4. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a negyedik fejezetet. Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott, de annyi minden jött össze mostanában, hogy nem volt rá időm. De itt van végre!
Jó olvasást!

Puszi! :)

4. fejezet

Eric a nyakkendőjét igazgatta, amikor Alex benyitott és meglepetten mérte végig.

– Veled meg mi történt? – kérdezte a barátja. – Rosie elkapott és öltönybe kényszeríttet?

– Nem – nevetett fel Eric. – Temetésre illik öltönyt venni.

– Temetésre? – képedt el még jobban Alex. – Elmész? Anyáék azt mondták, hogy maradjunk itthon, ők ketten elég, ha elmennek.

– Tudom – bólintott. – De tiszteltem Annabellt, és a Tanács is elvárja.

– Mióta érdekel téged a Tanács? – kérdezte gyanakodva az öccse.

– Miért aggódsz ennyire? – tette Alex vállára a kezét nyugtatóan.

– Ott lesz Crusader – mondta ki a fiú.

– Tudom, de ez egy temetés – felelte magabiztosan. – Sok mindent lehet róluk mondani, de azt nem, hogy meggyaláznák azzal, hogy nekem esnek.

– Veled megyek! – határozta el magát hirtelen.

– Nem – mosolyodott el Eric. – Megleszek.

– Te tudod – egyezett bele Alex kétkedve. – Vigyázz magadra!

A barátja bólintott, majd elindult.

*

Eljött, bár a család előtt nem mutatkozott. Morrisonék semmit se tudtak a kettőjük kapcsolatáról, Annabell még nem akarta elmondani, várta a megfelelő pillanatot, talán jobb is így, hogy nem tudják.

Most csak nézte a gyászolókat és nem igazán tudta, hogy mit is kellene éreznie. Dühöt? Mégis kire legyen dühös? Az öccsére? Alex semmiről sem tehet. A vámpírra? Mi értelme? Nem, nem érzett dühöt. Szomorúnak kellene lennie? Igen, ez egyértelmű, de mégsem volt az, nem igazán. Nem akart bosszút, csak tovább akart lépni, de eddig semmi esélye sincs rá. Csak ürességet érzett, még nagyobb ürességet, mint eddig valaha.

Kivette a gyűrűt a zsebéből, azóta nála van, meg se mosta. Annabell vörös vére még mindig rajta volt, a képébe kiáltotta, hogy nem találhatja meg a boldogságot. Pedig miatta volt minden, miatta utasította vissza a jogos helyét a Tanácsba és adta át az öccsének. Titkolózott az egész családja előtt, mert ő úgy akarta. Csak elment minden reggel és várt a lányra. Várta, hogy mikor van pár szabad perce, hogy együtt lehessenek kicsit, néha csak öt percekre sikerült elszakadnia, máskor órákra. Gyötrelmes volt állandóan várni rá, de most sokkal rosszabb. Tudni, hogy többé nem várhat rá, hogy soha többé nem nevet rá, hogy soha többé nem pirul el, amikor zavarba hozza. Annyira hűvös volt elsőre, közben pedig belül annyira érzelmes és szelíd. Régóta szerette, régebben, minthogy a lány felfigyelt volna rá, de megérte várni. Mindent megért az együtt töltött pár hónap, és ennyi jutott, pár titkos találka, lopott perc. Rémes ürességet érzett, nem érzett gyászt, fájdalmat, csak mintha elvettek volna tőle mindent, semmije se maradt.

Nem mondta el Morrisonéknak, hogy ki ölte meg a lányukat, csak hajtóvadászatot indítottak volna Vick ellen, ami senkinek sem használt volna. A vámpíron keresztül pedig eljutottak volna Chrishez, akire rákenték volna ezt is. Ami bajt hoz Eric, majd rájuk. Nem, nem mondhatta el, hogy mi történt azon az éjszakán, még akkor sem, ha megérdemelte volna a család.

És megint minden ugyanoda jut Chrishez és Erichez, mintha minden kettejükről szólna, mintha köröttük forogna a Föld.

