30. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 30. fejezetet, remélem, tetszeni fog. Már ténylegesen belevágunk a csatába, jönnek az igazi izgalmak, bár ez egy eléggé szomorú fejezet lett...
Nem tudom, hogy a legnagyobb Alex rajongó olvassa-e még a történetet, vagy nincs rá ideje. Egy jó ideje nem hallottam rólad Fanni, de ha vagy még, neked ajánlom ezt a részt. :)
De nem húzom tovább a bevezető szöveget, jöjjön inkább a fejezet.
Jó olvasást!

Puszi :)

30. fejezet

      Éles hang rázta meg a lakást, mint a mentők szirénája, vinnyogott folyamatosan. Eric éppen azt mutatta meg Lisának, hogyan kell megsebesíteni valakit egy pengével úgy, hogy harcképtelenné váljon. De lefagyott a mozdulat közben, és a földszint felé nézett, majd a fogát csikorgatva szitkozódott. Elengedte a lány kezét, felkapott pár fegyvert, és már nyargalt is felfelé a csigalépcsőn. Lisa kissé megkésve eszmélt fel, de azonnal követte. A kezében maradt a kardja, de most akár nagyon nagy hasznát veheti.

A földszinten nagy volt a sürgés-forgás. Felbolydult a lakás egy pillanat alatt. Mindenki össze-visszaszaladgált. Fegyvereket szedett össze, és ellenőrizték, hogy megvan-e minden, amire szükségük lehet.

– Mi történt? – kapta el Alex karját Eric, amikor éppen elrohanni készült mellette.

– Megtámadtak – szuszogta a fiú idegesen, közben pedig leállt a sziréna idegtépő vinnyogása. – Nem a lakást, hanem...

– A kórházat – fejezte be helyette Josh, aki éppen akkor rohant le a lépcsőn. – Minden elérhető nephilimet riasztottak. Minket is. Hogy álltok?

– Kész – jelent meg Jason és Felisz, utóbbi kezében egy kisebb csomaggal, amit átnyújtott az apjának. Pár darab fegyver volt egy övre csatolva.

– Rendben – vette át a férfi, és elindult a teleport felé, a többiek pedig követték. Majdnem mindenki, csak Eric nem mozdult. Alex észrevette a bizonytalanságát, és hátranézett rá.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Itt valami bűzlik – mondta a fiú elgondolkodva. – Valami nem stimmel. Miért támadnák meg a kórházat? Semmi értelme, aki ott van az vagy haldoklik, vagy halott. Nincs értelme végezni velük.

– Nem tudom – vonta meg a vállát a másik. – Talán az orvosaink a célpontok. Ha háború lesz, szükség lesz rájuk.

– Meglehet, de kétlem – rázta meg a fejét Eric.

– Nem tudhatod, mi jár Saiker és James fejében.

– Vigyázz a többiekre!

– Nem jössz? – kerekedett el Alex szeme meglepetten.

– Maradok, és vigyázok Lisára.

– Ahogy én is – lépett elő a konyhából Rosie. – Nekem sem tetszik ez az egész.

– Akkor én is maradok – változtatta meg a döntését Alex.

– Nem – állította le a legjobb barátját.

– De...

– Lehet, hogy tévedek, és ott szükség lesz rátok.

– Lehet, hogy itt is – ellenkezett a fiú.

– Talán, de nem biztos. Elmentek Rosieval. – nézett mélyen a szemébe Eric. – Megoldom.

– Alex megy, én maradok – szólt közbe a vörös hajú lány. – Ne is próbálj meg lebeszélni! – intette le a fiút.

– Rendben – egyezett bele vonakodva Alex, majd magára kanyarította a köpenyét, és felszaladt a lépcsőn a családja után a csatába. Eric egy darabig nézett utána, majd Lisáékhoz fordult.

– Ez nekem nem áll össze – mondta.

– Nem, nekem sem – bólintott egyetértően Rosie. – Félek, hogy nem ott lesz az igazi csata.

– Hányadika van ma? – kérdezte Eric hirtelen.

– Június 15 – suttogta Lisa szinte hangtalanul, és a fiú mélybarna szemébe nézett.

