20. fejezet

Sziasztok!:)

Megérkezett a 20. fejezet is. Most az Eric-Lisa szálat visszük egy kicsit tovább a múltkori Chris után. Remélem, tetszeni fog:)
Jó olvasást!

Puszi:)

20. fejezet

    Lisa ijedten eresztette el a vállát. Tudta, hogy nem kellene így kimutatni az érzéseit, de nem tehetett róla, teljesen letaglózta ez a fordulat. Eric arcát figyelte, miközben próbálta rendezni a saját vonásait. Fájdalom, és bánat keveredett a fiú barna szemeiben. Szívfacsaró fájdalom, ami miatta van, amiatt, ahogy reagált.
– Nem kellett volna elmondanom – suttogta meggyötörten.
– Nem. Én… én csak… – dadogta Lisa.
– Gondolhattam volna, hogy ennyire elborzaszt – rázta a fejét Eric lemondóan.
    Ellépett a lánytól, pár lépéssel arrébb háttal állt meg neki. Tapintható volt a feszültség a szobában. Tökéletesen egyenes háttal állt előtte, fejét oldalra fordította, ajkait vékony vonallá préselte, ádámcsutkája fel-lejárt, amíg gondolkozott, majd ökölbe szorította a kezeit, az ujjai egészen elfehéredtek.
– Nem tehettem mást – suttogta hirtelen, és újra a lány felé fordult. – Nem volt más választásom – a hangja már szinte könyörgő volt. Vágyta, hogy higgyen neki.
    Lisa a tette ellenére szánni kezdte a fiút. Nem mutatott megbánást, csak színtiszta fájdalmat, nem is próbálta leplezni ezt az érzelmet. Csak nézte a lányt, mint aki engedélyre vár. Nem megbocsájtásra, csak engedélyre. Engedélyre, hogy beavathassa a titkába. Egy titokba, amit mélyen eltemetett magába, és most fájdalmas előásni. Egy titokba, ami megváltoztathat mindent, s mindenkit. Egy titokba, amit talán senki sem tud a testvéreken kívül. Eric arca teljesen megváltozott. Még az előbbi gondterheltnél is szívszorítóbb volt, így látni őt, megtörten, meggyötörten, reményvesztetten. Érezte, hogy teljes valójában remeg. Rettegett. Rettegett, attól, amit most megtudhat Ericről. Talán megváltozhat köztük pár dolgot, de egyet érzett, és ez adott erőt feltenni a következő kérdést, azt, hogy az érzésein a fiú iránt semmi sem tud változtatni, egyáltalán semmi.
– Mi történt? – kérdezte Lisa rekedten.
Kiszáradt a szája, benedvesítette az ajkait, de nem sokat segített. Még mindig ijedt nyuszinak érezte magát a fiú előtt állva. Eric lenézett rá, pár pillanatig fürkésző tekintettel vizslatta a lány arcát. Felemelte a kezét, és végig simított rajta, a forró bőre perzselte Lisáét. Az álláig vezette a kezét, majd vissza. Egy kósza tincset, ami a szemébe lógott, igazított a lány füle mögé.
Lisa megragadta a kezét, és a két tenyerébe vette, rázárta az ujjait, majd a fiúra nézett. Próbált a szemébe nézni, de Eric csak a kezeiket nézte. Majd szépen lassan a lányra emelte a tekintetét.
– Nem fogsz meggyűlölni? – kérdezte.
– Soha – suttogta a lány. – Nem tudsz olyat mondani, amiért meggyűlölnélek. 
    Eric mélyet sóhajtott, mielőtt újra megszólalt. Látszott rajta, hogy még mindig nem szívesen teszi, de már elhatározta magát.
– Emlékszel arra, amit meséltem? – kérdezte. – Arra, hogy hogyan vitte el Saiker Christ? Hogy hogyan választott szét minket?
– Igen – bólintott Lisa.
– Nos, az igaz volt – folytatta a fiú. – Az teljesen úgy történt, ahogy meséltem. Aztán újra építettük a házunkat – végig nézett a falakon. Szeretett csillogott a szemében, ahogy a plafonra emelte a tekintetét.
