17. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet. Annyira nincs időm a történetre, és úgy utálom, hogy nincs rá időm, de remélem, a vizsgáim után be tudom végre fejezni, mert már tényleg nincs sok hátra. 
Na, de jó olvasást! 

Puszi! :)

17. fejezet

Ifaril ott állt előttük, lassan kezdet visszatérni a színe, sokkal jobban volt már. Chris az asztalra támaszkodott, kicsit zúgott a feje, de az ereje megcsappanásának tulajdonította, Eric pedig a fal mellett állt, a lehető legtávolabb a lánytól. A többiek is mind a konyhában voltak, Alex érkezett utoljára.

– Itt van mindenki? – kérdezte az angyal végignézve rajtuk.

– Nem, még nincs – felelte Alex. – Én elmegyek apáért, Felisz te szólj anyának.

– Nem! – szólt rá Chris. A fiú megtorpant, már majdnem kint volt a konyhából, annyira sietett.

– Diszkrét leszek – mondta.

– Nem, nem hívhatod ide – rázta meg a fejét a vadász.

– Miért? – A nephilim döbbenten lépett vissza, nem értette, hogy miért nem hívhatja ide az apját, akiben száz százalékosan megbízik.

– Mert Josh Crusadernek tartozik számadással – nézett rá Chris. – Nem kell, hogy tudjon Ifarilről.

– De megígérte, hogy minden lépésedet jelenti, ő kerül bajba, ha kizárod – ellenkezett a fiú.

– Tudom, annyit fog tudni, amennyit kell, hogy ne kerüljön bajba, én magam fogom elmondani neki a híreket – bólintott Chris. – Hidd el, én sem örülök ennek, de van egy tégla a Tanácsban és nem szeretném Jamest informálni minden lépésünkről.

Alex nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de végül visszavonulót fújt. Chrisnek igaza volt túl sokat kockáztatnának, ennek az ügynek közöttük kellett maradnia, bármennyire is nem tetszett neki, hogy a szülei előtt kell titkolóznia. Az anyja se tudhatta, mert amit ő tud, azt tudja az apja is. Visszalépett hát és leült Felisz mellé.

– Szóval – kezdte Ifaril –, követtem Saiker nyomát egy elhagyatott vonattemetőbe, éppen azután érkeztem, hogy befejezte a lidércek megidézésének első fázisát.

– Akkor tudod, hol van? – kérdezte Eric. – Oda kell mennünk!

– Nem – rázta meg a fejét Chris. – Eltűnt már onnan, tudta, hogy Ifaril rendbe fog jönni, csak időt akart nyerni.

– De nem tudhatta, hogy ennyire gyorsan meggyógyul – ágált az öccse továbbra.

– Hidd el, már nincs ott, ismerem, és terv nélkül amúgy is csak a vesztedbe rohansz – nyugtatta az bátyja. – Igen? – fordult vissza Ifarilhoz.

– Még nem végzett – folytatta az angyal. – Biztos, hogy megzavartam, egyszerre pedig amúgy sem kelthet életre túl sok lidércet, mert elveszítheti felettük az irányítást.

– Mennyi időnk van még folytatja? – kérdezte Jason.

– A kaput csak teliholdkor lehet kinyitni – felelte. – A következőig van időnk.

– Lehet, hogy én vagyok alul művelt – szólalt meg Alex –, de mi az a lidérc?

– Lidércnek nevezik azokat a démonokat, akik elvesztették a testüket, vagyis egyszer már megölték őket, így a pokolban ragadtak – magyarázta Ifaril. – Nem lehet őket megölni, csak visszazárni a helyükre. Nem egyszerű feladat és csak egy angyalt tudok, aki tudja, hogyan kell csinálni.

– Gabrielt? – Chris még mindig az asztalon támaszkodott, nem nézett fel, amikor megszólalt, a hangja feszült volt.

– Igen – bólintott Ifaril. – Őt bízzátok rám, majd én megkérem, hogy segítsen.

– És mi? – pillantott fel Chris. – Mi mit csináljuk?

