32, fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, és ezzel szeretnék Nektek, minden kedves Olvasómnak és Idevetődőnek Boldog új évet kívánni! Valamint frissítettem a Szereplők menüpontot két új névvel.

Puszi:)

32. fejezet

Eric sóhajtva lépett be a szobájába, ő is beslisszolt, mielőtt becsukta volna az ajtót. Lerúgta a lábáról a tornacsukáját, majd ledobta a pulcsiját is az íróasztalra. Fekete melegítő nadrág volt rajta és egy fehér felső. Még csak hajnaladott, de most jött haza a futásból. Nem tudott aludni, így inkább kiszellőztette a fejét.

Bement a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Aztán percekig a tükörképére meredt, majd a fejét rázva végigtúrta a haját és megdörzsölte az arcát. A nyakában ott lógott a vörös köves nyaklánc, előcsúszott a pólója rejtekéből. A fiú végighúzta az ujjait a láncszemeken, majd levette a nyakából és a tenyerébe zárta.

– Hiányzol, tudod? – suttogta és az égre nézett. – Azt se tudom, hogy hallasz-e egyáltalán, vagy csak egy idióta vagyok, aki magában beszél – nevetett fel kínosan, majd visszalépett a szobájába.

Ifaril végig a nyomában volt, még ha ő nem is láthatta. A fiú szenvedett, és ez neki is fájt. Annyira szerette volna magához ölelni és megcsókolni, de neki már nem lehetett. Köztük nem lehetett semmi, nem szabadott, tiltott volt.

Eric elővett egy könyvet és letelepedett az ágyára. Aztán a hátán fekve olvasni kezdet. Az angyal leült az ágya végébe és csak nézte a fiút. A haján megcsillant a lámpa fénye, ami megvilágította a könyv sorait, így most egészen világos szőkének tűnt. Az arcából nem sok látszott, a nagyját kitakarta a regény. Az ujjaival markolta a könyvet, s olvasás közben dobolt a borítón, nem igazán tudta magát lenyugtatni. Vibrált az idegességtől. Mindig ilyen volt, amikor Ifaril megjelent nála, mintha érezné a jelenlétét. De nem tudhatta, nem láthatta, az angyal sosem volt annyira óvatlan, még hozzá sem ért, nehogy azzal árulja el magát.

– Meg kellene lepődnöm, hogy itt talállak? – sóhajtott fel egy hang a háta mögött.

– Dethriel! – ugrott fel az ágyról Ifaril és az újonnan érkezett angyalra nézett.

– És nem loholsz ez után az ember után? – az ember szót úgy mondta ki, mintha valami szitok lenni, amit undorodik kiejteni.

– Csak a munkámat végzem – jelentette ki Ifaril dacosan, mire a másik angyal felhorkantott.

– Mióta tartozik a munkaköri leírásodban a nephilimek kukkolása? – kérdezte gúnyosan.

– Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok!

– Igenis van hozzá közöm – ragadta meg a karját a halálangyala –, tudod, hogy te meg én össze vagyunk kötve.

– Dolgok változhatnak – ellenkezett Ifaril csendesen.

– Vannak, amik igen, de van, ami el van rendelve, ezt te is tudod.

Dethriel az olvasó Eric mellélépett, aki mit sem sejtett arról, hogy mi zajlik a szobájában.

– Hogy mit látsz benne? – nézett rajta végig. – Egy csupasz majom, aki éppen csak lemászott a fáról.

– Szeretem – suttogta Ifaril. Dethriel arca elfelhősödött, harag gyulladt a szemébe, majd szikrázva ismét a fiúra vetette.

– Szerelem? – hitetlenkedett, de a hangját méreg itatta át. – Egy ilyennel? Nézd milyen törékeny!

A nephilimre mutatott, Eric elejtette a könyvet. Elakadt a lélegzete, mintha fojtogatnák, de senki sem ért hozzá, nem, valójában nem.

– Hagyd békén! – kiáltott Dethrielre Ifaril és megjelent a fiú mellett. A halálangyala felnevetett, majd megszakította a kapcsolatot.