Mérgesen zárta össze az ujjait a gyűrű felett, akkor sem mondhatja el senkinek, még ha rettentően bosszantja is. 

Még mindig haragudott Chrisre a múlt miatt, a közös múltjuk miatt, a barátságuk elárulása miatt. A legjobb barátja volt mielőtt Saiker elrabolta volna és mikor legközelebb találkoztak figyelembe se vette. Pedig őt meggyászolta, és megesküdött, hogy kitalál valamit, hogy megmentse, egészen addig, amíg a fiú keresztül nem nézett rajta. Megváltozott azóta az este óta, ezt nem tagadhatta, miután Chris eltűnt egy csapásra felnőtt.

– Enyhén beteg dolog egy temetést kukkolni – jött egy hang a háta mögül. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, ki osont mögé. Inkább válaszra se méltatta a megjegyzést.

– Miért nem mész közelebb?  

– Miért tenném? – felelt kérdéssel a kérdésre, és hátranézett a másik fiúra.

– Talán mert a mennyasszonyod volt – tárta szét a karját Chris értetlenül.

– Mindig is szeretett téged – suttogta még mindig az egyik fa árnyékának a takarásában, hogy a temetésre összegyűltek ne láthassák meg.

– Inkább gyűlölt – jegyezte meg a vadász. Jason lemondóan felhorkantott. – A te feleséged akart lenni, nem az enyém. Téged szeretett, nem engem.

– Egy szóval nem mondtam, hogy engem nem szeretett – nézett rá hátra újra. – Mindkettőnket szeretett.

Chris közelebb lépett hozzá, és rátámaszkodott az oltalmat adó fa egyik ágára. Pár percig csendben nézte a szertartást. Figyelte, ahogy a koporsó tetejére ráhelyezik az ezüstszínű köpenyt, majd leengedik a sötét gödörbe, és minden jelenlévő szépen sorba egy fehér szellőrózsát fekete szalaggal átkötve rádob a halottra mellé pedig mormol egy imát Gabrielhez. Nephilim temetés. Nem sokban különbözött az emberek temetési módjától.

– Milyen volt? – kérdezte elfúló hangon.

– Rá sem ismertél volna – rázta meg a fejét Jason. – Megváltozott. Kemény lett, és erős. Nem volt már szüksége ránk.

– Régen is erős volt – javította ki Chris.

– Most már el is hitte. De már mindegy, nem? – vágta zsebre a kezét zavartan. – Vége van, meghalt.

– Sajnálom – suttogta.

– Mit? – rivallt rá a nephilim. – Mit? Hogy te kaptál még egy esélyt az angyalodnak hála, ő pedig meghalt? Vagy azt, ami veled történt? Vagy azt, amibe belekevertél minket? Sok mindent kell sajnálnod.

– Azt hiszed, én választottam ezt? – fordult szembe vele Chris idegesen. – Hogy olyan jó érzés? Hogy ezt akartam? Hogy meghaljanak miattam emberek?

– Választási lehetőség mindig van – vette vissza a hangerejét Jason és hátrábblépett.

– Te is megváltoztál – suttogta Chris.

– Felnőttem – vonta meg a vállát Jason.

– Nem úgy értettem...

– Ami veled történt, mindannyiunkat megváltoztatott. Olyan esemény volt, amin nem teheted magad túl egykönnyen, de gondolom, nem érdekelt.

– Persze, hogy érdekelt – ellenkezett Chris.

– Nem látszott – jegyezte meg félvállról Jason. – Nem úgy tűnt, mintha valaha is gondolnál ránk, a régi barátaidra.

– Keresnem kellett volna? – kérdezte Chris. – Vagy mit vártál? Mióta Saiker elvitt, nem is beszéltünk. Ha találkoztunk a kardod akartad belém állítani, vagy semmibe vettél, más opció nem igen fordult elő.

– Megpróbáltalak megölni, igen, de veled ellentétben sosem tudtam volna tényleg megtenni – vetette a szemére Jason.

– Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél – lépett közelebb Chris dühösen.

