13. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem, hogy tetszeni fog. Kicsit elvagyok havazni, szóval bocsi a késésért.
Jó olvasást hozzá!

Puszi:)

13. fejezet

Tanács előtt állt, John éppen az előbb fejezte be az eset összefoglalását. Crusader nem tűnt túl elégedetnek, enyhén megvetően nézett a fiára a kudarca miatt, de nem mondott semmit, csak Alexhez fordult.

– Te is így emlékszel? – kérdezte a férfi. Egy pillanatra megdöbbent, de hamar összeszedte a gondolatait és bólintott. John nem nézett rá, nem jelzett, nem reagált semmit. Emelt fővel várta, hogy eldöntse beköpi-e vagy hazudik érte.

– Igen – felelte –, miután megtámadtak minket, nem tehettünk mást, ha nem öljük meg mindkettőt, ők végeznek velünk, és mikor a másodikkal is végeztünk a harmadik elmenekült, olyan gyorsan eltűnt, hogy nem tudtuk követni.

– Értem – sóhajtott lassan Crusader. – Ez sajnálatos! Mehettek! – intett.

Alex pillantása összeakadt az apjáéval, de nem tudott belőle kiolvasni semmit sem, aztán már meg is fordult és követte kifelé Johnt. Amint becsukódott az ajtó felé fordult és gyanakvóan szűkültek össze a szemei. 

– Miért falaztál? – kérdezte élesen, számon kérően. – Láttad, hogy nem önvédelem volt, megadta magát.

– Tán baj? – tette keresztbe a mellkasán a kezeit sértetten.

– Csak nem értem – rázta meg a fejét.

– Tetszik vagy sem társak vagyunk – mondta magától értetődően. – Felelősek lettünk egymásért, nem tudom, miért tetted, nem is fogom megkérdezni, ha elmondod, elmondod, ha nem nem, nem számít

Aztán kikerülte a döbbent fiút, és elment. Eddig tudta visszatartani a mosolyát, Johnt sikerült meglepnie, egyre közelebb kerül hozzá, hogy bízzon benne. Kicsit azért büszke volt magára, igaz még nem sikerült teljesen a bizalmába férkőznie. De ha nem fogja állandóan árgus szemekkel figyelni minden lépését, nyomozni is könnyebb lesz majd.

Nem volt több feladata, haza akart menni, de jobb ötlete támadt. Úgy döntött, hogy visszamegy a nigth clubba, hátha talál valami nyomot, hogy miért volt ott Vicktorie. Nem lehetett véletlen, Christ is megkérdezhette volna, de valahogy kételkedett benne, hogy rendes választ kapna.

Most már besötétedett, a sikátor nappal sem volt túl bizalomgerjesztő, de éjszaka rosszabbul festett. Nem voltak utcai lámpák, csak a nem messze elhaladó autók fényszórói világítottak néha halványan. Mély levegőt vett, a tüdejét megtöltötte a hűvös, de büdös, áporodott szagú levegő. Koszos hely volt tele szeméttel, eldobált szeszes üvegekkel. Az épületek koszos falára plakátok voltak ragasztva, de nagy részükkel már elbánt az idő, kifakultak, elsárgultak, semmit sem lehetett róluk leolvasni.

Megkereste megint a hátsó ajtót, ahogy a kilincsre tette a kezét kirázta a hideg a fém hűvös érintésétől. Óvatosan belépett és körül kémlelt. A látási viszonyok csak romlottak idebent is az éjszaka beálltával. A hullákat nem vitték el, a Tanács nem foglalkozik ilyesmivel, majd lesz velük valami, csak a saját halottaik érdeklik őket. Még szinte bentebb se lépett, amikor cipősarkak kopogása ütötte meg a fülét.

– Tudtam, hogy visszajössz – jelentette ki Vicktorie, alig egy lépésnyire állt meg előtte.

– Én csak reméltem, hogy te is – felelte és megpróbált rámosolyogni, de a lány nem enyhült meg. Ugyan olyan hideg pillantással kémlelte, mint legutóbb. A lelkébe gázolt és úgy tűnt, nehéz elnyerni a megbocsátását. Fáradt volt és most már levert is. – Kérsz egy italt? – sóhajtott fel, miközben megdörzsölte a szemét.

