26. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Hogy megy a suli? Jól vagytok, vagy nagyon unjátok már most? 
Jó olvasást!

Puszi:)

26. fejezet

Alex a Tanács folyosóján sietett végig. Még mindig semmi érdemleges nyomot nem talált, csak apróságokat, amik nem vezettek senkihez sem. Bárki is volt az áruló nagyon ügyesen csinálta. Ő maga viszont mostanában kicsit elővigyázatlanabb lett, sokat kérdezősködött, olyan dolgokba is beleütötte az orrát, amibe nem kellett volna. De annyira bosszantotta, hogy hónapok óta nem talált semmit.

Már azon gondolkozott, hogy beavatja Crusadert. Magáénak akarta a Tanácsot, nem nagyon örülne, ha kiderülne, hogy áruló van közöttük. Eléggé kétségbeesett lépés, de miért ne?

Már az irodájába tartott, amikor valakinek neki ütközött. Döbbenten nézett fel, hogy bocsánatot kérjen. John állt előtte felvont szemöldökkel.

– Hát te? – kérdezte.

– Az apádhoz tartok – vonta meg a vállát. – Beszélnem kell vele.

– Tőle jövök, nincs jó kedvében.

– Lehet, de ez fontos – mondta Alex és ki akarta kerülni a másik fiút.

– Segíthetek valamit? – szólt utána John.

– Nem, nem tudsz – rázta meg a fejét.

– Biztos? Tartozom neked, hagy törlesszek – erősködött. Alex felsóhajtott, majd a másik nephilim szemébe nézett. Egy pillanatra elgondolkodott, végül is mi vesztenivalója van?

– Oké, de ez titok – egyezett bele, mire John bólintott. – Úgy gondolom, hogy áruló van a Tanácsban.

– Ez biztos? – vonta össze a szemöldökét a fiú.

– Igen, csak nem tudjuk, ki az – felelte Alex.

– Az apám tudja?

– Nem, még nem.

– Akkor mondjuk el neki, hátha segíthet – mondta John és az apja irodája felé mutatott. Alex bólintott és elindult, de szinte egyetlen lépést sem tett, amikor éles ütést érzett a tarkóján és belezuhant a sötétségbe.

A hasogató fejfájást érezte először, amikor magához tért. Csak megmozdulni is rettentő kínnal járt. A hideg padlón feküdt egy sötét szobában. A mennyezeti lámpa legtöbb égője kiégett, egyedül egy világított még. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mi történt vagy, hogy került ide. Nyögve felemelte a fejét, de újból fájdalom hatolt a koponyába, a kezével a fejéhez kapott. Az ujjai hegyét vörösre festette a saját vére. Fel akart tápászkodni, de az erőfeszítéstől fehér foltokat látott, a füle pedig csengett. Agyrázkódása lehet, ismerte fel a tüneteket. 

– Ó, felébredtél – hatolt a zúgáson át a fülébe John hangja. Nem látott mást csak a fiú cipőjét, fel akart rá nézni, de a fájdalom túl sok volt. – Sajnálom, hogy leütöttelek, de nem tehettem mást. Nem hagyhattam, hogy az apámhoz rohanj.

– Hol vagyok? – kérdezte nehézkesen. Nem volt ismerős számára a hely, sosem járt még itt, de a falakból ítélve még mindig a Tanács épületében lehetett.

– Nem vittelek messzire, csak a lezárt szárnyban vagy – guggolt le hozzá az elrablója. – Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Reménykedtem benne, hogyha nem találsz semmit, leállsz a kutatással, de túl makacs vagy nem igaz? Nem hagyhattad annyiban!

– Miért nem öltél meg rögtön? – szűrte a fogai közt Alex és négy kézlábra küzdötte magát.

– Nem akartalak hátba szúrni, úgy gondoltam, érdemelsz valami magyarázatot – felelte a fiú. – Szerettelek volna kihagyni ebből, de gondolom, megérted, hogy nem engedhetem, hogy csakúgy elsétálj.

– És mi a magyarázatod? – nézett rá Alex gyűlölködve. – Miért árultál el minket? A saját apádat? Az általa megszerzett hatalmat mind rád hagyná, vezethetnéd a Tanácsot.

– A Tanácsot? – nevetett fel John keserűen. – A Tanács nem ér semmit. Új világ jön Alex, egy más világ, ahol nem lesz helye nephilimeknek. A démonok kora jön és nem tehettek ellene semmit, se te, se Eric, se az angyalok.

