20. fejezet

Sziasztok!:)

Megérkezett a 20. fejezet is. Most az Eric-Lisa szálat visszük egy kicsit tovább a múltkori Chris után. Remélem, tetszeni fog:)
Jó olvasást!

Puszi:)

20. fejezet

    Lisa ijedten eresztette el a vállát. Tudta, hogy nem kellene így kimutatni az érzéseit, de nem tehetett róla, teljesen letaglózta ez a fordulat. Eric arcát figyelte, miközben próbálta rendezni a saját vonásait. Fájdalom, és bánat keveredett a fiú barna szemeiben. Szívfacsaró fájdalom, ami miatta van, amiatt, ahogy reagált.
– Nem kellett volna elmondanom – suttogta meggyötörten.
– Nem. Én… én csak… – dadogta Lisa.
– Gondolhattam volna, hogy ennyire elborzaszt – rázta a fejét Eric lemondóan.
    Ellépett a lánytól, pár lépéssel arrébb háttal állt meg neki. Tapintható volt a feszültség a szobában. Tökéletesen egyenes háttal állt előtte, fejét oldalra fordította, ajkait vékony vonallá préselte, ádámcsutkája fel-lejárt, amíg gondolkozott, majd ökölbe szorította a kezeit, az ujjai egészen elfehéredtek.
– Nem tehettem mást – suttogta hirtelen, és újra a lány felé fordult. – Nem volt más választásom – a hangja már szinte könyörgő volt. Vágyta, hogy higgyen neki.
    Lisa a tette ellenére szánni kezdte a fiút. Nem mutatott megbánást, csak színtiszta fájdalmat, nem is próbálta leplezni ezt az érzelmet. Csak nézte a lányt, mint aki engedélyre vár. Nem megbocsájtásra, csak engedélyre. Engedélyre, hogy beavathassa a titkába. Egy titokba, amit mélyen eltemetett magába, és most fájdalmas előásni. Egy titokba, ami megváltoztathat mindent, s mindenkit. Egy titokba, amit talán senki sem tud a testvéreken kívül. Eric arca teljesen megváltozott. Még az előbbi gondterheltnél is szívszorítóbb volt, így látni őt, megtörten, meggyötörten, reményvesztetten. Érezte, hogy teljes valójában remeg. Rettegett. Rettegett, attól, amit most megtudhat Ericről. Talán megváltozhat köztük pár dolgot, de egyet érzett, és ez adott erőt feltenni a következő kérdést, azt, hogy az érzésein a fiú iránt semmi sem tud változtatni, egyáltalán semmi.
– Mi történt? – kérdezte Lisa rekedten.
Kiszáradt a szája, benedvesítette az ajkait, de nem sokat segített. Még mindig ijedt nyuszinak érezte magát a fiú előtt állva. Eric lenézett rá, pár pillanatig fürkésző tekintettel vizslatta a lány arcát. Felemelte a kezét, és végig simított rajta, a forró bőre perzselte Lisáét. Az álláig vezette a kezét, majd vissza. Egy kósza tincset, ami a szemébe lógott, igazított a lány füle mögé.
Lisa megragadta a kezét, és a két tenyerébe vette, rázárta az ujjait, majd a fiúra nézett. Próbált a szemébe nézni, de Eric csak a kezeiket nézte. Majd szépen lassan a lányra emelte a tekintetét.
– Nem fogsz meggyűlölni? – kérdezte.
– Soha – suttogta a lány. – Nem tudsz olyat mondani, amiért meggyűlölnélek. 
    Eric mélyet sóhajtott, mielőtt újra megszólalt. Látszott rajta, hogy még mindig nem szívesen teszi, de már elhatározta magát.
– Emlékszel arra, amit meséltem? – kérdezte. – Arra, hogy hogyan vitte el Saiker Christ? Hogy hogyan választott szét minket?
– Igen – bólintott Lisa.
– Nos, az igaz volt – folytatta a fiú. – Az teljesen úgy történt, ahogy meséltem. Aztán újra építettük a házunkat – végig nézett a falakon. Szeretett csillogott a szemében, ahogy a plafonra emelte a tekintetét.
– Ez az? – kérdezte Lisa döbbenten, Eric aprót bólintott, majd folytatta.
– Szinte ugyanolyan, mint a régi volt, csak kicsit kibővítettük azóta. Itt születtem, és itt nőttem fel. Miután apa meghalt Joshék lettek a felelősek értem, így az ő tulajdonuk.
    Hátrább lépett, kihúzta a kezét a lányéból, majd leült a padlóra, Lisa pedig mellé telepedett. A fiút figyelte, de az nem volt hajlandó ránézni.
– Szóval, fél évvel azután, hogy leégett a régi ház, Chris és Saiker visszatért. Miután anya meghalt nem sokat beszéltem az apámmal, már akkor megromlott a kapcsolatunk, amikor engem választott a bátyám helyett. Nem engem kellett volna… tévedett – suttogta meggyötörten. Lisa újra a kezébe fogta a fiúét, de Eric semmit se reagált a gesztusra.
– Az egyik este csak úgy megjelentek a lakásban – folytatta.
    Sötét éjszaka volt, a szél durván csavarta odakint a fákat. A nagy ház ablakai be-berezdültek, a teraszon a szélcsengő ideges dallamot játszott. Valahol a távolban villámok cikáztak végig az égen, fényük besütött a gyerekszobába. Közeledett a vihar.
    A szőke kisfiú eddig az eltűnt bátyja ágyán feküdt, de amikor már dördülés is csatlakozott a viharhoz kiszaladt a szobából. A nappaliban az apja elbóbiskolt a tv előtt. A viharra sem ébredt fel, pedig a hangos csattanások egyre közelebbről jöttek. A kisfiú megtorpant. Az apja fáradt volt és megviselt már hetek óta, ő viszont valami rosszat sejtett. Maga sem tudta, mi lehet, de érezte, hogy nem csak egy egyszerű vihar közeledik.
    Az apjához lépett, hogy felébressze. Megrázta a vállát, és szólongatta. Hirtelen kinyíltak a szemei, és a fiára fókuszált.
– Baj van? – kérdezte.
– Nem tudom – mondta a szőke kisfiú. – Olyan rossz előérzetem van.
– Csak a vihar miatt – nyugtatta az apa. – Nem lesz semmi gond, hamar elvonul, próbálj meg elaludni.
    A kisfiú megfordult, hogy visszainduljon a szobájába, bár egyáltalán nem nyugtatták meg az apja szavai. De egy újabb dörgés után egy fekete emberi alak rajzolódott ki az ablaknál a villám fényénél. Előtte pedig egy fiatal fiú állt. Fekete haja volt, és kék szeme. Kicsit megnőtt ugyan az utolsó találkozásuk óta, de így is felismerte benne a testvérét. 
    Az apa felpattant a kanapéról, a fiát pedig óvatosan az egyik fotel mögé lökte, hogy ott rejtőzzön el.
– Tudod a dolgod Christopher – nézett rá a démon az előtte álló fiúra, aki bólintott, és elővette a kardját. A fekete fegyver élettelen derengésbe vonta a gazdája fiatal vonásait. Gyermek volt még, de kék szemeiben düh szikrázott és fájdalom. Sértett volt, megbántott.
    A másik fiú a fotel mögött reszketett félelmében. A karfa alatt nézte, ahogy a bátyja az apjuk felé közeledik. A felnőtt férfi szemében szomorúság, és csalódottság ült, egy pillanatig habozott, majd ő is kardot rántott.
– Mit tettél a fiammal? – kérdezte vádlón.
– Lehetőséget adtam neki, valamit, amit te sosem, mert nem volt kiválasztott – felelte gúnyosan a démon.
    A kisfiú a fotel mögött jobban szemügyre vette a démont. Ijesztően magas volt, és erős. Nagydarab férfire emlékeztetett, csak éjfekete szeme nem illet az összhangba, elvette az emberségét. Markáns arca volt, erőteljes vonásokkal. Nem volt egy szépség, sőt kifejezetten ijesztő. Barna haja volt, bozontos szemöldöke. Éles mosolya, amivel a bátyjára nézett, sokkal inkább vicsor volt, mint kedves, szeretetteljes gesztus.
    Chris felemelte a kardját, és lecsapott. Az apjuk eleinte csak védekezett, de egyre biztosabb lett benne, hogy a fia meghalt, és ez csak egy szörnyeteg, az ő alakjában. A másik fia jutott eszébe, akit meg kell védenie, akinek már csak ő maradt, és visszatámadott.
    Meglepte az ellenfelét, de az gyorsan reagált, és ügyesen védte ki a döféseket. Olyan mozdulatokat is használt, amiket ő tanított Ericnek. Pedig Chris csak nézhette az edzéseket, sosem vehetett részt bennük. Egy pillanatra megint elbizonytalanodott, a fiú ki is használta ezt, és megsebesítette. Fájdalom nyilallt a jobb karjába, de nem törődött vele.
    Egy erős lökéssel hátra lökte a fiát, aki elterült a padlón, a kardja az öccse foteléhez csúszott. Találkozott a tekintetük. Fájdalmas és ijedt őzike szemekre emlékeztette a szőke kisfiú pillantása. Ericnek könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszanyelni, de nem sikerült neki.
– Semmi baj! – suttogta neki hangtalanul, majd gúnyosan elmosolyodott, ahogy az apjára nézett.
Felemelte a kardját, és lecsapni készült. A démon egy szót sem szólt, csak kíváncsian várta a fejleményeket. Ez volt nála mindig is a teszt, ha nem élik túl, nem is lettek volna érdemesek a támogatására.
    De a csapást nem vihette be. A kisebb fiú előugrott a fotel mögül, és elkapta az apjuk csuklóját.
– Ne! – kiáltotta. – Nem teheted.
    Könnyek csorogtak végig az arcán, az ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította az apja karját. Könyörgő szemekkel nézett a férfire, aki egy pillanatra ellágyult, és lentebb eresztette a kardját.
– Eric – suttogta –, ezt te nem értheted, ő már nem a bátyád.
– De igen! – ellenkezett.
– Ez egy szörnyeteg – kiáltotta, és durván ellökte a fiát az útból.
    Felemelte a kardját, lecsapni készült újból, de a mellkasában először tompa, majd egyre erősödő fájdalmat érzett. Lenézett, és egy fekete pengét pillantott meg. A hegye átszúrta a mellkasát, éppen a szíve közepén. Esetlenül megfordult, közben elejtette a kardját, szembenézett a kisebbik fiával. Eric már nem sírt. Ugyan ijedten tágultak ki a pupillái, de nem ejtett könnyeket, csak az apja mellkasából kiálló fegyvert figyelte. Nézte a tettét, és már nem tudott sírni. Hátrább lépett, de az apja megragadta a vállát, és térdre esett előtte.
– Sajnálom – mondta a fiú.
– Fiam… – suttogta, és a szemébe nézett.
    De elhagyta az ereje, és nem tudta befejezni, Ericnek kellett megtartani, lassan lefektette a padlóra, majd lecsukta a szemét. Az ő keze által halt meg az apja.
    Chris még mindig döbbenten feküdt a padlón. A halott apjuk, és az öccse között járt idegesen a pillantása, majd odakúszott Erichez. Ő is megsérült, megsebesítette az apja az összecsapásuk közben. Vérzett a combja, de ezenkívül nem történt semmi komoly baja. Átölelte az öccsét, a kisfiú a vállába fúrta az arcát, és újra sírni kezdet.
    Majd a démonra emelte a tekintetét, aki összeráncolt szemöldökkel a gondolataiba merült, nem is nézett a testvérekre. Észrevette, hogy figyelik, találkozott a pillantása a kék szemekkel, majd megszólalt. – Gyere Christopher! – intett a fiúnak, miután a fejére helyezte a csuklyáját. – Megyünk.
    Eric maga elé bámult, magával ragadták az emlékei. Mintha most is ugyanaz a sebezhető kisfiú lenne, mint akkor volt. Lisa szinte látta maga előtt az egész történetet. Megelevenedett előtte kis Chris és a kis Eric, de még a démont is látta. Különös módon emlékeztette valakire, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy kire. Pont úgy, mint az álombéli angyal, aki ismerős volt neki, csak nem tudta honnan. Már-már ijesztő volt ez, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, és a fiút látta újra. Hiszen csak a képzelete játszott vele.
– Igazából fogalmam sincs miért hagyott életben – suttogta Eric. – Arra sem emlékszem, hogy mi történt aztán. A következő emlékem az, amint egy kórházfélében felébredek. Egy kórház nephilimeknek.
    Lisa még mindig fogta a kezét, és most a fiú finoman megszorította azt, de még mindig nem nézett rá, csak előre.
– Két hónapig egy árva szót sem szedtek ki belőlem – folytatta. – Semmit. Brieceék jártak be hozzám csak, hiszen nem maradt senkim, aki megtehette, hogy meglátogat. Ismertem őket, mert apa barátai voltak. Mindig behozta hozzám a fiát, aki állandóan beszélt, egy pillanatra sem fogta be – mondta szinte már nevetve – és Alexet egyáltalán nem zavarta, hogy nem érdekelt. Úgy csinált, mintha normális gyerek lennék, aki játszik, rendesen eszik, és beszél vele – nevetve rázta meg a fejét. – Megkedveltem, de sosem mondhattam neki, ugyanis nem állt szándékomban újra beszélni. Tudtam, ha megszólalok, el kell mondanom, mi történt azon az estén.
– De akkor hogy lehet, hogy most itt vagy? – kérdezte Lisa, egy pillanatra a lányra nézett, és aztán válaszolt.
– Chris valahogy megtudta, mi van velem. Sosem kérdeztem, honnan. Belopódzott a kórterembe az egyik este, nem volt tőle kis teljesítmény – újra elmosolyodott, mint aki szép, idilli emlékekre gondol vissza. – Megkért, hogy újra beszéljek. De azt is elmondta, mit mondjak, hogy ne az igazat, akkor még nem igazán értettem, hogy mi ennek a súlya a bátyámra nézve. Kérdeztem, hogy nem lesz-e baja, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, és én hittem neki. Most pedig már annyi a hazugság, hogy fogalmam sincs, hogyan lábaljak ki belőle.
– És Chris mondott még valamit? – kérdezte Lisa kíváncsian. Eric ránézett megint, és elmosolyodott.
– Egész este maradt – most már neki beszélt, nem csak úgy el mellette, mintha ott se lenne. – Igaz, még az előtt lelépett, hogy jöttek volna hozzám, de maradt, és akkor nekem csak ez számított.
    Lisa szívét melengette a testvérek összetartása, ez olyasféle kapcsolat volt, amit igazán sosem érthetett. Elképzelhetett, de nem érthetett, és nem élhetett meg.
– Rávett, hogy beszéljek. Kicsit nehezen indult be újra, de vele már egész könnyű volt a reggel közeledtével. Először olyan távolinak, másnak tűnt a hangom, mintha nem is én lennék – Lisa érezte, hogy mosolyog, még hozzá óriási boldog mosoly ült ki az arcára. Kicsit dilisnek érezte magát, de cseppet sem zavarta. – Aztán eljött minden este. Pár napra rá már Alexnek is megszólaltam…
– Hagy tippeljek! – mondta Lisa. – Nagyot nézett.
– Sosem felejtem el az arcát – nevetett fel Eric.
– Olyan jó lett volna látni – sóhajtott a lány nevetve.
– Aztán kirohant, és azt kiáltozta, hogy: Megszólalt! Megszólalt! – mesélte tovább a fiú. – De aztán mérges lett rám, mert megszívattam, eleinte csak neki voltam hajlandó beszélni, ha más is bent volt vele, nem mertem, aztán meg nem akartam, vicces volt a pukkadozó képe.
    Lisa csak nevetett, és nevetett. A szomorú történet egészen kedves, és szívmelengető lett a végére. Elképzelni a fiatal fiúkat, ahogy Eric játszik Alexszel, ahogy Chris meglátogatja az öccsét esténként. Erről ugrott be neki, egyszer csak kijött a kórházból, és aztán?
– És aztán mi lett? – kérdezte. – Aztán, hogy kijöttél?
– Miután Alex után, megnyíltam a húgának, Felisznek, majd a szülőknek is, elhoztak. Először hozzájuk, majd hogy én otthon legyek, elköltöztünk ide – magyarázta Eric. – Az utolsó kórházi estémen Chris elbúcsúzott. Azt mondta, látjuk még egymást, de nem tudja megmondani nekem, hogy mikor. Ez újra szomorúvá tett, de közben valahol belül izgatottan vártam, hogy újra lássam a világot, és Alexéket is nagyon megkedveltem.
    Felsóhajtott, és végigsimított Lisa arcán. Megint a szemébe lógott egy kósza tincs, amit a fiú ismét a helyére igazított, a füle mögé.
– Nem is ítélsz el? – kérdezte komolyabban.
– A bátyád választottad, így volt a helyes, azt hiszem – suttogta a lány, bár nem túl magabiztosan. – Én is a testvérem választottam volna, ha lenne. Hiszen ő nem tehet semmiről, ahogy te sem.
    Eric elmosolyodott, és jókedv csillogott a szemeiben. A keze még mindig a lány arcán pihent. Forró volt az érintése, perzselte a bőrét, az összes idegszálával a fiúra figyelt, de a hosszú érintkezéstől kezdet zavarba jönni. Érezte, ahogy pirul a bőre, miközben Eric szemeiről, az ajkaira vándorolt a tekintete, viszont ekkor elmúlt a varázs, mert a fiú megszólalt.
– Meddig bujkálsz még? – kérdezte pimaszul vigyorogva, és az ajtó felé nézett, ahol Alex feje jelent meg.
– Csak nem akartam megzavarni ezt a meghitt pillanatot – nevetett a fiú, és belépett.
    Szürkéskék szemei most is, mint mindig csibészesen fénylettek, és huncut mosoly húzódott az arcán. Barna haja viszonylag jól fésült volt, nem zselézte be. Minden bizonnyal lezuhanyozott, ugyanis kicsit még vizes volt. Lecserélte a véres pólóját, egy szürke felsőt viselt, piros felirattal, ami azt kívánta hirdetni, hogy a viselője még hatvan év múlva is profi lepedőakrobata lesz, alatta pedig két pálcika ember volt félreérthetetlen pózban.
– Látom rosszkor jöttem, Eric már a felsőjét is elvesztette – vigyorgott. – Távozzak?
– Nem kell Alex – fordult felé Lisa –, csak vigasztalódtam Erickel, de most, hogy itt vagy mindjárt más minden.
– Ezt jó hallani, drágaságom. Már megijedtem, hogy lecserélsz – vigyorgott továbbra is 1000 wattos mosollyal, és leült Lisa másik oldalára.
– Hogy vagy? – kérdezte Eric a legjobb barátját.
– Összefoltoztak – rántotta meg a vállát. – Majdcsak megmaradok.
    Alex magára mutatott, majd Lisára, és Ericre nézett, a fiú bólintott. A lány pedig értetlenül kapta a pillantását az egyikről a másikra.
– Nincs több titok – mondta Eric.
– Nincs több titok? – ismételte Alex kérdő hangsúllyal. – Mi van? Mármint teljesen nincs? Mindent tud? Minden mindent? – Eric folyamatosan bólogatott a barátja esztelen kérdéseire válaszolván.
– Amit csak akar, megtudhat – mondta.
– Okééé – válaszolt Alex elgondolkozva. – Nézzük csak… Nem szeretem az avokádót, és a babot. Rém poénos vagyok, és imádnivaló, de ezekre gondolom már rájöttél. Ó, és a legfontosabb nem vagyok egoista – vigyorgott a lányra.
– Hát persze, egy kicsit sem – rázta meg a fejét rosszallóan Lisa.
– Szóval viccet félretéve – folytatta Alex tőle szokatlan komolysággal –, James ittléte nagyon aggaszt.
– Nemcsak téged – sóhajtott Eric, és nyújtózott egyet.
– Nem akarom megsérteni a bátyád önbecsülését a kételkedésemmel, de mit akar csinálni? – kérdezte a másik fiú.
– Nem tudom – válaszolt. – Nem mondta el, én pedig nem látom előre, mit tervez. De James a legrosszabb ami jöhetett, Saiker után igazán már csak ő hiányzott…

