Meghoztam a következő részt, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Van benne Chris, sok Chris :D
Jó olvasást!
Puszi :)
1. fejezet
(21 évvel később)
Chris Eric
szobája mellett állt, háttal a falnak dőlt, hallott egy durranást, azóta csend
volt odabenn. Be kellene mennie az öccséhez, de rettegett, nem tudta, hogy el
tudja-e viselni, ha meggyűlölte a hazugságai miatt. A fejét oldalra döntötte,
valaki közeledett hozzá a folyosón. Bizonytalan, finom léptek, halk pihegő
légzés, kissé ijedt volt az illető és határozatlan. Rosie volt az, messziről
megismerte. Elmosolyodott, és nézte, ahogy odaér hozzá a folyosón.
– Még bent van?
– kérdezte a lány nemtörődömöt játszva, amin ismét mosolyognia kellett.
– Bent –
bólintott. – Magában nem tett kárt, de a szobáról ez nem elmondható.
– Josh beszélni
akar veled – váltott témát.
– És te lettél a
hírvivő? – mosolyogott a lányra féloldalasan.
– Hát én vagyok
az egyetlen, aki nem akar kinyuvasztani téged a családból – viccelt Rosie.
– Ekkora sikere
sincs másnak az száz százalék – mondta halkan. – Dolgozó? – kérdezte aztán,
mire a nephilim bólintott. A vadász elindult, hogy beszéljen a férfival, de még
utána szólt.
– Chris – mondta
ki a nevét kedvesen, visszanézett rá, mire elmosolyodott. – Jó, hogy itt vagy.
Sosem volt az
érzelmek mestere, általában csak elviccelte az ilyesmit, vagy kigúnyolta azt,
akivel beszélt, de most egyiket sem akarta. Rosie komolyan gondolta, amit
mondott, és mélységesen megbántaná, ha nem venné ezt észre. Így inkább csak
halványan elmosolyodott, majd belépett a dolgozó szobába. Bent egy pillanatra
megtorpant, ahogy a régi emlékek a szemei elé tódultak. Furcsa érzés fogta el,
nem az otthon meleg szeretete, éppen ellenkezőleg, gyűlölte ezt a szobát,
túlzottan emlékeztette az apjára. Régen nem járt már ebben a helységben, utoljára
az elrablása előtt volt itt. Nagyjából ugyanúgy nézett ki a könyvtár, mint
gyermekkorában, csak pár dolgon változtattak. Sok könyv, és fontos irat
elpusztult azon az estén, de nagyrészt pótolták már őket az évek során.
– Gyere bentebb!
– intett neki Josh, eddig nem is figyelt fel a férfire, most viszont
felocsúdott. A családfő az asztalnál ült. Az arcán egy hosszú, friss vágás
éktelenkedett, de egyébként úgy tűnt, jól van.
– Örülök, hogy
egyben látlak Chris – mosolyodott el halványan, mire a fiú csak bólintott.
Chris
megbökdöste a piszkavassal az égett fadarabokat, pár pillanat múlva újult
erővel kezdet lobogni a tűz. Miután beszámolt Joshnak mindenről, ami vele
történt az utóbbi időben, mindenről, amiről tud és arról, hogy mi volt ezen az
estén, abbahagyta a mondandóját. A férfi egyszer sem szólt közbe, nem kérdezett
semmit, nem fűzött hozzá semmit. Még mindig a tűzbe bámult, nem akaródzott
elfordítani a tekintetét róla, nem akarta látni Josh reakcióját, nem akarta
tudni, hogy mint gondolhat róla. De a régi bőrfotel megnyikordult mögötte,
amikor előre dőlt a benne ülő idősödő nephilim.
– Min
gondolkozol? – elégelte meg
Josh a várakozást.
– Semmin - vonta meg a vállát a fiú –, és mindenen. Semmin, ami fontos lenne.
– Furcsa lehet
hazatérni annyi év után – bólintott a
férfi –, és nehéz.
– Ez nem az
otthonom – nézett még
mindig konokul a tűzbe. – Nekem nincs
otthonom.
