10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 10. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog és végre kapok hozzá pár szót, mert már fogalmam sincs, hogy mit gondoltok róla, vagy egyáltalán érdekel-e még bárkit is a folytatás.
Na mindegy, nem drámázok, de azért jól esne...
Jó olvasást!

Puszi:)

10. fejezet

Chris pár lépéssel lemaradva követte Sakurát. Nem tudta, hogy mit akarhat tőle, de nem lett volna értelme megkérdezni. Ismerte már elég jól, tudta, hogy úgyse mondaná el addig, amíg nem megfelelő az idő és hely hozzá.

Jól emlékezett rá gyermekkorából. Mindig ilyen volt hallgatag és kimért, de belül az egyik legjobb ember, akit ismert. Emlékezett az első találkozásra, sosem tudná elfelejteni.

Összvissz 6 éves volt, amikor az apja magával vitte néha a Tanács gyakorlótermébe, ahol azok a fiatalok tanulhattak, akiknek nem volt saját edzőtermük és/vagy tanítójuk. Ő is tanítani jött ide, Chris alkalmanként elkísérhette, nem túl gyakran, például most, amikor az édesanyja az öcsét orvoshoz vitte.

Az idősebbek között lófrált és ámulva figyelte, hogy hogyan küzdenek. Próbálta elemezni a mozdulatokat és megjegyezni. Egyáltalán nem tartotta unalmasnak, sőt kifejezetten élvezte, talán csak az tetszett volna neki jobban, ha ő is gyakorolhatna, de azt az apja nem engedi. Sosem állhat be, még a saját korosztályához sem, hiába akar, vagy hiába tudná jobban, mint a többiek.

– Mondom, hogy nem megy – hallott meg egy dühös szoprán hangot. – Szerintem nem így mutatta Sakura sensei.

– De igen – válaszolt neki egy fiú. – Biztos vagyok benne, hogy így mutatta, csak túl béna vagy.

– Neked se sikerül – ellenkezett ismét a lány.

– De, csak még... – Chris érdeklődve feléjük sétált.

Nagyjából annyi idősek lehettek, mint ő. Egy szőke loknis, barna szemű lány és egy barna hajú, fekete szemű fiú állt egymással szemben a kezükben kardot tartottak. A kissrác éppen újra meg akarta mutatni a mozdulatot, de most sem sikerült eltalálni a babát a kijelölt célponton.

– Rosszul tartod – szólt közbe Chris és hozzájuk lépett.

– Tessék? – döbbent le a fiú és leeresztette a fegyvert. 

– Túl feszes a karod – magyarázta. – Ez egy egykezes kard, de nehéz még neked, szóval két kézzel kellene tartanod, vagy sosem lesz igazán ereje a mozdulataidnak.

A fiú megfogta két kézzel, majd ismét ránézett bizonytalanul, mire Chris megcsóválta a fejét.

– Várj, megmutatom – kérte el a kardot. – Nézd így! A jobb kezed tedd ide a keresztvas alá, a balt pedig a markolat aljára, így jobban megtámasztod a fegyvert, nagyobb erőt tudsz belevinni a mozdulataidba.

Miután befejezte Chris rácsapott a babára, és pontosan bevitte az ütést, az ellenfele beleremegett.

– Hú! – suttogta a lány elismerően.

Visszaadta a fegyvert és a fiú követte az utasításait, lemásolta a fegyverfogását, majd lecsapott és nagyjából el is találta a célt.

– Köszönöm! – fordult Chris felé.

– Semmiség!

– Egyébként Jason vagyok, ő meg Annabell – mutatott a lányra.

– Chris – mosolyodott el ő is.

– Honnan tudsz te ilyeneket? Kitől tanultad? – érdeklődött.

– Senkitől, megfigyeltem az idősebbeknél az előbb – vonta meg a vállát.

– Azta! – ámuldozott Annabell.

– Gyakorolsz velünk?

– Hát nekem igazából nem szabadna... – vakarta meg a fejét Chris. Nagyon szeretett volna csatlakozni hozzájuk, de tudta, hogy az apja nem díjazná az ötletet.

– Na, lécci, lécci, lécci – kezdte el rángatni a karját a kislány.

– Oké, rendben – mosolyodott el ismét és csatlakozott hozzájuk. 

Megmutattak egymásnak pár mozdulatot, nagyon sokat nevettek és beszélgettek. Chris legközelebb csak az apja dühös hangjára figyelt fel.

– Christopher! – közeledett felé és nem volt túl rózsás kedvében.

– Apa! – ijedt meg a kisfiú hirtelen.

– Mit mondtam neked? Mit ne csinálj?

