13. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Holnap nálunk lesz tanítás, sajnos, nem tudom, vannak-e sors társaim... Szóval nem leszek itthon, így inkább felteszem még most a fejezetet, hátha van olyan, aki otthon ülhet reggel és olvasnivalóra vágyik:D
Remélem, hogy tetszeni fog.
Jó olvasást!

Puszi!:)

13. fejezet

    Chris egy darabig nézte Lisa távolodó alakját. Csak figyelte, ahogy elsétál tőle, ahogy finoman és kecsesen lépked. Szinte már ő is lebegett, mint a legtöbb közéjük való. Máris kezd visszaváltozni, most, hogy a kő már hatástalan. Úgy változik, hogy észre sem veszi... ő nem, de mindenki más igen. Eddig is szép volt, de most kifejezetten gyönyörű, persze az emberi énje még mindig ott van, és ott is marad. Ezeket az éveket nem lehet majd kitörölni, bárhogy is próbálkozik. Talán nem is baj, ha marad benne egy kis emberi... gyarló emberi lélek.
– Ő lenne az? – szólt egy unott hang mögüle. Gyorsan hátrafordult, és előrántotta a kardját. – Most nem lehet, ezt te is tudod, majd legközelebb kerítünk rá lehetőséget, ne aggódj.
    Aki megszólította egy fiú volt. Hetykén támaszkodott a motornak, és végigmérte őt. Fekete göndör haja volt, nagyon sötét szinte fekete szemei, kissé olyan hatást keltett, főleg ha valaki hirtelen nézett rá, mintha az egész írisze csak pupillából állna. Ami ijesztőnek sőt földön túlinak tetszett. Fekete bőrnadrágot, fekete inget, és bőrkabátot viselt, göndör fürtjeire pedig fekete fedora kalapot tett. Feltűnő jelenség volt, mégis tökéletes volt az öltözéke az ő életükhöz, a sötétséghez.
– Mit akarsz itt? – mondta Chris gyűlölködve, és leszedte a fiú kezeit a motorról.
– Saiker hívott. Én lettem a második védelmi vonal – rántotta meg a vállát. – De tudtommal, tudsz rólam.
– Azt mondta, elküld.
– Talán hazudott. Tudod, milyenek ezek a démonok… – vigyorgott a fiú gonoszul.
– Elbírok velük egyedül is. Keress más mulatságot, Jamie fiú – vágott vissza Chris.
– Majd meglátjuk – néztek farkasszemet. – De egy biztos, engem nem vakítanak el az érzelmeim.
– Engem se – tiltakozott Chris.
– Hát persze, ezt láthattuk. Én kinyírtam az egész családomat, az ötéves kishúgomat is, hidegvérrel. Ellenben te mióta is kerülgeted Ericet? – elégedett vigyor terült el az arcán – Hát igen – folytatta gúnyosan, majd megfordult, hogy elmenjen. Tett pár lépést, majd visszafordult még egyszer –, ne nyafogj annyit, úgyis maradok – azzal elment.
    Chris egy darabig állt, majd mérgesen, szitkozódva a földhöz vágta a bukósisakját. Már csak ő hiányzott ide neki. Nem elég, hogy Eric nem hallgat a szép szóra, így ki kell találnia, hogy hogyan végezheti el a feladatát, s közben védheti meg az öcsét, de még Jamest is a nyakába varrják.

    Végül felpattant a motorra és elhajtott, beszélnie kell Saikerrel. Keresett egy helyet a város szélén, ahol megidézheti a főnökét. Végül egy elhagyott raktár épület mellett döntött, mivel nappal volt, így olyan helyet kellett választani, ahol nem láthatják meg.
    Rakott egy kisebb tüzet, majd megvágta a kezét, és felrajzolta a szükséges jeleket a földre a saját vérével, aztán a tűz mellé lépett, és elkezdett kántálni.
– Regna Terrae, cantate deo,
Psallite domino
Datet robur poklur ipse
Caelos antitazuse

Qui ehitur per calus
Timebdus eastus sanctus
Ecro, edit vocem suamer,
vocem pontem Saiker

