22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!

Puszi:)

22. fejezet

Nem sokat aludt ezután, a következő napokban pedig inkább belefeledkezett a kutatásba, hogy ne is legyen ideje gondolni erre. Kutatott valami nyom után, hogy merre lehet Saiker vagy legalább azt ki akarta deríteni, hogy ki az áruló a nephilimek között, de mindig kicsúsztak a kezéből, valahonnan mindig tudták, hogy jönni fog. Mindeközben nyugtalanította James tétlensége is, napok óta semmit se csinált, csak élte a kis életét, még Saikerrel se találkozott soha. Olyan volt, mintha várna valamire, Chris pedig gyűlölte, hogy fogalma sincs, hogy mire. Emellett Alex se talált semmit, pedig már jó pár feljegyzést átnézett, követett pár Tanács tagot is, de bárki is az áruló jól elrejti a nyomait, nem talált semmi rá utaló jelet.

Rosie-val pedig a veszekedésük óta nem beszélt, a lány jórészt átnézett rajta, csak akkor szólt hozzá, ha muszáj volt és nem térhetett ki előle, ő pedig nem erőltette.

Egy vidéki templom előtt állt Vicktorie-val és Ifarillal az oldalán. Valami lehetett bent, csak nem tudták, hogy micsoda, de az angyal biztos volt benne, hogy itt érez valamit.

– Oké – csapta össze a tenyerét Chris. – Indulhatunk? – kérdezte, s közben fellépett az első lépcsőfokra.

– Én nem mehetek – szólt utána Ifaril, mire döbbenten fordult meg.

– De hát ez egy templom – mutatott fel. – Isten háza vagy mi a szösz.

– Pont ezért – kezdte magyarázni –, ez egy szent hely a fajtám számára, ha belépek, kötelez rá egy felsőbb erő, hogy felvegyem a teljes alakom, akkor pedig megvakulnátok a fényességtől. Egyedül sem mehetek be, mert az ártatlan emberek szemgolyóját is megsütném, ketten kell ezt megcsinálnotok. De ha valaki kiszökne, én elkapom.

Chris bólintott, majd Vicktorie-ra nézett, a vámpír elmosolyodott és már ott sem volt. Szinte mindig így csinálják, egyikük elől megy be, a másik keres egy másik bejáratot.

Most a fiú volt a soros, neki kellett elől bemenni. Elővett egy kardot és fellépdelt a lépcsőkön, majd kilökte a templom vaskos fakapuját.

Aztán belépett, a kinti levegőhöz képest jóval hűvösebb volt odabent. Egy katolikus kápolnában volt, a falakat mindenféle díszítés keretezte. Különböző bibliai jelenteket festettek fel, színes volt és zsúfolt, az ő ízlésének már túl sok. Elsőre úgy tűnt, nincs bent egy lélek sem. De az oltárt három alak állta körül és valami fekete kupac feküdt rajta mozdulatlanul. Chris fogadni mert volna, hogy a pap, de nem látta tisztán. Ellenben a másik három egyikét rögtön felismerte, jól emlékezett rá, kisgyermek volt még mikor először találkoztak.

*

Félhomály volt a teremben, ahol edzett. Mindig ilyen volt a pokolban, soha el nem égő fáklyák világítottak meg minden termet és folyosót. Különben vaksötét lett volna. Ilyen volt minden nappal és éjszaka, Chris valahonnan mégis mindig tudta, hogy melyik van éppen, egyszerűen érezte.

Egy technikán dolgozott, amivel a nagyobb és erősebb ellenféllel szemben is van esélye. Miután az apja olyan könnyedén legyőzte, tudta, hogy fejlődnie kell. Egészen jól haladt, a gyorsaságára épített. Pár alacsonyrendű démont rávett, hogy álljon ki ellene, most is éppen egyre várt, de Saiker lépett be a terembe helyette.

Térdet hajtott a mestere előtt, de azt is észrevette, hogy nincs egyedül. Egy megszeppent kisfiú állt mögötte. Úgy tűnt, nem igazán tudja, hogy távolságot tartson a démontól vagy hozzábújjon. A zöldes-kék szemei vörösek voltak a sírástól, de már nem peregtek a könnyei. Szőke haja pár árnyalatnyival világosabb volt, mint Ericé mégis rá emlékeztette. Volt benne valami, amitől azonnal az öccse jutott eszébe, talán a gyámoltalansága miatt. Igaz korra is nagyjából egyidősek lehettek.