A vámpír meglepő módon halkan felkuncogott, majd a pulthoz sétált. Hirtelen annyira megdöbbent, hogy követni is majdnem elfelejtette.

– Szerencse, hogy egy tulaj nélküli bárban vagyunk – mondta és levett egy üveget a polcról, majd két whiskeys poharat. Alex leült az egyik bárszékre és figyelte, ahogy a lány kiönti az italt.

– Mi ez? – kérdezte, ahogy elé tolta az alkoholt és felült mellé.

– Jack Daniel's – tüntette el hamar Vicktorie a sajátját.

– Kissé morbid egy hullákkal teli bárban iszogatni – forgatta a poharat feszengve.

– Nem sokára nem fog zavarni – nézett rá komolyan a nephilimre. – Miért voltál itt ma?

– A Tanács küldött, hogy vigyük be a vámpírt, akié ez a hely – gurította le ő is. Az alkohol marta a nyelőcsövét, de nem vett róla tudomást, valahogy még jól is esett.

– Hm... – morfondírozott a lány és öntött még egy pohárral. – Minek kellett volna nektek?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a nephilim. – Neked? Mit kerestél itt?

– Azok a vámpírok James szemei és fülei voltak – felelte Vicktorie. – Chris kért meg, hogy tartsam szemmel pár ismert besúgóját és tudjak meg mindent, amit csak tudok, amíg ő kideríti, hogy hogyan végezhet Saikerrel.

– Miért csinálod ezt? Miért veszélyezteted az életed érte? – kérdezte hirtelen Alex a harmadik kör után.

– És te? – dobta vissza a labdát a lány.

– Jogos! – bólintott. Természetesen a barátaiért, a családjáért, mindenkiért, aki fontos volt neki, hiszen mind benne voltak, akár akarták, akár nem.

Nem szólt többet, inkább a lányra nézett. Vicktorie gyönyörű volt, mint mindig. Hibátlan, makulátlan fehér bőre halványan derengett a sötétben, a nyakának finom ívén az ereinek kusza kékes hálója futott, finoman vörös, telt ajkaiba harapott, ahogy öntötte az italt. Nem tudta nem bámulni kecses alakját, keskeny derekát, homokóra alakját, formás melleit, amik finoman emelkedtek és süllyedtek minden egyes apró lélegzetvételekor.

– Ha átlagos lány lennék már elpirultam volna – jegyezte meg csipkelődve és minden leplezés nélkül végigmérte a fiút. Éppen bocsánatot akart kérni, amiért csak így mustrálgatta, de még ki sem jött a hang a torkán Vicktorie már kérdezett is. – Tudod, miért kedvelem annyira a nephilimeket és a vadászokat?

– Miért? – nyelt egyet Alex szárazon.

– Mert nincs köztük olyan, aki ne lenne kigyúrva – felelte a vámpír, a lábait keresztbe rakta és teljesen felé fordult. Magas sarkú csizmája a combjáig ért és apró szegecsek borították, amiken megcsillant a halvány beeső fény.

– Hű, és én még bocsánatot akartam kérni, amiért megbámultalak – nézett rá a fiú.

– Nem adhatom meg azt, amire vágysz – mondta komolyan Vick.

– Tessék? – Döbbenten figyelte, ahogy a játszadozó hangnemből egy pillanat alatt vált kérlelhetetlenül komollyá. Nem tudta, hogy hány pohár Jack Daniel's-t ivott meg, de azt már érezte, hogy túl sokat ahhoz, hogy bármilyen fontos témáról tudjon beszélni, tisztán gondolkodni.

– Alex – kezdte magyarázni kétségbeesetten –, én vámpír vagyok, te nephilim... Nem szoktam ilyet mondani, de ez ostobaság, lehetetlen.

– Várj! – emelte fel a kezét a fiú, pár pillanatig csend állt be közéjük. – Mi van?

– Nem akarom, hogy beleéld magad valamibe, ami nem lehetséges – felelte halkan Vicktorie. – Érted már?

– Na jó, egy: nem vagyok már gyerek, ne beszélj úgy velem! – mutatta fel egy ujját Alex, majd a következőt. – Kettő: most ne is mondj ilyeneket, mert tuti nem fogom fel teljesen. Három: Azt hiszed, nem tudom? De mivel kb. leitattál most nem érdekel különösebben, hogy mi lesz velem vagy velünk.