    Ahogy végzett magasra csaptak a lángok, majd kialudtak, és a helyükön egy fekete alak állt. Magas volt, és nagydarab, az egész testét egy fekete köpenybe burkolta. Alatta pedig egy sötét nadrágot, és egy furcsa szabású zakót viselt, sötét inggel, úgy nézett ki, mint egy jól szituált üzletember. Csuklya takarta el az arcát, de most hátravetette azt, ezzel egy időben Chris térdre ereszkedett előtte. Ekkor vette csak észre, hogy véres a démon keze, mindkettő, tocsogott a friss vértől.
– Uram! – suttogta.
– Miért zavartad meg a vacsorámat? – mondta erélyesen a férfi, majd lenyalta a kezeiről a vért. A fiút egy pillanatra elfogta a hányinger. Így inkább újra a földet kezdte nézni.
– Én… csak… – még mindig úgy érezte, mindjárt kiüríti a mai ebédjét a démon méreg drága cipőjére.
– Csak nem undorodsz az étkezési szokásaimtól, Christopher? – emelte meg az állát, hogy ránézzen, majd el is kezdte felfelé húzni. Most már a vér fémes illata is megcsapta, és rögtön rájött, hogy a mai vacsora egy félvér volt, egy félig angyal, és öklendezni kezdet. A gyilkolás, és a vér maga nem is zavarta, hiszen ezt ő is megtette már, nem is egyszer, csak a folytatás…
    Saiker leakasztotta az övéről a kardját, majd megvágta a csuklóját. A kardjáról csöpögött a démon vörös vére, ahogy leért a földre sisteregve eltűnt. Chris ijedten figyelte, hogy mit csinál. Megemelte a kezét, és a fiú szájához nyomta, a másikkal pedig szorosan tartotta. Vergődve próbált kiszabadulni a szorításból, de nem kelhetett versenyre egy démon erejével. Az erőlködése olyan volt, mintha ő vívna csatát egy patkánnyal, nagyjából annyira fárasztotta le Saikert. Hiába próbálkozott, a vér nagy részét lenyelte.
    Végül az megelégelte a szenvedését, és nevetve elengedte. A földre rogyott, egy adagot kiköpött, de ami lement, a torkát marta. Emlékezett erre az érzésre még 13 éves korából. Köhögött, alig kapott levegőt, tudta, hogy nem öli meg, de a szenvedés elviselhetetlen volt. A földön fetrengett, alig tartott pár percig, majd kimerülten, zihálva nézett fel Saikerre, aki unottan a kezét törölgette. Chris homlokán gyöngyözött a veríték, kimerült volt, és legyőzött. Fáradtság lett rajta úrrá, az a fajta, amikor már nem akarsz semmit se tenni, csak nyugodtan megpihenni, meghalni, belefáradt a hajszába.
– Teljesen elszoktál tőle, többször kellene adnom – sóhajtott a démon. – Mikor is ittál utoljára? Ó, már emlékszem, amikor az öcséd majdnem megölt – kiáltott rá. – Nagyon mérges volt rám, főleg, hogy előtte kínoztalak meg. De hát megérdemelted, nem igaz?
    A fiú a kezén húzódó hosszú, mély vágásra gondolt, aminek a mai napig megvan a nyoma, és ami kilóg a kabátja hosszú ujja alól is. Saiker lehajolt, megragadta Chris ingének szegélyét, és talpra állította.
– De megbocsátottam már – legyintett könnyedén, és dölyfösen porolgatni kezdte a fiú fekete ruháját. – Hiszen visszajöttél, és elvégzed a rád kiszabott munkát bármi áron. Igaz? – mosolygott önelégülten.
– Megegyeztünk – válaszolt rekedten Chris. Hátrált egy lépést, amint elengedte a démon.
– Ó, igen – kacagott fel. – Nos, miért hívtál?
– James… Miért van rá szükség? Nem dolgozom vele, nem hasonlítanak a módszereink. Ez volt az egyik feltételem. Tisztáztuk a múltkor – mondta határozottan.
– Ó, James… Hát igen. Igen. Teljesen megértelek – tűnődött a démon. – Csak hogy, nem kell együtt dolgoznotok. Jamest azért hívtam, hogyha netalántán megint elbuknál, végezzen veled. Tudod a formaságok.
– Megesküdtem – ellenkezett Chris.
– Hát igen, de én ilyen gyanakvó típus vagyok. Lehet, hogy az én bűnöm, de abban, aki már egyszer hátba szúrt nehezen bízom meg – rántotta meg a vállát. – Nyugodj meg! Nem szabad lépnie, amíg nem engedélyezem neki. Megmondtam, szabad kezet kapsz, de kell valaki, aki figyel. Ha elvégzed ezt a munkát, újra teljesen élvezheted a bizalmam, de addig is elviseled a bébiszittert, vagy az alkunknak vége. Azt hiszem, így is nagyon bőkezű vagyok veled – Chris mélyeket lélegzett, és a földet nézte. – Akkor ezt megbeszéltük. Az alku áll, James marad. Lehetőleg ne egymást végezzétek ki. Ha nem bánod, mennék, még nem fejeztem be teljesen a vacsorámat.
    Azzal el is tűnt nyomban. Semmi jel nem maradt utána. Még az idézés kellékei is eltűntek, csak a kardját hagyta ott neki, ami csörögve ért földet. Lehajolt, hogy felvegye, de ahogy hozzáért megégette, felkiáltott a hirtelen fájdalomtól, és elkapta a kezét.
    Végül megvárta, amíg eltűnik róla az összes démonvér. Majd visszahelyezte az övére az összezsugorodott kardot. Még mindig rosszul érezte magát, már közel három éve nem ivott. Viszonylag hamar hozzászokik a szervezet, ha rendszeresen fogyasztja, sőt függőséget okoz, de az elvonás is iszonyú fájdalmakkal jár, és a visszaszokásnál is mindent elölről kell kezdeni.
    Saikert majd két évig hitte halottnak. Nem kereste, hírek se voltak róla. Egyedül volt sokáig, amolyan bérgyilkosként élt, sokan fizettek neki, így vagy úgy, azért, hogy eltegyen láb alól pár útban lévő személyt.
    Aztán egyszer csak megjelent neki. Nyugodt volt, nem kapkodott, csak egy ajánlatot tett. Egy nagyon érdekes ajánlatot, bár a feladat sem volt átlagos, és így került újra ide a szülővárosába…
    Nehezen elbotladozott a motorjáig. Elfogyott minden ereje, kiszolgáltatottan rogyott a földre, a hátára fordult, és az eget nézte. Nézte a csillagokat, mint gyermekkorában, az édesanyja sokat mesélt róluk mindet bemutatta. Kívülről tudták a nevüket az öccsével. A csillagászat volt az anyjuk hobbija.
    Lassan lecsukódott a szeme, és egy emlék kúszott a szemei elé.