– Derítsétek ki, hogy merre lehet és mi lesz a következő lépése – felelte egyszerűen Ifaril. – Foglalkozzatok a besúgóval meg Jamesszel, őket a segítségem nélkül is elintézhetitek.

– És mi lesz Emilyvel? – kérdezte Alex csendesen.

– Ugyanaz, ami Saikerrel – nézett rá az angyal fagyosan. – Választott, amikor elárult engem féltékenységből, megbukott, lassan pedig démonná válik. Az ereje lassan megváltozik, sötétté válik, nem sokára befejezi az átalakulást. A nevét már elvesztette, csak úgy, mint Lucifer, akiből Sátán lett, vagy Saiker, ezért hívatja magát Emilynek, lassan a szárnyai is eltűnnek, és ha azok nincsenek többé, befejezi az átváltozást, démon lesz belőle.

– És hogyan ölünk meg egy démont? – kérdezte Eric aztán. – Én már próbáltam egyszer, szíven szúrtam, mégis megvan, nem használt.

– Ha a saját kardjaitokkal sebzitek meg, az csak legyengíti, de nem öli meg – bólintott Ifaril. – Meg kell szereznünk az egyik fegyvert, amit démonok megölésére fejlesztettek ki. Olyasmi, mint az, amivel Saiker engem akart megölni, egy hasonló tőr vagy kard. Csak nem tudom, hol lehetnek, a démonok próbálják elrejteni őket.

– Egyet tudok – szólalt meg halkan Chris, és mindenki reménykedve nézett rá. – Van egy Saikernél, de sosem hagyja felügyelet nélkül, mindig nála van. Láttam már párszor, egy fekete egykezes, rövid kard. A markolatgomb egy koponya, a keresztvas pedig rácsavarodik a pengére, gyönyörű darab, de sosem teszi le, lehetetlen megszerezni.

– Pedig nem tudok másikról, biztos találnánk egyet, de nem tudom, mennyi ideig tartana, pár nap, pár hét, de akár évekbe is telhet – rázta meg a fejét Ifaril. – El kell tőle lopnunk, még ha kockázatos is.

– Majd én megszerzem – mondta halkan Chris.

– Nem, az kizárt – rázta meg a fejét Eric.

– Egyedül neki van rá esélye – szólt közbe Ifaril –, ha valaki Saiker közelébe juthat az Chris.

– Legutóbb belehalt abba, hogy a közelébe ment, leszúrta egy karddal, ha nem rémlene. – Eric felemelte a hangját és bosszúsan nézett az angyalra, egy pillanatra sem eresztve a szemkontaktust. 

– Majd óvatosabbak leszünk, de még mindig ő a legkevésbé gyanús, ezt neked is be kell látnod.

– Óvatosak mégis hogyan? – kérdezte gúnyosan. – Páncélinget szerelsz rá vagy mire gondoltál?

Az angyal már éppen visszavágott volna, ha Alex ijedt, mégis parancsoló hangon meg nem szólalt.

– Hagyjátok abba! – mindketten ránéztek, majd követték a pillantását. A fiú Christ nézte rémülten. Egyikkőjüknek sem tűnt fel, hogy tőle szokatlan módon nem szól bele a vitába, annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy nem vették észre, hogy roham tört. Jason és Rosie már ott álltak mellette, de nem tudták, mit is kellene tenniük.

Chris meggörnyedt, mint akit hasba rúgtak, köhögni kezdet.

– Mi történt? – rémült meg Eric, aki még sosem látta így a bátyját.

– Jól vagyok – nyögte ki Chris, de még végig sem mondta, újra köhögni kezdet. Az öccse aggódva hajolt le hozzá.

– Az vér a kezeden? – nézett döbbenten a tenyerére. – Te vért köhögsz fel? Orvoshoz kell vinnünk, most!

De senki sem mozdult, sőt mindenki kerülte a fiú pillantását. Egyik barátjáról a másikra ugrottak a szemei idegesen.