– Te is tudod,
hogy ez nem igaz – rázta meg a
fejét a férfi. Chris felsóhajtott, majd megfordult, hogy szembenézzen vele.
– Csak ennyit
akartál? – kérdezte, és az
ajtó felé indult.
– Dehogy, adni
akarok valamit, amit már régóta tartogattam neked – a fiú megtorpant, és kíváncsian fordult hátra.
Josh kivett a
zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. Egy régi
bőrkötéses könyvet vet ki belőle, és az asztalra helyezte. Chris visszalépett,
és a kezébe vette. A bőrkötés már kissé megkopott az évek, és a használat
során, az oldalai is megsárgultak már, amikre szálkás betűkkel tollal írtak.
Egy férfi kézírása volt, mégis gondos, és talán még szépnek is nevezhető. A fiú
ismerte, eleget látta gyermekkorában, mindig az apjánál, minden egyes este. Az
édesapja naplóját tartotta a kezében.
– Mi ez? – forgatta meg értetlenül.
– Apád naplója.
Túlélte a tüzet, minden pörkölődés nélkül, és még utána is folytatta az írását
– nem kellett magyarázni, hogy az utána alatt mire is céloz, Chris nagyon jól
tudta.
– Mihez kezdjek
vele? – kérdezte még
mindig meglepetten.
– Érdekes
dolgokat találhatsz benne – függesztette rá a szemeit a férfi várakozóan.
– Azt akarod,
hogy olvassam el? – emelkedett meg
Chris szemöldöke, szinte eltűnt a kócos haja alatt, amit ideje lett volna már
megnyírni.
– Hasznos lehet – bólintott.
– Nem olvasok el
egy naplót – tiltakozott a
fiú.
– Hidd el, nem
zavarná.
Chris újra
megforgatta a kezei közt, majd találomra kinyitotta, az első dolog, amivel
szembetalálta magát a saját neve volt az eltűnése idején. "Mindent
kipróbáltam, de nem tudom, hogyan találhatnám meg azt a démont, aki elvitte
Christ. Mintha nem is létezne, semmit sem találtam róla..." A fiú becsapta
a könyvet, és olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Nem tudta,
hogy az apja kereste, sokkolta ez az információ. Gyűlölte őt, mindig is
gyűlölte, sosem tudott neki megbocsátani a tetteiért.
– Mit vársz
tőlem?– kérdezte
idegesen. – Bocsássak meg
neki? Felejtsem el, hogy sosem törődött velem? Hogy magamra hagyott? Vagy, hogy
meg akart ölni? Bocsássak meg, csak mert írt rólam pár sort egy vacak füzetbe?
– Tudom, hogy ez
nehéz, de nagyon szeretett – vette a védelmébe a halott barátját. Chris horkantva felnevetett,
keserű hang volt ez, talán sosem hallott szomorúbbat a férfi. – Mindent leírt ebben – mutatott az apró könyvecskére.
– Tudod, mindig
irigyeltem Alexet, és Jasont – fordult el a fiú, és újból a tűzre vezette a tekintetét, még le is
guggolt a kandalló elé. – Mindig, amikor
nálunk voltatok, Eric nem emlékszik, mert még kicsi volt, de én igen, nagyon
is, mindig azt láttam, hogy ugyanúgy szereted mindkét fiad, egy minimális
különbség nincs kettejük közt, egyiket sem szereted kevésbé. Én ezt sosem
tapasztaltam. Nem tudod, milyen úgy felnőni, hogy tudod, a saját apád eldobna
magától, ha tehetné. Bármit tettem az sosem volt elég jó, neki semmit sem
jelentettem, mert nem voltam kiválasztott – hiába próbált erősnek tűnni a hangja mégis megcsuklott a végén.
– Chris... – kezdte a férfi, de a szavába vágott.
– Tudod, imádtam
az öcsém, még ha féltékeny is voltam, és örülök, hogy őt választotta, és nem
engem – állt fel a fiú
ismét.
– Eric nem bírta
volna elviselni, amin te keresztülmentél – bólintott a férfi. – Mindig is te voltál az erősebb, amikor gyerekek voltatok, akkor is.
