24. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 24. fejezet, kissé ironikus, nem? Pont a 24. :D Kicsit előbb hoztam ezzel szeretnék minden olvasómnak Boldog, Békés Karácsonyt kívánni! :)
Remélem, hogy tetszeni fog.

Jó olvasást a fejezethez!

Puszi :)

24. fejezet

Alex az ágyán ült és gondolkozott. Csak nehezen tudta megemészteni a történteket. Valahogy minden olyan bonyolultnak hatott, és megoldhatatlannak. Újra és újra végigvette a délután történéseit, de egyszerűen nem talált rá más magyarázatot. Viszont megzavarták az elmélkedésben, valaki kopogott az ajtón.
– Gyere – kiáltott ki erőtlen hangon.
Eris szőke feje bukkant fel a nyitott ajtóba, és vigyorogva lépett be, bár hamar eltűnt a mosolya, ahogy meglátta. Számított a bátyja megjelenésére, furcsán méregette, amikor hazaértek. Azonnal kiszúrta, amint belépett, hogy valami nem stimmel vele. Meg se kellett szólalnia már tudta, ahogy ő is mindig tudta, ha vele baj van. Leült mellé az ágyra, de nem nézett rá. Pár pillanatnyi csend telepedett közéjük, de végül Eric megtörte.
– Szóval mesélj, kibántott?
Halkan felnevetett, de hamar újra elkomorult. Arra az emberre nézett, aki azóta mindent tud róla, mióta először beszéltek a kórházban. Legjobb barátok lettek, gyerekként elválaszthatatlanok. Most mégsem tudta, hogyan is beszélhetne vele mindarról, ami történt. Pedig Eric arra vár, mindig arra vár, hogy megvédhesse.
– Emlékszel, amikor gyerekként kitaláltam, hogy márpedig én tudok gördeszkázni? – kérdezte halkan. Érezte, ahogy társa meglepődik mellette, hirtelen nem is válaszolt, de hamar átgondolta a hallottakat.
– Persze – nevetett fel aztán. – Tizenkét évesek voltunk. Vettél egy deszkát, de hamar véget ért vele a pályafutásod.
– Már amikor először ráálltam – emlékezett vissza Alex –, neki mentem valakinek. A srác akkora volt, mint egy ruhásszekrény – nevetett fel. – Meg akart verni.
– Egyedül is elintézted volna – vetette közbe Eric.
– Őt igen, de egy komplett szekrény sor volt a három haverjával együtt. Ellökött, emlékszem lehorzsoltam a könyököm, de odaértél, és közbeléptél. Azt mondtad, hogy...
– Remélem, csak felsegíteni akarod – fejezték be egyszerre.
– De csak felröhögött, és azt mondta, várj a sorodra pisis – ölelte át a felhúzott térdét. – Emlékszem akkorát behúztál neki, hogy eltört az orra. Csúnya látvány volt.
– Három hét szobafogságba került nekem a dolog – bólintott Eric. – De nem bántam meg.
– Viszont a többiek nem mertek packázni – nézett rá oldalra Alex.
– Mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét a szőke fiú.
– Mindig mindent megoldasz helyettem – kezdte. – Mindig ott voltál, amikor bajban voltam. Megvédtél, fejbe vágtál, ha hülyeséget akartam csinálni, segítettél és tanácsot adtál, ha kellett...
– De ebből most maradjak ki – fejezte be a gondolatmenetet.
– Hagy oldjak meg végre valamit egyedül – bólintott Alex. – Csak hagy próbáljam meg.
– Ha ezt akarod, rendben.
– Köszönöm – nézett rá hálás mosollyal.
– Csak tudod, jó volt, hogy rám is rám szorult valaki. Valaki, akinek végre én is segíthettem – mondta őszintén Eric. – Előtte nem volt hasonló. Mindig mindenkire én szorultam rá, rád  is, te is mindenben segítesz, és nélküled semmi se sikerülne.
– Ez nem igaz – hitetlenkedett Alex a fejét rázva. – Te mindig erős voltál, nem volt szükséged senkire, főleg nem rám.
– Erős? – hökkent meg látványosan. – Amikor először találkoztunk egy kórházi ágyon kuporogtam a párnámat szorítva azzal a szándékkal, hogy többé nem szólalok meg. Neked ez erős?
– Előtte halt meg az apád – vettette ellen Alex.
– Előtte öltem meg az apám, nem ugyanaz – nézett rá vissza Eric fájdalmasan szomorú pillantással. 
– Nem a te hibád volt.
A másik válasz helyett felhorkantott, majd az orra alatt motyogott.
– Ahogy vesszük, mégis csak én szúrtam át a szívén a kardot.
Alex felemelte a kezét, tarkón vágta a barátját. Eric értetlenül felkiáltott, majd ráripakodott.
– Ezt most miért kellett? – simogatta az ütés helyét fancsali képpel kicsit felnagyítva a fájdalmát.
– Megérdemelted – nevetett Alex. – Zöldségeket beszéltél.
– Már versz is? – játszottal túl a szerepét Eric. – Feljelentelek a rendőrségen, te állat.
– Csak, hogy tudd hol a helyed – vigyorgott a bátyjára, majd komolyabb témára váltott. – Most mi lesz? Lassan itt van Lisa születésnapja.
– Tudom, és fogalmam sincs – rázta meg a fejét tehetetlenül. – Gondolom, James fog akciózni valamit. Egyszerűbb lenne, ha itt lenne Chris. Ő nemcsak őt ismeri, hanem a tervet is, és a démont is.
– Saikert?
– Igen – bólintott.