– Szóval ezt ígérte Saiker? – kérdezte a kék szemű. – Hatalmat?

– Az apám csak a Tanácsról tud beszélni, a Tanács így, a Tanács úgy... Már az agyamra ment. Én többet akarok és meg is kaphatom.

– Csak ki fog használni, amikor már nem lesz rád szüksége, megöl – mondta a szemeibe határozottan Alex.

– Nincs időm tovább cseverészni – forgatta meg a kardját John.

– Megmentettem az életed! – emelte fel a kezét Alex, mintha így megvédhetné magát a halálos csapástól.

– Éppen ezért ígérem, gyors leszek.

*

Vicktorie a bögréjével játszott, a kezei közt tologatta.

– Egyébként miért jöttél? – kérdezte Chris. – Nem hiszem, hogy csak Tim megkínzása miatt.

– Volt tegnap Jamesnél valaki, de nem tudom ki – mondta, Chris és Eric pedig érdeklődve hallgatták. – Nem ismertem, sosem láttam még.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Chris.

– Igen, száz százalék, hogy nem találkoztunk még vele – felelte a vámpír. – Új srác lehet.

– Nem hiszem – rázta a fejét az idősebb fiú. – Nem hagyna semmilyen fontos feladatot egy újoncra.

– Lehet, hogy nem volt más választása – vetette fel a lány, de Chris elhúzta a száját.

– Hogy nézett ki egyébként? – szúrta közbe a kérdését Eric.

– Átlagosan, magas volt, vékony, olyan atléta alkat – emlékezett vissza Vick. – Fekete haja volt, semmitmondó arca. Egyedül a szeme volt furcsa, zöld, de olyan zavaros, mint az iszap, ha értitek, mire gondolok. Kicsit bicegett.

– Sötétzöld? Szinte fekete? – kérdezte sietve az öccs.

– Aha, olyasmi – bólintott a lány.

– Alex! – kiáltott fel Eric és már el is szaladt.

– Mi? – szóltak utána mindketten, de a fiú már a lépcsőn talpalt felfelé. Olyan gyorsan szedte a lábait, mintha az élete múlna rajta.

Chris és Vicktorie is utána indult, de a teleporton túl már csak a bátyja tudta követni. A Tanács folyosóján aztán végül beérte az öccsét.

– Mi történt? – lihegte Chris a gyors sprint után.

– Szerintem tudom, ki az áruló – nézett rá Eric. – A személyleírás, pont olyan, mint John Crusader, a csatában megsérült, még mindig biceg kicsit. Alex utána nyomozott, John pedig a társa, veszélyben lehet.

– Lenne értelme – bólintott a bátyja. – Alexszel csak a tagokra gyanakodtunk, de John talán még jobb választás, mindig mindenütt ott van, ez a feladata. Egyáltalán nem feltűnő.

– Alex az utóbbi időben kétségbeesett, hogy nem talált eddig semmit – folytatta Eric. – Ma mindenképpen lépni akart. Még azon is gondolkozott, hogy beavatja Crusadert.

Közben a folyosókat rótták, Crusader irodája felé tartottak, amikor Chris megragadta a vállát és megtorpanásra kényszeríttette.

– Mi az?

Chris leguggolt és a szőnyegen lévő vörös folthoz ért.

– Vér – nézett az öccsére. Eric azonnal elsápadt, félelem költözött a szemeiben.

– Megölhette?

– Itt nem az biztos – állt fel a bátyja és körbenézett. – Ahhoz túl kevés, csak megsérülhetett. Leüthette.

– Miből gondolod? – kérdezett vissza az öccse.

– Én ezt tenném, aztán pedig elvinném valami olyan helyre, ahol senki se keresné. Tudsz ilyen helyet a közelben?

– Nem is tudom... – blokkolt le a fiú.

– Gondolkozz! – ragadta meg a vállát Chris. – Nem vihette messzire, túl feltűnő, hogy egy fiút cipel. A vér még friss, még életben lehet.

– Van egy lezárt szárny itt az épületben, évek óta nem használják – jutott eszébe hirtelen. – Éppen megfelelő.

– Az! – bólintott a bátyja és azonnal rohanni kezdtek.

*

Alex elgurult a lecsapni készülő kard elől, majd félig négykézláb, félig két lábon futni kezdet, ahogy csak bírt. De a fejét ért ütéstől szédült és nem tudott tájékozódni. Túl könnyű célpont volt.