*

Alex a teleporton átlépve máris a csata sűrűjébe találta magát. Az ajtó bezárult mögötte, és eltűnt. Itt ragadt, nincs meghátrálás. Kissé meglepődött, nem tudta, hogy megnyitották a teleportot, szóval jelenleg bárhová el lehet jutni vele, és bárhonnan el lehet jutni a házukba. Ez aggasztotta, de csak pár pillanatig volt ideje ezen gondolkodni, hirtelen egy test vágódott az oldalának, a torka felszakadt, és vér ömlött a ruhájára. Alex azonnal feleszmélt, ellökte magától a haldoklót, aztán már bele is vetette magát a csatába. Sehol sem látta a testvéreit, és a szüleit. Testszag, félelem és vér undorító elegye csapta meg az orrát, amint utat vágott magának a harcolók tömegén. Fekete, ezüst és vörös, mindenhol ezeket a színeket látta. Egymásba gabalyodtak, furcsa, eszelős táncot jártak. A folyosó fehér falait vér pettyezte, testek árját kellett minden lépésnél maga mögött hagynia.

Egy démonvérű ugrott elé, és felé suhintott a kardjával. Hátrahajolt előle, éppen, hogy elvétette a torkát. A fiú eszelősen vicsorgott, és újra felé vágott. Alex kivédte a kardjával, de hátrálni kényszerült az őrült csépelés elől. Megcsúszott egy vértócsán, felkiáltott, ahogy ráesett egy testre. A kardja elgurult, a harcolók egyre távolabb és távolabb rugdosták a csata hevében. Az övéhez nyúlt, hogy egy újabb fegyvert akasszon le róla, de nem volt elég gyors. A nephilimvadász már előtte állt, és lecsapni készült. Egy fekete színű kard villant, és pár centire az orrától kivédte a lecsapni készülő pengét. Alex meglepetten pillantott fel. Megmentője olyan gyorsan mozgott, ahogy egy nephilim sem képes. Csak egy vámpír. Gyorsan megperdült, és egy határozott mozdulattal kettészelte a démonvérűt.

Alex egy pillanatig csak egy szőke hajzuhatagot látott, majd megpillantotta a kék szemeket, és egy kedves, ismerős mosolyt. Vicktorie állt előtte, és éppen a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

– Mit keresel itt? – csúszott ki a száján meglepetten.

– Szívesen – torzult el a lány arca sértetten. – Majd máskor is megmentelek ilyen háláért.

– Nem... mármint bocs... én csak... – dadogott összevissza. – Köszönöm! – nyögte ki végül, mire Vick arcán ismét mosoly jelent meg.

– A másik bandával érkeztem – vonta meg a vállát a lány. – Figyelmeztetni akarlak, ho...

De nem tudta befejezni, a tömeg elsodorta őket egymástól. Mindkettőjükre rájuk támadtak. Csak még Alexre egy nephilimvadász, addig Vickre Annabell. A fiú kivédte a felé süvítő kard csapását, és levágta az ellenfelét. Kétségbeesetten próbált meg a hadakozó lányokhoz jutni, de a tömeg nem engedte.

– Annabell! Ne! – kiáltotta, ahogy a torkán kifért, de a hangját elnyomta a csatazaj, túl nagy volt köztük a távolság. – Velünk van! Tedd el a kardod! Annabell ne! Állj!

A lány végre meghallotta a kiáltását, és ránézett, de bár ne tette volna. Vick már nem tudta megfékezni a pengéjét, talán nem is akarta, a fiú nem láthatta biztosan, de a kard keresztülfúródott a nephilim hasán. Annabell meggörnyedt a fájdalomtól, és elejtette a saját pengéjét.

– Ne! – kiáltotta Alex, és átverekedte magát a tömegen. A lány térdre esett, ő pedig elé csúszott, amint odaért. Átkarolta, és a sebére szorította a kezét, de ömlött belőle a vér, az ujjai között lévő résen át szivárgott és a földre folyt, ahol egyre növekvő tócsába gyűlt.

