33. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem végre és meghoztam a következő fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. Már nagyon a végén vagyunk a sztoriknak és végre kiderülnek dolgok.
De nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok hozzá!

Puszi :)

33. fejezet

Saiker egy elhagyatott rétre vitte őket. Emily már ott volt. Chris előtte kuporgott, a lány szegecses csizmás lába a hátán pihent, a hegyes, magas sarka a testébe fúródott. A fiú ijesztően mozdulatlan volt. Mögöttük pedig egy csapat fekete ruhás férfi és nő állt. Idősebbek voltak, mint azok a démonvérűek, akikkel eddig Lisa találkozott. A legfiatalabb lehetett nagyjából 23-25 éves, a többi mind idősebb, a legöregebb talán 50 körül lehetett. Mindegyikük meghajtotta a fejét, amikor meglátta a démont, de egyikük sem ereszkedett térdre.

– Látom, minden drága vendég megérkezett ma estére – nézett végig a tömegen a démon. Lehettek vagy 10 rajtuk kívül.

– Köszönöm Emily – biccentett a lánynak, mire az arrébb sétált és Chris körül egy tűzgyűrű keletkezett, nehogy megszökjön. Aztán Ericet a bátyja melletti füves részre lökte, a fiú azonnal felpattant és a démonnak akart rontani, de egy lépést sem tett, és máris lángolok vették körül.

– Ha nem ugrálsz, nem éget meg – mosolyodott el Saiker. Majd Rosiet is belökte egy hasonló körbe.

– Lisa – fordult végül a lányhoz –, drága díszvendégünk, nem sokára eljön az idő, de még várnod kell kicsit. Még nincs elég magasan a Vörös Hold.

– Mit akarsz velem tenni? – kérdezte ijedten, a démon még mindig szorosan tartotta a jobb karját. Biztos, hogy véraláfutás lesz a szorítása helyén.

– Egy pár óra és megtudod, légy türelmes – csitította. – Tudod, türelem rózsát terem vagy, hogy mondják az emberek.

Aztán el kezdte a rét közepére vezetni, pár lépésnyire eltávolodva a többiektől, James felé. A fiú egy kannával a kezében, éppen akkor egyenesedett fel.

– Erre kedvesem – invitálta Saiker, majd átadta a nephilimvadásznak, aki a fellocsolt területre vezette. Lisa utolsó mentsvárként megszólította a fiút.

– James – suttogta –, kérlek. Segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezt tegye.

– Miért is nem? – mosolygott le rá gúnyosan a vadász. – Az emberségem próbálsz hatni Lisa? Megsúgom – hajolt a füléhez –, olyanom nincs.

– De van, érzem – nézett rá reménykedve. A fiú egy pillanatra megdöbbent, de olyan gyorsan rendezte a vonásait, hogy Lisa azt hitte, csak képzelődött. Talán tévedett, és az érzékei megcsalták. Nem tudhatta meg, hiszen a démonvérű megfordult, és szó nélkül otthagyta. Lisa utána akart lépni, de amint a fiú elég messzire ért a kristályokból indulva – amiket még csak most vett észre a kör szélén voltak elhelyezve, egymástól egyenlő távolságra – tűzcsóva indult el, és körbe vette a lányt. A kék ékkövek vörösek lettek, akár a nyakában lógó darab.

Hirtelen éles fájdalom nyilallt a koponyájába, és sikítva összegörnyedt a fájdalomtól.

– Lisa! – kiáltotta messziről egy hang, de nem tudta beazonosítani.

Képek villantak fel az elméjében, de nem tudta őket hová tenni. Ismerősek voltak, és mégsem. Látta már őket valaha, mégis soha. Mintha egy másik, elfeledett élete, elfeledett emlékei lettek volna.

- Hogy merészeled egy nephilim gyermek vérével bemocskolni a nevem? – kérdezte egy földöntúlian gyönyörű hang az elméjében. Látta az angyalt, a bilincsbe zárt angyalt, ahogy egy hasonló körbe áll, de mindemellett azt is látta, amit ő látott. A szemein át látta a világot. Saikert és a gúnyos, őrült, elégedett vigyorát, és Christ. Christ, amint megtört, sajnálkozó és egyben elbűvölt szemmel nézett rá, és a karjai közt egy lány élettelen testével.