– Ez az? – kérdezte Lisa döbbenten, Eric aprót bólintott, majd folytatta.
– Szinte ugyanolyan, mint a régi volt, csak kicsit kibővítettük azóta. Itt születtem, és itt nőttem fel. Miután apa meghalt Joshék lettek a felelősek értem, így az ő tulajdonuk.
    Hátrább lépett, kihúzta a kezét a lányéból, majd leült a padlóra, Lisa pedig mellé telepedett. A fiút figyelte, de az nem volt hajlandó ránézni.
– Szóval, fél évvel azután, hogy leégett a régi ház, Chris és Saiker visszatért. Miután anya meghalt nem sokat beszéltem az apámmal, már akkor megromlott a kapcsolatunk, amikor engem választott a bátyám helyett. Nem engem kellett volna… tévedett – suttogta meggyötörten. Lisa újra a kezébe fogta a fiúét, de Eric semmit se reagált a gesztusra.
– Az egyik este csak úgy megjelentek a lakásban – folytatta.
    Sötét éjszaka volt, a szél durván csavarta odakint a fákat. A nagy ház ablakai be-berezdültek, a teraszon a szélcsengő ideges dallamot játszott. Valahol a távolban villámok cikáztak végig az égen, fényük besütött a gyerekszobába. Közeledett a vihar.
    A szőke kisfiú eddig az eltűnt bátyja ágyán feküdt, de amikor már dördülés is csatlakozott a viharhoz kiszaladt a szobából. A nappaliban az apja elbóbiskolt a tv előtt. A viharra sem ébredt fel, pedig a hangos csattanások egyre közelebbről jöttek. A kisfiú megtorpant. Az apja fáradt volt és megviselt már hetek óta, ő viszont valami rosszat sejtett. Maga sem tudta, mi lehet, de érezte, hogy nem csak egy egyszerű vihar közeledik.
    Az apjához lépett, hogy felébressze. Megrázta a vállát, és szólongatta. Hirtelen kinyíltak a szemei, és a fiára fókuszált.
– Baj van? – kérdezte.
– Nem tudom – mondta a szőke kisfiú. – Olyan rossz előérzetem van.
– Csak a vihar miatt – nyugtatta az apa. – Nem lesz semmi gond, hamar elvonul, próbálj meg elaludni.
    A kisfiú megfordult, hogy visszainduljon a szobájába, bár egyáltalán nem nyugtatták meg az apja szavai. De egy újabb dörgés után egy fekete emberi alak rajzolódott ki az ablaknál a villám fényénél. Előtte pedig egy fiatal fiú állt. Fekete haja volt, és kék szeme. Kicsit megnőtt ugyan az utolsó találkozásuk óta, de így is felismerte benne a testvérét. 
    Az apa felpattant a kanapéról, a fiát pedig óvatosan az egyik fotel mögé lökte, hogy ott rejtőzzön el.
– Tudod a dolgod Christopher – nézett rá a démon az előtte álló fiúra, aki bólintott, és elővette a kardját. A fekete fegyver élettelen derengésbe vonta a gazdája fiatal vonásait. Gyermek volt még, de kék szemeiben düh szikrázott és fájdalom. Sértett volt, megbántott.
    A másik fiú a fotel mögött reszketett félelmében. A karfa alatt nézte, ahogy a bátyja az apjuk felé közeledik. A felnőtt férfi szemében szomorúság, és csalódottság ült, egy pillanatig habozott, majd ő is kardot rántott.
– Mit tettél a fiammal? – kérdezte vádlón.
– Lehetőséget adtam neki, valamit, amit te sosem, mert nem volt kiválasztott – felelte gúnyosan a démon.
    A kisfiú a fotel mögött jobban szemügyre vette a démont. Ijesztően magas volt, és erős. Nagydarab férfire emlékeztetett, csak éjfekete szeme nem illet az összhangba, elvette az emberségét. Markáns arca volt, erőteljes vonásokkal. Nem volt egy szépség, sőt kifejezetten ijesztő. Barna haja volt, bozontos szemöldöke. Éles mosolya, amivel a bátyjára nézett, sokkal inkább vicsor volt, mint kedves, szeretetteljes gesztus.
