27. fejezet

Sziasztok:)

Megérkeztem a 27. fejezettel is:) Remélem, tetszeni fog, és Lora csak, hogy lásd kivel állsz szemben, egy kicsit azért kedveztem neked is :D
Jó olvasást!

Puszi:)

27. fejezet

    Hamar elérkezett a bál napja, és Lisa már úgy ébredt, hogy görcsbe rándult a gyomra. Már egy ideje szemezett a telefonjával, lusta volt felkelni és kinyomni a leendő ébresztést. Bő fél órája fenn volt már, és úgy saccolta nagyjából ugyan ennyi ideje van addig, amíg megszólal a mobilja. Azóta nem mozdult meg, hogy kinyitotta a szemét, nem akarta ezt a napot. Legszívesebben visszamondaná a Rosienak tett ígértét, de már nem tehette. Kinyújtotta a karját, és nyögve felvette a telefont az éjjeliszekrényről, kicsit nyújtózkodni kellett hozzá. Kikapcsolta az ébresztést, majd a hátára fordult. Egy ideig bámult felfelé, összeszedte magát, hogy fel tudjon kelni. Amint felült megakadt a szeme egy fehér ruhazsákon, ami a szekrény ajtajára volt akasztva. Felállt az ágyból, és kíváncsian lépett hozzá. Egy öntapadós cetli volt rajta, a következő felirattal: Estére, addig ne nyisd ki! Rosie nagyon bízhatott benne, ha csakúgy betette ide. A kezét a cipzárra tette, de végül meggondolta magát, és elhátrált a ruhától, alig tudta róla levenni a szemét, de kibírta, elég erős volt. Kiment a fürdőbe, hogy összeszedje magát, majd felöltözött, és lement reggelizni a többiekhez, de előtte még újabb sóvárgó pillantást vetett a ruhára. Látni akarta, kíváncsi volt, de Rosie megkérte, hogy még ne nyissa ki. Páran a konyhában reggeliztek, és feltűnően elhallgattak, amikor leért. Felisz, Rosie, és Jason voltak ott, ami meglepő mert a fiú ilyenkor már régen elszokott menni, most ott ült a húgai között, és ránézett.
– Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. Ők pedig viszonozták ezt, Felisz viszont felállt, és kiment a konyhából, de útközben direkt belement Lisa vállába. Eddig még ilyen viselkedést csak fiúktól látott, így nagyon meglepte a dolog.
– Bocs, ha tudom, hogy tankosdit játszol arrébb állok – nem akarta kimondani, de kiszaladt, ezt láthatta a döbbent tekintetekből, amik rámeredtek az asztaltól. Felisz amint meghallotta, megtorpant, és visszafordult.
– Felisz! – szólt nyugtatóan, mégis parancsolóan Jason. A lány hitetlenül sóhajtott, majd felviharzott az emeletre.
– Öhm... Köszönöm, azt hiszem – ült le óvatos mosollyal az arcán az asztalhoz. Jason nem reagált semmit, csak felállt, és elmosta a bögréjét. – Azt hiszem, még mindig nem heverte ki, hogy pár napja összekaptunk.
– Ne törődj vele! – legyintett Rosie. – Ő a legkeményebb csaj, akit ismerek, viszont hisztizni, és haragudni azt tud, és jó sokáig.
– Abban olyan, mint egy lány – szólt közben Jason. – Ha nem az van, amit akar, ezt csinálja – tárta szét a karját tanácstalanul.
– Elmondta miről veszekedtünk? – kérdezett rá félve Lisa.
– El – bólintott Jason. – Mindkettőtöknek igaza van, és mindketten tévedtek – a lányok érdeklődve néztek rá, magyarázatot várva. – Felisz rajong Ericért kicsi koruk óta, olyan akar lenni, mint ő. Szerinte ő a tökéletes démonvadász. Nincs más vágya csak követni, néha sajnos esztelenül.
– Ebben van valami – bólogatott nagy bölcsen Rosie.