– Csakis egy
dolgot sajnálok – folytatta
Chris, mintha a másik semmit se mondott volna –, hogy elvette tőlem a jogot, hogy szíven szúrjam
az apám – döfött bele a
vassal a tűzbe dühösen.
Csend állt be a
beszélgetésbe, egyikük sem tudott mit mondani a másiknak, végül Chris törte meg
újra.
– Mióta tudod? – kérdezte rá se nézve a férfire.
– Mindig is
tudtam – válaszolt amaz
halkan. – A Tanács többi
tagjától eltérően, én nem azt látom, amit akarok, hanem ami a valóság.
– Miből jöttél
rá?
–Túl lentről
szúrtak, ahhoz, hogy te legyél az – magyarázta a férfi. – Jól ismertelek titeket, tudtam, hogy pontosan akkora volt az, aki a
kardot használta, mint Eric.
– Miért nem
szóltál róla senkinek sem? – fordult végre a férfi felé Chris.
– Ericet védtem,
ahogy te is - magyarázta Josh –, rajta még
segíthettem, rajtad már...
– Nem tud róla.
– Miért mondtam
volna el, ő sem avatott be – mondta sajnálkozva –, sosem tudott igazán megbízni bennem, amit teljesen megértek.
– Ostoba – mondta Chris, és a férfire sandított.
– Úgy gondolod? – emelkedett meg meglepetten a szemöldöke.
– Sosem árulnád
őt el, mert emlékeztet az apánkra, túlzottan hasonlít.
– Te sokkal
jobban hasonlítasz rá – jegyezte meg
Josh.
– A külsejére
gondoltam – fordult meg a
fiú. – A barátsága
Alexszel, pedig a tiétekre emlékezetet.
– Ez igaz – bólintott a férfi, majd az asztalra könyökölt.
– A naplóra
visszatérve, én nem fogom elolvasni – nyújtotta vissza. – Nem érdekel az apám, sem ez az egész. Gyűlölöm, és mindig is
gyűlöltem. Ez akkor sem változik, ha az egész napló csak rólam szól.
– Azért maradjon
nálad, egyszer hátha – dőlt hátra a
férfi.
– Nekem adod? – kerekedtek el a szemei. – Biztos?
Josh bólintott,
elégedetten csillant meg a szeme, de tévedett. Kár volt reménykednie abban,
hogy a fiú talán ha egyedül lesz, elolvassa. Chris visszafordult a kandallóhoz,
és egy hanyag mozdulattal a tűzre vetette a könyvecskét. Josh reflexből
felpattant, de már nem tehetett semmit, a lapok pillanatok alatt lángra kaptak,
és pár percen beül hamuvá égtek.
– Remélem,
elégedett vagy – emelte rá a
férfi a tekintetét kissé megvetően.
– Ennyivel
tartoztam neki – mosolyodott el
gúnyosan Chris. – Megmondtam,
hogy nem érdekel.
– Nem kellene
ennyire gyűlölnöd – dorgálta Josh.
– Rászolgált – reagált szarkasztikusan a fiú, és megvonta a
vállát. – Csak, hogy
tudd, régóta járt a fejemben a megölésének gondolata, csak túl gyáva voltam
megtenni. Leírhatatlanul boldog voltam, amikor Saiker közölte, hogy az a
feladatom, hogy megöljem. Semmire se vágytam jobban.
– Sajnálom, hogy
ilyen fiatalon ennyire megkeseredett vagy – nézett a szemébe mélyen a férfi.
– Ó, voltam már
lejjebb is – mosolyodott el
keserűen.
– Ha az apád
látná ezt...
– Ő tett azzá,
aki vagyok. Foghatjuk a démonra, ha attól jobban érzed magad, de az igazság az,
hogy ő csak olajat öntött a tűzre – vágott közbe. – Van még valami, vagy mehetek?
– Nem akartam
mást – mutatott az
ajtóra Josh. Chris bólintott, majd kisietett a szobából, nem akart sokáig
maradni a házban, még ha nem is volt hová mennie.