11. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet is. Remélem, hogy tetszeni fog. 

Jó olvasást! :)

Puszi :)

11. fejezet

Az órája hangosan sipákolt a fülébe hiába nyomta ki, öt perc múlva újból rákezdet. Fáradtan vette le a fejéről a párnát és nyitotta ki a szemét. Azonnal a kijelzőre ugrott a tekintette, fél nyolc volt, rettentően korán, legalábbis neki. Mióta bekerült a Tanácshoz nem aludta ki magát, vagy az aggodalom vagy csak szimplán a korán kelés miatt. Most is alig tudta nyitva tartani a szemét. Álmosan kikászálódott a takaró alól és nyögve felállt. Ásítva a hajába túrt, ahogy kivánszorgott a fürdőszobába. Először a wchez ment, majd miután elvégezte a dolgát, megmosta az arcát. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, az arca nyúzott volt, most örült neki csak igazán, hogy nem lány és nem zavarja túlzottan.

A pillantása a fürdőszoba másik ajtajára ugrott, ahogy fogkrémet nyomott a fogkeféjére, azóta nem beszélt Erickel. Korán megy, és késő jön, ezt a taktikát választott, fárasztó egy feladat volt. Sóhajtva megmosta a fogait, majd felöltözött, magára kanyarította a köpenyét és elindult lefelé, hogy harapjon valamit.

De nagyon úgy tűnt, hogy a bátyja hamar kiismerte. A konyhában Eric ült egy bögre teával nagyon frissen és kipihenten. Egy pillanatra megtorpant, de végül célirányosan a hűtőhöz indult és nem nézett a másik fiúra.

– Szeretem a bújócskát, de a 'ha nem akarom, nem látsz' részből már tuti kinőttünk – szólalt meg Eric szarkasztikusan.

Alex hiába nézte a hűtőt nem talált semmit. Nem fogta fel, hogy mik is vannak az orra előtt, így fújtatva becsukta, majd felkapott egy kalácsot mellette a pultról és megfordult, hogy elinduljon, de Ericnek ütközött, aki addigra elállta az útját.

– Beszélnünk kell – mondta elveszítve minden gúnyos élt a hangjából.

Alex sóhajtott, majd kikerülte a bátyját, el akart menni, de Eric megragadta a vállát és visszalökte.

– Hé! – Nekiesett a konyhapultnak, ami a hátába állt, kisebb, kellemetlen fájdalmat okozva, de semmi komoly sérülést. Az erőszak jobban meglepte, mint maga a hátába nyilalló fájdalom. – Mi a fene bajod van?

Bosszúsan méltatlankodott és a bátyja önelégült vigyorára függesztette a tekintetét.

– Á, szóval nem ment el a hangod – bólintott Eric. – Akkor beszélhetünk!

– Nincs kedvem! – indult el újra, mire ismét megragadta a karját és visszalökte ugyanoda.

– Ne már! – nyögött fel Alex másodszorra sem volt kellemesebb érzés az érkezés.

– Ha el akarsz menni, le kell gyűrnöd! – jelentette ki Eric.

– Dolgoznom kell! – ellenkezett.

– Nem halnak bele, ha késel öt percet! – fonta keresztbe a karjait a mellkasán. – Ha John mégis, akkor szívességet tettünk a világnak.

– Jó! – bólintott Alex, bár alig tudta visszatartani a mosolyát, de kemény akart maradni és leült az asztalhoz. – Nem ülsz le?

– Nem, nem bízom benned – felelte Eric és továbbra is elállta a kiutat.

– Hát rendben – vonta meg a vállát és elkezdte enni a kalácsot. – Mondjad! – intett.

– Oké – kezdte –, sajnálom, rendben? Tudom, hogy mit jelent neked Vicktorie, mégis hagytam magam, de esküszöm, hogy nem akartalak megbántani, és hogy elküldtem. Az csak egy csók volt és nem jelentett semmit, nem lesz folytatása, véletlenül se. Szeretném, ha nem utálnál és megbocsátanál. Nem bírom, ha nem vagyunk jóban.

– Oké – felelte –, meg van bocsátva.

– Tessék? – kérdezte döbbenten Eric.

– Figyelj! – mosolyodott el halványan Alex és a bátyja felé fordult. – Haragudtam persze, de nem sokáig, csak meg akartalak leckéztetni. A legjobb barátom vagy, a bátyám, nem tudnálak utálni. De most engedj, mert nem neked kell egész nap hallgatnod, ahogy John kárál egy öt perces késés miatt.