– De mellette meg is akarja védeni, úgy gondolja Chris csak rossz hatással lehet rá, ami nagyrészt igaz, de ő jó hatással van a bátyára – fejezte be Jason a konyhapultnak dőlve. – Meg persze azt sem lehet neki könnyű elviselni, hogy Eric ilyen nagy érdeklődést mutat irántad, régen sokkal több időt töltöttek együtt. Rosie, és Alex pedig pillanatok alatt befogadtak. Mindig is bonyolultabb személyiség volt, mint amilyennek mutatta magát, de jó ember.
– Milyen bölcs lettél hirtelen – hajolt meg játékosan Rosie a bátyja felé, mintha tisztelegne.
– És én? – kérdezte Lisa. – Én miben tévedek?
– Te csak abban – nézett rá a fiú –, hogy elfelejted, ki is Chris valójában. Bármit is tett, vagy mondott, attól még annak dolgozik, aki meg akar ölni, és én még nem láttam veszíteni – ellökte magát a pulttól, és elindult kifelé a konyhából. – Lehet, hogy James gonoszabb – tette még hozzá –, de Christ mindig is az érzelmei irányították, sosem volt kiszámítható, szerintem inkább ő jelenti a nagyobb veszélyt. Mindig is hajthatatlan volt, forrófejű. Sosincs terve, spontán csinál mindent, ellentétben Erickel, vagy akár Jamesszel, ők mindig terveznek, Chris improvizál, ezért is nehéz kiszámítani a következő lépését. Jó lenne tudni, hogy kihez köti erősebb hűség, a démonhoz, vagy az öccséhez.
    Ezek után egyedül hagyta a két lányt a konyhában. Lisa utána nézett egy darabig, nem igazán értette, hogy most Jason tényleg óva intette-e, vagy rosszul értelmezte a dolgokat. Érdekes volt hallani a fiú álláspontját, főleg, hogy eddig szinte semmit se beszéltek, és alig volt itthon, mégis teljesen képben volt a történtekkel kapcsolatban. Mindig ijesztőnek tartotta, a közelében valahogy mindig nyugtalan volt, most mégis jó tanácsokkal látta el. A maga módján, de segíteni próbált. Mindketten a gondolataikba merültek, és kínos csend telepedett rájuk, amit csak percek múlva Rosie tört meg.
– Na, és megnézted a ruhát? – kérdezte vidáman, de az arcán csak egy erőltetett mosoly jelent meg. Lisa felsóhajtott mielőtt válaszolt, és a lány felé fordult.
– Az volt ráírva, hogy estére – mosolyodott el.
– Nem nézted meg? – kérdezte elkerekedett szemekkel. – Az nagyon jó, így az őszinte reakciódat láthatom majd – tapsolt párat boldogan, majd felugrott a székről, és kirohant a konyhából, de még visszaszólt. – Akkor most már ne is nézd meg estig – aztán elnyelte őt az emelet, és Lisa nem látta, hogy hová is szalad. Megakarta kérdezni, hogy hol vannak a többiek, de így már nem volt rá esélye. Végül inkább megreggelizett, bár a történtek után nem volt sok kedve enni, meg úgy egyáltalán bármihez is, aztán pedig felment. Először a szobájába akart menni, de észrevette, hogy Rosie ajtaja nyitva van, bekopogott, majd belépett. A lány az asztalánál ült és rajzolt valamit.
– Zavarok? – kérdezte.
– Nem, gyere csak – intett fel sem nézve a művéből, fekete grafitja csak úgy siklott a papíron. Lisa kicsit kellemetlenül érezte magát, feszengve nézelődött a szobában. A laptop most kikapcsolva feküdt az ágyon, mellette a lány mobilja, és egy kard összecsukott állapotban. Az asztalon, amin a lány rajzolt, sok-sok rajzlap, grafitok, sokat használt festékek, különböző fajtájúak, szén ceruzák, színesek, tollak, szóval mindenféle rajzhoz szükséges dolgok voltak. A szobában még mindig a bordó, és a fehér szín uralkodott. Bő tíz perccel később a másik lány letette a ceruzát, és az orra alá dugta a lapot.