19. fejezet

Sziasztok:)

Itt a 19. fejezet is végre. Remélem, hogy tetszeni fog:) Ez most tiszta Chris:D
Jó olvasást kívánok!

Puszi:)

19. fejezet 

    – Kérlek ne! – kiáltotta egy kétségbeesett hang a sötétben.
    Vér borított be mindent, az ódon falakat, a régi folyosókat. Minden vörös volt a vértől. Lenézett a kezére, és ijedten hőkölt hátra, a kezei is vérben fürödtek. A fekete ingét is vörös foltok csúfították. Ahogy viszolyogva végignézett magán, a tekintette nem állt meg, végigpásztázta a padlót, és a folyosót. Több fiatal fehér ruhás lány és fekete reverendás pap holtteste feküdt körülötte, de ez a hely nem csak egy sima kolostor volt, az itt lakók nagy része nephilim volt.
     A torkukat elvágták. Pupilláik félelemtől tágultak ki. Szemükből kiveszett a csillogás, az élet szikrája. Vakon bámultak a világra, soha többé nem mozdultak. Ijedten hátrálni kezdet. Ziláltan lélegzett, a falak felerősítve verték vissza a hangját. Szemeit az egyik testről a másikra kapkodta. Nehéz bakancsa minden egyes lépésnél gyomorforgató cuppanó hangot adott ki, ahogy elvált a véres földtől.
    Beleütközött valamibe, elvesztette az egyensúlyát és hátrazuhant. Felüvöltött a látványtól. Az egyik férfi élettelen testén esett át. Szőke haja csatakos volt a vértől, szemei nagyra nyitva, üvegesen néztek el mellette, az arca eltorzult a fájdalomtól. Elvágott torkán még mindig bugyborékolt elő a vér. Nephilim harci öltözetet viselt, a ruhája felé ezüstös, fehér köpenyt vett.
    Pár pillanatig nézte a halott férfit. A látványtól felfordult a gyomra, eluralkodott rajta a hányinger. Feltérdelt, és négykézlábra ereszkedett. Öklendezni kezdet, alig tudta visszanyerni a gyomra felett az irányítást. Fekete hajából csöpögött a vér, az orrát betöltötte a fémes illat. Menekülni akart, de megmozdulni sem tudott, ott kuporgott a földön undorodva, szégyenkezve.
    Egy sikoly hatolt át az éjszakán hirtelen. Vérfagyasztó volt. Egy fiatal nő iszonyatos halálsikolya, majd fuldokolva elhalt. Sikerült visszanyernie a teste fölött az irányítást, felugrott, és a hang irányába kezdet rohanni. Szinte lehetetlen iramra ösztökélte a fáradt testét. Éles kanyarokat vett, minden egyes lépését visszhangozták az öreg falak. Elég volt követnie a holttestek sorát, mindenütt ott voltak, és mindegyikből elszivárgott már az élet.
    Folyosókkal arrébb megtalálta a fiatal nőt. Szintén fehér hálóruhában volt, ő is viselt felette egy fehér köpenyt. Ő is pont olyat, amilyet a nephilimek hordanak, amikor a munkájukat végzik. Kard hullott ki a kezéből, majd csörögve földet ért. Vörös haja csillogott az ablakon át beeső holdfényben, szájából vér bugyogott fel. Alabástrom fehér bőre, még fehérebbé vált, ahogy egyre közelebb került a halálhoz. Egy sötét alak állt előtte, miközben kihúzta a kardját a nőből, az ablakhoz lépett és a fehér ruhás térdre esett. Az utolsó erejével ránézett, zöld smaragd szemei kitágultak, könnyek csillogtak bennük. Szája szétnyílt, mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak még több vér. Fuldoklott, a saját vérében.
    Odarohant hozzá, és átkarolta, annyira ismerős volt neki, csak nem tudta, hogy honnan. Apró teste rázkódott a fájdalomtól. Felemelte a kezét, végig simított az arcán, mintha azt közölné, hogy semmi baj, megbékélt. Még percekig szenvedett, majd mellkasa még utoljára megemelkedett, majd elhalt a hörgő, fuldokló hang. A fiatal nő arcára nyugalom ült ki, nem fájt neki többé semmi. Remegő kézzel csukta le a szemhéját, így az arca egészen békés lett, mintha aludna.
    A gyilkos még mindig az ablak előtt állt és kifelé bámult az éjszakába. Csak a sötét alakját látta, ahogy felnézett rá. Nem tudta kivenni az arcát, amíg meg nem fordult. Ajkait elégedett vigyorra húzta, ahogy lenézett az előtte térdelő fiúra, aki még mindig szorította a halott nő testét. Kék szemei hideg, kegyetlen dühvel csillogtak. Látszott bennük az élvezet, az élvezet, amit a gyilkolás adott nekik. Fekete haja kócosan állt, kezében egy fekete kard nyugodott. Arcát, és ruháját másvalaki vére szennyezte.
– Te? – suttogta meglepetten.
– Én – nevetett fel ördögien. – Nem menekülhetsz. Előlem nem, ezt te is tudod, én benned élek Christopher – éles kacagás hagyta el a száját. Egészen elsötétült a tekintete, felemelte a kardját, és lecsapott…