- Arcot cseréltél az utolsó találkozásunk óta, de még mindig ugyanaz a mocskos fattyú vagy, aki voltál, Lucifer gyermeke – mondta ismét az angyal.

Lisa kemény, és hideg földet érzett maga alatt, de nem látta. Csak érezte, ahogy a tagjait egyre jobban átjárja a fagyos földből áradó hideg, és az egész teste remegni kezd. Nyár volt, mégis a föld mintha jéggé fagyott volna alatta. Kemény volt, és egyenetlen, nyomta a hátát, de legjobban még mindig a feje irdatlan lüktetése fájt.

- Ezt még megbánod. – Hallotta még utoljára az angyal hangját, majd minden elsötétült, és ő zuhanni kezdet. Elmúlt a fájdalom, a teste pihekönnyű lett.

– Mit tettél vele? – üvöltötte Eric Saikernek.

– Ó, nem én voltam – mondta a démon, és felé lépett, persze, csak ameddig a lángoló rét engedte. – Ő tette saját magával. Mélyen visszahúzódott az elméjébe, hogy elmeneküljön a fájdalomtól. Nyugalom, látjuk még! Ha nem kezdesz akciózni, és nem szeded le róla a nyakláncot, amit ráraktam, most nem okozna neki ekkora szenvedést az ittléte. Az elfeledett emlékek eléggé durván tudják visszaenni magukat az elmébe, nem igaz Christopher? – fordult a báty felé. – Nem kell játszanod a haldoklót, tudom, hogy kutyabajod. De megtisztelsz, eredeti az előadás. Tökéletes, ahogy az elmédet uralod, szinte már büszkévé tesz, kár, hogy egy nyamvadt áruló lett belőled.

A fiú felállt, és szembenézett a démonnal. Tényleg nem látszott rajta semmi. Csak az arca színe volt fehérebb, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kialvatlanságtól, és talán fogyott is kicsit, de sérülésnek semmi nyoma sem volt. Egy szót sem szólt, csak nézte a démont.

– James az engedélyemmel gyógyított meg, nagyon fontos neki a kis összecsapásotok, hát miért venném el tőle a lehetőséget? És végül Rosie – fordult a lány felé Saiker –, a kislány, akit nem tudott megölni a valaha élt legnagyobb nephilimvadász. Pedig akkoriban Chris még jó is volt valamire. Sajnos sosem volt tökéletes, de talán túlzottan is felhígítottuk a vérét? Ki tudja? Azóta se próbáltam.

– Miről beszélsz? – kérdezte Rosie mérgesen. – Mit nem próbáltál? Mit tettél vele?

A démon ránézett, de nem méltatta válaszra. Csak körbefordult, majd egy tőrt vett elő az öltönyéből. A penge megcsillant a lángok fényében, az a fegyver volt, amelyiket Ericék elhozták házból. Az, amelyikbe egy angyal pecsétjét vésték. Mindhárman felismerték.

– Tudjátok, milyen bonyolult elvenni egy angyal erejét? – kérdezte panaszosan a démon. – Nagyon nehéz, és pepecselős munka. Két év, bizony, ennyi időbe telt idáig eljutnom. Persze megéri, az biztos, de kockázatos egy vállalkozás. Akadtak közben, kisebb-nagyobb gondok, de itt vagyunk, nem igaz? – nézett végig mindannyijukon. – A nephilimeket lefoglalja az ostoba kis háborújuk, nincs idejük az igazi fenyegetésre. Az angyalok pedig nem mocskolják be a kezüket. Nem ám, nem szokásuk a földi dolgokba való beavatkozás. Már a nephilimgyermekek létrehozása is több, mint amit elvárnánk tőlük.

Saiker sétálgatni kezdet, fel s alá hármójuk előtt. James pedig mögötte állt, mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, mint egy tökéletes kőszobor.

– Pedig igazán megmenthetnék a fajuk egy éppen haldokló tagját – folytatta a szónoklatát Saiker –, de nem érdekli őket. Pedig nem túl szapora faj, ha úgy minden százötvenedik évben születik egy, akkor boldogok lehetnek. De hát mit is várjunk egy fajtól, akik nem ismerik az érzelmeket? Nem is szerelemből választanak párt. Nem, csakis érdekből. Régen az emberek is ilyenek voltak, de változnak az idők, nem igaz? – nézett Ericre, majd Chrisre, mintha megerősítést várna. – Ma már a szerelem az emberek egyik legnagyobb erénye. Vagy inkább gyengesége?