– Gyógyítsd meg! – kiáltott rá Vicktoriera, de vámpír csak bámult rá. – Gyerünk! – magát is meglepte a hangja hisztérikus éle, de nem törődött vele. Vick gépiesen mozdult, megvágta a kezét, és a haldokló lány ajkaihoz nyomta.

– Gyerünk! – rázta meg Annabell vállát Alex. – Nehogy lecsukd a szemed! Hallod?

A lány ránézett, és mosolygott, az álla véres volt, de úgy tűnt, hogy nem gyógyul. Nem hagyott alább a vérzés. Az arca egyre sápadtabb lett, a szemét alig tudta nyitva tartani. A foga össze-összekoccant, ahogy rázta a hideg.

– Mindig is csatában akartam elesni – nevetett fel, kezdte elhagyni az ereje, így a fiú a földre fektette. Annabell megragadta az ingét, és az ajkaihoz húzta, hogy a fülébe súghasson neki valamit. – Pedig már majdnem a sógornőd lettem – lehelte.

– Mi? – suttogta Alex ijedten és meglepetten.

– Mondd meg neki... mondd meg, hogy... hogy szerettem – nézett a szemébe a lány.

– Nem, nem – csóválta a fejét kétségbeesetten. – Kaptál vámpírvért, meg fogsz gyógyulni, és te megmondod neki.

– Nem hat... te is... te is láthatod.

– Ha nem kiáltok, ha nem...

– Nem... nem a te hibád – simított végig az arcán, majd lehullott a keze, és a tekintette elrévedt a fiú mellett, többé nem látott már semmit.

– Ne! – kiáltotta, és a pulzusát kereste, de már nem találta. – Annabell...

Alex remegő kézzel csukta le a szemhéját, a szemét könnyek csípték.

– Miért nem hatott? – kiáltott vádlón Vicktoriera.

– Már túl késő volt a számára – suttogta a lány. – A sebe túl súlyos volt, a vérem pedig nem volt elég gyors. Sajnálom! Vannak sebek, amik túl hamar hozzák el a halált, ezeket nem tudja meggyógyítani még a vámpírok vére sem. Nem tehettél semmit.

Egy barátja se halt még meg a kezében, többször ölt már, de senki sem haldoklott még a karjai közt. Ha nem kiabál, ha nem akarja figyelmeztetni, talán még mindig élne. Talán nem kellene ezt az óriási súlyt hordoznia az élete hátralévő részében. Az ő hibája. Hogyan áll így majd a bátyja elé? Vajon miért nem mondta el soha? Miért nem bízott meg benne? Miért titkolta, hogy ki az a lány? Mindig is sejtette, hogy van valakije, de azt hitte, egy egyszerű halandó, ezért titkolja, de nem az volt. Annabell volt. A lány, aki mindig hideg volt, és kimért. Akin eddig a pillanatig, a haláláig, sosem látott semmilyen érzelmet, csak fagyos közönyt. Ebben igazán hasonlított a bátyjára.

– Nem kellett volna idejönnöd – állt fel a fiú, és karjával megtörölte az arcát, hogy eltűntesse a könnyeit.

– Ha nem lennék itt, már halott lennél – tette a vállára megnyugtatóan a kezét a vámpír, de Alex lesöpörte azt.

– De ő élne – vágta rá dühösen. – Tűnj innen! Tűnj el a közelemből! Nem akarlak látni!

Vicktorie szemében harag villant, csalódottsággal keveredve, és elhátrált a fiútól, majd beleveszett a tömegbe.

Alex csak állt a test felett, és nem tudta, mit is kellene tennie. A körülötte folyó csata sem érdekelte. 

29. fejezet

Sziasztok!

Megint eltelt két hét, itt az újabb fejezet. Chris fanok örülhettek, mert ismét szerepel. Lassan közeledünk a 2. kötet végjátékéhoz.
Remélem, tetszeni fog!
Jó olvasást!