٭

    Zihálva ült fel az ágyában. Izzadság gyöngyözött a meztelen mellkasán, és a homlokán, a haja pedig összetapadt. Annyira dobálta magát, hogy összegyűrte az ágyneműt, ami még őrizte Lisa bőrének illatát. Hirtelen valami megmozdult a szobában, mire felkapta a kardját, és felugrott az ágyból.
– Csak nem egy rémálom? – szólították meg a sötétből. Leeresztette a fegyvert, de továbbra is a kezében tartotta. – Hogy is szóltak akkoriban az újság címek? A kolostori mészárlás? Vagy egy 16 éves fiú ámokfutása? Jaj, nem, hiszen sosem jöttek rá, ki volt a gyilkos. Vagy rosszul emlékszem? Egy alkalom, amikor elkésett az öcséd, pedig megmenthette volna a kicsi Rosie szüleit.
– Mit akarsz itt? – kérdezte cseppet sem kedvesen, de a démont csak mulattatta az indulatossága, egyáltalán nem bőszítette fel a fiú udvariatlansága.
– Visszakapni a régi emberemet – a hold fénye pont úgy sütött be, hogy Chris nem láthatta Saikert, szépen megbújt a sötétben.
– Megváltoztam – suttogta.
– Mérhetetlen sajnálatomra. Tudod, mennyire lelomboz ez a változás – jegyezte meg sajnálkozva a démon. – Jobban kedveltem azt a féktelen, dühös, bosszúra szomjazó énedet. bár a mostani minden bizonnyal többrétű, de a másik mégis jobban szórakoztatott.
– Nem fogod visszakapni – szűrte a fogai között a fiú.
– Majd meglátjuk.
– Bármilyen álmot küldhetsz rám, nem fogok újra ártatlanokat gyilkolni – emelte fel a hangját újra Chris. – Ezt a munkámat befejezem, és elmegyek, nem látsz többet.
– Nehogy azt reméld, hogy szükségem lesz ilyen olcsó trükkökre – suttogta baljóslatúan, majd hirtelen összecsapta a tenyerét, és azt mondta: – Ó, magadtól is kísért ez az álom, nem kellek hozzá. Én csak érdekesebbé tettem. Ne mond, hogy nem élvezted, ahogy újra láttad a régi önmagad – lépett ki a fényre Saiker. – Ahogy újra láttad a fiút, aki élvezte az életet. Nem érdekelték a többiek, csak a saját maga feje után ment, akitől rettegtek. Én tettelek azzá, aki vagy. Tartozol nekem, sosem foglak elereszteni, ahhoz meg kell ölnöd.
– Talán annak is eljön az ideje – suttogta dühösen. Erősebben markolta a kardot, összeszűkült szemekkel figyelte a démon minden egyes mozdulatát. Saiker pedig felnevetett, mulattatta a fiú viselkedése.
– Csak azt ne feledd, hogy penge élen táncolsz. Nem sok kell hozzá, hogy elhagyd magad, bármelyik pillanatban robbanhatsz. Már várom a percet, amikor ez megtörténik – húzódott gunyoros mosolyra a szája.
    Újra leengedte a kardot, rájött, hogy egy ördögi kör rabja. Saiker mindenképpen győzni fog, ha megöli, nem tud majd leállni, őrjöngő gyilkos énjét, amúgy is vékony fal választja el a kitöréstől. Kitudja, talán rosszabbat szabadítana a világra, mint az a démon, aki most előtte áll. Ha pedig behódol, és megteszi, amit kér…
– Ott van James, ő nem elég bosszúszomjas neked? – kérdezte a fiú.
– Ó, James – gondolkozott el a démon. – Igen, ő egy érdekes figura. Igaz, ami igaz, jelenleg rá lehetek a legbüszkébb, de mindig te voltál a kedvencem. Benned és az öcsédben van valami, ami megfogott. Nem tudom mi, de tény, hogy mások vagytok, mint a többiek. Gondolkodtál már azon, mi lenne, ha akkor az apád másként dönt?
    Chris elfordult, kinézet az ablakon, pont úgy, mint az álmában, csak éppen most nehéz, és fájdalmas gondolatok kavarogtak a fejében. Többször belegondolt már abba, mi lenne, ha minden fordítva sül el, és mindig ugyanarra jutott…
– Vajon az öcsédnek lenne ekkora lelki ereje? Vissza tudná magát így fogni? Kötve hiszem – suttogta hidegen a démon.
– Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte Chris továbbra is az ablakon át kifele bámulva, bár nem figyelt arra, hogy mi is van a túl oldalt. – Mit vársz tőlem?
– Csak a véleményed érdekelt – válaszolt Saiker elégedetten vigyorogva. – Na, essünk túl rajta – sóhajtott fel.
    Elvette a fiútól a kardot, majd megvágta a kezét, és kinyújtotta felé. Chris elhúzta a száját, ahogy a vérszag megcsapta az orrát, de nem mozdult, továbbra sem vette le a szemét az ablakról. Saiker vére végig folyt az ujjain, és lecsöpögött a padlóra, ahol kiégetett egy kisebb részt.
– Nos? Iszol, vagy ilyen gyenge maradsz az elkövetkező napokban? Így nem veszem sok hasznod – már leeresztette a karját, készült elmenni, amikor Chris utána szólt.
– Várj! – megfordult, és szembenézett a démonnal.
– Meggondoltad magad? – kérdezte negédesen.
– Meg – egyezett bele a fiú keserűen, bár egy része hevesen tiltakozott ez ellen, de nem figyelt rá. – Meg kell tennem.
– Bölcs döntés – mosolyodott el elégedetten.
– De kérek cserébe valamit
– Hallgatlak – bólintott kíváncsian Saiker.
– Hagyd békén Ericet – a démon elgondolkozva nézett a fiúra, a szájára tette a mutató ujját, és többször megveregette azt.
– Ez egy kicsit túl nagy kérés, nem gondolod? – lépett felé a démon, majd újra megvágta magát, mert időközben a régi seb begyógyult, és Chris felé nyújtotta a karját.
    A fiú visszakozott pár pillanatig, majd odalépett, és inni kezdet. Rögtön megérezte a szájában a vér rémes ízét, legszívesebben kiköpte volna, de nem tehette, szüksége volt az erejére. A jól ismert égető fájdalom mellé, most valami kellemes érzés is társult, ami arra ösztökélte, hogy igyon még. Egyre erősebben szorította a démon karját, és csak szívta, szívta a vérét, mint egy vámpír. Abba akarta hagyni, de a teste nem engedelmeskedett a tudatának.
– Nyugodtan! – simította végig a haját Saiker. Hangjában büszkeség és nyugalom csengett. – Amennyire csak szükséged van, fiam. Amennyi csak kell.
    A torkát egyszerre égette, és hűtötte a vér, kellemes fájdalom járta át a testét. A tudata tudta, hogy nem ihat határtalanul, mert a túl sok megmérgezi, de mégse tudott megálljt parancsolni magának.
– Neked lehet – válaszolt a gondolataira a démon. – Téged nem tud megölni.
    Chris nem értette, hogy mit akart ezzel mondani, de most nem is tudott ezzel foglalkozni. Végül percek múltán, visszanyerte az uralmat a teste fölött. Gondolt rá, hogy nem saját magától sikerült, Saiker talán segített neki. Nem hitte, hogy van ekkora a lelki ereje.
    Egészen a szoba másik végébe hátrált, amíg a háta falat nem ért. Az iszonytató fejfájása máris elmúlt, sokkal jobban érezte magát. Érezte, ahogy visszaszáll az ereje, ami az első ivás alkalmával eltűnt. Egészségesebbnek érezte magát, nem volt fáradt, és gyenge.
    Letörölte a szájáról a vért. Még mindig kapart kicsit a torka, de nem zavarta. Saiker ugyanott állt továbbra, és figyelte a fiút. Nem akart újra függővé válni, pedig, ha így folytatja, hamar mégis az lesz. Jól tudta, hogy a démonnak kapóra jönne, ha visszaesne. Mindent megtenne érte, nem lennének kétségei, és még ha lennének is, akkor se érdekelné, mert sokkal jobban függne a vérétől. Olyan lenne, mint egy drogos, azt pedig nem akarta.
    Nem akart újra, olyan megfékezhetetlen őrülté válni, mint a 16 éves önmaga. Rettegett tőle, hogy újra elemészti a düh, és csak a gyilkolásban szerez majd örömet. Emlékezett rá, hogy milyen nehéz volt, olyanná válnia, mint amilyen most, milyen nehéz volt megfékeznie a vérszomját. Fájdalom és kín maradt csak utána. Ericnek köszönheti egyedül, hogy vissza tudja magát fogni. De meddig képes még kordában tartani a benne lévő állatott?
– Reménykedem benne, hogy nem sokáig – jegyezte meg Saiker.
    Most döbbent rá, hogy a démon az összes gondolatát hallotta, s amíg a vére az ő ereiben is csörgedezik, ez nem is lesz másként, ha a közelében van. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen?
– Az öcsédet én nem fogom belekeverni, de ha az utamba áll, eltakarítom onnan. Most pedig megyek, ha nem bánod Christopher. Sok a dolgom – mondta a démon, és el is tűnt a szobából.
    Chris leroskadt az ágyára, a kezébe temette az arcát, és így maradt pár percig. Mindig is tudta, hogy nem egyszerű az élete, de egyre, csak egyre bonyolultabb lesz. Fáradtan sóhajtva hátradőlt, és a plafonra emelte a tekintetét. Hiányoztak neki a felfestett csillagok a gyerekszobájából, még Eric idegesítő forgolódása, és morgolódása is, ha túl melege volt az éjszaka. Elmosolyodott, ahogy az öccse kócos, sértődött ábrázata az eszébe jutott, amikor mérges volt rá, mert valami nem úgy történt, ahogy eltervezte.
    Mostanában egyre többet emlékezett vissza az elveszett gyermekkorukra. Sokszor fájdalmas volt, de valahol belül érezte, hogy ezek az emlékek adnak neki erőt a folytatáshoz. Megrázta a fejét, felállt, és bement a fürdőbe. Felkattintotta a villanyt, majd a tükörhöz lépett.
Határozottan jobban nézett ki, nem volt már olyan beteges az ábrázata. Az arca már nem volt beesett, bőre is jobb színt kapott, a szemei se alatt sem látott karikákat. Ráfért már egy borotválkozás, de ezenkívül jól nézett ki. Csak egy valami aggasztotta. A szemei… vadabbak, sötétebbek lettek, egy árnyalatnyival csak, de sötétebbek. Egy darabig farkasszemet nézett saját magával. Még sosem ivott egyszerre ennyit, úgy tűnik, ez lett a következménye. Nem tudta sokáig elviselni a látványt, lekapcsolta a villanyt, és vissza kiment a szobájába. Sötétben felöltözött, majd elment. 

18. fejezet

Sziasztok!:)
Meghoztam a 18. fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. 

További kellemes hétvégét és Jó olvasást!:D 

Puszi:)

 18. fejezet

    Miután Eric is elment, csak ketten maradtak Rosieval. Bementek a nappaliba, és leültek a kanapéra.
– Nem vagy éhes, vagy szomjas? – kérdezte udvariasan.
– Egy pohár víz jól esne. Köszönöm – válaszolt Lisa. A vörös lány rámosolygott, majd kiment a konyhába a vízért. Hamar visszatért, a kezébe nyomta a poharat, hálásan biccentett, és Rosie pedig leült vele szemben, megvárta még ivott pár kortyot, csak utána szólalt meg.
– Miért mentél el? – kérdezte.
– Beszélnem kellett Chrisszel – mondta halkan.
– Miért pont vele? Tud valami fontosat? – Rosie felhúzta a térdeit, és kíváncsian nézett rá.
– Sok mindent tud. Tudom, de nem hajlandó semmit se mondani – sóhajtott fáradtan. – Csak egy puklival a tarkómon lettem gazdagabb.
– Hogy sérültél meg?
– Jamestől kaptam ajándékba – felelte, kicsit megkerülve a pontos válaszadást.
– Ő már csak ilyen – rántotta meg a vállát a lány. – Azért legközelebb inkább szólj Ericnek, ha a bátyával akarsz beszélni. Könnyebben el tudja intézni.