    Chris felemelte a kardját, és lecsapott. Az apjuk eleinte csak védekezett, de egyre biztosabb lett benne, hogy a fia meghalt, és ez csak egy szörnyeteg, az ő alakjában. A másik fia jutott eszébe, akit meg kell védenie, akinek már csak ő maradt, és visszatámadott.
    Meglepte az ellenfelét, de az gyorsan reagált, és ügyesen védte ki a döféseket. Olyan mozdulatokat is használt, amiket ő tanított Ericnek. Pedig Chris csak nézhette az edzéseket, sosem vehetett részt bennük. Egy pillanatra megint elbizonytalanodott, a fiú ki is használta ezt, és megsebesítette. Fájdalom nyilallt a jobb karjába, de nem törődött vele.
    Egy erős lökéssel hátra lökte a fiát, aki elterült a padlón, a kardja az öccse foteléhez csúszott. Találkozott a tekintetük. Fájdalmas és ijedt őzike szemekre emlékeztette a szőke kisfiú pillantása. Ericnek könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszanyelni, de nem sikerült neki.
– Semmi baj! – suttogta neki hangtalanul, majd gúnyosan elmosolyodott, ahogy az apjára nézett.
Felemelte a kardját, és lecsapni készült. A démon egy szót sem szólt, csak kíváncsian várta a fejleményeket. Ez volt nála mindig is a teszt, ha nem élik túl, nem is lettek volna érdemesek a támogatására.
    De a csapást nem vihette be. A kisebb fiú előugrott a fotel mögül, és elkapta az apjuk csuklóját.
– Ne! – kiáltotta. – Nem teheted.
    Könnyek csorogtak végig az arcán, az ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította az apja karját. Könyörgő szemekkel nézett a férfire, aki egy pillanatra ellágyult, és lentebb eresztette a kardját.
– Eric – suttogta –, ezt te nem értheted, ő már nem a bátyád.
– De igen! – ellenkezett.
– Ez egy szörnyeteg – kiáltotta, és durván ellökte a fiát az útból.
    Felemelte a kardját, lecsapni készült újból, de a mellkasában először tompa, majd egyre erősödő fájdalmat érzett. Lenézett, és egy fekete pengét pillantott meg. A hegye átszúrta a mellkasát, éppen a szíve közepén. Esetlenül megfordult, közben elejtette a kardját, szembenézett a kisebbik fiával. Eric már nem sírt. Ugyan ijedten tágultak ki a pupillái, de nem ejtett könnyeket, csak az apja mellkasából kiálló fegyvert figyelte. Nézte a tettét, és már nem tudott sírni. Hátrább lépett, de az apja megragadta a vállát, és térdre esett előtte.
– Sajnálom – mondta a fiú.
– Fiam… – suttogta, és a szemébe nézett.
    De elhagyta az ereje, és nem tudta befejezni, Ericnek kellett megtartani, lassan lefektette a padlóra, majd lecsukta a szemét. Az ő keze által halt meg az apja.
    Chris még mindig döbbenten feküdt a padlón. A halott apjuk, és az öccse között járt idegesen a pillantása, majd odakúszott Erichez. Ő is megsérült, megsebesítette az apja az összecsapásuk közben. Vérzett a combja, de ezenkívül nem történt semmi komoly baja. Átölelte az öccsét, a kisfiú a vállába fúrta az arcát, és újra sírni kezdet.
    Majd a démonra emelte a tekintetét, aki összeráncolt szemöldökkel a gondolataiba merült, nem is nézett a testvérekre. Észrevette, hogy figyelik, találkozott a pillantása a kék szemekkel, majd megszólalt. – Gyere Christopher! – intett a fiúnak, miután a fejére helyezte a csuklyáját. – Megyünk.
    Eric maga elé bámult, magával ragadták az emlékei. Mintha most is ugyanaz a sebezhető kisfiú lenne, mint akkor volt. Lisa szinte látta maga előtt az egész történetet. Megelevenedett előtte kis Chris és a kis Eric, de még a démont is látta. Különös módon emlékeztette valakire, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy kire. Pont úgy, mint az álombéli angyal, aki ismerős volt neki, csak nem tudta honnan. Már-már ijesztő volt ez, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, és a fiút látta újra. Hiszen csak a képzelete játszott vele.
