32. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Jó mulatást hozzá! :)

Puszi :)

32. fejezet

A démon megragadta a karját, és visszafelé kezdte vonszolni az utcán.

– Eressz el! – Lisa próbált ellenállni, de a démon vasmarokkal fogta, nem tudott szabadulni.

Emily visszavedlett emberi alakjába és újra megszólította.

– Mester!

– Mi tart ilyen sokáig? – vetette oda a kérdést a démon, mialatt elhaladt az angyal mellett.

– Akadt egy kis problémánk, de megoldottuk volna – állt fel a lány, és követte.

– Hol van James?

– Utoljára bent láttam Erickel hadakozni – válaszolt halkan, meghunyászkodva a bukott.

– Remélem, legyőzte már – jelentette ki Saiker egy fáradt sóhaj kísérletében. Lisa pislogott, a következő pillanatba már nem a sötét utcán, hanem a házban találta magát. Nem érzett semmit, amikor teleportáltak.

Rosie időközben magához tért, mert James most kettejükkel vívott, de nem úgy tűnt, mint akit komolyabban megviselne az egyenlőtlen párbaj.

– Elég volt! – kiáltotta el magát a démon, mire a két nephilimet valami láthatatlan erő béklyózta meg. Mindketten próbáltak ellenállni, de nem tudtak megmozdulni. James leeresztette a kardját és feléjük indult.

– Uram! – hajtotta meg a fejét.

– Azt hittem, erre képes vagy magadtól is, de úgy tűnik, tévedtem – mondta leereszkedően. A fiú a fogát csikorgatta, de nem reagált semmit, csak mögéjük húzódott.

– Hogyan? – kezdte Eric nehézkesen, de Saiker közbevágott.

– Hogyan van elég erőm blokkolni riasztót és fogva tartani titeket? Érdekes kérdés – gondolkozott el és Lisát James kezei közé lökte. – Már régóta szívom el az erejét, ahogy az angyal gyengül, én egyre erősödöm. Mindemellett ma este vörös hold van, amikor...

– Amikor a démonok a legerősebbek – fejezte be a fiú.

– Tanult gyermek vagy, mindig is tudtam – mondta jókedvűen, és végigsimított az arcán. – El kellett volna fogadnod az ajánlatom.

Eric elkapta a fejét a kezétől, de mást nem reagált, csak gyűlölködő szemmel nézett a démonra. Lisát nagyon érdekelte volna, milyen ajánlatról beszélnek, de nem szólt egy szót sem, csak tűrte James égető érintését a karján.

– Menjünk! – intett a démon, és ismét megragadta a karját. – Le ne maradjuk az éjfélről.

– Rosieval mi legyen? – kérdezte James.

– Öld meg! – legyintett Saiker unottan.

– Ne! – sikította Lisa, és megpróbálta kiráncigálni magát a szorításból. A démon érdeklődve nézett rá, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Kérlek! Ne tedd! – sírta el magát a lány.

– Rendben – bólintott –, ne öld meg. Hozd el, jobb ötletem van – nyalt végig az ajkain a démon.

A Lisában éledt remény, hogy legalább Rosie megússza, hamar semmivé foszlott. A barátnőjére tévedt a tekintette, a szemét fedő könnyfüggönyön át, csak homályosan látta, de nem viszonozta a pillantását, reménytelenül próbált küzdeni a testét béklyóba verő erő ellen.

– Hozd el! – utasította Emilyt a démon. A lány bólintott, és az emeletre, a teleporthoz indult.

– Mégis kit? – suttogta Lisa csak úgy magának, de Saiker válaszolt.

– Hát Christ.

*

"De a kard keresztülfúródott a nephilim hasán. Annabell meggörnyedt a fájdalomtól, és elejtette a saját pengéjét.

– Ne! – kiáltotta Alex, és átverekedte magát a tömegen."

Alex figyelmetlenül botladozott a harcolók tömegén át. Az emlékek állandóan visszatértek, nem hagyták nyugodni. Balkezét a szemeire nyomta, és összeszorította a fogát, de csak nem tudott tőlük szabadulni.

A kardja a kezében nyugodott, vörös vér csöpögött róla, de még csak maga elé sem emelte, hogy védekezzen vele. Gondolatai minduntalan visszatértek Annabellhez, és a halálában játszott szerepéhez. Egy test csapódott a hátába olyan erővel, hogy nekiütközött a falnak. A kardja leesett a földre, de még csak utána se nézett. Ijedten fordult a hátra. A nephilimvadász, aki nekiesett magához tért, és felpattant. Egy lány volt, fekete ruhája véres volt és szakadt, de úgy tűnt nem sérült meg komolyabban. Alex ma este másodszorra nézett szembe a halállal. Sarokba szorították nem volt menekvés. A vadász felemelte a kardján, hogy bevigye a végső döfést.

"– mondd meg, hogy... hogy szerettem" – látta még utoljára Annabell arcát, mielőtt maga is követi őt a halálba.

Szorosan hunyta le a szemét, a kezeit az arca elé kapta, mintha így megvédhetné magát. Hirtelen a lány felüvöltött előtte, és valami folyékony fröccsent az arcára és a karjára.

– Mit csinálsz te hülye? – kérdezte a megmentője felháborodottan. Alex kinyitotta a szemét, és szembenézett a bátyával. A démonvérű teste már kettejük között feküdt élettelenül. – Meg akarod magad öletni?

– Nem tehettem semmit – motyogta zavartan. – Nem menthettem meg.

"– Ha nem kiáltok, ha nem...

– Nem... nem a te hibád"

– Miről zagyválsz itt? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Jason.

