Prológus

Sziasztok!

Visszatértem! :D Úgy gondoltam, hogy az iskola megkezdésével én is elkezdem a 3. kötetét a történetnek.
Még érkezni fog egy új menüpont, ami jelenleg még kidolgozás alatt áll, de remélem, hogy hamarosan megnyithatom nektek.
Addig is remélem, hogy tetszeni fog ez a rövid kis bevezető.
Szóval jó olvasást kívánok!

Puszi :)

A halandó csókja
Prológus

- És mégis mit vársz tőlem? - kérdezte a démon unottan.

- Ugyanaz a célunk - felelte az angyal és közelebb lépett. - Te több erőt szeretnél, én pedig holtan akarom látni.

- Igen, igen, de mégis mi a bizonyíték rá, hogy ez nem egy csapda a részetekről? - morfondírozott és egy cseresznyét dobott a szájába, aztán pedig felhörpintette a véres koktélját.

- Milyen bizonyítékot akarsz? - tárta szét a karját.

- Hozd el nekem Peter Laser most született gyermekét - jelentette ki a démon.

- Miért? - szűkült össze gyanakvóan a szeme. - Bántani akarod?

- Ó, de édes. Csak nem aggódsz érte? - nevetett fel Saiker.

- Csak egy kisbaba - magyarázkodott.

- Nem fogom bántani, csak keverek pár csepp vért a sajátomból Ifariléhoz.

- Mégis miért? - bizonytalankodott továbbra is.

- Peter Laser megölte a kedvenc emberem, szeretnék egy újat helyette, és csak igazán így lenne édes a bosszúm - mosolyodott el élesen.

- De ebbe bele is halhat - állapította meg az angyal.

- Talán igen, talán nem - vonta meg a vállát Saiker. - Akkor hát áll az alku szárnyas barátom?

Emily kiadta a vészjelzést Ifarilnak, majd megjelent a baba kiságya mellett, amint a másik angyal eltűnt. A kicsi az ágyban feküdt, nyugodtan és csendben. A nagy kék szemeit még nagyobbra nyitotta, ahogy felnézett rá. Óvatosan felvette a karjaiba, nehogy felsírjon. Gyönyörű baba volt, még alig volt pár szál fekete haja, foga pedig egy se, de halványan mosolygott.

– Erősebb leszel, mint bármelyik nephilim vagy nephilimvadász – mondta halkan, majd végigsimított a baba arcocskáján. – Saiker gondoskodik róla.

A kicsi fészkelődött a keze között, de továbbra sem sírt fel, egy pillanattal később már nem a gyerekszobában álltak, hanem ott ahonnan indult. Saiker ott ült ahol hagyta, meg se mozdult, mintha kővé dermesztették volna, egészen idáig. Most rájuk nézett és fagyosan elmosolyodott.

– Nem hittem, hogy megteszed – nézett az angyalra meglepetten, de őszinte csodálattal.

– Ha ez kell, hogy bizonyítsam a szándékom – vonta meg a vállát. – Egyel több vagy kevesebb, végül is mindegy.

– Örülök, hogy így döntöttél – nevetett fel a démon. – Kérem a kicsit – nyújtotta ki felé mohón a kezét, és ki is kapta a kezei közül.

A pici ficergett a karjai közt, idegesebb lett, de meglepő módon még mindig nem sírt fel, csak azután, hogy a démon megitatta a vérével.

– Fáj neki? – kérdezte nagyot nyelve az angyal.

– Égette – felelte. – De már nem, elvettem a fájdalmát – ringatta a kezei közt, hogy megnyugodjon. – Most pedig vidd vissza, majd elhozom, ha elég idős lesz és nem lesz vele annyi baj.

– Mit fognak szólni a szülei? Nem veszik majd észre? – kérdezősködött kíváncsian.

– Egy egyszerű erőtlen embernek fogják hinni, hiszen nem lesz rajta jel, de még erősebb lesz, ha újra iszik a véremből.