Egy pillanatra belesajdult a szíve az öccse hiányába, próbált nem gondolni rá, úgy könnyebb volt. A kórházba látogatta meg utoljára, az pedig több hónapja. Fogalma sem volt, mi lehet vele. Tudta, hogy jó helyen van, viszont semmi egyebet. De boldog volt, mivel nem volt itt vele. A pokol túl rideg volt és ijesztő, nem gyerekeknek való. Ő is rettenetesen félt eleinte, még néha most elkapja a sírhatnék a szomorúságtól és a rettegéstől.

Ugyanazt látta a kisfiú szemében, amit a sajátjába is felfedezett, amikor idekerült. Zavarodottságot, rémületet, iszonyt, fájdalmat, árulást.

A démonra kapta a pillantását, amikor az megszólalt.

– Állj fel Christopher! – parancsolta, ő pedig megtette. Saiker megfogta a kisfiú karját és maga elé húzta. – Szeretném, ha megtanítanál neki mindent, amit tudsz, te leszel a mestere.

– Én? – Chris döbbenten nézett fel a démon szemeibe. Saiker bólintott, majd felé nyújtott egy kardot.

– Még jobb helyen lesz nálad – magyarázta, aztán elsétált.

A kisfiú értetlenül állt Chris előtt, idegességében a kezeit tördelte, ő pedig nem nagyon tudta, hogy mit mondhatna.

– Gyere! – kezdte végül. – Fáradtnak tűnsz, aludj egyet.

Elindult a folyosón, a kisfiú pedig követte egy lépéssel lemaradva, de ott volt mögötte.

– Egyébként Chris vagyok – nézett hátra.

– Timothy – felelte remegő hangon. – Hívj csak Timnek!

– Jól van Tim – nyitott ki egy nehéz ajtót. – Itt fogsz aludni, rendben?

Egy aprócska szobába léptek be, ami eléggé barátságtalannak tűnt, de nem tudott jobbat mutatni, az összes ilyen volt. A falakat kövek alkották, mint egy barlangban. Egy egyszerű ágy volt bent, éjjeliszekrény, ruhásszekrény és ennyi, nem volt több bútor, csak még egy picike fürdőszoba.

A kisfiú belépett mellette és körbenézett. Chris figyelte egy darabig, mindent megnézett, majd leült az ágyra és a lábait fixírozta.

– Rendben leszel? – kérdezte, mire a gyermek bólintott, de nem nézett rá. Chris éppen ki akart lépni és magára hagyni őt, amikor egy könnycseppet látott Tim kezére esni.

– Minden oké? – kérdezte lágyan, mire a kissrác bólintott és szipogva letörölte a könnyeit. Chris mellételepedett az ágyra. – Nekem elmondhatod, bíznod kell bennem.

– Én csak… – kezdte Tim, de inkább elhallgatott.

– Nem tudod, hogy mi lesz most – találta ki az idősebb fiú, mire a kicsi ismét bólintott. – Minden rendben lesz, ígérem!

Timothy felnézett rá és halványan elmosolyodott.

– Mesélj inkább magadról valamit! – kérte Chris. – Hol vannak a szüleid? Nem is őket hiányolod?

– Nincsenek szüleim – szipogta a kisfiú és megtörölte az orrát. – Pár éve meghaltak autóbalesetben.

Chris meglepetten nézett rá, majd megszólalt: – Sajnálom!

– Már megszoktam – vonta meg a vállát Tim. – A nevelőszüleim pedig nem hiányoznak.

Chris végül addig beszélgetett a kisfiúval még az álomba nem merült, majd betakarta és egyedül hagyta a szobájában.

*

– Timothy! – kiáltotta el magát köszönésképpen. A középső fiú ránézett, aztán a másik kettő is követte a példáját.

– Chris! – ismerte fel nem túl lelkesen. A vadász nemcsak ránézett, hanem teljesen felé fordult. Hidrogén szőke haja rendezetlenül állt, zöldes-szürkés szeme gonoszul villant. Nagyjából olyan magas lehetett, mint Chris. Arcvonásai mutatták, hogy 4-5 évvel igencsak fiatalabb lehetett nála. Hosszú fekete kabátot viselt, és sálat a nyakában.

Chris leeresztette a fegyverét, de nem tette el, nem bízott a régi ismerősében és elindult feléjük a sorok között.

– Most már papokat molesztálsz? – bökött az asztal felé.

– Jobb, ha ebbe nem ütöd bele az orrod, nem lesz jó vége – figyelmeztette a fiú, mire felnevetett.

– Szerintem ismersz annyira, hogy az ilyen jó tanácsokat nem szeretem megfogadni.