– Sajnálom – nézett a bátyja szemébe Alex elkeseredetten.

– Na jó, gyere! – ragadta meg a karját, majd belökte egy kórterem ajtaját, és betaszította az öccsét. Bent egy lélek sem volt, mielőtt utána lépett volna, körbenézett, de a csata hevében senkinek sem keltette fel a figyelmét a két testvér. Magukra csukta az ajtót, majd el is reteszelte mindazzal, amit a kórteremben talált. Nem sok, de egy ideig megteszi.

Aztán megfordult, és az öccsét kereste a pillantásával. A földön kuporgott, ahová lökte. A kórterem szinte koromsötét volt, de világoskék szemei izzottak ebben a sötétségben. Ijedt pillantással nézett fel rá, kicsit emlékeztetve a gyermekkorukra, sosem fog elmúlni az érzés, hogy neki kell megvédenie.

– Mi történt? – ült le mellé a földre Jason. – Valami nagyon nincs rendben veled.

– Meghalt – suttogta Alex, és átölelte a térdét.

– Ki? Ugye nem anya vagy apa? Felisz? – ragadta meg az öccse pólójának szegélyét idegesen.

– Nem – húzódott hátrébb ijedten. – Nem.

– Sajnálom – engedte el Jason, és nyugodtan fújta ki a levegőt. – De akkor ki? – kérdezte értetlenül.

– Végignéztem, és nem tehettem semmit – folytatta Alex az összefüggéstelen magyarázkodást. – Annyi vér... A kezeim közt halt meg. Én megpróbáltam... – csuklott el a hangja. – Megpróbáltam megmenteni, de nem ment.

– Alex – ragadta meg a vállát, és rázta meg erőteljesen. – Térj magadhoz! Mi történt?

– Ha nem szólok bele, talán még mindig élne. Az én hibám.

– Na jó – sóhajtott fel. – Kint vár egy csata, erre most nincs időnk.

Az öccse elé térdelt, felhajtotta az inge ujját, majd lekevert neki egy akkora pofont, amekkorát tudott, és amekkorát mert.

– Aúú! – kiáltott fel Alex. Egy pillanat alatt kitisztult a pillantása, nem volt már olyan ködös, ijedt és zavarodott. – Ezt miért kellett?

Neheztelve nézett a bátyjára, aki most újra a falnak vetette a hátát, és elégedett sóhaj hagyta el az ajkait. Halkan felnevetett az öccse morcos képét látva, ahogy a pirosodó arcát masszírozta, elég csúnyán meglátszott a tenyere nyoma.

– Bocs, de össze- visszahadováltál itt nekem. Valamit tennem kellett.

– És megütöttél? – kérdezte felháborodva.

– Bevált nem? – rántotta meg a vállát. Alex felhorkantott, majd elfordult. – Valami nagy traumát élhettél át – váltott komolyabb hangnemre Jason. – Mi történt öcskös?

– Semmi – kerülte a pillantását a fiatalabb fiú. – Menjünk! Kint várják a segítséget.

Fel akarta állni, de a bátyja megragadta a karját, és nem engedte. Alex rákapta a kék szemeit, Jason arca komoly volt, és nem tűrt ellentmondást.

– Még sosem láttalak így – mondta. – Rám hoztad a frászt, azt hittem, valami komoly poszttraumás izéd van és teljesen meggárgyultál. Alex – nézett az öccse szemébe aggódva –, mi történt? Nem ez az első csatád, öltél már embert, de ez... Valami nagyon kiborított. Hagyd, hogy segítsek!

– Majd elmondom, ha ennek vége – rázta a fejét hevesen, és próbált elhúzódni, de erővel visszarántották a földre a karjára kulcsolódó ujjak.

– Mi történt?

– Meg fog viselni – ellenkezett.

– Mi történt? – kérdezte erélyesen a bátyja. – Azt mondtad, meghalt. Mégis ki?

Alex a nadrágja zsebébe nyúlt és elővette az apró gyűrűt, amit Annabell ujjáról húzott le. Nem tudta, miért hozta el, de most jobbnak tűnt, mint a magyarázkodás. Megfogta Jason karját és tenyerébe ejtette a csinos kis ékszert. Vérfoltos volt, mint minden, ami a lányon volt a halála pillanatában.

– Ezért nem akartam elmondani – suttogta, és a bátyja vállára tette a kezét együtt érzően. – Sajnálom! Ha lenne bármi... Ha bármit tehetnék, hogy megmentsem, én...

– Hagyd abba!

Jason ökölbe szorította a kezét a gyűrű körül, az arcán megfeszültek az izmok, mélyeket lélegzett. Alex meghökkent egy pillanatra. Maga sem tudta, milyen reakcióra számított.

– Menjünk! – állt fel a bátyja és elindult az ajtóhoz.

– Jason! – szólt utána.

– Minden rendben – mondta hátra se fordulva. – Segítenünk kell a többieknek.

– Az én hibám volt.

– Alex, nem te tehetsz róla – nézett vissza az öccsére, aki még mindig a földön guggolt. – Megtörtént, és nem a te hibád. Mindent megtettél, amit tehettél, tudom, hiszen ismerlek. Most nem érünk rá gyászolni.

– Jason! – állt fel Alex is. – Talán jobb lenne, ha...

– Jól vagyok, oké? – kiáltotta rá a bátyja mérgesen. – Csak fogd fel, és hagyj békén!

Kapkodva elpakolta a torlaszt az ajtóból, és már ki is lépett a csata forgatagában.

– Rendben! – suttogta már csak magának Alex, majd követte a bátyját.