– Mit gondolsz? – kérdezte izgatottan. Lisa saját magát látta maga előtt, az arcképét. Csak ő volt a papíron, grafitrajz volt, szépen árnyékolva. Ügyes volt, élethű, és gyönyörű. Fel lehetett ismerni, sőt nagyon is tökéletes volt, akár egy fénykép.
– Nagyon szép – mondta ámuldozva.
– Általában ruhaterveket rajzolok, de minden barátomról csináltam már egyet. Gondoltam, rólad is – vonta meg a vállát szerényen. Lisa visszanyújtotta neki a lapot, de nem vette el. – Megtarthatod, ha akarod.
– Ó, oké – ejtette az ölébe a kezeit a lány. – Hol vannak a többiek? – kérdezte témát váltva. Lenyűgözte a kép, de valahogy feszélyezte is, nem akart már róla beszélni.
– Eric és Alex Stephnek segítenek a butikban – válaszolt Rosie mosolyogva.
– Ruhákat árulnak? – nézett rá furán Lisa.
– Nem – nevetett fel. – Ma jött meg az áru, és segítenek bevinni a nehéz dobozokat, mindig szívesen segítenek.
– Így már értem – mosolygott Lisa. – Miért van az, hogy Josh semmi normális munkát nem végez? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy még sosem hallotta, hogy mit dolgozhat a családfő.
– Ő a Tanácsnak dolgozik. Ez így szokott lenni – magyarázta Rosie. – Általában csak az egyik szülő marad vadásznak, a másiknak a Tanács szerez valami munkát, olyat amilyet szeretne, így van bevétele mind a családoknak, mind a Tanácsnak. Rendőrtől, a butik tulajdonoson át, a brókerig minden van nálunk. Hasznos is, mert így állandóan szemmel tarthatjuk az embereket, és megtudhatjuk, ha sejtenek valamit. De igazából sosem hagyhatod el ezt a világot, Stephanie is ugyanúgy edz, hogyha esetleg szükség lenne rá segíteni tudjon, ez az elsődleges feladatunk, de elegen vagyunk, hogy tudjuk teljesíteni, így nem gond, ha páran mást is dolgoznak.
– Érdekes – suttogta Lisa maga elé. – Te mit szeretnél majd?
– Az sok mindenen múlik, de általában a család állapodik meg ebben. Az én szüleim nem voltak Tanács tagok, így nem kell nekem sem annak lennem. Gondolom, divattervező leszek – rántotta meg ismét a vállát.
– Nem zavar, ha itt kell hagynod ezt a világot? – érdeklődött tovább a lány, és előrébb dőlt az ágyon, amin ült.
– Nem igazán – bizonytalankodott Rosie. – Nem vagyok Eric, vagy Felisz, nekik ez az életük, nekem nem – Lisa összeráncolt a homlokát, annyira figyelt a lányra. Mindent tudni akart ezzel a világgal kapcsolatban, Erickel kapcsolatban. – Felisz fiús, mindig is ezt akarta, alig várja, hogy rendes küldetéseket kapjon, ne csak azt, ami éppen marad. Nagyon jó nyomkövető, és jól is vív. Eric mindenben jó, vívás, íjászat, nyomkövetés, és ilyenek. Szóval tuti ezt az életet választja majd. Én jól lövök, de nem igazán érdekel, Alex megy a Tanácsba, Jason meg... hát maga sem tudja még.
– Alex megy a Tanácsba? – kérdezte Lisa. – Hogyhogy nem Jason?
– Ő visszautasította, és mivel csak férfi mehet, kivétel, ha a családba csak lány gyermek van, így Alexnek muszáj lesz.
– És ha senki nem akar menni? – Lisa Rosiera nézett, aki gondolkodott egy darabig a válaszon.
– Hát olyan azt hiszem még nem volt – vakargatta a tarkóját a lány. – Nem tudom, akkor mit csinálnak, tippem sincs.
– És Eric? Ő gyűlöli a Tanácsot – morfondírozott tovább Lisa.