Felállt a székről, de rögtön imbolyogni kezdet, és majdnem visszaült a fenekére, de a lány elkapta a karját és állva tartotta.

– Csak óvatosan! – mosolygott.

– Te nem vagy részeg? – kérdezte a fiú meglepetten.

– Nem tudok az lenni hála az öngyógyító képességemnek. És bocsi, ezért nem is tudom, hogy nektek, embereknek mi az elég.

– Hmm, érdekes, nem is tudtam – felelte úgy, hogy néha összeakadt a nyelve.

– Gyere! – ragadta meg a fiú karját. – Haza viszlek!

– Ne! – kiáltott fel ijedten Alex. – Így nem mehetek, részegen nem! Itt maradok, majd ha kijózanodtam.

– Nem maradhatsz itt! – ellenkezett a lány.

– Nem megyek haza! – rántotta ki a karját a szorításból és neki esett a pultnak. – A fene, ez fájni fog holnap! – vakargatta a hátát.

– Nemcsak az! – rázta meg a fejét nevetve Vicktorie. – Na, gyere!

– Hová? – kérdezte a nephilim kábán.

– Akkor hozzám – vezette az ajtóhoz a fiút.

Alex nem fogta fel, hogy mennyi idő alatt értek oda és azt se, hogy hol van ez az „oda” pontosan. Csak az utcák fényét látta homályosan és a taxis recsegő hangját hallotta, de nem értett belőle semmit. Valami problémája volt, de Vicktorie elintézte. Érezte, hogy folyamatosan figyeli még ő bambán bámulta a rohanó házakat, fákat, embereket.

Aztán egy lift monoton zaja, kulcszörgés, majd éles fény. Felkapcsolta a lámpát a lakásba, amitől megvakult egy pillanatra. Mire hozzászokott már egy másik szobában voltak. A lány leültette egy ágyra és magára hagyta, körbenézett, de csak egy gyönyörű fehér szobát látott maga előtt. Fehér falak, fehér bútorok, fehér ágyneműk, csak pár kép a falon volt színes, mégsem tűnt sterilnek, kórháziasnak, de minden furcsán imbolygott.

Aztán visszatért egy pohár vízzel és a kezébe nyomta.

– Idd meg! – utasította, közben pedig leszedte a lábáról a cipőjét és levette a köpenyét valamint a pulcsiját. – Azt hittem, hogy szellemesebb részeg vagy – jegyezte meg közben piszkálódva.

– Nem, rettentő unalmas részeg vagyok – felelte nevetve a fiú.

– Feküdj le! – nyomta le az ágyba gyengéden és be is takarta.

Aztán ráoltotta a villanyt és kiment a szobából a fürdőbe. Nem zárta be magára az ajtót, nem tudhatta, hogy úgy áll pont, hogy a tükörben minden látszott. Arra számított, hogy Alex rögtön beájul a sok alkoholtól, amit ivott, de igenis éber volt, sőt kezdet kitisztulni a feje legalábbis egy kicsit.

Vicktorie kilépett a csizmájából, levette a felsőjét felfedve egy csinos kis csipke melltartót, aztán letolta a nadrágját a bugyijával együtt. Egy pillanatig elfogta a bűntudat, és lehunyta a szemét, de nem tudta csukva tartani, mire újból kinyitotta, már nem volt rajta melltartó és éppen a haját kötötte fel. Ekkor, ebben a pillanatban találkozott a pillantásuk a tükrön keresztül. Ijedten szívta be a levegőt, ahogy a kék szemek az övébe fúródtak, egy röpke másodpercre összekapcsolódtak. Nem volt megrovó vagy bosszús, inkább csak meglepett. Aztán Alex a hátára fordult, hogy véletlen se nézzen arra, amire nem illik. Úgy elszégyellte magát, mint egy kisgyerek, akit az anyja szid éppen. Aztán már csak a zuhany hangját hallotta. A plafont nézte, próbált másra gondolni, de lopva néha-néha visszapillantott a fürdőszobára. Utána akart menni, rettentő vágyat érzett rá, hogy kövesse és átölelhesse a karcsú, formás testét, de leállította magát. Vicktorie számára mást jelentett, nemcsak testi vágyat, lelkit is. Nem tudott volna vele ilyen tiszteletlenül bánni.

