Befejezett történet!

2016. június 12., vasárnap

19. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet. Köszönöm annak a pár embernek, aki megtisztel a visszajelzéssel, csak miattuk került fel.
Jó olvasást!

Puszi:)
19. fejezet
Ifaril azt mondta, hogy rendbe fog jönni, csak meg kell várniuk, amíg felébred. Most ott ült a bátyja mellett, aki a kanapén feküdt, mintha aludna. Akármennyire mérges is volt rá, aggódott érte. Mikor visszaértek az angyal éppen mellette állt és csinált valamit, levette róla a rontást, amit Saiker rárakott a vére segítségével, majd megsemmisítette a fiolát. Azóta Chris nem ébredt fel, pedig ez már több órája volt, ő pedig egyre idegesebb lett. Ifaril elment, de kérte őket, hogy szóljanak, ha szükség lenne rá.
Ahogy ott ült mellette a tenyerébe temette az arcát és az ujjai között kémlelte a bátyja arcát. Mindig úgy gondolta, hogy nem hasonlítanak, hiszen egyikőjük jobban az apjuk volt, a másik inkább az anyjuk. De azért fel tudta fedezni Chris arcában a saját, ismerős vonásait is. Az orruk formája, a szemöldökük és az álluk vonala is ugyanolyan volt.
Először azt hitte, csak képzelte, hogy a bátyja szempillái megremegtek, de aztán ki is nyitotta a szemét, majd oldalra nézett, pont rá, és felült.
– Jól vagy? – elcsuklott a hangja, ahogy megszólalt, Chris csak bólintott. – Majd beszélnünk kell! – kezdet el szedelődzködni, nem akart sokáig a bátyja mellett maradni, hiszen még mindig haragudott rá. 
– Beszélhetünk, jól vagyok – felelte rekedten, és megköszörülte a torkát. Eric nézte egy darabig, tényleg úgy tűnt, mintha nem lenne semmi komoly baja, inkább csak fáradtnak tűnt.
– Hát jó – felállt és járkálni kezdet a szobában. – Beszéljünk!
Eric gondterhelten beletúrt a hajába, mielőtt újra megszólalt. Chris türelmesen várta a reakcióját, a kanapén ülve a térdén támaszkodott és az öccsét figyelte, megvárta még átgondolja a mondanivalóját.
– A többiek mind tudják – kijelentés volt, nem kérdés Chris mégis válaszolt.
– Igen, mert volt már ilyen. Mikor a kórházban voltál és nem voltál magadnál, akkor kezdődött. Ezért léptem le búcsú nélkül Vicktorie-val, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Azt hittem, hogy meg fogok halni, de nem így lett, nem ölt meg, csak legyengített, mint most is.
– De mi ez? Vagy hogy? – értetlenkedett az öccse. – És én... te... mikor...?
– Akartam elmondani? – fejezte be Chris. – Nem tudom, talán soha, lehet, hogy le akartam lépni, mielőtt rosszabbra fordul – vallotta be. –  Kisebb rosszullétekkel kezdődött legutóbb, ezért tudta rajtad kívül mindenki, mind láttak így vagy úgy vért felköhögni, aztán egyre rosszabb lett, majd rendbe jöttem. De hónapokig tartott, lassú folyamat volt, nem ilyen, ennyire gyorsan nem számítottam rá.
– Mi okozza? – nyelt nagyot Eric, Chris pedig lesütötte a szemét.
– A démonvér függőség, elvonási tünetek – felelte halkan. – Még Saiker börtönében voltam rendszeres megitatott a vérével, mert tudta, hogy mivel fog járni, ha valahogy kiszabadulnék.
– Akkor most már majd jobban leszel? – kérdezte és az ádámcsutkája idegesen mozgott le-fel.
– Azt hiszem – bólintott a vadász.
– Akkor tudod mit? Rohadj meg! Elegem van! – kelt ki magából Eric. – Az öcséd vagyok, mégis mintha idegen lennék. Mikor fogsz nekem mindent elmondani? Hány meglepetés vár még rám? 
– Eric – tápászkodott fel Chris nehézkesen. – Nem akartam, hogy aggódj!
– Csak leléptél meghalni, mert nem akartad, hogy aggódjak? – kérdezte döbbenten.
– Bőven elég volt, hogy a függőségről tudtál, nem kellett még az, hogy tudd valószínűleg meg fog ölni. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy szemétnek tartasz, aki lelépett, mintha tudod az igazságot, óvni próbáltalak.
– Hát sikerült – felelt ridegen, gúnyosan. – Tudod, még az is jobb lett volna, ha azt tudom, hogy meghaltál, minthogy semmit. Mert ennyit tudtam rólad, az égvilágon semmit, sem hogy élsz, sem hogy halott vagy, hogy buddhistának álltál vagy akármit, a rohadt életbe, legalább elbúcsúzhattál volna.
– Ha visszamegyek hozzád a kórházba, nem tudtam volna elmenni – vallotta be a bátyja.