Puszi! :)

29. fejezet

– Mit akarsz? – kérdezte a fiú elutasítóan.
– Ami jár nekem – felelt dacosan, és kihúzta magát, hogy nagyobbnak tűnjön.
– És mégis mi jár neked, ha megkérdezhetem? – mosolyodott el gúnyosan, és, mint egy ragadozó, aki a prédájára les, keringeni kezdet a lány körül.
– Megígérted, hogy találkozhatok vele – követte a tekintetével a mozgását.
– Találkoztatok – vonta meg a vállát.
– Valami személyesebbre gondoltam.
– Máskor fogalmazz egyértelműben – indult el, ott akarta hagyni, de az ajtó becsapódott. A nephilimvadász élesen felnevetett.
– Ennél többet érdemlek tőled – mondta idegesen. – Ha túléled, azt csak nekem köszönheted.
– Jelenleg nem tudlak a közelébe vinni – fordult vissza széttárt karokkal. – Amúgy sem emlékszik rád, hát nem mindegy.
– Beszélni akarok vele – fújtatott a lány. – Ehhez tartsd magad, James!
– Vagy mi lesz? – lépett vissza hozzá gúnyos mosollyal az arcán.
– Megöllek – sziszegte a szemébe.
– Jelenleg két állapot között vagy Emily drága. Nem vagy se ide, se oda tartozó. Csak a szád nagy, semmi több.
– Majd meglátjuk – fordult meg és kiviharzott a szobából.