– Ne menekülj nincs értelme – hallotta a háta mögül John hangját. – Csak odázod az elkerülhetetlent.

De nem figyelt rá, miután kirontott a szobából egy elhagyatott folyosóra ért. Csak por volt körülötte semmi más. John természetesen elvette a fegyvereit, nem maradt nála semmi, amivel harcba szállhatna vele. A feje pedig csak hasogatott, nem tudott gondolkodni, a világ pedig forgott.

 A falnak esett, a lábai nem bírták el a súlyát. Egy kéz ragadta meg a vállát és maga felé fordította.

– Hagyd, hogy gyorsan végezzek – szólalt meg John, de nem látta őt. A szemei előtt csak egy elmosódott paca rajzolódott ki, aminek emberi alakja volt, de a részletek elvesztek. John felemelte a kardját és lecsapni készült, csak az ezüstös csillanást látta, de pontosan tudta, hogy mit jelent. Minden erejét összeszedte és elugrott a lesújtani kész kard elől, de nem volt elég gyors. Éles fájdalom hatolt végig a testén és érezte, ahogy a vére egy pillanat alatt eláztatja a pólóját.

De a fájdalomtól kitisztult a tudata, az adrenalin győzött. Egy régi korhadt szék állt tőle nem messze. Felé vetődött, John pedig utána, de gyorsabb volt. Szétverte a széket a támadója hátán, majd a kezeit a sebre szorítva ismét rohanni kezdet. Nem tudta merre tart, vagy merre is kellene kanyarodnia. Sosem járt itt, a lezárt területeken. Végül zsákutcába ért.

– Ne! – fékezett le a fal előtt, majd dühödten rácsapott. Kész, vége, vesztett.

– Az ellenkező irányba kellett volna menekülnöd – érte utol John.

Alex megfordult, hogy szembenézzen a fiúval. A kezeit a hasán lévő sebre nyomta, majd lecsúszott a földre, hagyta, hogy a fáradtság győzzön. Nem volt már értelme küzdeni, nem volt remény. Hát ennyi volt, itt fog meghalni, ki tudja, vajon mikor találják meg a hulláját és vajon megtudják-e, hogy kitette.

Annyiszor nézett szembe a halállal, de még sosem volt ennyire közel. A csatákba egy pillanat volt, most pedig úgy tűnt, direkt gúnyolódik rajta és a félelmén.

John mintha lassítva közelített volna hozzá, a pengéjéről csöpögött az ő vére és most készül megölni vele. Legalább gyors lesz, nyugtatta magát.

A fiú elé ért és lecsapni készült. Alex összeszorította a szemét, nem akarta látni, nem akarta érezni, csak túl akart rajta lenni. De kiáltást halott, majd a fülébe fém csendült, kinyitotta a szemét és kardok szikrázó csatáját látta, aztán Eric arca úszott be a képbe, mondott valamit.

– Most már minden rendben lesz – értette meg a szavait nehézkesen. – Mutasd!

Megragadta a kezét és le akarta húzni a sebről, de Alex nem engedte, csak a fejét rázta lassan és némán.

– Nem lenne jó vége – nyögte aztán halkan összeszedve a maradék erejét, Eric arcán szörnyű borzalom futott át, ahogy rájött súlyosabban megsérült, mint hitte.

– Chris! – kiáltott a bátyja után, aki még mindig Johnnal küzdött. Alex érezte, hogy a szemhéja elnehezül, a barátja arcát már nem tudta tisztán kivenni. – Chris! – kiáltott ismét kétségbeesetten.

A bátyja odanézett, John azonnal kihasználta a lehetőséget és elmenekült. Utána akart indulni, de Eric ismét rákiáltott.

– Hagyd! – kérte. – Baj van.

Chris egy pillanatig tipródott, majd melléjük sietett.

– Mi történt? – guggolt le Alex másik oldalára.

– Nem mozdíthatjuk meg, és nem hagyhatjuk itt, kifutunk az időből – Eric szemei ijedten csillogtak, már ő is a barátja hasára nyomta a kezét, hogy enyhítse a vérzést és az a rossz érzése támadt, hogy ő tartja egyben a fiút.

– Alex! – pofozgatta Chris. – Ne hunyd le a szemed! Ne merd! Hallod? – parancsolta, majd az öccséhez fordult. – Hívd Ifarilt, ő megmentheti.

– Mi? – kérdezte kábán Eric.

– Csak hívd már! – kiáltott rá a bátyja, ő pedig azonnal az égre nézett és fohászkodni kezdet.