– Nem akarlak titeket még nagyobb veszélybe sodorni, így is túl nagy kockázatot vállaltatok miattam  – a másik lány reakcióját figyelte, de az csak felnevetett és megrázta a fejét.
– Hidd el, ha benne akarunk lenni, nem tehetsz semmit se ellene, hogy megakadályozd – mondta Rosie. – Makacsok vagyunk.
– Meglehet – suttogta Lisa. Chris kérése jutott eszébe, hirtelen gombóc nőtt a torkába, a gyomra pedig összeszűkült.
    Rosie előre-hátra billegni kezdet. Hosszú, vörös haján megcsillant az ablakon át besütő fény, annyira fiatal volt még, és apró. Egyszerűen borzasztó volt belegondolni, hogy ez a pöttöm lány, olyan fiúkkal áll ki nap, mint nap, mint Chris vagy James. Hogy engedhetik, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát?
    Nem szóltak többet. Mindketten tudták, hogy a másiknak lenne egy csomó kérdése, mégse tették fel, csak ültek a szobában és várták a többieket.
    A feszült csendet végül megzavarta az ajtó nyitódása. Rosie rögvest felugrott, és rohant az érkezők elé, Lisa pedig követte. Csak Felisz, és Alex volt, a fiúnak elszakadt a felsője, és átáztatta a vére, de úgy tűnt nincs komolyabb baja.
– Megsérültél? – kérdezte Rosie. – Gyere, ellátlak – ragadta meg a kezét.
– Jól vagyok – makacskodott Alex, és kirángatta a kezét a szorításból.
– Hol van Eric? – szólalt meg Lisa. – Nem talált meg titeket?
– De, megtalált. A bátyjával van, nem lesz baja – válaszolt Felisz. – Neki köszönhető, hogy ez az agyatlan még mindig él – vágta fejbe a saját bátyját.
– Te beszélsz? – emelte fel a hangját sértetten a fiú. – Nekem meg az köszönhető, hogy te élsz.
    Felisz mérgesen megrázta a fejét, majd felrángatta a bátyját az emeletre. Még odafenn is veszekedtek, lehallatszottak a hangok, de nem lehetett érteni egy szót sem. Lisa fel-alá kezdet járkálni a szobában. Nem sokára kinyílt újra az ajtó, és megjelent Eric.
    Újból odarohant mind a két lány. Eric fáradtnak tűnt, de nem látszott rajta semmiféle komolyabb sérülés, csak kicsit poros volt a ruhája, mintha elesett volna. Elgondolkodva lépett be, nem is vette észre őket, csak amikor Rosie megragadta.
– Jól vagy? – kérdezte idegesen a lány.
– Hmm? – nézett rá felébredve a kábulatból. – Ja! Igen, semmi bajom – azzal elintézte a dolgot, és lement az edző terembe.
    A két lány egymásra nézett. Rosien látszott, hogy nem tudja hova tenni a bátyja viselkedését. Lisa utána indult, de a másik lány elkapta a kezét, mire értetlenül emelte rá a tekintetét.
– Adj neki egy kis időt – mondta Rosie. – Ilyenkor hagyni kell.
    Végül mindketten felmentek megnézni, mi van a testvérekkel. Felisz és Alex mindent elmeséltek a történtekről, amit tudtak. Hogy hogyan állt ki Eric Jamesszel, és hogyan lépett közbe Chris. Amikor újra lementek, még mindig nem jött vissza a fiú az edző teremből. Lisa már kezdett aggódni, de a többiek szerint ez normális volt Eric részéről, akár órákra el tudott vonulni, ha bántotta, aggasztotta valami, és ilyenkor nem volt tanácsos zargatni.
    De már jó ideje nem látta a fiút, így inkább lement utána, mikor leért a csigalépcsőn, tompa puffanásokat hallott. Hirtelen nem tudta hová tenni a hangokat, nem tudott rájönni, mi lehet. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és belesett.
    Eric farmerben, és atlétában egy bokszzsákot ütött. Lisának átfutott az agyán, hogy nem lenne a zsák helyében, de még azééban sem, akire gondolt közben. Minden egyes csapástól megremegett a zsák. A tompa puffanások gyors ütemben követték egymást, elképesztő gyorsasággal és erővel méregből ütött.
    A fiú izmai megfeszültek minden egyes ütésnél, profi, begyakorlott technikát használt. Az izzadság már folyt róla, a haja összetapadt, az atlétája egészen átázott. Oldalt állt a lánynak. Lisa nem tudta levenni a szemét a dolgozó izmokról, a dühtől szikrázó szemekről, és arról a fagyos, gonosz mosolyról, ami az arcán játszott. Teljesen belefeledkezett a látványba, elbűvölten nézte, mennyire tökéletes.
    Végül hosszú percek után megrázta a fejét, hogy felébredjen a kábulatból, és erővel elszakította a tekintetét róla. Körbenézett a teremben, hogy elterelje kissé a gondolatait. Eddig észre sem vette, mennyire óriási. Volt ott minden, konditermi rész, bordásfal, különböző fegyverek voltak a falakra függesztve, és ott volt a bokszzsák, amit Eric ütött. Az inge nem messze tőle a földön feküdt, mellette pedig egy törülköző, és egy üveg víz.
– Meddig püfölöd még, amíg komolyabb bajod nem lesz tőle? – szólalt meg végre.
– Értek hozzá – válaszolt két ütés között.
– Ó, értem. Akkor csak addig, amíg minden rendbe nem jön magától – jegyezte meg epésen Lisa.
    Eric keze ütés közben megállt a levegőben, majd leeresztette. Odalépett a törülközőhöz, és megtörülte az arcát, majd felvette az üveget, és ivott. Levette az atlétát, és ledobta az inge mellé, hogy nagyjából letörölje magáról az izzadságot. Lisa lélegzette elállt egy pillanatra. A fiú felé fordult, és elé lépett.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte lihegve.
– Beszélni – Lisa próbált csak az arcára fókuszálni, nem engedhette magának, hogy eltereljék a figyelmét a tökéletes izmok, és a kockás has.
– Feliszék már biztos elmondtak mindent – rántotta meg a vállát, és vissza akart fordulni a zsákhoz, de a lány megragadta a karját.
– Van, amit nem tudnak, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. Az érintkező bőrüktől elektromosság cikázott végig a testén, és még jobban felszökött a pulzusa, a szíve úgy dörömbölt, hogy az már szinte fájdalmat okozott. Ha így folytatja el is ájul, futott végig Lisa agyán a gondolat, és egy kardiológust is fel majd keresnie.
– Mit akarsz tudni? Hogy Chrisszel beszéltem-e? Igen. Hogy miről? Nem a te dolgod – emelte fel a hangját, kicsit jobban a kelleténél.
– Igen? Mint ahogy ahhoz sincs jogom, hogy tudjam, június 15-én meg fogok halni? – kérdezte a lány. Nem kiabált, csak nyugodtan feltette a kérdést.
– Ki mondta el? – kérdezte Eric halkan, és mérgesen. – Felisz volt?
– Nem, nem mondta el senki, hallottam – jelentette ki Lisa és dacosan a fiú szemébe nézett.
– Hallgatóztál – ismerte fel Eric. A hajába túrt, és az égre nézett. – És most mit akarsz? Mentegetőzzek? Kérjek bocsánatot? Mert nem fogok.
– Nem is kell. Nem várom el – válaszolt a lány. – Csak mondd el, miért vagy ilyen ideges?
– Mert nincs jobb dolgom – gúnyolódott.
– Eric! – szólt rá Lisa.
– Miért érdekel ennyire? – lépett még közelebb hozzá a fiú, a lány homlokának döntötte az övét, és lenézett rá.
– Mert segíteni szeretnék – suttogta. – Törődöm veled.
– Nem tudsz segíteni – rázta meg a fejét.
– Hátha – nógatta.
    Eric pár percig csak nézte, nem szólt semmit csak az arcát fürkészte, Lisa ugyanígy tett. Nem tudta, mi legyen a következő lépés, de végül a fiú megszólalt.
– Mert minden kicsúszik a kezeim közül – válaszolt halkan Eric. – Fogalmam sincs, mit tegyek. Hogyan mentselek meg. Hogy mi legyen a bátyámmal, és hogyan ne sodorjam veszélybe a többieket, ezért vagyok ideges.
– Megoldjuk. Rám is számíthatsz, és Chris is rendben lesz, és hagyd, hogy Rosiet idézzem: "Hidd el, ha benne akarunk lenni, nem tehetsz semmit se ellene, hogy megakadályozd" – nevetett fel Lisa, és a fiú is vele.
– Igen, ő már csak ilyen – végre úgy tűnt feloldódott az idegessége, és őszinte volt az a mosoly.
    Egymás szemébe néztek, Lisa úgy érezte megfordult vele a világ, ahogy a gyönyörű barna tekintet összefonódott az övével. Fájdalom, és melegség egyszerre járta át. Közelebb akart húzódni a fiúhoz, hozzáérni, megölelni, megcsókolni, de nem tehette. Visszaemlékezett a múltkorira, arra hogy mi történt. Nem akarta, hogy újra megtörténjen, nem akarta újra úgy érezni magát, mint egy áruló. Nem akart szégyenkezni az érzései miatt, főleg úgy nem, hogy nem tudta, mi szégyellni való van benne. Nem tudta, de érezte, hogy rossz, amit érez.
– Eric – szólította meg a lány pár percnyi csend után, és lehajtotta a fejét.
– Tessék? – ejtette ki a szót a fiú lágyan.
– James mondott valamit, amit nem akarok elhinni, de meg kell kérdeznem – még mindig a fiú sportcipőjét figyelte. Nem akart a szemébe nézni. Több okból is, de most legfőképp a szeméből könnyen kiolvasható kétely miatt.
– Mit mondott? – kérdezte még mindig kedvesen.
– Hogy nem olyan vagy, mint amilyennek megismertelek – most már felnézett, de csak egy röpke pillanatra. – Hogy tettél olyanokat, amire nem vagy büszke… hogy hazudtál nekem – az utolsót James nem mondta ugyan, de Lisa úgy érezte ez igaz, talán mind közül a legigazabb.
    Eric hátrább lépett. Megszűnt a köztük lévő bizalmas hangulat, hirtelen újra rideg lett, és komor, ismét távolságtartóvá vált. Eltűnt a megértés a szeméből, az együttérzés, az öröm. Szomorúság, szégyen, és düh keveredett már benne, ijesztő volt a változás. Kezdte bánni, hogy rákérdezett, talán jobb lett volna hagyni a dolgokat, ami megtörtént, már úgyis megtörtént, nem visszafordítható. Úgy tűnt, nem is akaródzik válaszolni. Már Lisa kezdte feladni a reményt, hogy most választ fog kapni minden kérdésére, de a fiú meglepte, és megszólalt.
– Igazat mondott – suttogta. – Már nem is igen tudom, mi az igazság, annyiszor adtam elő a mesét – nevetett fel keserűen. – Emlékszel arra, amit meséltem, Chrisről, rólam, és hogy hogyan váltunk el gyerekként?
    Lisa lassan bólintott, és a fiú vállára tette a kezét. Eric nem nézett rá, csak előre emlékekbe merülten.
– Nem akarja megkeseríteni az életem, azt csak azért találtuk ki, hogy a Tanács megbékéljen velem. Öt éves voltam, amikor megígérte, hogy mindig megvéd, és azóta is tartja a szavát – halkan mesélt, Lisa pedig nem akarta megakasztani, nehogy újra begubóddzon.
    Elmesélte azt az éjszakát, amikor Chris megtette ezt az ígéretet. Akkor váltak igazán jó testvérekké, akik mindent megtennének egymásért. A lány azt hitte, meglepetést fog okozni neki a történet, de egyáltalán nem. Valahol mindig is tudta, hogy van egy ilyen fogadalom a testvérek között. Mindig érezte azt a különös kapcsot, ami összekötötte őket.
– Egy csomó bajból húzott ki, mindig segített, most nekem is kell neki. Nem hagyhatom, hogy baja legyen. Gyilkolt, nem is egyszer, de én sokkal rosszabb vagyok nála. Főleg, hogy hagytam, hogy magára vállalja a tettem – suttogta a fiú.
– Mi tettél? – kérdezte, miközben közelebb húzódott.
– Én… – bizonytalankodott. Lisára nézett, és úgy mondta ki – megöltem az apámat.

17. fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a folytatást, jó olvasást hozzá:) Remélem, tetszeni fog. Aki még nem szavazott, hajrá, kíváncsi vagyok, ki/kik lesznek a befutók. :D
Ezt a fejezetet szeretném ajánlani két embernek, ők ketten szerintem a blogos világ legjobb barátnői, nagyon összetartanak, és én is nagyon megkedveltem őket. Nagyszerű írók, lenyűgöző képzelőerővel és kitartással. Nagyon köszönök mindent Lora és Fanni:) Nektek ajánlom ezt a fejezetet:) ♥♥
Jó olvasást!:)

Puszi:)

17. fejezet

Felisz már végigjárta az egész iskolát. Mindenkit megkérdezett, hogy látták-e ma Lisát, de senki sem. Egy lányokból álló csapat érdeklődött, hogy miért keresi, de ők sem tudtak mondani semmi használhatót.
    Éppen a házukhoz tartott, hogy otthon is megnézze, hátha hazament, bár maga sem hitte, hogy ott lehet, legalábbis így sejtette. Ismerte Felisz gondolkodás módját, jobban, mint bárki más. Megszállottan kutatott utána, azóta, hogy megtudta, mi is valójában.
    Most is követte, amint eljött a búvóhelyről, Felisz nyomába szegődött. Csak távolról figyelte, mert tudta, ha túl közel merészkedik, észreveszi. Ahogy az iskolában kérdezősködött kapott pár mindent elmondó pillantást a fiúktól, és pár irigyet a lányoktól. A lábai most is alig érintették a földet, egy balett táncost megszégyenítő kecsességgel lépkedett.
    Egy egyszerű farmer, és egy bő Superman-es póló volt rajta. Még mindig ilyen fiús ruhákat hordott, pedig már nem volt kislány, aki mindig összekeni magát játék közben, aki mindig tiszta sár, és kosz, és rosszabb mint három fiú együttvéve. A szomszédjukban lakott, mindig is gyerekes rajongással csodálta Feliszt. Minden nap együtt játszottak, mindenfélét csináltak, aztán esténkét mindig koszosan, sárosan estek haza, aztán jött Saiker, és elvitte magával. Kiképezte, a lehető legszörnyűbb dolgokra kényszeríttette, megváltoztatta, szörnyet csinált belőle. Olyanná tette, aki sosem akart lenni, és most mégis, gyilkos volt, még hozzá a lehető legrosszabb fajtából, abból, amelyik élvezettel követi el a tettét. Aztán egy év múlva haza vitte, hogy ölje meg a családját, és akkor tudta meg… Megtudta, hogy micsoda Felisz, és, hogy miatta lett az ami. Saiker olyan gyerekeket rabolt el, akik közel álltak egy nephilimhez. A barátságuk miatt történt minden.
    A gyermekkori emlékektől ökölbe szorult a keze, feléledt benne a régi sérelem. Fájdalmas volt emlékezni. Ellentétben Chrisszel, ő bosszút akart. Meg akart fizetni Felisznek, bár tudta, hogy a lány nem tehetett róla, de őt volt a legkönnyebb büntetni. Gyűlölte, amiért nem volt vele őszinte. A fáról, ami eddig búvóhelyet nyújtott a számára, most leugrott, és két lépéssel a lány mögött ért földet.
– Lám, lám, kit látnak szemeim – villantott fel egy sötét mosolyt. Felisz azonnal megfordult. Szürkéskék szemeiben ijedtség tükröződött, ahogy találkozott a pillantásuk.
– James – suttogta. Felöltötte a magabiztosság álarcát, és azon át nézett aztán a fiú szemeibe. – Miért vagy a városban?
– Van egy kis dolgom itt. Semmi különös – rántotta meg a vállát, és neki dőlt a fának, amiről leugrott.
– Meg akarsz ölni? – kérdezte tárgyilagosan. Szinte tökéletes volt az álarc, csak a szemei árulták el mennyire fél, mégis valahogy boldog is volt.
– Még nem döntöttem, angyalom – elrúgta magát a fától, és a lány elé lépett.
– Saiker miatt vagy itt? – kérdezte.
    James jobbra döntötte a fejét, és úgy vizsgálgatta a lányt. Újra megnézte magának. Régen találkoztak már szemtől szembe. Magasabb lett az utóbbi időben, és nőiesebb, talán még erősebb is. Végigsimított az arcán, de Felisz hátrább lépett, mire a fiú elmosolyodott.
– Igen – válaszolt a kérdésre kissé késve.
– Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az életbe – kezdte a lány. – Ha tudtam volna…
– Fogd be! – kiáltott rá, Felisz összerezzent a heves kirohanástól, de más jelét nem adta félelemnek. – Ismerem ezt a szöveget. Lehet, hogy Chrisnél bejön, de nálam nem. Én más vagyok – ellépett a lánytól, és elővette a kardját. – És tudod mit? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. – Élvezem – nevetett fel.
– Ne mondj ilyet – kérte. – Nem akarok veled harcolni.
– Pedig nincs más választásod – felemelte a kardot, és neki rontott. Felisz lehunyta a szemét, és nem mozdult, várta csapást. Csak hogy James egyáltalán nem enyhült meg attól, hogy a lány inkább meghal, minthogy megvívjon vele, lesújtott, de egy angyalkard kivédte.
 – Én szívesen harcolok veled, seggfej – vigyorgott Alex.
– Alex ne – kiáltotta Felisz.
– Nekem aztán, ha meg akarsz halni – rántotta meg a vállát, és ismét lecsapott.
    A fiú kivédte ugyan, de hátratántorodott az ütés erejétől. Felé döfött, de James játszva elugrott a fehér penge útjából, még kétszer félre lökte a kardpengét, majd megsebezte az ellenfele mellkasát.
– Ez nevetséges – mondta James, és leeresztette a kardot. – Gyakorolj még, aztán folytatjuk.
– Ne merj így elmenni! – kiáltott után a másik a tehetetlenségétől dühösen. – Inkább meghalok, de magammal viszlek.
– Alex, Alex, Alex – rázta a fejét, és visszalépett hozzá. – Tudod, hogy nem tudsz legyőzni. Még senkivel se találkoztam, aki meg tudta tenni, minden próbálkozó halott.
– Én is megpróbálnám – jött a háta mögül egy hang. James megpördült, és a fiúra nézett.
– Eric – mondta ki a nevét, olyan örömmel, mintha ajándékot kapott volna. – Ez kedves, de a bátyád nem hiszem, hogy örülne, ha bajod esne.
    Eric nyitotta a száját, hogy válaszoljon., de ő nem láthatta, hogy a testvére közeledik Vickkel az oldalán. Észrevette, hogy mind a hárman elnéznek mellette, így megfordult, Chris elé ért, és elmosolyodott. Kicsit nagy lett a tumultus a néptelen utcán hirtelen.
– Patthelyzet – ironizált Alex.
– Én megnézném, hogy ki az erősebb – morfondírozott Chris, miközben az állát vakargatta. Borostája sercegett az ujjai alatt, ráfért volna már egy borotválkozás. Kék szemeiben furcsa fény csillant, beteges külseje ellenére, elképesztően nézett ki.
– Tényleg? – kérdezte döbbenten Felisz.
– És ha nem fog tetszeni az eredmény? – kérdezte James.
– Eric dönt, ha harcolni akar, hát tessék – rántotta meg a vállát Chris.
– Itt az utcán? – szólt közbe újra Felisz reménykedve. – Bárki megláthat. Eric – fordult a szőke fiú felé –, legalább neked legyen eszed. Nem veszélyeztethetsz ártatlanokat, ha valaki meglát annak súlyos következményei lehetnek.
– Meddig megy? – nézett Jamesre, mit sem törődve a karját markolászó lánnyal.
– Halálig – mosolyodott el amaz. Chris egy pillanatra láthatólag megfeszült, de hamar rendezte a vonásait.
– Tényleg nem kellene ezt – lépett Eric mellé Alex is.
– Menjetek haza. Majd megyek – vette elő a kardot.
– Nem hagyunk itt – suttogta Felisz. – Kérlek, ne tedd ezt – de Eric ellépett mellőle, és James felé indult.
– Ó, szóval komolyan gondolod, Szépfiú – vigyorgott elégedetten. – Azt hittem, előbb a bátyáddal kell végeznem, ha meg akarlak ölni. De végül is mindegy a sorrend, nem igaz?
– Én azért nem tennék elhamarkodott megjegyzéseket a helyedben – szólt közbe Chris. – Őt se győzte még le senki.
– Csak te – tette hozzá Eric.
– Jaj, ne ámíts már! – háborodott fel James. – Mindenki tudja, hogy ti csak játszadoztok egymással. Sajnos, sosem gondoljátok komolyan, pedig mindkettőtök élete könnyebb lenne, ha nem ábrándoznátok állandóan a régi szép időkön – vigyorodott el lenézően. – Szánalmasak vagytok mindketten.
– Na, kezdjétek már – sóhajtott Chris, és nekidőlt annak a fának, aminek nem régen James is.
    A nephilimvadász megemelte a kardot, és lecsapott, de már csak a fiú hűlt helyén szelte a levegőt. Eric két méterrel arrébb állt addigra. A kardja ezüstösen csillogott a napfényben, ahogy megforgatta, és védekező pózba állt.
– Mi lesz, ha nem nyer? – suttogta a kérdést Vick Chris fülébe.
– Azt nem engedem – válaszolt le sem véve a szemét a két párbajozóról.
    Szakértőként elemezte a mozdulataikat. Mindkettő profi volt, efelől semmi kétsége sem volt. Talán, de csak talán kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, ami nem jelentett jót. Abban bízott, hogy Eric lesz az ügyesebb, de egyik sem talált a másikon fogást.
    És akkor Eric elesett, James kigáncsolta. A kardja kiesett a kezéből, méterekre repült tőle. James gúnyos vigyorral a képen mellélépett, és felemelte a kardját, hogy bevigye a végső csapást. Chris már ellökte magát a fától, a keze a kardján volt, de az öccse odébb gurult a lecsapni készülő kard elől. Felkapta a sajátját, és a következőt, már állva védte ki.
– Állítsd le! – lépett elé Felisz. – Megölik egymást.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát.
– Nem teheted ezt. Csak te tudod őket megállítani – csattant fel a lány haragosan. Chris hirtelen megragadta a vállát, és megrázta.
– És mond csak, melyiket félted annyira Felicity? – sziszegte.
– Én… – Felisz arcára gyötrődés ült ki, bánattal keveredve. Egy pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. – Eric mintha a bátyám lenne – suttogta lassan, mélyen a fiú szemébe nézve.
– Elég – kiáltott Chris. De a két fiú továbbra is küzdött. – Mondom elég volt – kiáltott újra. Közéjük ugrott, és kivédte a fekete fiú felé döfő kardját, majd hátralökte a betonra. James dühtől szikrázó szemmel, Eric meglepetten nézett a bátyjára.
– Vége – mondta ridegen.
– Azt mondtad, az öcséd döntése – tápászkodott fel James.
– Azt mondtam, ha harcolni akar, harcolhat. Harcolt nem igaz? – tette az ártatlant.
– Chris – mérgelődött Eric –, engedj harcolni.
– Most mi lesz? – kérdezte James.
– Most? Elmész, és tovább ábrándozol azon, hogy hogyan ölnél meg, ahogy szoktad – rántotta meg a vállát.
– Ha eljön az ideje boldogan foglak szíven döfni – mondta James mosolyogva, eltette a fegyverét, és elment. Hátra se nézve távolodott az utcán, néha belerúgva egy-egy kődarabba.
    Amint eltűnt az utcasarkon, Eric a bátyjának esett. Mérgesen lökött rajta egyet, Chris megtántorodott, de nem esett el. Lehunyta a szemét, és sziszegve fújta ki a levegőt.
– Miért kellett ezt? – kérdezte Eric vádlón. – Miért kellett leégetni?
– Bocsáss meg, hogy megmentettem az életed, drága öcsém – szólt vissza mérgesen. Hirtelen rátörő fájdalomtól eltorzult arccal a térdére támaszkodott, és reszelősen lélegzett.
– Jól vagy? – lépett mellé Eric.
– Igen, csak szükségem van egy kis… – megakadt egy pillanatra – időre. – mondta végül, és megrázta a fejét.
– Menjetek! – szólt oda Eric Alexnek, és Felisznek. – Nem sokára megyek én is – tette hozzá a másik kettő bizonytalanságát látva.
– Biztos? – kérdezte a lány. Bólintott, Alex megfogta a húga karját, és elkezdte hazafelé húzni. Chris intett Vicknek, aki James után indult.
– Holnapra rendbe jövök – bizonygatta Chris, amikor találkozott a pillantásuk.
– Tudod, hogy tudom, hogy csak akkor jössz rendbe, ha újra iszol. Legalábbis ilyen gyorsan csak akkor jössz rendbe – sóhajtott Eric, és leült az útpadkára, a bátyja pedig mellé.
– Reménykedtem benne, hogy kerüljük ezt a témát – túrt Chris idegesen a hajába.
– Rendben – bólintott az öccse, majd pár pillanat múlva folytatta. – Nyerhettem volna.
– Talán – suttogta Chris. – De nem hiszem.
– Miért nem? – fordult felé hitetlenkedve.
– Eléggé ki voltak egyenlítve az erőviszonyok. Nem vagy nála sokkal jobb, fürgébb, vagy erősebb – magyarázta. – Ő viszont alattomos, ha látja, hogy nem tud nyerni tiszta eszközökkel, akkor keres más módot. Ne várd tőlem, hogy ezt hagyjam.
– Egyáltalán miért hagytad, hogy elkezdjem?
– Tudni akartam, mire vagy képes – fordult szembe az öccsével. – Még csak velem harcoltál, vagyis én nem láttalak mással, és ahogy arra James is rámutatott, az csak játék volt. Most már tudom, hogy az egyik legjobb vagy, akivel találkoztam.
– Legközelebb azt is közöld a tervedben, hogy le fogod állítani – jegyezte meg.
– Abban nem voltam biztos – vigyorgott Chris.
– Mi lesz most? – kérdezte Eric.
– Mi lenne? – fordult újra előre Chris, hogy ne kelljen az öccse szemébe néznie.
– James mindenről kitálal majd Saikernek – világított rá Eric.
– Tudom – sóhajtott fel.
– Mi lesz veled? – kérdezte és aggodalom csengett a hangjában.
– Meg tudom magam védeni, köszönöm – mosolyodott el gúnyosan.
– Te se várd tőlem, hogy tétlenül nézzem, hogy bajod esik – erősködött Eric. Chris ránézett, kék szemeit az övéibe fúrta. Tele volt titkokkal, amiket még neki sem mondhatott el, pedig ugyanúgy érintették Eric életét is, ahogy a sajátját.
– Még szüksége van rám – mondta végül. Gondolt rá, hogy bevall mindent. Bevallja az alkut, hogy ki is Lisa valójában, hogy miért kell pont neki meghalnia, hogy mi történik, ha Saiker megöli, és, hogy csókolóztak, de nem tudta megtenni. Még nem állt készen. – Menj mielőtt mentő csapatot küldenek érted, hogy visszaszerezzenek a csúnya, gonosz bátyádtól.
    Eric felnevetett, majd felállt. Nyújtózott egyet mielőtt a bátyjához fordult.
– Ígérd meg, hogy nem szívódsz fel – Chris hunyorogva nézett fel rá. A nap a szemébe sütött, csak az öccse sötét sziluettjét látta.
– Nem ígérhetek semmit, Eric. Most nem – rázta meg a fejét kétkedve, most nem tudta, mit hoz majd a jövő.

16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 16. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Most, hogy vége a szünetnek ezzel a résszel kívánok sok erőt és kitartást, már csak félév (hú, de rosszul hangzik) van hátra.
Még egyszer sikerekben gazdag, boldog újévet mindenkinek, már így átlépve az új esztendőbe.
Jó olvasást! :)

Puszi:)