– Túlzottan is jól – bólintott Timothy, majd a másik kettőre nézett, akik vették a parancsot és a padsorok két oldalán közelítettek Chris felé. Ő sem állt meg egészen addig, amíg egy vonalba nem ért mindkettővel. Észlelte, hogy Vicktorie a helyén van, csak arra vár, hogy lecsaphasson Timre.

Chris felemelte a kardját és várakozóan nézett a két vadászra, még az egyik támadásba nem lendült. Kivédte a felé suhintó pengét, majd a másikét is. A két ellenfele ügyes volt, jól megdolgoztatták, pont eléggé lefoglalták, hogy ne tudjon Vickre figyelni.

Amikor Chrisre lecsapott az egyik vadász, Vicktorie Timre vetette magát, de a fiú várt rá és kitért előle. Jól ismerte a régi mesterét és a vámpírt is. A lány hamar felállt a sikertelen kísérlet után és szembenézett a fiúval. A vadász ajkain fagyos mosoly játszott.

– Régen láttuk egymást! – mondta és két szablyát húzott elő. Ugyanúgy feketén derengtek, mint a rendes vadász kardok, csak ezek íveltek voltak. Tim kedvenc fegyverei.

Vicktorie nem reagált, csak ismét a fiúra vetette magát. Fém csendült fémen, ahogy találkoztak a kardjaik. A vadász ügyes volt, minden egyes csapását kivédte, gyorsan pörgött-forgott. Hosszú kabátja csak úgy csapkodott körülötte. Sosem küzdöttek még egymás ellen, általában egy oldalon álltak, Chrisén, de úgy tűnik, ez már a múlt.

Végül Tim falvágta a hasát a csípőjétől majdnem a köldökéig, majd kiverte a kezéből a kardot. A fájdalom végighasított a testén, érezte, ahogy a forró vér az ujjaira csordul és hátraesett, neki a falnak.

– Azt hittem, nehezebb lesz – mondta csalódottan Tim és felé lépett. – Úgy emlékeztem, hogy jobb vagy.

– Őt úgy sem győzheted le – nyögte Vicktorie, máris elkezdet gyógyulni, a fájdalom lassan tompult.

– Majd meglátjuk – a vadász fogta az egyik kardot és keresztülszúrta vele a vámpírt, nem ölte meg, csak a gyóntatóhoz szögezte. Vicktorie felüvöltött a fájdalomtól, és zihálva vette a levegőt.

Aztán csönd lett. Nem volt több összecsapódó fém, sem kiáltás, sem egyéb harcra utaló hang. Két holttest feküdt a sorok között, Chris pedig elindult feléjük. Hallotta Vick fájdalmas kiáltását, amilyen gyorsan csak tudott véget is vetett a saját küzdelmeinek. Tim le akart csapni a vámpírra, de az ő pengéje megállította, és hátralökte.

Aztán Chris leeresztette a kardját, amiről csöpögött a meggyilkoltak vére.

– Úgy látom, a hűséged forgandó – szólalt meg, mire Timothy felnevetett.

– Pont neked nincs jogod a hűségről papolni – vetette ellen a fiú. – Mégis ki árult el kit?

– És most kinek dolgozol? Jamesnek vagy magának Saikernek? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.

– Azt hiszed, mondok neked bármit is – köpött ki Chris lábai elé. – Már nem kell jelentenem neked.

Azzal felemelte a kardját és lecsapott a vadászra. A fiú kitért, majd viszonozta. Jól ismerte a technikáját, hiszen ő tanította. Minden lépését ő mutatta. Néha kicsit úgy érezte, mintha saját magával küzdene. Tudta azt is, hogy az ellenfele is ugyanennyire ismeri őt. De azért nem tanított meg neki mindent, amit tudott.

Vicktorie kihúzta magából a kardot, majd nehézkesen felállt, segíteni akart Chrisnek. Az oltárnál talált egy nehéz, arany gyertyatartót, majd a vadász mögé osont és egy határozott mozdulattal fejbe vágta. Timothy ájultan rogyott a földre.

Ő is majdnem összeesett, de Chris elkapta és a karjába vette.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Igen – bólintott a vámpír. – Csak sok vért vesztettem.

Chris gondolkozás nélkül megvágta a csuklóját és a lánynak nyújtotta. Vicktorie halkan felkuncogott, de elfogadta a vacsora ajánlatot és ivott pár kortyot a fiúból, hogy legalább lábra tudjon állni.

– Tudsz járni? – kérdezte Chris, mire bólintott.