– Na, igen. Lehet, hogy hamarosan megtudjuk, mi van, ha senki nem akar az első családokból tag lenni – mondta gondterhelten Rosie, de ezzel le is zárták ezt a témát, és nem foglalkoztak többet a Tanáccsal. Jó ideig beszélgettek még mindenféle dolgokról, semmi fontosról, csak átlagos témákról egészen addig, amíg ki nem nyílt odalenn a bejárati ajtó. Beszélgetés hangzott fel, de olyan halkan, hogy nem lehetett kivenni, majd egyszer csak Alex elordította magát:
– Hahó! Merre vagytok?
– Itt, fenn – kiabált vissza Rosie mosolyogva. Aztán két alak felcsörtetett a lépcsőn, és bejöttek a még mindig nyitott ajtón.
– Sziasztok! – köszönt Eric mosolyogva. Egy sima fehér felső volt rajta, sötét farmer, fekete tornacsuka, és egy pilóta fazonú napszemüveg volt a pólójába tűzve. Szőke haja nem volt beállítva, kicsit a szemébe lógott, nem volt kócosan össze-vissza, kezdet lenőni, így most az egyszer nem volt tökéletes a külseje, vagy legalábbis nem volt annyira tökéletes.
– Te meg akarsz halni, kislány? – borzolta meg Alex Lisa haját nevetve.
– Miért is? – kérdezett vissza értetlenül, visszaigazította a szemébe lógó tincseket.
– Felhergeled a húgom – mosolygott elismerően. – Nem okos húzás, ha csak nem akarsz idő előtt a föld alá kerülni egy kényelmes kis koporsóba.
– Már mindenki tudja? – tárta szét a karját értetlenül. Eric bocsánatkérően mosolygott rá.
– Felisz, ha mérges, azt mindenki tudja – felelte. – Mindenkinek elmondja. Ő ilyen.
– Csodás! – fújtatott Lisa. – Ennyit a szólásszabadságról – a fiúk felnevettek, és mindketten megrázták a fejüket.
– Felisznek, és Rosienak mindig a kedvében kell járni, vagy lesz ne mulass – röhögött Alex, és színpadiasan térdre esett a vörös hajú lány előtt.
– Hé! – lázadt fel Rosie a nevét hallva, és a fiúhoz vágott egy párnát.
– Most hol van? – kérdezte Lisa, mit sem törődve azzal a kettővel, akik piszkálták egymást.
– A butikba ment, ott duzzog – vonta meg a vállát Eric. – Ne is törődj vele, majd túl lesz a dolgon.
– Nem is hallattuk, amikor elment – gondolkodott el a másik lány, és végignézett a társaságon.
– Na, és ti mit csináltok? – terelte a témát a szőke fiú.
– Beszélgetünk, semmi különös – vonta meg a vállát, Rosie pedig kikapta a kezéből a rajzot, és a srác kezébe nyomta, majd hátradőlt a székén elégedetten. Lisa viszont ijedten figyelte a jelenetet, kíváncsi volt Eric reakciójára, de annak az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Továbbra is mosolygott, és a szeme is csillogott, csak úgy, mint eddig, jó póker játékos lenne, sajnos. Tűkön ülve keresett bármiféle reakciót, de nem járt sikerrel, csak akkor tudta meg, mit gondol, amikor megszólalt végre.
– Egészen jó lett – mosolygott Eric a húgára. – Bár nem tökéletes. Lisa arca kicsit keskenyebb, a szemei viszont nagyobbak. Amúgy tökéletes – mondta ezt el mind úgy, hogy össze sem hasonlította a rajzot Lisa arcával. A lány gyomrába pillangók keltek életre, amikor erre rájött, és akaratlanul is egy óriási mosoly terült szét az arcán. Eric felé fordult, és a szemébe nézett. Egy pillanatig tartották a szemkontaktust, de aztán a fiú megmozdult, visszaadta neki a rajzot, és nem nézett többet a lányra.
– Képzeld Rosie – fordult a megszólított felé –, nagyon furcsa dolog történt ma velem,  Stephanie reggel azzal fogadott, hogy próbáljak fel egy öltönyt.
– Ne, tényleg? – kérdezett vissza a lány tökéletesen játszva a meglepetett.
– Engem is totál letaglózott – felelt Eric szintén megcsillogtatva színészi képességeit.
