29. fejezet

Sziasztok!

Megint eltelt két hét, itt az újabb fejezet. Chris fanok örülhettek, mert ismét szerepel. Lassan közeledünk a 2. kötet végjátékéhoz.
Remélem, tetszeni fog!
Jó olvasást!

Puszi! :)

29. fejezet

– Mit akarsz? – kérdezte a fiú elutasítóan.
– Ami jár nekem – felelt dacosan, és kihúzta magát, hogy nagyobbnak tűnjön.
– És mégis mi jár neked, ha megkérdezhetem? – mosolyodott el gúnyosan, és, mint egy ragadozó, aki a prédájára les, keringeni kezdet a lány körül.
– Megígérted, hogy találkozhatok vele – követte a tekintetével a mozgását.
– Találkoztatok – vonta meg a vállát.
– Valami személyesebbre gondoltam.
– Máskor fogalmazz egyértelműben – indult el, ott akarta hagyni, de az ajtó becsapódott. A nephilimvadász élesen felnevetett.
– Ennél többet érdemlek tőled – mondta idegesen. – Ha túléled, azt csak nekem köszönheted.
– Jelenleg nem tudlak a közelébe vinni – fordult vissza széttárt karokkal. – Amúgy sem emlékszik rád, hát nem mindegy.
– Beszélni akarok vele – fújtatott a lány. – Ehhez tartsd magad, James!
– Vagy mi lesz? – lépett vissza hozzá gúnyos mosollyal az arcán.
– Megöllek – sziszegte a szemébe.
– Jelenleg két állapot között vagy Emily drága. Nem vagy se ide, se oda tartozó. Csak a szád nagy, semmi több.
– Majd meglátjuk – fordult meg és kiviharzott a szobából.