*

Kopogó léptek zaját verte vissza a folyosó kövezete. Ezen a helyen nem lehetett hangtalanul közlekedni, képtelenség volt. A léptek egyre közelebbről jöttek, majd megálltak a cella előtt. Kulcs fordult a zárban, és nyikorogva kinyílt a cellaajtó. Chris csak egy fekete, szegecses magas sarkú csizmát látott, majd végigvezette a tekintetét az érkezőn, egészen az arcáig. Elvigyorodott, amikor felismerte a látogatóját.
- Rosszul nézel ki - támaszkodott a falnak Emily.
- Tényleg? - kérdezett vissza ironikusan Chris. - Azt hittem, minden vágyad, hogy így láss, talán csak a hullámnak örülnél jobban.
- Tudod, hogy sosem személyes okokból akartalak megölni - vonta meg a vállát, és közelebb lépett.
- Nem, nem tudom, sosem mondtad meg az okát - nézett rá Chris érdeklődve.
- Tudod - guggolt le elé a lány, és az álla alá helyezte a kezét -, ha megtanulnád féken tartani az érzelmeidet, könnyedén kizárhatnád.
- El sem tudod képzelni, milyen erő kell hozzá, hogy ennyire visszafogjam magam - sziszegte a lehető legközelebb hajolva Emilyhez.
- Akkor gyenge vagy - szűkült össze a szeme apróra.
- Nem vagyok gyenge - tépte a láncot Chris idegesen.
- Erről beszéltem - suttogta és végig simított az arca élén, majd az ajkain, amik szétnyíltak a csodálkozástól. - Most is elragadtak az érzelmeid, a gyűlölet, a harag. Ezért fog végül James győzni, ő kordában tarja a felesleges érzelmeket.
- Majd épp a te tanácsod fogadom meg - köpte a szavakat maró gúnnyal.
- Reménytelen vagy - rázta a fejét lemondóan Emily.
- Csak nem bízom benned - szűrte a fogai közt Chris.
- Ez nem bizalom kérdése - vezette tovább a kezeit a fiú fekete hajába. A finom hajszálak puhán peregtek az ujjai alatt. Olyan selymes volt, ahogy képzelte. - Ha nem fogadod meg, az csakis azért lesz, mert makacs vagy, és mert én mondtam.
- Miért segítenél? - suttogta.
- Mondjuk úgy... - hajolt a füléhez, olyan közel, hogy az ajkai érintették a bőrét - talán látom a fényt az alagút végén.
- Segítettél abban, hogy idejussak - emlékeztette a fiú. - Mi változott? Most miért segítesz?
- Valamit félreértettél - állt fel Emily -, eszem ágában sincs innen kivinni téged. Még csak segíteni se akarok a szabadulásodban.
- Akkor?
- De azt, hogy egy démon kénye-kedve szerint játszadozzon egy ember tudatával, feszegetve az épp elme határait - magyarázta -, ezt még az ellenségemnek sem kívánom. Még neked sem.
    Emily megfordult, hogy elmenjen, és ott hagyja Christ, de utána szólt.
- “Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből és mézből összeszűrve
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja
Míg bűne a koré, mely szülte őt.“
- Ne szavalj nekem Shakespeare-t - fordult meg Emily, és lenézően pillantott rá.
- Ez Madách volt, Madách Imre - lépett be James. - Kicsit mellé lőttél, drágám - húzta gúnyos félmosolyra a száját.
- Nekem teljesen mindegy - legyintett a lány, majd otthagyta őket. Léptei kopogása elhalt, ahogy egyre távolabb ért a nyirkos folyosón. 
- Mi van ma? - emelkedett meg Chris szemöldöke. - A szülinapom, hogy ilyen sokan meglátogattok? Vagy ennyire unatkoztok nélkülem?
- Tudod, néha elgondolkodom, hogy tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak megjátszod - ráncolta a homlokát James.
- És mire jutsz? - kérdezte a megláncolt, még egy bárgyú vigyort is kifacsart magából.
- Eddig még nem jutottam dűlőre - csóválta meg a fejét. - De most, hogy itt állsz előttem, nem értem, hogy hogy nem tudtam dönteni.
Chris nem reagált, mire James leült mellé a földre. A hátát a nedves, hideg falnak vetette. A kalapja az arcába volt húzva, szinte teljesen eltakarta a szemét. A térdére támaszkodott, és nem szólt semmit se.
– Miért jöttél ide? – kérdezte végül a megláncolt fiú. Felé akart fordulni, de az oldalába hasított a fájdalom. A törött bordája még nem tett benne komolyabb kárt, már a fájdalmat is egészen megszokta. A gyulladástól folyamatosan lázas volt, és verejtékbe úszott. Hevesen vert a szíve, és gyakran kirázta a hideg. Egyre többször vesztette el az eszméletét, úgy saccolta, hogy egy hete lehet hátra, aztán nem bírja tovább a szervezete, addig is csak az ereiben folydogáló démonvér tartja életben. Ha persze nem szúrja át előbb a tüdejét a bordája, és fullad meg a saját vérében.
– Hoztam neked valamit – adott James a kezébe egy üveget.
– Mi ez? – kérdezte kábán, igazából jól tudta, csak nem vágyott efféle tudásra.
– Ajándék Vicktorietől – rántotta meg a vállát.
– Nincs rá szükségem – adta vissza Chris, de elejtette volna, ha a másik fiúnak nincs olyan jó reflexe.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát újra. – Ha inkább meghalsz itt, megalázottan.
– És mi lesz, ha meggyógyulok, mondd? – kérdezett vissza. – Ugyanúgy idebent maradok.
    James hirtelen felpattant, lecsavarta az üveg kupakját, majd erővel a másik szájához nyomta. Chris hiába próbált hadakozni az ellenfele sokkal jobb állapotban volt. Végül csak lenyelte a vámpírvér nagy részét. Aztán elengedte, és hátrább lépett. Kicsit gyorsabban szedte a levegőt, de komolyabban nem viselte meg, hogy le kellett fognia a másik nephilimvadászt.
– Miért tetted ezt? – kérdezte Chris zihálva. Vicktorie vére végigcsurgott az állán, de nem törődött vele. Dühösen, és értetlenkedve nézett Jamesre.
– Tartozol még nekem egy összecsapással. Addig nem dögölhetsz meg, amíg nem kaptam meg, amit akarok – lépett ki a cella ajtón, és ott akarta hagyni a megkínzott rabot.
– És mégis hogy gondolod az összecsapást? – kiáltott utána. – Saiker egyszer úgyis megöl.
    De James nem válaszolt, hátra se nézett, mintha nem is hallotta volna, csak egyszerűen ott hagyta őt.
Máris érezte a testében a változást. A vámpírvér mindig gyorsan hat. Már nem rázta a hideg, le is ment a láza. A bordáinál valami meleg, bizsergető érzéstől viszketett a bőre. Gyógyult! Összeszorította a fogát, mert minden volt ez a gyors gyógyulás, csak éppen kellemesnek nem mondható, bár már egészen megszokta a fájdalmat, annyit érezte mostanában. Lassan, nagyon lassan csillapodott csak a kín.