A lány hamar letusolt, aztán feltehetőleg megtörülközött, de Alex nem mert oldalra nézni, félt, hogy elveszíti az önkontrolt, már az elképzelését is veszélyesnek tartotta. Aztán kijött a fürdőből, halkan átszelte a szobát és befeküdt mellé az ágyba. A nephilim pislogás nélkül meredt a plafonra. Egyszerűen érezte, hogy kombiné van rajta, csak, hogy még jobban őrölje az idegeit.

– Azt hittem, utánam jössz. – Hallotta meg a csöndben Vicktorie kellemes, szoprán orgánumát és nagyot nyelt.

– Kellett volna? – kérdezte bizonytalanul, a hangja rekedt és vágyakozó volt. A lány megmozdult, a karjára támaszkodva ránézett, de nem felelt rögtön.

– Talán.

Alex rákapta a pillantását, Vick pedig az ajkába harapott, valahogy más volt ebben a pillanatban, mint a bárban. Nem úgy tűnt, mint aki most is rossz ötletnek gondolja.

12. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, de máris itt az új fejezete. Remélem, hogy tetszeni fog!
Jó olvasást!

Puszi :)

12. fejezet

Chris lelépkedett a csigalépcsőn, az edzőteremben csak egy valaki volt, de ő nagyon püfölte a gyakorlóbábút a karddal. Vörös haja szoros lófarokba volt fogva és szűk, de kényelmes, nyúlékony futóruhát viselt. Dühösnek tűnt, és hajthatatlannak. Forgott, szúrt, kitért, lecsapott, folyamatosan, fáradhatatlanul. Egy darabig az ajtónak dőlve nézte a lányt, majd ellökte magát tőle és mellé lépett.

- Már nézni is fáj! - jelentette ki.

- Tessék? - kérdezte Rosie lihegve.

- Mindig ezt a technikát használod? - mérte végig a lányt. Pár rakoncátlan tincs kiszökött a szoros copfból, az arca fénylett az izzadságtól és kipirosodott. Halkan pihegett, miközben kutató zöld szemei szenvedélyesen izzottak és a fiút pásztázták.

- Mert?

- Rengeteg energiát pazarolsz - magyarázta. - Mióta csinálod? Fél órája? Mégis úgy nézel ki, mint aki egész este vívott.

- Mire akarsz kilyukadni? - húzta össze a szemeit.

- Adnék pár tanácsot - vigyorodott el a fiú. – Támadj meg!

– De fegyvertelen vagy – ellenkezett hevesen Rosie.

– Csak nem féltesz? – piszkálta a vadász. – Fahusángokkal csak a gyerekek játszanak, nem lesz bajom, nyugi.

A nephilim egy darabig még habozott, majd hirtelen lecsapott. A fiú gyomra felé szúrt, de szinte fel se fogta, mi történik. Chris megragadta a csuklóját és egy pillanat alatt kicsavarta a kezéből a kardot, és máris a nyakának nyomta a hegyét.

– Halott vagy – jelentette ki komolyan. A szemeiben fellángolt a tűz, hirtelen vadság költözött belé, hogy használja azt a kardot. Rosie egy pillanatra megrettentet tőle, de közben nem tudta levenni róla a tekintetét, annyira gyönyörű volt még vérszomjasan is. A fiú megrázta a fejét és hátrébb lépett, leeresztette a fegyvert, aztán ismét ránézett.

– Te vagy a legjobb íjász, akit ismerek, de csapnivaló vívó vagy – mondta aztán.

– Ne sértegess! – húzta fel az orrát a lány.

– Nem sértegetlek, őszinte vagyok – vonta meg a vállát nevetve Chris. – Ki tanított? 

Rosie összefonta a mellein a karját, egy darabig figyelte a fiút, ő pedig visszanézett rá komoly tekintettel. Meg akarta fejteni, Chris nem szokott csak úgy jó szándékból segíteni, pláne akkor nem, ha éppen Saikert akarja előkeríteni, valahogy bűzlött neki ez az egész.