*

Kopogó léptek zaját verte vissza a folyosó kövezete. Ezen a helyen nem lehetett hangtalanul közlekedni, képtelenség volt. A léptek egyre közelebbről jöttek, majd megálltak a cella előtt. Kulcs fordult a zárban, és nyikorogva kinyílt a cellaajtó. Chris csak egy fekete, szegecses magas sarkú csizmát látott, majd végigvezette a tekintetét az érkezőn, egészen az arcáig. Elvigyorodott, amikor felismerte a látogatóját.
- Rosszul nézel ki - támaszkodott a falnak Emily.
- Tényleg? - kérdezett vissza ironikusan Chris. - Azt hittem, minden vágyad, hogy így láss, talán csak a hullámnak örülnél jobban.
- Tudod, hogy sosem személyes okokból akartalak megölni - vonta meg a vállát, és közelebb lépett.
- Nem, nem tudom, sosem mondtad meg az okát - nézett rá Chris érdeklődve.
- Tudod - guggolt le elé a lány, és az álla alá helyezte a kezét -, ha megtanulnád féken tartani az érzelmeidet, könnyedén kizárhatnád.
- El sem tudod képzelni, milyen erő kell hozzá, hogy ennyire visszafogjam magam - sziszegte a lehető legközelebb hajolva Emilyhez.
- Akkor gyenge vagy - szűkült össze a szeme apróra.
- Nem vagyok gyenge - tépte a láncot Chris idegesen.
- Erről beszéltem - suttogta és végig simított az arca élén, majd az ajkain, amik szétnyíltak a csodálkozástól. - Most is elragadtak az érzelmeid, a gyűlölet, a harag. Ezért fog végül James győzni, ő kordában tarja a felesleges érzelmeket.
- Majd épp a te tanácsod fogadom meg - köpte a szavakat maró gúnnyal.
- Reménytelen vagy - rázta a fejét lemondóan Emily.
- Csak nem bízom benned - szűrte a fogai közt Chris.
- Ez nem bizalom kérdése - vezette tovább a kezeit a fiú fekete hajába. A finom hajszálak puhán peregtek az ujjai alatt. Olyan selymes volt, ahogy képzelte. - Ha nem fogadod meg, az csakis azért lesz, mert makacs vagy, és mert én mondtam.
- Miért segítenél? - suttogta.
- Mondjuk úgy... - hajolt a füléhez, olyan közel, hogy az ajkai érintették a bőrét - talán látom a fényt az alagút végén.
- Segítettél abban, hogy idejussak - emlékeztette a fiú. - Mi változott? Most miért segítesz?
- Valamit félreértettél - állt fel Emily -, eszem ágában sincs innen kivinni téged. Még csak segíteni se akarok a szabadulásodban.
- Akkor?
- De azt, hogy egy démon kénye-kedve szerint játszadozzon egy ember tudatával, feszegetve az épp elme határait - magyarázta -, ezt még az ellenségemnek sem kívánom. Még neked sem.
    Emily megfordult, hogy elmenjen, és ott hagyja Christ, de utána szólt.
- “Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből és mézből összeszűrve
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja
Míg bűne a koré, mely szülte őt.“
- Ne szavalj nekem Shakespeare-t - fordult meg Emily, és lenézően pillantott rá.
- Ez Madách volt, Madách Imre - lépett be James. - Kicsit mellé lőttél, drágám - húzta gúnyos félmosolyra a száját.
- Nekem teljesen mindegy - legyintett a lány, majd otthagyta őket. Léptei kopogása elhalt, ahogy egyre távolabb ért a nyirkos folyosón. 
- Mi van ma? - emelkedett meg Chris szemöldöke. - A szülinapom, hogy ilyen sokan meglátogattok? Vagy ennyire unatkoztok nélkülem?
- Tudod, néha elgondolkodom, hogy tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak megjátszod - ráncolta a homlokát James.
- És mire jutsz? - kérdezte a megláncolt, még egy bárgyú vigyort is kifacsart magából.
- Eddig még nem jutottam dűlőre - csóválta meg a fejét. - De most, hogy itt állsz előttem, nem értem, hogy hogy nem tudtam dönteni.
Chris nem reagált, mire James leült mellé a földre. A hátát a nedves, hideg falnak vetette. A kalapja az arcába volt húzva, szinte teljesen eltakarta a szemét. A térdére támaszkodott, és nem szólt semmit se.
– Miért jöttél ide? – kérdezte végül a megláncolt fiú. Felé akart fordulni, de az oldalába hasított a fájdalom. A törött bordája még nem tett benne komolyabb kárt, már a fájdalmat is egészen megszokta. A gyulladástól folyamatosan lázas volt, és verejtékbe úszott. Hevesen vert a szíve, és gyakran kirázta a hideg. Egyre többször vesztette el az eszméletét, úgy saccolta, hogy egy hete lehet hátra, aztán nem bírja tovább a szervezete, addig is csak az ereiben folydogáló démonvér tartja életben. Ha persze nem szúrja át előbb a tüdejét a bordája, és fullad meg a saját vérében.
– Hoztam neked valamit – adott James a kezébe egy üveget.
– Mi ez? – kérdezte kábán, igazából jól tudta, csak nem vágyott efféle tudásra.
– Ajándék Vicktorietől – rántotta meg a vállát.
– Nincs rá szükségem – adta vissza Chris, de elejtette volna, ha a másik fiúnak nincs olyan jó reflexe.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát újra. – Ha inkább meghalsz itt, megalázottan.
– És mi lesz, ha meggyógyulok, mondd? – kérdezett vissza. – Ugyanúgy idebent maradok.
    James hirtelen felpattant, lecsavarta az üveg kupakját, majd erővel a másik szájához nyomta. Chris hiába próbált hadakozni az ellenfele sokkal jobb állapotban volt. Végül csak lenyelte a vámpírvér nagy részét. Aztán elengedte, és hátrább lépett. Kicsit gyorsabban szedte a levegőt, de komolyabban nem viselte meg, hogy le kellett fognia a másik nephilimvadászt.
– Miért tetted ezt? – kérdezte Chris zihálva. Vicktorie vére végigcsurgott az állán, de nem törődött vele. Dühösen, és értetlenkedve nézett Jamesre.
– Tartozol még nekem egy összecsapással. Addig nem dögölhetsz meg, amíg nem kaptam meg, amit akarok – lépett ki a cella ajtón, és ott akarta hagyni a megkínzott rabot.
– És mégis hogy gondolod az összecsapást? – kiáltott utána. – Saiker egyszer úgyis megöl.
    De James nem válaszolt, hátra se nézett, mintha nem is hallotta volna, csak egyszerűen ott hagyta őt.
Máris érezte a testében a változást. A vámpírvér mindig gyorsan hat. Már nem rázta a hideg, le is ment a láza. A bordáinál valami meleg, bizsergető érzéstől viszketett a bőre. Gyógyult! Összeszorította a fogát, mert minden volt ez a gyors gyógyulás, csak éppen kellemesnek nem mondható, bár már egészen megszokta a fájdalmat, annyit érezte mostanában. Lassan, nagyon lassan csillapodott csak a kín.