– Igazából fogalmam sincs miért hagyott életben – suttogta Eric. – Arra sem emlékszem, hogy mi történt aztán. A következő emlékem az, amint egy kórházfélében felébredek. Egy kórház nephilimeknek.
    Lisa még mindig fogta a kezét, és most a fiú finoman megszorította azt, de még mindig nem nézett rá, csak előre.
– Két hónapig egy árva szót sem szedtek ki belőlem – folytatta. – Semmit. Brieceék jártak be hozzám csak, hiszen nem maradt senkim, aki megtehette, hogy meglátogat. Ismertem őket, mert apa barátai voltak. Mindig behozta hozzám a fiát, aki állandóan beszélt, egy pillanatra sem fogta be – mondta szinte már nevetve – és Alexet egyáltalán nem zavarta, hogy nem érdekelt. Úgy csinált, mintha normális gyerek lennék, aki játszik, rendesen eszik, és beszél vele – nevetve rázta meg a fejét. – Megkedveltem, de sosem mondhattam neki, ugyanis nem állt szándékomban újra beszélni. Tudtam, ha megszólalok, el kell mondanom, mi történt azon az estén.
– De akkor hogy lehet, hogy most itt vagy? – kérdezte Lisa, egy pillanatra a lányra nézett, és aztán válaszolt.
– Chris valahogy megtudta, mi van velem. Sosem kérdeztem, honnan. Belopódzott a kórterembe az egyik este, nem volt tőle kis teljesítmény – újra elmosolyodott, mint aki szép, idilli emlékekre gondol vissza. – Megkért, hogy újra beszéljek. De azt is elmondta, mit mondjak, hogy ne az igazat, akkor még nem igazán értettem, hogy mi ennek a súlya a bátyámra nézve. Kérdeztem, hogy nem lesz-e baja, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, és én hittem neki. Most pedig már annyi a hazugság, hogy fogalmam sincs, hogyan lábaljak ki belőle.
– És Chris mondott még valamit? – kérdezte Lisa kíváncsian. Eric ránézett megint, és elmosolyodott.
– Egész este maradt – most már neki beszélt, nem csak úgy el mellette, mintha ott se lenne. – Igaz, még az előtt lelépett, hogy jöttek volna hozzám, de maradt, és akkor nekem csak ez számított.
    Lisa szívét melengette a testvérek összetartása, ez olyasféle kapcsolat volt, amit igazán sosem érthetett. Elképzelhetett, de nem érthetett, és nem élhetett meg.
– Rávett, hogy beszéljek. Kicsit nehezen indult be újra, de vele már egész könnyű volt a reggel közeledtével. Először olyan távolinak, másnak tűnt a hangom, mintha nem is én lennék – Lisa érezte, hogy mosolyog, még hozzá óriási boldog mosoly ült ki az arcára. Kicsit dilisnek érezte magát, de cseppet sem zavarta. – Aztán eljött minden este. Pár napra rá már Alexnek is megszólaltam…
– Hagy tippeljek! – mondta Lisa. – Nagyot nézett.
– Sosem felejtem el az arcát – nevetett fel Eric.
– Olyan jó lett volna látni – sóhajtott a lány nevetve.
– Aztán kirohant, és azt kiáltozta, hogy: Megszólalt! Megszólalt! – mesélte tovább a fiú. – De aztán mérges lett rám, mert megszívattam, eleinte csak neki voltam hajlandó beszélni, ha más is bent volt vele, nem mertem, aztán meg nem akartam, vicces volt a pukkadozó képe.
    Lisa csak nevetett, és nevetett. A szomorú történet egészen kedves, és szívmelengető lett a végére. Elképzelni a fiatal fiúkat, ahogy Eric játszik Alexszel, ahogy Chris meglátogatja az öccsét esténként. Erről ugrott be neki, egyszer csak kijött a kórházból, és aztán?
– És aztán mi lett? – kérdezte. – Aztán, hogy kijöttél?