16. fejezet

    Miután James elment, Vick közelebb kúszott a földön. Még mindig véres volt a szája, de a sajátja volt, akkor sérült meg, amikor a foga a szájába vágott. Halkan nyöszörgött, nem sírt, de közel állt hozzá. Megfogta Chris kezét, Lisa rá akart szólni, hogy hogy merészeli, de a fiú látszólag nem bánta a dolgot, így nem tette, inkább újra becsukta a száját.
– Annyira sajnálom! – hüppögött a lány, és végül mégis elkezdet sírni. Szóval könnyekkel sírnak a vámpírok is, állapította meg Lisa.
– Nem te tehetsz róla – mondta szelíden Chris, mintha egy kisgyermeket nyugtatna. Sosem hallotta még ilyen lágyan beszélni a fiút. Most figyelhette csak meg igazán, mennyi hasonlóság van a testvérek arcában. Annyira emlékeztette ebben a pillanatban az öccsére Lisát, pedig ha az ember először rájuk nézett, nem is gondolta, hogy rokonok. – Na… – mondta, és elkezdet felállni.
– Nem kellene mozognod – szólt rá Lisa. – Végül is most haltál meg.
– Jól vagyok – nyugtatta a fiú, bár amint felállt megszédült, de hamar megoldotta az egyensúly problémát.
– Nem hittem, hogy… Nem gondolkodtam… Olyan éhes voltam – motyogott összefüggéstelenül Vick. – Bocsáss meg!
– Nem a te hibád, én voltam meggondolatlan – erősködött Chris. Bár már érződött a türelmetlenség a hangjában. – Túl hamar adtam vért, még gyenge voltam.
    Lisa értetlenül állt mögöttük. Chris hátranézett rá a válla felett, de nem kezdte el megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi baja is van. Kilépett a szobából, a kezét a kardja markolatán tartva, mint aki támadástól fél.
    Vicktorie már nem sírt, sőt nyoma sem volt rajta az előbbi megpróbáltatásnak. Figyelmesen lépdelt Chris mellett, Lisa mögéjük szorult. Vick egyszer megpróbálta megfogni a fiú kezét, de az arrébb húzta az övét. Önkéntelenül tette, ez biztos volt, észre se vette, volt benne valami belenevelt távolság tartás. Lisa nem tudta miket élt át a fiú, de abban biztos volt, hogy már sokat szenvedett, többet mint szabadott volna.
    Úgy tűnt Chris még mindig nincs jól. Bár még most is a kardját fogta, de nem igazán figyelt a környezetére. Kifelé menet több ijesztő fekete ruhás alak mellett elmentek, de egyik sem merészelt Chris útjába állni. Mindegyik furcsán méregette a távozó hármast, de hátrább is léptek, ha a fiú három méternél közelebb került hozzájuk.
    Mikor kiértek a fényre, Vick hunyorogva morgott rá a napra, ami más szituációban egészen vicces lett volna, de nem most. Chris felé fordult, és suttogva megkérdezte:
– Megtennél nekem valamit?
– Mit? – Vick szeme először felcsillant, hogy segíthet valamiben, majd gyanakvóvá vált. Jól látszott, hogy ismeri a fiút, tudta, hogy bármit is akar, nem lesz egyszerű, és talán veszélytelen sem.
– Figyelnéd nekem Jamest? – Chris úgy nézett a lányra, hogy attól bármelyik másiknak remegni kezdet volna a térde. De csak bármelyik másiknak! Vick viszont szigorúan nézett vissza rá.
– Észre fog venni, és akkor rögtön tudni fogja, hogy te figyelteted.
– Tudom, de nem baj. Csak tudni akarom, miben mesterkedik. Megteszed nekem? – nézett még nagyobb szemekkel a lányra, aki nagyot sóhajtva adta meg magát.
– Ehhez mindig is értettél – nevetett. Chris féloldalas mosolyra húzta a száját. – Te nem csak karddal vagy veszélyes, mint James.
– Köszönöm – suttogta, és elkezdte felé közelíteni az arcát. Vicktorie lehunyta a szemét, és várta a csókot, de Chris csak a homlokára lehelt egyet, majd Lisához fordult. – Most pedig visszaviszlek – jelentette ki.
– Még meggondolom, hogy felülök-e mögéd. Eléggé rossz passzban vagy, nehogy tömeg balesetet okozz útközben – morfondírozott. Vick felé nézett, de már csak a lány hűlt helyét találta.
– Még így is jobbak a reflexeim az emberekénél – a napfényben még jobban látszott, mennyire nincs jól. Egészen beesett volt az arca, nem csillogtak úgy a szemei, mint eddig. A haja és a bőre között még erősebb lett kontraszt.
– Tényleg szörnyen festesz – érintette meg az arcát.
    Találkozott a tekintetük. Gyönyörű szép kék szeme volt, átható, különleges… sebezhető. Ahogy az ujjai végig simítottak a bőrén érezte, hogy kicsit borostás az arca. Meglepően kellemes érzés fogta el. Nem igazán értette miért, de az eddigi fájdalmas érintések eltűntek, most inkább melegséget érzett.
    És Chris csak nézte. Nem szólt, nem mozdult, egyáltalán nem csinált semmit, csak nézte Lisát. Kék szemei nagyra nyitva, mintha mindent látnának, a gondolatait, az érzéseit…
    Nem gondolta át, mit is tesz, csak megtette. Miután már másodszorra futtatta végig az ujjait az állán, közelebb hajolt, és megcsókolta a fiút. Meglepődött, kimeresztette a szemeit, de visszacsókolt. Lisa arcát a kezei közé fogta, majd a hajába túrt.
    Teljesen máshogy csókolt, mint Eric. Ő gyengéd volt, és óvatos. Chris inkább vad, és akaratos. Sokkal szenvedélyesebb, mint az öccse. Úgy érezte, menten felfalja, de nem bánta. Élvezte a csókot. Tetszett neki, hogy a fiú mindent elvett, amit akart, de végül mégis véget ért. Chris elhúzódott, hátrább lépett és úgy nézett rá, mintha haragudna valamiért.
– Szállj fel! – mondta ridegen, mintha az előbb veszekedtek, és nem pedig csókolóztak volna. 
– Mi? – suttogta Lisa kábultan.
– Még ma vissza akarlak vinni – morogta amaz.
– Nem mehetek. Még nem – vette fel a fonalat a lány.
– Miért nem?
– Téged kerestelek. Segítened kell nekem – lépett bizonytalanul közelebb.
– Segítenem? Mégis miben kellhet az én segítségem? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Keresek valakit – mondta. Chris érdeklődve nézett rá, várta a folytatást. – Egy angyalt.
– Egy angyalt? – nevetett fel. – Eltévedtél Lisa. Én áttértem a sötét oldalra, nem igazán bírnak a jedi templomban – gúnyolódott.
– Az angyal szerint csak te segíthetsz – erősködött a lány. – A sötét fiú, ezt mondta, az csak te lehetsz.
– Szóval már találkoztatok. Miért nem kérted meg, hogy hagyja meg a telefonszámát? – élcelődött tovább, bár a tekintete koránt sem volt már annyira gúnyos, sőt talán el is gondolkodott egy kicsit.
– Álmomban üzent. Kérlek!
– Valamit félreérthettél – lágyította meg a hangját. – Tényleg nem tudok segíteni, csók ide vagy oda – tette azért hozzá vigyorogva.
    A lány pár pillanatig mélyen a szemébe nézett, de az nem kapta el a fejét, állta a pillantását keményen. Végül Lisának kellett elengednie a tekintetét, kissé remegett a hangja, amikor megszólalt.
– Akkor visszaviszel? – kérdezte félénken.
– Szállj fel! – mondta és felpattant a motorjára. Amint a lány is fent ült, már indult is.
    Semmi sem történt út közben. Most nem merte elengedni a fiú derekát. Csendben utazott mögötte, és a tájat figyelte. Semmi sem változott a környéken mióta megtudta, ki is ő valójában, a többiek észre sem vették, hogy a feje tetejére állt a világ. Az vajon feltűnt nekik, hogy nem jár iskolába? Vagy a barátai észre se vették a hiányát? Vajon Eric keresi? Vagy örül, hogy eltűnt? Aggódhat érte egyáltalán ilyen rövid ismeretség után? Mindjárt megtudja.
    Hamar odaértek, amúgy sem volt nagy táv, de motorral még rövidebb. Most nem az utca végéig vitte Lisát, hanem a ház előtt parkolt le. Értetlenül kászálódott le a motorról, és szólt utána.
– Hogy-hogy idáig hoztál? – kérdezte a lány. De nem válaszolt csak az ajtóhoz ment, és becsöngetett.
    Hirtelen feltépték az ajtót, és Eric állt mögötte. Egy pillanatra megállapodott a szeme a bátyján, majd körbepásztázta a környéket, mikor meglátta Lisát, felcsillant a szeme. Egy darabig nézte a lányt, majd újra a bátyjára nézett, végigmérte, mérgesnek látszott, szikrákat szórt a szeme a dühtől.
– Szia, öcskös! – mosolyodott el Chris. Eric még mérgesebb lett, megragadta a bátyja kabátját, és berántotta az ajtón. Lisa ijedten rohant be utánuk.
– Te! – morogta a fiú, és még mindig nem engedte el a fekete hajút.
– Na, ki volt… az? – lépett be Rosie az előtérbe, a nyomában Alexszel. – Akkor haza lehet hívni a többieket, hiszen megvan. Még ha hozott magával egy rakás szemetet is – nézett lenézően Chrisre.
– Úgy imádom, ha dicsérsz. Legalább tudom, hogy még mindig nem tudsz nekem ellenállni – húzódott magabiztos mosolyra újra a szája. – Na, most már elengednél végre? – nézett újra Ericre, aki válaszként bemosott neki egyet. A bátyja térdre esett az ütés erejétől, de csak nevetett a földön.
– Igen, most már elengedlek – mondta szőke fiú, mire Chris felnézett az öccsére. Felrepedt a szája, egy hanyag mozdulattal letörölte a vért. – Úgy festesz, mint akin átment egy úthenger. Mi van veled?
– Megvagyok – dőlt neki háttal a falnak. A jobb térdét felhúzta, és lazán nyugtatta rajta a kezét. – Ezt teszi velem a hiányod, öcsém.
– Elég legyen a szarkazmusból. Miért vitted el Lisát? – szólt rá haragosan.
– Áá – intett nemet a mutató ujjával. – Én visszahoztam. Kérdezd csak meg – intett most a lány felé. – Magától szökött meg.
– Ez igaz? – nézett hátra Lisára kétségbeesetten. Nem tudott válaszolni, csak nézte a fiú barna szemeit. – De hát miért?
– Én… én csak… – kezdet bele a lány hebegve.
– Nem fontos, hogy miért ment el – vágott közbe Chris. – A lényeg az, hogy vissza akart jönni, hiába biztosítottam a teljes kiszolgálásról.
    Lisa a fekete fiúra nézett, aki hazudott a saját öccsének őérte. Hitetlenkedve figyelte, amikor találkozott a pillantásuk, a fiú csak megrázta a fejét, nem szólt semmit, majd újra Ericre nézett. Kék szemei figyelték az öccse minden mozdulatát, a többiekkel nem is törődött, mintha ott se lennének. Eric az ajtóhoz lépett, neki támaszkodott, úgy maradt pár pillanatig, majd visszafordult, és felsegítette a bátyját. De az amint talpon volt a falnak nyomta, és egy kardot szorított a nyakának. Rosie és Alex rögtön megindultak, hogy segítsenek, de Eric leintette őket.
– Öcsi, tompulnak az érzékeid – nevetett Chris.
– Tényleg? – kérdezett vissza Eric, és lefelé intett a fejével.
– Észrevettem, megnyugodhatsz. Van egy ajánlatom elteszem a kardom, ha elveszed onnan a tőröd, még szeretném használni.
– Én benne vagyok – Chris visszahívta a kardját, valami pedig zörögve ért földet. Egy szépen kidolgozott tőr volt. Fekete nyele volt, és arany angyalszárnyakat formázott a keresztvas. Gyönyörű, egyedi darab.
– Miért csináljátok ezt? – panaszkodott Rosie. – Egyszerűen hajítsuk ki innen, és kész, hátha nem jön vissza többet.
– Nem. Mondani akar valamit, különben nem jött volna be az oroszlán barlangjában – elégedett fény csillant Eric szemében, ahogy újra találkozott a pillantása a bátyjáéval.
    Lisa nem láthatta Chris arcát, de sejtette, hogy Eric leolvashatta, igaza van. Belegondolva teljesen logikusnak tűnt. Az utca végéről is figyelhette volna, hogy Lisa bejön-e a házba, de ő eljött idáig a szabadságát, sőt talán az életét kockáztatva. Azért nem tette volna, hogy ő biztosan visszaérjen, valami fontosabbról van szó.
– Miért vagy itt? – kérdezte lassan.
– Törlesztem az adósságom – vonta meg a vállát Chris, majd előre hajolt, és valamit hosszasan súgott az öccse fülébe. Nem lehetett hallani, de Eric arcáról eléggé egyszerű volt olvasni. Valami szörnyű hírt mondhatott, legalábbis az elborzadt, és kissé bosszús arca ezt mutatta. A másik két fiatal idegesen fészkelődött, Lisa pedig ide- odajártatta a jelenlévőkön a tekintetét. Eric Alexre nézett, és megszólalt végre.
– James itt van – több se kellett a fiúnak előkapta a telefonját, és már tárcsázott is.
– Nem veszi fel – mondta idegesen, és fel-alájárkált.
– Menj! – mondta Rosie. A két fiúnak találkozott a pillantása, Eric beleegyezően bólintott, Alex már indult is kifelé. – Te pedig ereszd el, vagy kicsipkézem a hátsód – mutatott Chrisre a vörös lány.
    A fiú elengedte Ericet, és Rosie elé lépett. Az nem mozdult, csak konokul nézett fel a fiúra. Felemelte a kezét, és végigsimított a lány arcán. Rosie beleborzongott az érintésébe, de lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
    Chris elégedetten elvigyorodott, Eric pedig szintén mosolyogva megrázta a fejét. A lánynak egy pillanat múlva felpattant a szeme, és hátrább lépett. Idegesen megköszörülte a torkát, vádlón nézett a fekete fiúra, szóra nyitotta a száját, de Eric előbb szólalt meg.
– Mi van veled? – kérdezte Christ. – Komolyan rosszul nézel ki.
– Nincs tízperce, hogy meghalt – kotyogott bele Lisa.
– Fogd be! – szűrte a fogai között amaz mérgesen.
– James élesztette újra – folytatta a lány. Eric szemei egészen apróra húzódtak össze, aggodalom csillogott benne, és újra fellángolt a dühe.
– Vért adtam Vicktorienek, túl sokat ivott ennyi az egész – magyarázta a fiú.
– Annyit nem ihatott, veled nem tenné. Alapból le vagy gyengülve – állapította meg Eric. Megint megragadta a bátyja kabátját.
– Hé! – förmedt rá az idősebb fiú.
– Mikor ittál? – kérdezte.
– Eressz el, vagy megbánod – vicsorogott Chris.
– Mikor ittál utoljára? – ismételte meg a kérdést. Percekig néztek farkasszemet. 
– Mondom, eressz! – suttogta fenyegetően. Majd mikor Eric nem engedett, ellökte a kezeit, és nagyot taszított a fiún, az hátratántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Chris elindult az ajtó felé, hogy elmenjen.
– Nem rég, igaz? – szólt utána Eric, a bátyja pedig megtorpant.
– Nem minden úgy történik, mint ahogy akarjuk, öcskös – mondta majd kisétált.
    Lisa hallotta, ahogy beindítja a motort, és elhajt. Ericre nézett, a fiú nem szólt egy szót se, csak állt egy helyben, úgy tűnt gondolkozik. Majd pár perc múlva felsóhajtott, és megszólalt.
– Alexék után megyek – lépett az ajtóhoz.
– Menjek én? – kérdezte Rosie.
– Ne – vágta rá sietve, majd hozzátette –, ki kell szellőztetnem a fejem. Vigyázz Lisára! – még utoljára találkozott a pillantásuk, majd kilépett a szabadba, hogy megkeresse Alexéket. 

15. fejezet

 Sziasztok! 

Meghoztam a 15. fejezetet. Szeretném mindenkinek megköszöni ezt az évet, hogy olvastatok és fáradhatatlanul írtatok nekem kedves szavakat. Köszönöm mindenkinek, aki a rendszeres olvasóm lett így vagy úgy. Legfőképpen pedig szeretném megköszönni azt a több, mint 4000 látogatót, akik felnéztek szeptember óta a blogra:) Köszönöm szépen ezt az évet, jövőre találkozunk. Addig is BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK!!!!

És persze: Jó olvasást a fejezethez! :)

Puszi:) 

15. fejezet

 James durván rángatta, mit sem törődve azzal, hogy a szorítása fáj Lisának. Szinte égette a bőrét a fiú keze, az ajkába harapott, és úgy próbálta magába fojtani a fájdalmas nyögéseit, nem akart még egy pofont kapni.
– Tudok magamtól is menni, nem kell ráncigálnod – elégelte meg mégis James viselkedését.
    A fiú hirtelen megállt, és megfordult, majd magához rántotta, úgy nézett le rá. Egy lenéző vigyor terült el az arcán, és látványosan megemelkedett a szemöldöke, fekete szemei ijesztően csillogtak. Egy fekete párducra emlékeztette Lisát, egy gyors, halálos, de gyönyörű vadászra. Nagyot nyelt, ahogy a fiú szemébe nézett. Várta a kiakadást, a fájdalmat, de nem jött.
– Akkor szedd a lábad! – engedte el. – De figyelmeztetlek, semmi esélyed ellenem.
– Már rájöttem – mormogta Lisa, és követte a fiút. Pár percig csendben meneteltek, vagyis inkább rohantak, alig tudta tartani az iramot Jamesszel, akit ez egy cseppet sem érdekelt. – Mond csak, te Chris embere vagy? – a fiú megtorpant, és mérgesen fordult hátra. Kecses, surranó léptekkel indult a lány felé, aki ijedten elhátrált előle, még egy falhoz nem ért a háta, James megállt előtte, és fenyegetően nézett le rá.
– Nem dolgozom egy olyan szerencsétlen féregnek, mit Christopher Laser – azzal megint megragadta a karját, és útiránynak állította.
– De ha nem neki dolgozol, akkor hogy viszel hozzá? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Majdcsak megtalál – rántotta meg a vállát.
– Becsaptál! – kiáltotta mérgesen Lisa, amikor rájött, hogy végig a bolondját járatta vele.
– Brühühü! – fordult vissza gúnyolódva. – Mi már csak ilyenek vagyunk. Hazudósak!
– Chris nem – ellenkezett újra. James felnevetett.
– Chris nem? Ez új – mondta ördögi mosollyal az arcán. – Jobbat mondok, a drága öcsikéje se akkora szent, mint amilyennek kinéz. Hát akkor még ő.
– Hazudsz! – suttogta kétségbeesetten Lisa.
– Meglehet – rántotta meg a vállát. – De legalább nem játszom meg a jófiút. Azért én utánakérdeznék a helyedben Mr. Szépfiúnál, hogy miket is tett valójában. Most pedig gyere, mert aki meglát minket az emberek közül, azt megölöm, amit szerintem te nem díjaznál túlzottan.
    Újra útnak indult, elvárta, hogy Lisa kövesse. Igazából újra megpróbálkozhatott volna a szökéssel, de nem akart másokat veszélyeztetni. Mikor pár lépéssel eltávolodott a fiú a nyomába szegődött. Fázott, a hajnali hűvössel nem számolt, amikor eljött Ericéktől, és el is fáradt már.
    Könnyek szúrták a szemét. Nem akarta elhinni, hogy bármi igaz lehet abból, amit James mondott neki. De mindenbe belegondolva, bármi is történt közte és Eric között az elmúlt pár napban, nem ismerte, semmit se tudott róla. Lehet, hogy egy-két dolgot elmondott a múltjából, de kitudja, hogy mekkora része az igazságnak. Annyi mindent titkolhat még. Azt se mondta el, hogy a születésnapja lesz a halála napja is. Miért is mondana el mindent neki? Hiszen Eric se ismeri őt jobban. Miért bízna benne?
    Azok után, pedig, hogy így egy szó nélkül lelépett, mit is várhatna tőlük? Azt már tudta, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg, azzal, hogy megszökött. Csak reménykedhetett abban, hogy Chris megtalálja. Bár még azt se igazán tudta hová tenni, hogyha James és Chris nem egy oldalon állnak. Akkor mégis kinek dolgozik ez a fiú? És miért akarja mindenki őt?
    James is ugyanolyan hangtalanul lépett, mint Eric, és a többiek. Pedig rajta egy drága, nehéz bakancs volt. Kalapját a fejébe húzta, mintha zavarná a napfény. Ő is olyan megnyerő külsőt kapott ajándékba a természetfelettitől, hogy a lányok Lisa sulijában megőrülnének érte, bár olyan mértékű düh égett a szemében, hogy bárkit megperzsel csupán a pillantása, inkább kerülhetik az emberek, mint vágynának a társaságára. De őt se látszott érdekelni a külseje, mintha az összes kiválasztott immúnis lenne a szépségre, és mások véleményére, nem igazán érdekli őket a külső. Talán mert sokkal több mindent éltek már át ennyire fiatalon, hogy ilyen aprócska dolgokon fennakadjanak, mint a tökéletes szépség, vagy éppen a kisebb hibák.
    Elmélázva figyelte, ahogy James morcosan baktat előtte. Nem lehetett idősebb nála, mégis ennyire megsavanyodott, ilyen fiatalon. A dühe éltette, látszott a szikrázó szemein. Lehet, hogy ugyanabból a fajból valók Chrisszel, mégis annyira másik voltak. Bár eleinte tőle is rettegett, de Jamesből áradt a gyűlölet, ellentétben a másik fiúval. Olyan masszív, áthatolhatatlan falat épített maga köré, hogy már nem igen látszott az ember, a sok sötétség mögött.
    Sóhajtva kényszerítette magát, hogy nézzen máshová. A körülöttük lévő épületekre tévedt a tekintete. Most kezdte csak érezni igazán, mennyire hiányzik neki a régi élete, a nyugodt régi élete. Amikor még nem akarták elrabolni, és megölni, maximum egy kemény dolgozat miatt kellett aggódnia. Most meg mindennapossá válik, hogy valaki fegyvert fog rá. 
    Kezdet fájni a lába, és szúrt a tüdeje. Többször megbotlott a kisebb kavicsokban, James ilyenkor mindig hátrapillantott, de nem szólt semmit. Bár volt valami a tekintetében… értetlenség keveredve dühvel… Lisának minden lélegzetvétel szenvedéssel járt. Mintha hideg szilánkokkal lenne tele a tüdeje. Úgy érezte, már sosem állnak meg, talán kivezeti a városból.
    A feje is újra zúgni kezdet, de próbálta kizárni a fájdalmat. Az előbb is így kezdődött. Nem is várattak magukra sokáig a hangok. Tompa fájdalom, majd újra suttogás, csak most sokkal többen beszéltek. Egymás szavába vágtak, így nem sokat hallhatott ki belőle, nem igazán értette, miről van szó.
    Egy-egy szó, mondat, mint a Földön és a meg kell találnunk többször is elhangzott. Most a kellemes hangú férfi nem beszélt, de hallotta az ijedt nőt, és még egy csomó idegent. A többiek mind férfiak voltak, mély baritonnal zengtek, mindegyik hangszíne összetéveszthetetlen volt, és fennkölt, földöntúli, gyönyörű.
    Hirtelen éles fájdalmat érzett a tarkóján, megszédült, és belezuhant a sötétségbe.