– Pedig ennyivel tartoztál volna – Eric nem enyhült meg. Fagyosan nézett a testvérére, majd sarkon fordult és otthagyta. Egy nap alatt kétszer hagyta faképnél, most nem próbált utána menni.
Miután az öccse lelépett valaki felkapcsolta a villanyt, eddig csak egy asztali lámpa világított a szobában. Chris felnyögött a hirtelen fénytől, úgy érezte, mintha reflektort nyomtak volna az arcába, valaki felébredt a vitájukra.
– Hallom jól sikerült az ébredés – hatolt a fülébe Josh hangja, mire újra kinyitotta a szemét, de inkább nem reagált, nem lett volna értelme. Az idősödő nephilim egy pohár vizet tartott elé. – Hogy vagy?
– Soha jobban – felelt szarkasztikusan és az ajtó felé indult.
– Hová tervezel menni? – kérdezte a férfi.
– Vicktorie-hoz – vonta meg a vállát. – Szétrobban a fejem és már jó ideje nem aludtam.
– Így nem vezethetsz – felelte komolyan a férfi. – Balesetveszélyes!
– Nyugi, nem lesz bajom, voltam már rosszabb állapotban is. – Chris magabiztosnak tűnt, lehet, hogy rosszabb állapotban is motorozott már, csakhogy Josh ezt nem engedheti meg.
– Van egy plusz szobánk, ami megüresedett, én pedig szemmel akarlak tartani – érvelt az apuka.
– Nem akarok tiszteletlen vagy ilyesmi, de hidd el, nem akarod, hogy itt maradjak – próbált ellenkezni.
– Azt hagy döntsem el én – mosolygott rá kedvesen Josh. – Tudom, hogy nehéz, de hozzánk tartozol, a családom tagja vagy, akár akarod, akár nem, majd megszokod – indult el a férfi az emelet felé. – És ne próbálj meg lelépni, nem akarlak bezárni – szólt még vissza.
Chris felsóhajtott és visszaroskadt a kanapéra. Még mindig nem tartotta jó ötletnek. Egy házban az öccsével, akivel mostanában állandóan csak veszekednek, Rosie-val, akivel már így is bonyolultabb a kapcsolata, mint kellene, valamint Jasonnel, akivel bár jelenleg úgy tűnik, hogy sínen vannak a dolgok, de sosem lehet tudni, mi lesz. És mindezen kívül Vicktorie-t sem szívesen hagyja magára, de Joshnak is tartozik annyival, hogy ezt a viszonylag egyszerű kérést teljesíti.
Nem maradt sokáig egyedül, újabb látogatója akadt.
– Nem hittem, hogy megfogadod a tanácsát és maradsz – jegyezte meg Jason.
– Talán túlfáradt vagyok ellenkezni – mosolyodott el halványan és a fiúra nézett. Az ajtófélfának támaszkodott, a haja kócos volt, mint aki most kelt fel, fehér, bő felsőben volt és alsógatyában. Ő is egy pohár vizet tartott a kezében, de ő magának hozta.
– Nem hittem, hogy valaha is túlfáradt leszel hozzá – felelte.
– Csupa meglepetés vagyok – állt fel Chris ismét. – Mennyi az idő?
– Késő, lehet, hogy átaludtad az egész napot, de mégis rettentően fáradtnak tűnsz.
– Eric? – kérdezte aztán.
– Kivételesen a szobájában ment, és nem duzzog valahol, bár ami azt illeti fent biztosan azt csinálja – vonta meg a vállát a nephilim, Chris halvány mosollyal bólintott. – Megmutassam a szobát vagy odatalálsz?
– Megtalálom, kösz. – Jason biccentett, majd visszament a szobájába. Pár pillanattal később a vadász is utána indult. Persze, hogy megtalálta a szobát, surrant be ide, amikor Lisa itt aludt, hogy ellenőrizze. Az ágyneműt lecserélték feketére, határozottan készültek rá, hogy itt tölti az éjszakát. Egy darabig gondolkozott rajta, hogy letusol, de végül úgy döntött, hogy nincs hozzá ereje. Le sem vetkőzött, úgy ahogy volt ruhástól elterült az ágyon, amint lehunyta a szemét, el is aludt.


4 megjegyzés:

  1. Nagyon izgatott vagyok, már alig várom a folytatást!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon boldoggá tettél ezzel :)

      Törlés
  2. Ez viszonylag egy nyugisabb rész volt, de nagyon tetszett. Remélem a köviben történik egy kis izgalom, de ha nem, az se baj, úgy is elolvasom, és úgy is tetszeni fog. Rossz semmiképpen sem lehet. Várom a kövit sok szeretettel :) <3
    (Bocsi hogy ilyen későn írok, de szerintem mindegyik rész alá fogok írni, csak hogy tudd, hogy itt vagyok. Így nem kell félmed, egy kommented biztos lesz, de tutira biztos vagyok benne, hogy sokan olvassák, csak lusták kommentelni ;))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :) Harc terén a következő is nyugisabb lesz még. Semmi gond, hogy későn írtál, a lényeg, hogy írtál és nagyon jól esett :) Köszi :))

      Törlés