– Ne nevettess! – nézett vele farkas szemet Jason.

– Kipróbáljuk?

– Nem, egy temetőben vagyunk. Veled ellentétben én tisztelem a holtakat.

Chris hátrább lépett, és oldalra nézett. A temetésnek vége lett, a tömeg szállingózott el. Csak a Morrison házaspár és Jessica maradt. A lány talpig feketében volt. A szemei kisírva, a haja kócos. Chris nem is tudta, de az öccse is eljött a temetésre. Eddig nem vette észre, mert hátul állt, de most a lányhoz lépett. Mondott neki valamit, mire Jessica a kezei közé vetette magát, és ott zokogott tovább.

– Húg a nővér hibájába esett – jegyezte meg Jason fagyosan.

– Csak miattam utálod Ericet? – nézett újra egykori barátjára.

– Nagyban rásegít, hogy a testvéred, de amúgy is az agyamra megy – vonta meg a vállát. – De nem utálom, legalábbis nem annyira, mint szeretném.

– És engem? Engem mennyire utálsz? – nézett a szemébe a fiú.

– Halott vagy a számomra – mondta rezzenéstelen arccal, fagyos tekintettel. Majd megfordult, és Annabell sírhelye felé indult. A Morrison család Erickel már elment.

Nem nézett hátra a régi barátjára csak lépdelt a friss sírhoz. A fehér, tiszta márvány halványan ragyogott a napsütésben, ahogy letette rá a fehér liliomot, amit hozott, Annabell imádta ezt a virágot, a kedvence volt.

– Annabell Morrison – olvasta fel a sírfeliratot suttogva. – Élt 19 évet, milyen keveset.

Ott ült mellette a fűben, szabadnapot kapott mára, ki is használták és együtt töltötték. Órákig tudott volna gyönyörködni a lány látványában, most is belefeledkezett a gyöngyöző nevetésébe.

– Baj van? – kérdezte Annabell és végigsimított a karján, mire Jason felébredt a révedezésből.

– Semmi – mosolyodott el. – Csak egy pillanatra elvarázsoltál – suttogta.

A lány arcát lázrózsák díszítették, zavartan a füle mögé igazította a haját. Mindig összefogva hordta, de a fiúnak mostanában szokásává vált, hogy kilopja belőle a hajgumit, mert így gyönyörűen szétterült a vállán.

– Vagyis – kezdte óvatosan – az apám kérdezett a Tanácsról...

– Értem – suttogta Annabell és lehajtotta a fejét.

– Nemet mondtam – emelte fel az állát a fiú, hogy a szemébe nézhessen. A szemei nagyra nyíltak a döbbenettől, még az ajkai is egy apró o-t formáltak.

– Tényleg? Miért?

– Számomra ez nem olyan fontos, mint neked – mosolyodott el halványan. – Te többet érsz nekem.

– El fogom mondania a szüleimnek – felelte a lány. – Csak még...

– Nem akarlak siettetni, nem azért mondtam – állította le a magyarázkodását, végigsimított az arcán, majd megcsókolta.

*

Eric megállt a hátsósorban, távolabbról nézte végig a temetést. John azonnal kiszúrta, amikor megérkezett, és az apja fülébe súgott. Crusader ránézett, de amikor fia egy lépést tett felé, megragadta a karját és megrázta a fejét, majd mondott még neki valamit, mire kelletlenül, de visszaállt a helyére. Eric sejtette, hogy ez lesz, nem, Crusader nem akart botrányt, ártana a hírnevének.

A szertartás végén megvárta még mindenki elmegy és a családhoz lépett. Mindannyian megviseltek voltak, Jessica borzalmasan festett, de ez érthető volt.

– Őszinte részvétem Mr. és Mrs. Morrison – bólintott a férfi és a felesége felé.

– Köszönjük fiam – válaszolt az öreg, majd Eric a lányhoz fordult, de még meg sem szólalt, az máris a karjai közé vetette magát. Egy pillanatra meghökkent, de végül magához ölelte, nem volt szíve ellökni magától, nem, most nem.