    Egy sötét szobában ébredt, egy puha ágyon feküdt, fekete takaróval takarták be. Ahogy kinyitotta a szemét, először a plafont vette észre, ami fehérre volt festve, itt-ott lemállott a vakolat. Biztosan valami régi házban van. Nem tudta hogyan került ide, sem azt, hogy mióta fekhetett eszméletlenül.
    Fel akart ülni, de erős fájdalom nyilallt a tarkójába. Odakapott, de nem ő volt az egyetlen, egy hideg kézhez ért. Ijedten hőkölt hátra, majdnem le is zuhant az ágyról.
– Ne félj! Csak én vagyok – szólította meg egy ismerős.
– Chris? – fordult a hang irányában, és szembe találta magát a fekete fiúval. Megviseltnek tűnt, az átlagosnál is fehérebb volt az arca, és sötét karikák éktelenkedtek a szemei alatt. Kék pillantása aggodalmat tükrözött, már amennyire a szobában lévő beteges fényben meg tudta állapítani.
– Hogy vagy? – kérdezte. A hangja is másként csengett, mintha beteg lenne.
– Fáj a fejem – suttogta.
– Nem csodálom, eléggé csúnya pukli nőtt rajta – válaszolt a fiú.
– James hozott ide? – kérdezte.
– Igen – Chris bólintott.
– És… – gondolkodott el Lisa – leütött?
– Mert úgy visítottál, hogy egy mentőautó is megirigyelt volna – jött egy felháborodott válasz a szoba másik végéből.
    Lisa a hang irányába fordult. James ott támasztotta a falat, és összehúzott szemmel őket nézte. Semmi sem változott rajta, a dühös arckifejezést, még mindig nem tudta levedleni. Ugyanabban a sötét összeállításban volt, még a kalapját sem vette, hiába volt odabent.
– Mond csak James – mosolyodott el –, neked nem volt gyerekszobád, hogy mindig ilyen haragosan meredsz a világra? – Chris elmosolyodott, a megszólított fiú pedig, ha lehetséges még nagyobb gyűlölettel szemlélte Lisát. Mondani akart valamit, de Chris közbevágott.
– Ha jobban vagy, visszaviszlek – mondta a fiú, és felállt. – Itt nem biztonságos neked.
– Mi? Nem – tiltakozott Lisa. – Beszélnem kell veled.
– Én is a maradása mellett szavazok – lépett közelebb James. – Neked is könnyebb lenne, ha itt maradna.
– Elviszem, ha nem tetszik, akadályozd meg – nézett farkasszemet a két fiú. Mindkettő keze elindult a nadrágja felé a másik minden rezdülésére figyelve. Lisa kicsit úgy érezte magát, mint a western filmekben, amikor a seriff kiáll párbajozni a rosszfiú ellen, amikor mindenki tudja, hogy jön a nagy leszámolás, és a jó győz. De most ki számít a seriffnek?
    Már mindkét fiú keze a kardján nyugodott, amikor berontott egy szőke lány, közéjük furakodott és úgy nézett fel rájuk.
– Fiúk, fiúk! Nyugalom! – mondta, és eltolta egymástól őket. – Hogy ti mindig csak a fegyvereitekkel tudtok villogni. Ne acsarkodjatok állandóan! – Lassan mindkettő tartása felengedett, lenyugodtak kicsit, de a biztonság kedvéért még mindig a mellkasukon tartotta a kezeit. Úgy viselkedett, mintha egymaga le tudná állítani a két fiút, ha mégis egymás torkának esnének.
    James a lányra nézett, Chris viszont továbbra is rajta tartotta a szemét a másik nephilimvadászon, de hátrább lépett. Lisa jobban szemügyre vette a jövevényt. A szőke lány bőre elképesztően fehér volt, szinte már áttetsző, de hibátlan, a szemei szürkék voltak, fekete szemceruzával még ki is húzta őket, az ajkain feltűnő, vérvörös rúzs díszelgett, a haja hullámos volt, frufruja kicsit a szemébe lógott. Fekete bőrszoknyát csipke harisnyával, kivágott "kissé" csipkés toppot, és vékony bőrdzsekit viselt.
– Nem is tudtam, hogy a városban vagy Vick – mondta James.
– Tegnap érkeztem – válaszolt mosolyogva a lány.
– Így már értem, miért tűnt el Chris, olyan hosszú időre. Megjött a szajhája – gúnyolódott a fiú. A szőke pedig rámorgott, mint egy dühös kutya, de Chris a vállára tette a kezét, úgy tartva vissza.
– Vicktorie – ejtette ki lágyan a lány nevét, de annyira szépen, hogy Lisát mardosta a féltékenység, értetlenül állt az érzés előtt, de nem tagadhatta. – Nyugalom – még egyet morgott Jamesre, majd Chrisre nézett. A fiú arcát figyelte, majd beleszagolt a levegőbe, és Lisa felé fordult, mintha eddig észre se vette volna, hogy ott a lány.
– Sang d'ange – suttogta, és éhesen villant a szeme. Lisa felé vetette magát, de mielőtt az ijedt kiáltáson kívül mást is reagálhatott volna, Chris megragadta és a szoba másik végébe hajította. James pedig lazán előrántotta a kardját, és hason szúrta a földön fekvő lányt. Fájdalmasan felsikoltott, majd behunyta a szemét, és nem mozdult többet.
– Megölted? – suttogta Lisa döbbenten, majd felnézett Jamesre, aki elégedett arccal tisztogatta a vért a kardjáról, ami feldühítette a lányt, hiszen mégis csak megölt egy ártatlant. – Miért kellett leszúrnod? – kikerülte Christ, és neki esett a másik fiúnak. – Máshogy nem lehetett volna elintézni? – kiabálta. – Miért kellett azonnal megölni?
– Nem halt meg – mondta egykedvűen, és eltette a fegyvert. Lisa szemei elkerekedtek, és emlékei szerint erre élete egyik legértelmesebb válaszát adta, ami úgy hangzott szó szerint, hogy "He?".
– Vicktorie vámpír – magyarázta Chris. – Nem lehet csak karóval megölni, meg elégetni. Pár perc, és újra éled, nem lesz semmi baja.
    Visszaemlékezett, hogy amikor rá akarta vetni magát négy túlságosan is hegyes szemfogat látott előbújni. Vick máris mocorogni kezdet, halkan felnyögött, mint aki ébredezik, és kinyitotta a szemét.
– És mit mondott? Mi az a sang ange valami? Mit jelent? – kérdezte Christ.
– Sang d‘ange, vagyis angyal vér – válaszolt egyszerűen, majd odalépett a földön fekvő lányhoz, aki ránézett a szürke szemeivel.
– Sajnálom – formálták az ajkai. Chris arcát nem lehetett látni, így nem tudta megállapítani, mit is érezhet a fiú, de felhajtotta a kabátja ujját, majd egy tőrt vett elő, és a bőréhez illesztette.
– Ó, ne már… – sóhajtott fel James, és megrázta a fejét. Lisának már csak akkor esett le, mit is akarhat, amikor megvágta a kezét.
– Ne! – kiáltotta. De addigra Vicktorie rátapasztotta a száját a fiú kezére, és szívni kezdte a vérét. Chris felszisszent, jobb kezével a falba kapaszkodott, a fogait összeszorította fájdalmában.
    Pillanatok teltek el, Vick pedig csak egyre többet, és többet akart, Chris ujjai pedig fehéredni kezdtek, az ájulás határán állhatott.
– James! – nézett kétségbeesetten a fiúra.
– Mi van? – kérdezte.
– Tegyél valamit. Megöli! – kiáltotta a lány.
– Az ő döntése – rántotta meg a vállát. – Én csak örülnék, ha elpatkolna. Megérdemeli, ha ennyire felelőtlen.
    De végül is odalépett, és elrántotta onnan a fiút. Vick nem próbált utána menni, mintha egy része tudta volna, hogy rosszat tett. Idegesen harapta be az alsó ajkát, a fogai még mindig kint voltak, így belevájtak a bőrébe, vékony csíkban vér buggyant elő az ajkán, és futott végig az állán, aztán a lány letörölte, és lenyalta az ujjáról.
    Chris a hátán feküdt, a keze még mindig vérzett. Reszelősen lélegzett, aztán szép lassan lecsukódott a szeme. Lisa azt hitte, elájult, de James odarohant hozzá, és kitapintotta a pulzusát.
– Mindjárt leáll a szíve – suttogta meglepetten. Majd elkezdte újraéleszteni a nem lélegző fiút. Keményen ütögette a mellkasát. – Te szemét! Nem megmondtam, hogy én fogom átszúrni azt a nyamvadt szívedet. Cseszd meg! – káromkodott.
    Lisa is letérdelt mellé, és nézte a küzdő fiút, de nem reagált, nem lélegzett, nem volt pulzusa sem. Pár pillanat múlva Chris kinyitotta a szemét, és köhögve felült a mellkasát szorongatva.
– Majdnem eltörted a bordáim – nézett vádlón Jamesre.
– Te meg majdnem elpatkoltál. Szóval... – állt fel amaz, hogy elmenjen. – Léptem. Dolgom van.
– Köszönöm – szólt utána a fiú, érezhetően kissé nehezére esett kimondani ezt a rövidke szót.
– Nem szívesség volt. Más körülmények között hagytalak volna meghalni, de még dolgunk van egymással – azzal kiment a szobából, és becsapta az ajtót.

14. fejezet

Sziasztok!

Gondoltam, hozok egy kis karácsonyi meglepetést az olvasóimnak. Elhoztam nektek a következő fejezetet a fa alá:D Remélem, örültök neki.
Akkor hát ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak és idetévedőnek BOLDOG KARÁCSONYT kívánni. Remélem, mindenkinek boldogan telik az ünnep.
Boldog karácsonyt még egyszer, és jó olvasást a fejezethez!