– Ó, olyan szótlanok vagytok – biggyesztette le az ajkát gúnyosan. – Pedig várnunk kell még egy kicsit, miért ne beszélgethetnénk?

– Nekünk nincs kedvünk veled cseverészni – mondta Eric undokul.

– Kezdem úgy érezni, hogy nem kedvelsz – jelentette ki mosolyogva a démon. – Sebaj! Kár lenne tagadnom, én kedvellek téged, meg a bátyád is, különlegesek vagytok. Meg akartam veletek osztani azt, amit az erőm megsokszorozásával érek el, de mindketten csúnyán visszautasítottatok. Pedig naggyá tehettelek volna mindkettőtöket, nagyobbá, mint azzal ostoba kis Tanácsotokkal válhattok, de ti nem akartátok, pedig milyen mesés lett volna.

– Inkább meghalunk, mint hogy téged szolgáljunk – vágott közbe Eric.

– Azért lenne az a pénz, nem igaz? – kacsintott rá Saiker. – Egyébként – sóhajtott fel, és tett egy újabb kört előttük –, nem kell már sokáig várnotok. Apropó tudjátok-e, mi kell egy angyal erejének az ellopásához?

Mindannyian hallgattak, és feszülten figyelték a démont, aki jókedvűen felnevetett.

– Sejtettem – mondta kissé csalódottan –, áldozatok. Emberi áldozatok. Egy angyal akkor a leggyengébb, ha ártatlanok halnak meg miatta. Kell egy szűz – mutatott Rosiera. – Eredetileg egy emberre gondoltam, de javíts ki, ha tévednék, tökéletes vagy erre a szerepre.

Rosie állta a démon gúnyos pillantását.

– Minket megölhetsz, de az erőn kívül semmit sem nyersz. Végül úgysem győzhetsz – fenyegette a démont. – A nephilimek úgyis végeznek veled, ha nem ők, akkor az angyalok.

– Érdekes ezt olyasvalakitől hallani, aki megveti a teremtőit – felelte Saiker fagyosan. – De hagy folytassam, egy hős, vagyis egy nephilim és egy bűnbánó, egy nephilimvadász – mutatott Ericre, majd Chrisre. – Gondolhatjátok, hogy e utóbbit nagyon nehéz találni, elképesztően kapóra jöttél Christopher. Eredetileg persze, nem is titeket akartalak használni, de így sokkal, de sokkal drámaiabb lesz, nem igaz? A testvérek tragikus élete, tragédiával végződik. Bár mivel is végződhetne? Ilyen gyökerekkel. Persze először megvívhatjátok a kis csatátokat Jamesszel – legyintett a démon a báty felé. – Aztán, ha nem hal bele, és eljön az ideje meg is ölhet téged, de ez már mellékes.

Aztán megállt a kis őrjárata közben, a tekintette a földön még mindig eszméletlenül fekvő Lisára tévedt.

– Majd kifelejtettem, és persze az ő halála – fordult vissza feléjük. – A legfontosabb kellék.

– Jó, de mégis hol az angyal? – kérdezte meg végül Eric, aki csak azt a bizonyos lényt nem látta a réten.

– Ó, hát nem egyértelmű? – kérdezte Saiker szinte már boldogan. – Mégis, hogy a legkönnyebb egy angyalt börtönben tartani?

– Ha emberi testbe kényszeríted – suttogta Chris. Először szólalt meg az este folyamán. Hideg kék tekintetét, pedig a földön fekvő Lisára vezette.

– Pontosan – bólintott a démon.

– Nem – suttogta Eric hitetlenül. – Az nem lehet.

– Sajnálom, hogy így kellett összetörnöm a picinyke szívedet – nézett rá a démon mímelt szánalommal. – De a szíved mélyen te is tudtad? Mégis hogyan gyógyíthatta volna meg a sebet, amit a tőrrel ütöttek a kézfejeden? És még ki tudja, mennyi mindent láttál.

Eric nem válaszolt, csak megütközve nézett maga elé.