte, mivel elködösült tekintettel nézett maga elé, mintha gondban lenne.

– Semmi bajom – lökte el magát a faltól véres nyomot hagyva maga után, majd elsántikált a folyosón az ellenkező irányba. Ez a szint most már tiszta volt.

Alex egy darabig nézett utána, és azon gondolkozott, hogy mennyire szerencsés most egyedül hagyni, de végül úgy döntött, hogy majd csak megoldja valahogy, és a lépcsőhöz szaladt.

A következő emelet felé haladva egymáshoz csapódó fém hangja ütötte meg a fülét, gyorsabb tempóra váltott, hogy a küzdők segítségére siessen.

Feketeség, hirtelen csak ennyit látott, ahogy a felért a lépcsőn. Valaki pörögve, nyögve, hadakozva próbált talpon maradni köztük, azonnal felismerte, hogy kihez tartozik a hang. Egy nephilimvadász kidőlt a sorból és elterült a földön, ő pedig odalopakodott és kettőt levágott egy pillanat alatt, majd a húga mellé ugrott, és a hátának vetette a hátát.

– Hol voltál eddig? – lihegte Felisz izzadtan és fáradtan.

– John seggét mentettem – válaszolt két csapás közt.

– Biztosan megérte? – kérdezte nevetve a lány.

– Majd meglátjuk. – Azzal leszúrt még egy démonvérűt.

– Na jó, honnan jönnek ennyien? – nyögte Felisz, miközben ellökött magától egy hullát.

– Fogalmam sincs – rázta a fejét Alex.  – Vissza kell vonulnunk, nem bírjuk ketten.

– Nem lehet – ellenkezett a lány. – A mellettünk lévő szobában mozdíthatatlan betegek vannak.

Hirtelen a lány felé szúrt az egyik vadász a kardjával, el akart ugrani, de nem reagált időben, átszúrta a combját. Felisz felkiáltott a fájdalomtól, és a falnak esett. A kezét a sebre szorította, ami csúnyán vérzett.

– Felisz? – kiáltotta a bátyja aggódva, és rögtön elé állt, hogy kitakarja az ellenség elől.

– Jól vagyok – bizonygatta a lány. – Nem ért artériát.

– Mennünk kell, muszáj, sajnálom – Alex megragadta a húgát és az ölébe kapva hátrálni kezdet, el onnan, minél távolabb. A lány rúgott, ütlegelte, üvöltött, hogy tegye le, de nem engedte el, hiába lett volna egyszerűbb. A lifthez szaladt vele, benyomta a hívó gombot, és szinte rögtön ott is volt, legalább áram még volt az épületben. A húgával együtt belépett, majd a gombot kezdte nyomkodni, csak, hogy minél hamarabb záródjon az ajtót.

– Ne! – üvöltötte a lány, és ki akart csusszanni a bezáródó szárnyak közt, de a bátyja elkapta a derekát, és nem engedte.

A földszintre akart jutni, a démonvérűek már majdnem elérték a liftajtót, amikor végre becsukódott.

Felisz a földre roskadt az egyik sarokban, és folyni kezdtek a könnyei. Alex mellé ült, és meg akarta vizsgálni a sebét.

– Mutasd – vette el onnan a kezét.

– Nem érte az artériát – mondta a lány, könnyek szántották az arcát.

– Szerencsére, de így is csúnyán vérzik – Alex levágott egy darabot az ingéből, és jó erősen megkötötte, hogy elszorítsa és elállítsa a vérzést.

– Megmenthettem volna őket – suttogta a könnyeit nyelve Felisz.

– Vagy ott veszhettél volna – vágta rá nem túl kedvesen, mire ismét felzokogott, és gyengéden ringatni kezdte. – Sajnálom! – adott egy csókot a fejbúbjára, a kócos hajába.

A következő emeletnél már nem sírt, csak szipogott még párat, aztán megtörölte az arcát.

– Hová megyünk? – kérdezte rekedten.

– Haza – válaszolt Alex egyszerűen.

– Mi? Miért? – döbbent meg, és a bátyjára nézett.

– Meg kell találnunk Ericet, ez csak elterelés szerintem – magyarázta a fiú. – De előbb Jasont kell előkeríteni.

Leértek a földszintre, ami szinte teljesen néptelen volt, elvétve hallatszódott pár kardcsapás, sikítás, de senkit sem láttak. Halkan lopakodtak végig a folyosón, míg az egyik fordulónál a bátyjukba nem ütköztek.

– Hú, cseszd meg ember! – kapott a szívéhez Alex.

– Jól vagytok? – hagyta figyelmen kívül a méltatlankodását Jason.

– Megvagyunk, többé-kevésbé – felelt Felisz. – Te? – bökött az oldalához, ami eléggé vérzett.

– Felületi, nem súlyos – legyintett a fiú. – Hová tartotok?

– Haza kell mennünk – vette vissza a szót Alex. – Nekem bűzlik ez az egész. Szerintem otthon gáz van.

– Mennyire bízol a megérzésedben? – nézett rá komolyan Jason.

– Egy tízes skálán? – kérdezte. – Tizenötös, még sosem voltam ennyire biztos semmiben.

– Akkor menjünk – intett a bátyja, és elindult az ellenkező irányba.

– Hová mész?

– Az egyetlen még működő teleporthoz.

– És az hol van? – kérdezte Alex félve.

– A tetőn – nézett rá Jason, mire nagyot nyelt.

– Remek – sóhajtott lemondóan, és visszaindult a lifthez.

– Hová mész? – kiáltott utána Jason.

– A lifthez – fordult vissza értetlenül.

– Veszélyes – csóválta a fejét az idősebb.

– Nem veszélyesebb, mint átverekedni magad hat emeleten – állapította meg Alex. – Sietnünk kell! Ericék bajban lehetnek, félek, hogy már így is elkéstünk.