Epilógus

Sziasztok! 

Elnézést a késésért, de meghoztam az epilógust és már olvashatjátok is. 
Ez ugye a 2. rész vége, majd következik a 3. részt. Nem tudom, hogy pontosan mikor lesz a folytatás, mert előtte szeretnék kis változtatásokat csinálni a blogon, amire nem tudom, mikor lesz időm, mert nem nagyon leszek mostanában otthon, de igyekszem. 
Na, de jó olvasást a befejezéshez! 

Puszi :)

(u.i.: Tudom, rövid lett :D)

Epilógus

Eric a szobája közepén állt miután visszaértek a mezőről beviharzott ide, és ki se jött. Megállt a közepén, és nem mozdult. Aztán hirtelen felkapta az első kezébe akadó dolgot és a falnak hajította. A lámpa széttört, a villanykörte üvege szétpattant a becsapódáskor.

Ifaril az ajtónál állt, és nézte a fiút. Láthatatlan volt, így nem tudta Eric, hogy ott volt, nem láthatta. Miután összetörte a lámpát, leült az ágyára, és a tenyerébe temette az arcát. A rombolással levezette a feszültséget. Az angyal először azt hitte, sír, meg is lepődött, de valójában nem, erősebb volt annál. Csak dühös volt, rettentően dühös. Aztán felsóhajtott, majd a térdére támaszkova gondolkozni kezdet.

– Mindig így kezdődik – szólította meg egy hang, Ifaril összerezzent, nem számított látogatóra.

– Micsoda? – fordult csodálkozva a férfi felé. Az kedvesen elmosolyodott, kék szemei jókedvűen csillogtak, mint mindig. Az arca szokás szerint borostás volt, az öltönye makulátlan.

– Először elbűvölnek – folytatta. – Érdekesek, mások, mint mi, és ez vonzó. Aztán jönnek a kétkedések: Ők miért mások, mint mi? Miért ilyen szenvedélyesek? – mutatott a fiúra. – Majd már csak azt veszed észre, hogy állandóan figyeled őket, a társaságukat keresed, mert nélkülük nem az igazi.

– Engem nem bűvölnek el az emberek – nézett Ericre Ifaril, aki most éppen hátradőlt az ágyán.

– Amikor megkerestelek gyűlölted őket – hagyta elszállni a másik angyal válaszát. – Lenézted, megvetetted őket.

– Még mindig megvetem őket – bizonygatta az angyal.

– Nem bűn az, ha megszeretted őket – fordult a lány felé, és végigsimított az arcán. – Néha kissé úgy érzem, hogy túl ridegek vagyunk.

Arrébb lépett a lánytól, látszott, hogy indulni készül, de Ifaril még beszélni akart.

– Gabriel – szólította meg.

– Igen? – fordult vissza a férfi.

– Mi lesz most? – suttogta halkan.

– Hogy érted? – kérdezte kedvesen.

– Hát velem – felelte a lány. – Elbuktam, olyan dolgokat tettem emberként, amiket nem szabadott volna, ezenkívül Saiker malmára hajtottam a vizet.

– Megakadályoztad a megerősödésben, szerintem éppen, hogy nem segítetted.

– Most, de előtte...

– Ifaril – tette a vállára Gabriel a kezét –, hibázunk néha. Ezt a csatát megnyertük, de a háború még csak most kezdődik.

– Mit kellene tennem? – kérdezte, de az arkangyal csak elmosolyodott, majd eltűnt.