– Szerintem Jason – kezdte, amikor a lány nem válaszolt. – Hasonló technikát használsz. De ne ragaszkodj ennyire a szabályokhoz, legyél kreatív. Azzal, hogy leutánzod, amit ő csinál, nem leszel jó vívó, csak béna másolat.

– Hogy érted? – vonta össze a szemét.

– Jason jól vív, már ahogy emlékszem. Te? Közepesen, vagy még gyengébben – mondta nem kímélve a lányt. – Nem is leszel a legjobb, te íjász vagy. Biztos a kezed, azzal nincs baj, csak figyelmetlen vagy. Itt is kell számolnod, például, hogy milyen erős az ellenfél, milyen gyorsan mozog.

A fiú arrébb sétált, levette a kabátját és az ingét, majd a bordásfalra akasztotta, egy szál atlétában és fekete farmerben maradt, a földről pedig felvett még egy fegyvert és a nephilimhez hajította.

– Jason nagyobb és erősebb is nálad, az ő technikája inkább a testi erejére támaszkodik, egy hozzám hasonló erősebb ellenfél ellen nincs esélyed vele – hívta elő a pengéjét és a megforgatta a kezében. – Neked gyorsnak kell lenned és kecsesnek. Lehet, hogy kicsi vagy, de ezt is az előnyödre fordíthatod, csak meg kell tanulnod.

– Harcolni akarsz? – kérdezte Rosie.

– Nem, teázni – vágta rá gúnyosan Chris. – Természetesen, megtanítalak, amire csak tudlak. Szóval? Védd magad!

Miután a fiú elkiáltotta magát már támadott is, Rosie-nak alig volt ideje kivédeni, Chris nem kímélte. Úgy csapott le rá akár egy kígyó, gyors volt és határozott, hamar kiverte a kezéből a kardot, de most nem vitte be a majdnem halálos döfést.

– Gondold komolyan! – szólt rá.

– Mi? – döbbent le Rosie.

– Ne fogd vissza magad, nem lesz bajom – hajolt le a kardért Chris. – Még csak hozzám sem értél, túlzottan félsz, hogy megsebzel, de hidd el, tudok magamra vigyázni. Megölni nem fogsz, egy-két vágásba pedig nem halok bele.

Gyakoroltak egy darabig, mutatott neki pár trükköt, rávezette, hogy hogyan cselezhet ki egy erősebb ellenfelet. Sokáig nem beszéltek másról, semmiről csak a kardforgatásról.

– Miért lett ez most ennyire fontos? – kérdezte Chris, amikor úgy döntöttek, hogy szusszannak kicsit. – A kardfogatás, már megvan belőle a vizsgád, nem? A mágiát kellene most nagyon nyomatnod.

– Próba – javította ki Rosie.

– Akkor próba – vonta meg a vállát a vadász. – Teljesen mindegy, minek hívjuk.

– Honnan tudsz róla egyáltalán? – kérdezte a lány.

– Nephilimek voltak a szüleim, emlékszel? – mosolyodott el halványan. – De nem válaszoltál. Baj van?

– Nincs meg – felelte szemlesütve.

– Hogyhogy? – lepődött meg Chris. – Mindig azt hittem, hogy ez csak amolyan formalitás, ha nem vágod le saját magad a karddal, átmész.

– Crusader húzott meg – magyarázta.

– Ó, az más – bólintott a fiú. – Vele ne törődj!

– Te is azt mondtad, hogy csapnivaló kardforgató vagyok – emlékeztette Rosie.

– Igen – nevetett fel Chris –, de az én mércém más. Így is jobb vagy, mint rengeteg régi ellenfelem, olyanok ellen akarlak felkészíteni, mint James, Eric vagy én, a jobbak ellen.

– Nem gondolsz kicsit túl sokat magadról? – piszkálódott a lány, mire Chris felnevetett.

– Tisztában vagyok vele, mire vagyok képes – felelte. – Például tudom, hogy íjászatban a nyomodba sem érek.

– Miért vagy itt? – kérdezte a lány hirtelen, mire Chris szemöldöke összeszaladt.

– Hogy érted? Csak nem zavarlak?

– Nem Saikert kellene a föld alól is előhalásznod? – fejtette ki jobban.

– Rajta vagyok az ügyön, nyugi – felelte a fiú titokzatos.

– Akkor is, miért én? – a vadász értetlenül nézett rá, így hát folytatta. – Miért tűntetsz ki a figyelmeddel? Mi történt?