– Ne gyakoroljak – felelte halkan és lehajtotta a fejét.

– És mit csinálsz éppen? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

– Megszegem a parancsod – suttogta a fiúcska a cipője orrát bámulva továbbra is.

– Azonnal indíts hazafelé! – kiáltott rá dühösen. – Csak azt éred el, hogy nem hozlak el többé.

– Ne, kérlek, én... jó leszek, ígérem – ijedt meg azonnal Chris és kétségbeesetten könyörögni kezdet.

– Peter! – szólt hozzájuk egy erős női hang. A férfi hátrafordult, pont mikor a jövevény elé ért. Hosszú fekete haja volt, melyet szoros kontyba fogott és keskeny, mandulavágású szemei. A japán asszony idősebb volt az apjánál és alacsonyabb, törékenyebb, de mégis tiszteletet parancsolóbb. 

– Sakura! – hajolt meg a nő felé.

– Túl szigorú vagy hozzá – mondta. – Ő tudta egyedül tökéletes végrehajtani a feladatot, amit adtam, pedig neki nem is mutattam meg.

– Lehetséges, de attól még megszegte a parancsom – állt ellen a férfi.

– Csak segített a másik kettőnek, nem kellene megbüntetned.

– De az én fiam és nem a tiéd! – kiáltott a nőre dühösen Peter, mire megfagyott a levegő a teremben és mindenki feléjük fordult. – Én döntöm el, hogy mit tehet és mit nem. Én pedig megtiltottam neki, hogy gyakoroljon. Gyere Chris, hazamegyünk!

Ragadta meg a fia karját, majd köszönés nélkül megfordította és maga után húzta. Chris még hátranézett az új barátaira, akik értetlenül és szomorúan figyelték, majd Sakurára tévedt a tekintette, aki halványan, bíztatóan elmosolyodott.

– Christopher! – rántotta vissza a jelenbe Sakura hangja.

– Tessék? – nézett rá még mindig kábán az emlékhatása alatt.

– Elkalandoztál! – mondta a nő, miközben bevezette őt egy irodába. Japán stílusban volt berendezve, szobában a népszokás szerint nem voltak székek, csak azokat helyettesítő szőnyeg és egy aprócska asztal rengeteg papírral a tetején. A falat szamuráj kardok és japán festmények díszítették, épületeket és cseresznyefákat ábrázoltak.

– Mire gondoltál? – kérdezte az asszony és behúzta maguk mögött az ajtót.

– Semmire, nem fontos – vonta meg a vállát.

– Ülj csak le! – Sakura a székek felé mutatott és leheveredett a földre. Kedves és megértő mosoly látszott az arcán, a szemében még mindig ott csillogott a megfontoltság és a tudás. Chris leült vele szembe és csak nézte a régi tanítóját.

– Mindig is érdekelt, mi jár a fejedben – folytatta. – Szeretném tudni.

A kezébe vett egy teáskannát és két apró csészét töltött meg forró, gőzölgő folyadékkal.

– Csak az első találkozásunkra gondoltam – vette el a csészét Chris és köszönetképpen biccentett.

– Régen volt – bólintott az asszony. – De tisztán emlékszem rá. Már akkor sejtettem, hogy te leszel az egyik legjobb nephilim.

– Nem vagyok nephilim – felelte halkan Chris és belekortyolt a teába.

– Ez biztos? – emelkedett meg kérdőn a szemöldöke. – Lehet, hogy tettél egy kis kitérőt, de csak idejutottál, hogy nekünk segítesz, viszed tovább a családod örökségét.

– Nekem abból nincs mit tovább vinnem.

Sakura csak mosolygott, nem szólt semmit. A nő olyan sokáig nem reagált, csak nézte, hogy kezdte feszélyezve érezni magát. Végigpásztázta, kielemezte, Chris mindenhová nézett csak éppen a szemeibe nem. Igazából sosem félt senkinek a véleményétől annyira, mint az asszonyétól, őt túlzottan tisztelte ahhoz, hogy elviselje, ha csalódott benne, pedig biztosan így volt.

 – Miért gyűlölöd magad annyira? – kérdezte hirtelen. Chris továbbra sem nézett a nőre, miközben válaszolt.

– Hallottad a listát – suttogta.

– Halottam – bólintott Sakura.

– Elég sok indok az önutálatra.

– Az enyém is elég hosszú – felelte a tanítója.

– Igen, de a tiéd gyilkosok nevével van tele – ellenkezett a fiú.

      – Ugyanúgy életeket ontottam, teljesen lényegtelen, hogy miért. Jóember vagy Christopher, ezt sose feledd!