– Nyugalom, nem akartam megölni – rázta meg a fejét és elgondolkodva végigsimított az arcán. – Még nincs itt az ideje.

Eric színe visszatért és értetlenül kapkodta a fejét a hirtelen megjelent két angyal között, de nem szólt közbe.

– Csak meg akartam mutatni, hogy mi vár rád mellettük. Meghalnak, tényleg kockáztatnál ezért mindent? – mondta még utoljára, majd eltűnt.

Ifaril a fiú hátát simogatta, és az angyal hűlt helyére meredt.

– Jól vagy? – kérdezte aztán Erictől.

– Miről beszélt? – felelt kérdéssel a kérdésre.

– Nem fontos – rázta meg a fejét az angyal.

– Nekem eléggé fontos, mivel rajtam demonstrálta.

Ifaril felsóhajtott és elengedte a fiút, de továbbra is mellette maradt. Szeretett a közelében lenni, még ha Eric haragudott is rá. Várt tőle valamit, amit nem adhatott meg, többé már nem, hiába szerette volna.

– Mi szó szerint – kezdte – egymásnak lettünk teremtve, csak nem az emberi nagyon romantikus verzióban, inkább csak amolyan fajfenntartási okok miatt. 

– Ez azért durva – rázta meg a fejét hitetlenül a nephilim.

– Az enyémeknél ez a normális – próbált rá mosolyogni a fiúra, de eléggé szegényesre sikerült, semmiképp sem jókedvűre.

– És hogy jövök én a képbe? – kérdezte kíváncsian ismét Eric.

– Bántja, hogy beléd szerettem és nem belé – suttogta Ifaril. A fiú ajkai elnyíltak a döbbenettől, hirtelen megszólalni sem tudott. – Jobb, ha megyek.

Ifaril indulni készült, de a fiú megragadta a kezét és ő is felállt az ágyról.

– Tessék? – kérdezte még mindig meghökkenve. – Ilyeneket mondasz, aztán meg le akarsz lépni? Ezt nem gondolhattad komolyan.

– Teljesen lényegtelen, hogy hogyan érzek – rázta a fejét Ifaril.

– Nem, nem az, nagyon is lényeges – húzta magához vissza a lányt. – Nekem fontos. Komolyan érzel még irántam bármit is?

Ifaril csak nézett vissza a fiúra, tudta a választ, és el akarta mondani, de van, amit nem lehetett.

– Nekem nem szabad – suttogta. – Halandó vagy!

– Nem érdekel! – ellenkezett Eric és még közelebb vonta magához az angyalt. Az egész testük összesimult, mint régen. Minden porcikáját érezte a fiúnak, az izmait, ahogy megfeszülnek az érintése alatt, a mellkasa emelkedését, a heves szívverését. A saját testével ugyanez volt a helyzet, olyannyira szenvedélyesen vágyott már a másik közelségére, hogy beleremegett.

– Kérlek! – suttogta. Bár nem tudta, mire is kéri, arra, hogy húzódjon el, vagy inkább arra, hogy vonja magához még közelebb, ha ez lehetséges egyáltalán.

De bármi is volt az ő terve, hamar elfelejtette, mert Eric megcsókolta. A nephilim kiéhezve csapott le az ajkaira, és nem akarta ereszteni. Vágyta már ezt a csókot, túl régen nem tehette meg. Ifaril felnyögött a heves roham miatt, de nem ellenkezett, elfelejtett minden kötelességet és szabályt, abban a percben nem léteztek.

Aztán mikor a nephilim egy pillanatra elhúzódott a vállára zuhant a bűntudat, amit a csók miatt érzett.

– Eric – suttogta a fiú nevét és elhúzódott.

– Hm? – hajolt vissza hozzá újabb csókra, de Ifaril elfordította a fejét.

– Nekem ezt nem lehet – felelte halkan és nem nézett a nephilim szemébe. – Te ember vagy, én angyal, nem lehetek veled. Ez számomra tilos!

– Kit érdekel? – erősködött a fiú. – Szeretjük egymást!

– Ez nem számít, Dethrielnek igaza volt – mondta még utoljára, majd eltűnt, magára hagyta a nephilimet.