Eric még mindig kissé döbbenten, de nevetve elállt az útjából. Alex megveregette a vállát, miközben elment mellette, majd meg sem állt a Tanácsig.

A folyosók még rettentően kihaltak, az ülés csak 9 órakor kezdődik. John már ilyenkor mindig itt van, és tűkön ülve várja, hogy végezhessék a feladatukat. Az apja már előző este elmondja neki, hogy másnap mit kell majd csinálniuk, mintha folyamatosan dolgoznának. De most meglepő módon sehol sem látta a fiút. Csodálkozva nézett körbe, valami nem stimmelt. Elindult hát a folyosón, hogy megkeresse. John elaludt volna? Valahogy nem hitte. Halkan lopakodott, semmi zajt sem csapott, amíg hangokat nem hallott. Az egyik John volt efelől nem volt kétsége, de a másikat nem tudta beazonosítani. Crusader irodája volt, de nem ő volt a másik hang gazdája, hiszen az kétségkívül egy nőhöz tartozott. Semmit sem tudott kivenni a beszélgetésből, éppen befejezték. Rögtön rájött, hogy el kell tűnnie, mert John nem fog örülni, ha itt találja, úgyhogy gyorsan elhátrált.

Egy pillanat múlva kivágódott az ajtó és a mérges John jött ki rajta.

– Á, hát megvagy – kiáltott fel Alex, mintha már órák óta nem találná. – Már mindenhol kerestelek. Elnyelt a föld vagy mi?

– Most már megvagyok – vágta oda félvállról, majd kikerülte őt és eltrappolt. – Menjünk, dolgunk van!

Éppen utána akart fordulni, hogy kövesse, amikor a nő is kilépett az iroda ajtaján. A kámzsája a fejére volt húzva, de Alex elkapta a pillantását. Kék szemei voltak, de olyan fagyosak, hogy felállt a szőr a hátán, ahogy találkozott a tekintetük. Szőke haja pedig a csípőjéig leért. Csak egy rövid másodpercre kapcsolódott össze a pillantása az ismeretlen jövevénnyel, mert az hamar elfordult és otthagyta őt. Még sosem látta ezelőtt, ebben biztos volt, de mégis volt benne valami, amit nem tudott hová tenni. Egyszerűen nem értette, hogy mi, de valami ismerős volt a lányban. Meg akarta szólítani, már nyitotta is a száját, de végül nem tehette meg.

– Jössz már Briece? – kiáltott vissza John megszakítva a gondolkodásban. Egy pillanatig még hezitált, majd sóhajtva elindult a fiú után.

– Megyek! – felelte kedvtelenül. 

Egy vámpírt kellett megkeresniük és bevinniük kihallgatásra. Mivel nappal volt, és ilyenkor a vérszívók aludni szoktak könnyű feladatnak tűnt, de mint utóbb kiderült a látszat néha csal.

Ők ketten mivel épp a Tanácsnak dolgoztak, használhatták a lezáratlan teleportot, de csakis kizárólag a munka miatt, és így bárhová eljuthattak. Hasznos volt, mert most is egy messzi nagyvárosba teleportáltak. Éppen John mögött lépdelt – aki önmagát megszavazta vezetőnek, mint mindig –, egy kihalt utcán jártak ketten. A sikátorban nem volt senki csak pár patkány, szemét és rettentő, rothadó bűz.

Alex felnyögött az orrát facsaró szagoktól, amik már a szemét is csípték. Egy night club előtt álltak, gyakori búvóhelye a vámpíroknak, éppen a hátsó ajtót keresték, hogy ott hatoljanak be.

Megtalálták egy nagy konténer mellett, John hátranézett rá és már nyitotta is az ajtót. Alex megmozgatta az ujjait a kardján, hogy kényelmesebb legyen a fogása és követte a fiút. Bent korom sötét volt, csak a fegyvereik halvány derengése adott némi fényt, nem túl sokat. Óvatosan, halkan, lábujjhegyen lépkedtek egyre bentebb és bentebb, majd hirtelen belerúgott egy földre esett sörös üvegbe. John megfagyott előtte és lesújtóan hátranézett rá a válla felett. Alex bűnbánóan hunyta le a szemét, és visszatartotta a levegőt, mindketten füleltek, hogy meghallhatták-e őket, amikor már éppen megnyugodtak volna, motoszkálás zaja hallatszott és egyre közelebbről. Aztán valami megragadta Alex lábát és kirántotta alóla.