 ٭

– És a vámpírok is léteznek, Eric – mondta az apja az ölében ülő öccsének. Chris féltékenyen figyelte őket a saját ágyából. – Éjszaka vadásznak. Bár a hiedelmekkel ellentétben nem porladnak el a napfénytől. Csak kényesek rá, érzékeny a szemük. Fakaróval kell átdöfni a szívüket, csak akkor halnak meg.
    Eric még csak öt éves volt. Állandó rémálmok kísérteték a történetek miatt, volt, hogy zokogott és forgolódott egész éjszaka. Ellenben Chris, ő sosem félt, mégis az öccse volt a kedvenc, és ez dühítette, féltékeny volt. Egyszer sem próbálta megvigasztalni, megnyugtatni, hagyta szenvedni, félni egyedül.
– Drágám – lépett be az anyjuk kedvesen mosolyogva –, itt az ideje, hogy aludjanak. Későre jár.
– Rendben. Jó éjt srácok! – adott nekik egy-egy jó éjt puszit.
– Jó éjszakát Eric! – köszönt el az édesanyjuk is. – Neked is jó éjszakát Christopher – adott neki is puszit, majd betakargatta, és lekapcsolta a lámpákat.
– Chris? – szólította meg egy remegő hang, nem sokkal azután, hogy becsukódott az ajtó.
– Igen? – kérdezett vissza ellenségesen.
– A vámpírok nem tudnak bejönni, ugye? – ideges mocorgás jött a másik ágy felől, majd Eric felkapcsolta a villanyt.
– Honnan tudjam? – morogta, ahogy ránézett. A kisfiú szőke haja össze-visszaállt. Meleg, barna szemeiben ijedtség tükröződött.
– De… – suttogta elgyötörten.
– Kapcsold már le! – rivallt rá, majd befelé fordult a fal felé, és nem mozdult.
    Eric szipogva eloltotta a fényeket, majd halkan sírdogálni kezdett. Chris sóhajtva a hátára fordult, idegesítette a folyamatos sírás, de valahol sajnálta is az öccsét, nem tudta, mit tegyen. Próbált gondolkozni, de nem nagyon tudott. Megcsillantak a plafonra festett csillagok az utcáról besütő fénynél, nézte őket pár pillanatig, majd rárivallt az öccsére.
– Ne sírj már! Nem tudok aludni – hallotta, ahogy összerezzen a hangjára, és megtörli az orrát.
– Bo… Bocsánat – dadogta a kisfiú.
    Eric újra szipogott, de nem tudta abbahagyni. Chris felült az ágyban, egy darabig figyelte az öccse kis testét, ahogy rázkódik a sírástól. Végül felállt, és befeküdt mellé. A kicsi meglepődött, majd megfordult, és átölelte a bátyját, végre elapadtak a könnyei.
– Vigyázok rád, ígérem, senki sem bánthat – suttogta az öccsének. – Örökké – Eric elmosolyodott, és még szorosabban bújt a bátyjához. Nem sokára el is aludt csendben…

 ٭

    Szúrt a szeme, amikor kinyitotta. A nap vakítóan sütött le rá, újra be kellett csuknia, mert szinte fizikai fájdalmat okozott az éles fény. Az egész éjszakát kint töltötte, a kemény földtől megfájdult a háta, és egészen átfagyott. A torka még mindig kapart, de korántsem annyira. Fájtak a szemei, az ujjaival megmasszírozta, miközben nyögve felállt. A nap állásából ítélve 9 felé járhatott.
– Azt hittem, már átalszod az egész napot – szólította meg egy gunyoros hang.
– Mit akarsz itt? – fordult felé.
– Gondoltam, megkeresem a felbolydult méhkas főnökét – lépett el az épület falától, aminek eddig a hátát vetette.
– Hiányoztam? – húzta csibészes mosolyra a száját Chris.
– El sem hinnéd, mennyire – suttogta, és egy csókot lehelt a fiú ajkaira, de az eltolta magától.
– Mit keresel itt? – kérdezte.
– Mindig ott vagyok, ahol folyik az élet – lehelte az ajkaira a szőke lány.