– Mi van? – kiáltotta. – Mire vártok?

– Az orvos nem segíthet rajta – szólt közbe Ifaril gyengéden. – Jobban lesz, csak idő kérdése.

– Mi? – kérdezte kábán Eric.

A vadász már alig állt a lábán, közben Jason és Rosie a mosdó fölé vezették, hogy odaköpje a szájába tóduló vért. A köhögése enyhült kicsit, Ifaril mellé lépett és a megfogta a karját, átvéve így Rosie helyét. Jasonre még szükség volt, ugyanis Chris továbbra sem bírta tartani magát, minden erő kifutott belőle.

– Mikor ittál utoljára? – tudakolta a fiútól, aki megrázta a fejét.

– Még nincs itt az ideje – suttogta. – Túl korai, nem tudom, mi van velem. Legutóbb több időm volt.

Chris elhessegette magától Jasont. A vére még mindig a mosdókagylót piszkolta. Megmosta a kezét, majd nyögve, ahogy volt lecsúszott a földre és konyhaszekrénynek vetette a hátát, még a homlokát is neki nyomta, ugyanis az erőlködéstől megfájdult a feje, a bútor pedig hideg volt.

– Ők ezt mind tudták? – hatolt a fülébe az öccse hangja. Kinyitotta a szemét és ránézett. Eric pár lépésnyire állt tőle, a pupillái annyira kitágultak az ijedtségtől, hogy szinte eltűnt az írisze, az ajkai pedig szétnyíltak a döbbenttől, emellett még bosszúsnak is tűnt. Rájött, hogy van itt valami, amiről úgy tűnik, hogy csak ő nem tud.

– Igen, láttak már így – bólintott Chris.

– Szóval túléled? – kérdezte idegesen, mire ismét bólintott. Eric pedig sarkon fordult és otthagyta.

 – Eric! – szólt utána a bátyja, de nem nézett hátra, csak becsapta az ajtót és elment.

Egy pillanatnyi síri csend következett, majd Chris ismét megszólalt.

– Utána megyek – indult el, de alig botladozott a lábain.

– Szó sem lehet róla! – tartotta vissza Ifaril. – Pihenned kell, majd megbékél, csak kiereszti a gőzt.

– Majd én megyek – szólt közbe Felisz és már ott sem volt.

Alex vissza akart menni a Tanácshoz, amikor a vadász ismét hirtelen rosszabbul lett, de most a fejéhez kapott.

– Mi történik? – kérdezte döbbenten Rosie, és azonnal a fiúhoz rohant.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Ifaril, és ő is Chrishez hajolt, aki térdre rogyott és a halántékára nyomta a tenyerét. – Chris! – szólította meg az angyal, de a fiú nem reagált. Csak vérbuggyant elő a szájából, jóval több, mint eddig, mintha valami átlyukasztotta volna a tüdejét.

– Saiker – nyögte fuldokolva, most már hallotta a hangját a fejében, kántált valamit, ami róla szólt, eddig is ott volt, de olyan halk duruzsolásként, hogy szinte észre sem vette, de legalábbis nem törődött vele, mint a fülzúgással.

– Chris – ragadta meg a vállát az angyal, a fiú fuldoklott a saját vérétől. – Van Saikernél a véredből? – kérdezte.

– Nem tudom, lehet – nyögte nehézkesen, egy-egy pillanatra alábbhagyott a rettenetes folyam, de aztán ismét újra feltört.

– Honnan jöhet ennyi vér? – kérdezte rettegve Rosie, aki a karjai közt tartotta a fiút.

– Ki kell zárnod, Chris – fogta a kezei közé az arcát az angyal. – Ki kell zárnod az elmédből, vagy megöl. Nem sérültél meg, csak játszik veled, meg fogsz fulladni. Koncentrálj!

– Nem... Nem tudom – felelte két adag vér között. – Képtelen... vagyok... rá.

– Chris! – kiáltott fel Ifaril, majd a halántékához tette a mutatóujját és a fiú ájultan csuklott össze.