– Azt elhiszem – bólogatott a vörös egyetértően, aztán végül mindkettőjükből egyszerre tört ki a nevetés.
– Amúgy a ne vegyél nekem öltöny melyik részét nem értetted, mond? – szegezte Rosienak a kérdés, és megborzolta a haját.
– Hát a ne-t természetesen – felelt lazán, meg se igazítva a frizuráját, mire mindannyian elnevették magukat.

٭

Chris felment az emeletre a szobájába, nem volt kedve most senkihez, és semmihez, csak a magányhoz, egyedül akart lenni.  De amint belépett az ajtón, tudta, hogy nincs egyedül, megérezte, hogy valaki még van a helyiségben. Már nyúlt a kardjáért, amikor felkapcsolódott a régi éjjeli asztalon álló lámpa, halvány, gyenge derengésbe vonva a szobát. Az ágyában, a takarója alatt Vicktorie feküdt, és csábosan mosolygott rá hiányos öltözetben.
– Mit akarsz itt? – kérdezte fagyosan a fiú.
– Van egy befejezetlen ügyünk – válaszolt kedvesen, és fentebb emelkedett az ágyon –, legutóbb csúnyán elhajtottál, és még nem bocsátottam meg. Engesztelj ki! – nyúlt ki, és lerántotta magához a fiút az ágyra.
– Hagyj most engem békén – szedte le magáról a lány kezeit Chris, fel akart állni, de Vicktorie a mellkasára könyökölt. Nehézen, de be kellett látnia, hogy a vámpírok testi ereje még mindig meghaladja a halandókét, de még az övékét is, ha kordában tartják az érzelmeiket, nincs náluk erősebb.
– Miért vagy ilyen elutasító velem szemben mostanában? – kérdezte Vick szomorúan, és a mellkasát simogatta az ingen át. – Már nem tetszem?
– Még mindig gyönyörű vagy, ezt te is tudod... – simított végig az arcán a fiú, miközben mélyen a szemébe nézett. Vicktorie megcsókolta belefojtva a szót, nem foglalkozott az ingével, egy határozott mozdulattal széttépte, a gombok egytől-egyig leszakadtak róla és a földön gurultak szét. Azonnal a fiú szabad, kidolgozott mellkasán simított végig a tenyerén, és a keze hamar lentebb kalandozott. Chris felnyögött, de eltolta magától, egy pillanatig egymás szemébe néztek, majd a vámpír ismét meg akarta csókolni.
– Várj! Nem hagytad, hogy befejezzem – állította meg a vadász. – Gyönyörű vagy, de nekem már nem elég.
    Kihasználta a vámpír döbbenetét, és lelökte magáról, felé kerekedett, és lefogta. Vicktorie felmordult, és megpróbálta kiszabadítani magát, Chrisnek minden erejére szüksége volt, hogy kordában tartsa.
– Eressz! – sziszegte. – Eressz vagy megöllek – kibújtak a fogai, de nem rémítették meg a fiút, sokszor látta már őket, jól tudta, mire képesek.
– Ha akarnál se tudnál megölni, édesem – vigyorgott le rá Chris gúnyosan.
– Próbáljuk ki! – morogta Vick, és tovább rángatta a karját.
– Lenyugodnál végre? – szólt rá határozottan, a lány pedig lefagyott, a fogai normális méretűre zsugorodtak, és félve nézett fel rá. Ritkán hallotta ilyen parancsolónak. – Akkor elengedlek – a csuklóin enyhült a szorítás, majd leszállt róla, ő pedig felült az ágyban. Nem estek újra egymásnak, de mindketten figyelték a másik minden apró mozdulatát.
– Nem vagyok elég? Mégis mióta? – masszírozta a  csuklóját a vámpír. – Ki kellene? Az öcséd barátnője?
– Lisa? – kerekedtek el Chris szemei. – Ugyan kérlek.
– Akkor nem fogod bánni, ha Jamesnek tervei vannak vele, igaz? – kérdezte Vicktorie megjátszott ártatlansággal.
– Miről beszélsz? Mit akar tőle James? – kérdezte sietve a vadász, Vick hosszan nézett a szemébe, mielőtt belekezdet volna a mondandójába.