– El is mehetek, ha akarod. – Hogy nyomatékosítsa a szavait el is indult, már elkezdet belebújni az ingébe, amikor Rosie ismét megszólalt.

– Várj! – kiáltotta ijedten. Valójában nagyon is élvezte, hogy vele foglalkozik a fiú, csak vele. Nem rohan Saiker után, nem Ericet pesztrálja, vagy Vicktorie-val enyeleg, vele van itt kettesben, amikor annyi dolga lenne, bár kritizálta, de nem bántásból tette, segíteni próbált.

– Tessék? – fordult meg Chris, az arcán elégedett mosoly ült.

– Nem akarom, hogy elmenj! – mondta halkan a lány és lesütötte a szemét. Elvörösödött, tudta, hogy könnyen pirul a fehér bőre, hiába próbálta rejtegetni, túl feltűnő volt. A szíve hevesen kalapált, de már nem az edzés miatt, ha a közelében volt mindig így reagált. Idegesebb lett, érdektelenebb minden másra, a fiú kötötte le minden figyelmét. Szemeinek kékje, ahogy a pupillától a világosból fut a sötétebbe, sötét, fekete hajának a tapintása, mind jobban érdekelte, mint bármi más. Kíváncsi lett volna rá, hogy milyen lehet a csókja, hiszen olyan hívogatóak voltak az ajkai, bár nem nézett az arcára, tökéletesen látta, annyiszor rajzolta le vagy festette meg, hogy hibátlanul élt a szemei előtt.

Észre sem vette, hogy Chris mikor tette meg a köztük lévő távolságot, csak az érintését a bőrén érezte meg hirtelen. Mint a villámcsapás úgy hatott az érzékeire, meglepődve nézett fel, a vadász csak centikre volt tőle, a pillantása aggódva kutatta az arcát. Megcsapta az aftershavejének bódító illata, nem rég borotválkozhatott. A bőre csillogott az izzadságtól, kissé kapkodva szedte a levegőt.

– Jól vagy? – kérdezte rekedten.

– Azt hittem, nem akarsz megérinteni, mégis egyre többet teszed – felelte gondolkodás nélkül a nephilim, de azonnal megbánta, megváltozott a pillantása, előjött a távolságtartása. Chris azonnal bezárkózott, rögtön egy fal mögé húzódott vissza, ami mögött nem volt hely Rosie-nak. Elengedte, megfordult és egy szó nélkül otthagyta.

– Chris! – kiáltott utána, de még csak hátra sem nézett rá.

Elszúrta! Chris akart valamit, hiszen idejött, vele foglalkozott, neki akart segíteni. Már majdnem megtört a jég, de ő elrontotta. A fiú nyitott felé, úgy, mint még soha. Önszántából beszélt vele, megérintette, aggódott érte, sosem érezte, hogy ennyire közel állnának egymáshoz egészen mostanáig. Ő pedig egyetlen kérdéssel tönkretette az egészet. Chris most újra levegőnek fogja nézni, talán már sosem fog rá úgy figyelni, mint az előbb.

De nem tehetett róla, ha a közelében volt, megzavarodott, nem tudta, mit mondjon, hogyan reagáljon. Annyira félt, hogy elüldözi, hogy pont ezt tette. Sosem volt senkije, bár volt három bátyja, velük merőben más kapcsolata volt, ők is fontosak voltak neki, de nem úgy, mint Chris. Senki sem lesz úgy fontos, mint Chris, soha.

A fiú számára ő egy nyitott könyv volt, tudta, hogyan érez iránta, de neki Chris mindig csak egy nagy kérdőjel. Nem tudja, hogy mire számíthat tőle, most ezzel a közeledéssel is meglepte. Fogalma sincs róla, hogy hogyan érez iránta. Vannak-e érzelmei felé egyáltalán, még Lisa után is több érdeklődést mutatott, mint felé. Vicktorie-ról nem is beszélve, és még ki tudja kik, akikről nem is tud.

Nehezen szedte össze magát, fáradt volt és csalódott. Egy ideig fontolgatta, hogy utána rohan, de teljesen felesleges lenne, valószínűleg lerázná egy jól irányzott sértéssel, attól inkább megkímélné magát.