– Miután Alex után, megnyíltam a húgának, Felisznek, majd a szülőknek is, elhoztak. Először hozzájuk, majd hogy én otthon legyek, elköltöztünk ide – magyarázta Eric. – Az utolsó kórházi estémen Chris elbúcsúzott. Azt mondta, látjuk még egymást, de nem tudja megmondani nekem, hogy mikor. Ez újra szomorúvá tett, de közben valahol belül izgatottan vártam, hogy újra lássam a világot, és Alexéket is nagyon megkedveltem.
    Felsóhajtott, és végigsimított Lisa arcán. Megint a szemébe lógott egy kósza tincs, amit a fiú ismét a helyére igazított, a füle mögé.
– Nem is ítélsz el? – kérdezte komolyabban.
– A bátyád választottad, így volt a helyes, azt hiszem – suttogta a lány, bár nem túl magabiztosan. – Én is a testvérem választottam volna, ha lenne. Hiszen ő nem tehet semmiről, ahogy te sem.
    Eric elmosolyodott, és jókedv csillogott a szemeiben. A keze még mindig a lány arcán pihent. Forró volt az érintése, perzselte a bőrét, az összes idegszálával a fiúra figyelt, de a hosszú érintkezéstől kezdet zavarba jönni. Érezte, ahogy pirul a bőre, miközben Eric szemeiről, az ajkaira vándorolt a tekintete, viszont ekkor elmúlt a varázs, mert a fiú megszólalt.
– Meddig bujkálsz még? – kérdezte pimaszul vigyorogva, és az ajtó felé nézett, ahol Alex feje jelent meg.
– Csak nem akartam megzavarni ezt a meghitt pillanatot – nevetett a fiú, és belépett.
    Szürkéskék szemei most is, mint mindig csibészesen fénylettek, és huncut mosoly húzódott az arcán. Barna haja viszonylag jól fésült volt, nem zselézte be. Minden bizonnyal lezuhanyozott, ugyanis kicsit még vizes volt. Lecserélte a véres pólóját, egy szürke felsőt viselt, piros felirattal, ami azt kívánta hirdetni, hogy a viselője még hatvan év múlva is profi lepedőakrobata lesz, alatta pedig két pálcika ember volt félreérthetetlen pózban.
– Látom rosszkor jöttem, Eric már a felsőjét is elvesztette – vigyorgott. – Távozzak?
– Nem kell Alex – fordult felé Lisa –, csak vigasztalódtam Erickel, de most, hogy itt vagy mindjárt más minden.
– Ezt jó hallani, drágaságom. Már megijedtem, hogy lecserélsz – vigyorgott továbbra is 1000 wattos mosollyal, és leült Lisa másik oldalára.
– Hogy vagy? – kérdezte Eric a legjobb barátját.
– Összefoltoztak – rántotta meg a vállát. – Majdcsak megmaradok.
    Alex magára mutatott, majd Lisára, és Ericre nézett, a fiú bólintott. A lány pedig értetlenül kapta a pillantását az egyikről a másikra.
– Nincs több titok – mondta Eric.
– Nincs több titok? – ismételte Alex kérdő hangsúllyal. – Mi van? Mármint teljesen nincs? Mindent tud? Minden mindent? – Eric folyamatosan bólogatott a barátja esztelen kérdéseire válaszolván.
– Amit csak akar, megtudhat – mondta.
– Okééé – válaszolt Alex elgondolkozva. – Nézzük csak… Nem szeretem az avokádót, és a babot. Rém poénos vagyok, és imádnivaló, de ezekre gondolom már rájöttél. Ó, és a legfontosabb nem vagyok egoista – vigyorgott a lányra.
– Hát persze, egy kicsit sem – rázta meg a fejét rosszallóan Lisa.
– Szóval viccet félretéve – folytatta Alex tőle szokatlan komolysággal –, James ittléte nagyon aggaszt.
– Nemcsak téged – sóhajtott Eric, és nyújtózott egyet.
– Nem akarom megsérteni a bátyád önbecsülését a kételkedésemmel, de mit akar csinálni? – kérdezte a másik fiú.
– Nem tudom – válaszolt. – Nem mondta el, én pedig nem látom előre, mit tervez. De James a legrosszabb ami jöhetett, Saiker után igazán már csak ő hiányzott…