Puszi:)

14. fejezet

 

 Miután Eric eltűnt a lépcsőn senki se tudta, mit tegyen. Josh végül újra enni kezdett, Jason követte a   példáját. Stephanie felállt az asztaltól, és idegesen pakolászni kezdet. A másik három gyerek aggódó pillantásokat váltott. Végül Rosie lábon rúgta, felszisszent a sípcsontján ért fájdalomtól, és felháborodva nézett a pöttöm lányra.
– A tetőn! – tátogta, Lisa értetlenül nézett körbe, mind a hárman őt nézték.
    Végül Felisz lökött rajta egyet, a lépcső felé irányítva. Rájött, hogy azt várják tőle, menjen a fiú után. Már újra lökni készült, így inkább gyorsan felpattant, majd idegesen körbenézett, minden szem rászegeződött.
– Öhm… – motyogta. – Na… nagyon finom… volt. Izé… Köszönöm.
    Végigjártatta a szemét az embereken. Stephanie elmosolyodott, Josh semmit se reagált. Jasontől pedig bezsebelt egy lenéző pillantást, a többiek bátorítóan mosolyogtak rű. Kibotladozott az asztaltól, majd elindult az emeletre.
Nem tudta, hogy hogyan is juthatna fel a tetőre, így jobb híján kinyitogatott minden ajtót. Végig nézte az összes szobát, még nem talált egy ajtót, mögötte egy létrával, amin felmászva kijutott a tetőre.
    Eric ott ült a szélén, nem csinált semmit, csak ült. Nem látszott semmilyen érzelem rajta, amikor hátranézett a lányra. Lisa mellette foglalt helyet, egy darabig nem szólt semmit csak figyelte az alattuk lévő utcát, és úgy tűnt, a fiú sem akaródzik megszólalni.
– Hogy vagy? – kérdezte végül megtörve a csendet.
– Voltam már rosszabbul is. Ne aggódj! – válaszolt szárazon.
    Újabb csönd állt kettejük közé, Lisa újra a város fényeit kezdte kémlelni, miközben a beszélgetés folytatásán gondolkozott.
– Miért utál ennyire Jason? – nézett Ericre hirtelen.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – De jó lenne tudni.
– Talán féltékeny – tippelt Lisa.
– Féltékeny? – nevetett fel keserűen, és hitetlenkedve a fiú. – Mégis mire?
– Az életedre.
– Arra, hogy a bátyám az ellenségem? Hogy meghaltak a szüleim? Hogy ostoba elvárásoknak kell megfelelnem? Tényleg irigyelhető az életem. Jobb nem is lehetne – élcelődött.
– Sok minden irigyelhető van benned – bizonygatta Lisa.
– Na, persze – horkantott fel Eric. A lány inkább nem válaszolt, így egy időre megint csend telepedett közéjük. Nem volt kínos, nem feszélyezte egyikőjüket sem, csak elüldögéltek egymás mellett a gondolataikba merülten.
– Miért pont a tető? – nézett fel a csillagokra kicsit később.
– Jó hely a gondolkodásra – emelte ő is a tekintetét az égre.
– Nagyon szép – suttogta, és a vállára hajtotta a fejét.
– Az, gyönyörű – mosolyodott el Eric, és ránézett.
– Még sosem figyeltem igazán. Ismered őket? – kérdezte.
– Csak párat. Mondjuk, ezt biztosan ismered – mutatott fel az égre, és összekötött az ujjával pár csillagot.
– A Kis Medve – nevetett fel Lisa boldogan. – Igen, az még nekem is megvan. De hol a nagy? Nem találom.
– Ilyenkor nem látható. Sajnos várnod kell, már ha megéred – sóhajtott fel.
– Eric, ne beszéljünk most erről – nézett a fiúra.
– De hát… – próbált ellenkezni, de Lisa közbe vágott.
– Most a csillagokkal szeretnék foglalkozni – mélyen a barna szemekbe nézett. – Kérlek – suttogta és Eric végül megenyhült. Leengedte a vállait, szép lassan elmúlt a feszültsége. Bár a szeméből még mindig aggódást olvasott ki, de többé nem hozta fel a témát. Még egy aprócska mosolyt is az arcára erőltetett.
– Nos? Melyik melyik? – döntötte újra a fejét a vállának. – Hmm?
– Az ott – sóhajtott fel Eric lemondóan –, a Skorpió, most látszik a legjobban. Az pedig a Hiúz – mutogatta sorra őket. – Aztán a személyes kedvencem a Nagy kutya, vagy Szíriusz, bár most annyira nem látszik jól.
– Gyönyörűek – ámuldozott Lisa, miközben próbálta odaképzelni az állatok képét az összekötött vonalakra. – Kitől tanultad ezeket?
– Az édesanyámtól. Nem nagy dolog. Ő is a szüleitől tanulta, nekünk is megmutatta – magyarázta. – Imádta őket, órákig el tudta nézegetni. Én is eltudnám – suttogta.
– Sajnálom, biztosan nagyon hiányzik – simított végig a karján az együtt érzően. – De legalább te ismerted, én semmit se tudok róla.
– Talán neked a jobb – rázta meg a fejét. – Nem láttad, ahogy egész nap csak sír. Nem eszik, nem szól egy szót se, mintha nem is léteznél. Látod, ahogy elsorvad szépen lassan, és nem tehetsz semmit. Tehetetlenül kell nézned, hogy szenved – Eric hangjának elkeseredett élét hallani, olyan volt Lisanak, mintha kést forgatnának a szívében. Könnyek szöktek a szemébe, de sikerült őket visszatartania.
– Sajnálom – suttogta, és végig simított a fiú arcán. Szerette volna magához húzni, megölelni, megvigasztalni, de nem merte megtenni –, hogy mindezt át kellet élned. Hogy ennyit kellett szenvedned, de megannyi boldog perced is volt az édesanyáddal, ezekre kellene inkább gondolnod.
    A fiú egy ideig az arcát fürkészte, összehúzta a szemét, és szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát, megrázta a fejét, és lehajtotta. Pár pillanat múlva viszont újra felé nézett, és hirtelen megszólalt.
– Lisa… – de ahogy találkozott a pillantásuk benne akadt a szó. – Én…
– Igen? – suttogta minden rezdülésére figyelve. Eric lehajtotta a fejét, így már nem láthatta a barna szemeit.
– Olyan más vagy, mint a többiek, akiket ismerek – mondta.
– Ó – csak ennyit tudott kinyögni hirtelen –, talán, mert nem így nevelkedtem – tette hozzá zavartan.
– Nem arra gondoltam – végigsimított a lány arcán, majd közelebb hajolt. Lehunyta a szemét, Lisa is így tett, majd összeértek az ajkaik. Finoman, puhán csókolta, mint legutóbb. Óvatosan, édesen. Eric a derekára tette a kezét, és közelebb húzta magához, jobb kezével a hátát simogatta. Önkéntelenül, szinte észre se vette, mit tesz, a nephilim nyaka köré fonta a kezeit.
    Annyira magával ragadta csók, hogy egyáltalán nem figyelt a külvilágra. Valahonnan messziről érzékelte, hogy fázik, de mégis melege volt, teljesen felforrósodott a teste a csóktól. A fiú ujjai beletúrtak a hajába, beleremegett az érintésébe, még jobban szomjazta az ajkait, de Eric elhúzódott. Csalódottan nyitotta ki a szemét, és nézett a barna szempárba. Hirtelen úgy érezte rajtakapták valamin. Valamin, amit tilos lenne megtennie. Idegesen húzódott hátrébb, majd felpattant, és elrohant. Sietve lépkedett lefelé a létrán, az utolsó fokokról leugrott a földre. Hallotta, amint Eric utána kiált, de képtelen volt megállni, és a fiúra nézni. Végig futott a folyosón, majd be a szobába, rögtön bezárta az ajtót, és lihegve dőlt neki.
    Könnyek csordultak végig az arcán. Nem tudta, miért sír, és hogy miért menekült el. Csak azt érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, hogy valamit nagyon elrontott. Lecsúszott az ajtó elé a földre, és a térdét átölelve zokogott.
    Hallotta, amint Eric megállt az ajtó túloldalán, megpróbálta kinyitni, majd kopogott.
– Lisa! Nyisd ki, légy szíves – szólította aggódó hangon. Tudta, hogy segíteni szeretne, hogy nem érti, mi történt. Hogy is érthetné? Hiszen ő maga se tudja, miért futott el. Nem tudja, miért érzi rossznak, amit tettek az előbb. Csak érezte… Érezte, hogy nem szabad.
    Zúgott a feje, majd hirtelen fájdalom nyilallt bele, elég erős ahhoz, hogy nem tudjon figyelni többet a környezetére. Olyan hirtelen jött, egyáltalán nem számított rá. Suttogást hallott. Két hang suttogott. Egy nő, és egy férfi, beszélgettek. Olyan volt, mintha egy rádióadást hallgatna az autóban, egyszer jobb, máskor rosszabb volt a vétel.
– Meg kell keresnünk? – mondta a férfi. Lágy, morgós hangja volt, és tiszteletet parancsoló.
– De hol? Sehol se találjuk – felelte a női hang kissé félénken.
– Mindenhol. Akár a Földön is – adott utasítást az első.
– A Földön? – kérdezett vissza megszeppenve.
Aztán elhaltak a hangok, a többit már nem hallotta. Kinyitotta a szemét, most vette csak észre, hogy a földön fekszik, és a fejét fogva húzza össze magát. Még mindig könnyek áztatták az arcát, Eric pedig már azzal fenyegetőzött odakint, hogy betöri az ajtót.
    Végül összeszedte magát. Felállt, felvette a dzsekijét, a zsebébe süllyesztette a kardot, amit még a fiútól kapott, és az ablakhoz lépett. Már a párkányon állt, amikor rájött, hogy ez talán nem is annyira jó ötlet. Nagyon magasan van, de el kell mennie. Nem sodorhatja veszélybe Ericet. Nem tudná elviselni, ha megsérülne, vagy rosszabb… Meg kell találnia az angyalt is, biztos volt benne, hogy amit halott annak köze van hozzá. Csak tudná, hol raboskodhat?
    Eric egyre mérgesebben fenyegetőzött. Lisa végül átmászott a párkányról az ereszcsatorna kiszögelésére, és óvatosan, lassan, lemászott rajta. Puhán landolt a földön. Majd rohanni kezdet az utca vége felé.
    Már nem sírt, de égett az arca. Hátranézett a házra, szinte látta maga előtt Eric csalódott arcát, ahogy rájön, mit tett. Újra szúrni kezdet a szeme a kitörni készülő könnyektől, gyorsabb tempóra ösztökélte magát. Félt, hogy nem lesz elég ereje, hogy végig csinálja mindezt, hogy visszafordul. Többet nem mert hátranézni, csak az utat figyelte, és próbált uralkodni a gondolatain.
    Meg kell találnia Christ, csak ő segíthet. Bárcsak tudná, hol keresse. Kiért az utca végére. Fázott, és félt, de most nem adhatja fel. NEM! Ekkor jutott eszébe a temető.
– Mit is mondott Eric? – suttogta maga elé. – "Minden gyilkosság után elmegy a szüleink sírjához."
    Végül úgy döntött, hogy elmegy a temetőbe, egy próbát megér. Egész úton a háta mögé tekingetett. Félt, hogy valaki követi. Úgy érezte, mintha bármelyik percbe kiugorhatnának elé, és megtámadhatnák, mintha valaki figyelné minden lépését, és követné.
    Végre odaért, de a bejáratnál megtorpant. Sötét volt és még mindig nagyon hideg, ez mégis csak egy temető. A filmekben ezeken a helyeken mindig valami rossz dolog történik. Remegve nyitotta ki a kiskaput, és lépett be.
    Igazából fogalmam sem volt, hol keresse Eric és Chris szüleit. Vagy egy óráig bolyongott, amikor kiszúrta a Laser nevet az egyik sírkőn, elbotladozott odáig, hogy jobban megnézze.
    Két fehér sírkő állt egymás mellett, Emily Laser, és Peter Laser. Az asszonyén egy fehér rózsa pihent egymagában, a férfién semmi. Mindketten mosolyogtak a fekete-fehér képeken. Chris nagyon hasonított az édesanyjára. Kicsit keményebbek voltak ugyan a vonasai, de mégis fel lehetett fedezni ugyanazokat az arcukon. Hosszú fekete haja befonva futott végig a hátán, a szemei csillogtak a boldogságtól.
    Az apuka pedig, mintha Eric lenne, bár a szemén látszott, hogy világosabb, de ezenkívül tökéletesen hasonlítottak. Apró nevető ráncok futottak a szájánál, és a szeme sarkában. Az ő kék szemei is csillogtak. Boldog embernek tűntek. Letérdelt eléjük, és az égre nézett.
– Mr. és Mrs. Laser! Kérem, nem ismerjük egymást, de ha hallanak, vezessenek el Chrishez – suttogta. – Kérem.
    Visszanézett a két fényképre. Még mindig nehezére esett neki hinni az angyalokban, démonokban, de ha ezek vannak, miért ne lehetne mennyország is? Egy ideig még térdelt mellettük csöndben, majd csalódottan felállt, hogy elmenjen.
– Nagyon hasonlítanak, nem igaz? – szólította meg egy ismeretlen hang. Gyorsan megfordult a tengelye körül, és egy fiúval találta szemben magát. Fekete ruhát viselt, fekete göndör haja volt és ijesztően fekete szeme, egy fekete kalapot tett a fejébe. Fagyos mosolyra húzta az ajkait, erős, markáns vonásai első ránézésre a tudatába égtek. A szemeivel lassan és tüzetesen végigmérte Lisát.
– Ki vagy te? – kérdezte, és a keze a zsebébe csúszott, megmarkolta a kardot. Rossz érzés fogta el a srác látványától, hideg rázta ki a mosolyától.
– Engem nem fog jelezni – válaszolt. – Ó, bocsánat. James – nyújtotta a jobbját.
 – Lisa – lépett felé, és megfogta a kezét, de rögtön el is rántotta, majd elhátrált. Sokkal erősebben érezte azt a fájdalmat, amit Chrisnél is szokott, szinte már fizikailag megégette. – Te?
– Igen – mosolygott James gúnyosan.
– De akkor miért… – hebegte ijedten.
– Ezért – emelt fel egy vörös követ, pont olyat, mint ami Lisa nyakában is lógott. – Nem mondta még neked senki, hogy veszélyes egyedül kint a sötétben? Főleg ilyen kislányoknak.
    Kivette a zsebéből a kardot, ami rögtön kinyílt a kezében. James elnevette magát.
– Tedd el, még mielőtt megvágod magad – gúnyolódott, majd ő is kinyitott egy fekete kardot. – Ha szépen velem jössz nem lesz semmi bajod – mondta. – Úgyis Chrishez akartál menni. Én elkísérhetlek.
– Mióta figyelsz? – kérdezte Lisa, még mindig szorongatva a fegyvert.
– Ó, egy ideje. Nagyon megható volt a tető jelenet – jegyezte meg kajánul. – Gyerünk! – intett a lánynak, hogy menjen előtte, és eltette a kardját.
    Lisa elindult, közben eltette ő is a fegyvert, viszont amikor elment a fiú mellett, futásnak eredt. Botladozva jutott el temető kapujáig, de ott vacakolnia kellett a kilinccsel, nem akart kinyílni. Hiába rángatta teljes erejéből, feszegette, mégsem engedett. James beérte, és durván maga felé fordította, neki nyomta a kerítésnek, a szeme szikrázott a dühtől. Lisa hátába fúródott a hegyes díszítés, éles fájdalmat okozva. Hideg volt, fázott, és még a fiú szorítása is fájt neki.
– Eressz el! – kiabálta Lisa, és megpróbált szabadulni. – Segítség!
– Fogd be! – szűrte a fogai között James.
– Segítsen valaki – sikította újra, majd egy pofon csattant. Égett az arca ott, ahol a fiú megütötte, de csöndben maradt. A szemei megteltek könnyel, de visszanyelte őket, hideg kezével próbálta meg hűteni a fájdalmasan égő bőrét.
– Végre! – morogta, és durván megragadta a karját, aztán maga után rángatta.