A kezével próbálta tompítani az esést, de még így is kifutott minden levegő a tüdejéből a földet éréskor. A bokájára záródó hosszú, erős ujjak a bőrébe vájtak, ahogy a lépcső felé rángatták. Próbált megkapaszkodni az egyik asztalban, de az nem tartotta meg a súlyát, lassított rajta ugyan, de nem fogta vissza. A lábával a támadója felé rúgott, de a sötétben nem látta és nem találta el. John irányából viaskodás hangjait hallotta, így nem számíthatott rá. A kardja még mindig a kezében volt, az apja mindig azt tanította, hogy sosem engedje ki a kezéből, de most nem volt jobb ötlete. Oda, ahol a támadóját sejtette, elhajította a fegyverét. Egy éles, fájdalmas kiáltást hallott, és a bokáján enyhült a szorítás, kirántotta a durva béklyóból és felpattant.

De addigra az ellenfele is összeszedte magát és neki ugrott. A vámpír éles fogai csak egy centire hibázták el az ütőeret a nyakán, de a pultról felkapott egy üveget és a támadója fejéhez vágta. A vámpír az ütéstől megszédült, így sikerült ellöknie magától, még az magához tért előhalászott egy fatőrt a bakancsából és a vérszívó mellkasába süllyesztette egyenes a szívébe. A szemei kitágultak a döbbenettől mielőtt előre bukott volna feje. Alex elengedte, a test pedig a lábai elé rogyott. Gyorsan szétnézett, a derengő fegyvere az egyik asztal alá csúszott, kiszedte onnan, majd Johnt kezdte el keresni a szemével.

A fiú egy másik vámpírral küzdött, nem állt túl jól. Indulni akart, hogy segítsen, de az rákiáltott.

– Egy megszökött – intett a fejével a kijárat felé, még hallotta, ahogy becsapódik utána az ajtó. – Menj utána!

– De...

– Menj! – ordított rá, de tovább nem figyelt rá.

Alex a kijárat felé indult, a kardját maga előtt tartva kilökte az ajtót, majd ismét végiglopakodott ott, ahol pár perccel ezelőtt. A sikátor üres volt. Pár lépést tett előre, amikor a házakról valaki ráugrott a hátára és a földre lökte. A támadója a lapockái közé térdelt, hátrafogta a fejét és a nyaka köré csavarta a karját. Fujtogatni kezdte, a tüdejébe nem jutott elég levegő, de mozdulni sem tudott, aztán hirtelen enyhült a szorítás.

– Alex?! – kiáltott fel döbbenten a támadója, elengedte, mire a fiú a hátára fordult.

– Vicktorie! – lepődött meg ő is. – Mit keresel te itt?

– Ezt én is kérdezhetném – felelte ellenségesen, míg a nephilim feltápászkodott. – Beleköptetek a levesembe! – bökte mellkason a fiút. 

– Nem tudtam, hogy itt vagy – szólt halkan és bizonytalanul, de többet nem mondhatott, mert mire újra kinyitotta a száját a lány köddé vált. – Várj! – kiáltotta, de választ nem kapott.

Mikor visszalépett a klubba John már legyőzte a vámpírt. Előtte térdelt fegyvertelenül, a karjait megadóan feltartva, a nephilim még mindig ráfogta a pengét.

– Egy okot mondj, hogy ne öljelek meg – mondta fenyegetően.

– Kellek nektek – felelte.

– Nekem ugyan nem – mosolyodott el fagyosan a srác, és máris lecsapott. A vámpír feje pont Alex cipője elé gurult.

John egy pillanatra lefagyott, ahogy meglátta, hogy a társa visszaért.

– Mi a... – kezdte Alex.

– Mi van a másikkal? – vágott közbe John.

– Megszökött – felelte zavartan, és a fejét vakarva közelebb lépett a másik nephilimhez. John fáradtan felsóhajtott, majd elindult kifelé.

– Be kellett volna vinnünk – szólt utána Alex, mire megtorpant.

– Veszélyes volt és úgysem beszélt volna – vonta meg a vállát a fiú. – Úgyis ez a sors várt rá, csak meggyorsítottam.