– Azt hittem, hogy meghalt. Annyi évvel ezelőtt, majdnem belehaltál abba, hogy megöld, és nem sikerült. – Alex csalódottan felsóhajtott, majd folytatta. – Az orvosok csodának tartották, hogy túl élted, nagyon meglepődtek, de én tudtam, hogy megmaradsz. Csak azt furcsálltam – ráncolta a szemöldökét a fiú –, hogy Chris köszönés nélkül lelépett Vicktorie-val, pedig előtte el sem lehetett rángatni az ágyad mellől.
– Várj, mit mondtál – emelte fel a kezét Eric.
– Hogy el sem lehetett rángatni az ágyad mellől – ismételte magát Alex.
– Nem, nem – ugrott fel, és idegesen járkálni kezdet. – Vick ott volt? Nem is tudtam, azt hittem, később találkoztak.
– Nem – rázta meg a fejét a másik. – Biztos, hogy nem. Rosie látta, és nagyon nem tetszett neki, egy csomó ideig hajtogatta.
– Én sem értettem, hogy hogyan gyógyulhattam, láttam a kórlapom – túrta végig idegesen a haját, miközben rótta a köröket a szobában. Végigsimított az ajkain, hát innen volt neki, olyan ismerős az íz. – De most végre rájöttem.
– És hogy? – kérdezte izgatottan Alex.
– Vicktorie adott a véréből – jelentette ki határozottan. – Most már értem, biztos alkut kötöttek, és Chrisnek vele kellett menni, cserébe pedig megmentette az életem. Így már érthető. Sosem tudtam kitalálni, hogy miért lépett le.
– Aha – bólintott Alex. – Vick nagyon elő akarja keríteni.
– Hát persze, hiszen szereti – csúszott ki a száján, majd a legjobb barátjára pillantott félve.
– Mi az? – kérdezte Alex ahogy észrevette, hogy figyeli.
– Csak azt hittem, hogy te és Vick... – kezdet magyarázkodni. – Hogy tetszik neked.
– Tudod, hogy nem kötöm le magam.
– Gondoltam, ki tudja – vonta meg a vállát. – Egyébként Chris nem viszonozza, ha érdekel. Legalábbis szerintem, nem úgy ismerem.
– Eric – nézett rá Alex komolyan –, én nephilim vagyok, ő vámpír, tudom, hogy lehetetlen.
– Mindig is realista voltál – jegyezte meg Eric.
– Valakinek annak is kell lenni melletted – vigyorodott el a másik fiú. – Szóval akkor várjuk még James akcióba lendül?
– Valahogy úgy. Ötletem sincs, mit tervez, legutóbb elvihette volna magával, de azt hiszem, csak útban lett volna nekik. Nem tudom, mi a nagyszabású terv. Egy csomó éjszakát végig gondolkoztam, de nem jutottam közelebb. Végig vettem mindent, de Chris nem mondott semmi hasznosat.
– Itt nem lehet baja – nyugtatta a bátyját. – Kb. állandóan itthon vagyunk, ha nem is mindenki, de valaki biztos, és a teleport is itt van, bármikor átszaladhat a Tanácshoz. Nem lesz baja, nyugi.
– Nem tudom – rázta a fejét Eric tehetetlenül. – Remélem.
Csend állt be közéjük, sokáig egyikük sem szólt. Alex gondolatai visszatértek az eredeti problémájára, a délutánra. Szerette volna elmondani a bátyjának, de egyedül akarta megoldani, és tudta, hogy nem hagyná. Túlzottan érdekelné a dolog, és őt sem akarná egyedül hagyni egy ekkora gonddal, elvonni Lisáról a figyelmét, pedig önzőség lenne. Gondolt még Feliszre, hogy vele megbeszélhetné, hiszen mégis csak érintett, de a lányt csak felzaklatná vele, rosszul esne neki. Jasont pedig, ő Jason, sosem tudhatja, hogyan reagál.
– Akkor te rendben vagy? – törte meg a csendet Eric. Alex először értetlenül nézett a gondolataiból felébredve, majd bólintott.
– Igen, persze.
– Kérhetnék egy szívességet?
– Persze, mit? – fordult felé ismét, hogy a szemébe nézhessen.
– Átnéznél nekem pár iratot a Tanácsnál? – kérdezett rá.
– Vagyis törjek be hozzájuk? – emelkedett meg a szemöldöke kérdőn.
– Valami olyasmi, igen – helyeselt Eric. – Megértem, ha nem vállalod, túl sokat...
– De – vágott közbe Alex. – Megteszem, de kell majd egy hátvéd, viszem Feliszt vagy Rosiet.
– Köszönöm – nézett rá hálásan Eric.
– Szívesen.
Majd a szőke fiú felállt, és az ajtóhoz lépett. Bizonytalanul rátette a kezét a kilincsre, és még visszafordult, hogy a testvérére nézzen.
– Tudod, hol találsz, ha kellek – mondta halkan. – Bármit kérhetsz tőlem.
– Tudom – suttogta Alex, és halványan elmosolyodott, már nyitotta volna az ajtót, amikor újra megszólította. – Eric, várj!
– Igen? – nézett rá, és visszahajtotta az ajtót, de nem zárta be rendesen.
– Ha találkoznál az angyallal, akinek a vére folyik az ereidben, mit tennél? – kérdezte. A bátyja meglepődött, felszaladt a szemöldöke a homlokára, de nem kérdezett semmit, amit most nagyra értékelt.
– Azt hiszem, megölném – jelentette ki. – Legalábbis megpróbálnám.
– Mi? Miért?
– Mert nem volt joga a sorsom felől dönteni.
Azzal kilépett az ajtón, ahol a döbbent Lisába ütközött, úgy tűnt hallott pár dolgot, csak azt nem tudták, hogy mennyit.

23. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Megvettétek már a karácsonyi ajándékokat? :D
Jó olvasását fejezethez! :)

Puszi :)

 23. fejezet

Vicktorieval átkutattak mindent az alsó szinten. Az összes szobát, még a pincét is. Találtak pár itt hagyott ruhát, fegyvert, de semmi használható nyomott. Semmi ami akár Jamesre vagy Emilyre utalna. Mintha sosem jártak volna itt, mindent eltüntettek, ami elvezethette volna őket hozzájuk.
Alex felsóhajtott a sokadik hasztalanul átkutatott üres szoba után, és a falnak vetette a hátát a folyosón. A lányra nézett, de az nem viszonozta a pillantását, ahogy egyiket sem, amit az este rávetett, mintha nem is lenne ott. Egy szó nélkül kutattak át mindent. Alex nem tudta, mit is mondhatna, így inkább csöndben maradt ő is. De ebből csak az lett, hogy egész végig egy szót sem szóltak egymáshoz azonkívül:
– Itt semmi.
– Itt sincs semmi.
Úgy tűnt, a lány most sem akar megszólalni, Alex pedig már megelégelte a csöndet, és nem csak azt. Eredménytelen volt ez a kutatás, időpocsékolás. Eric mondta, hogy nem talált itt semmit, hallgatniuk kellett volna rá, semmi értelme nem volt idejönni. Nem találtak semmit, csak az idejüket pazarolták. Vicktorienak is be kellene ezt látni, de úgy tűnt, hogy ő még mindig reménykedik. Nem tehet mást, nem maradhat az örökkévalóságig egy nyomot kutatva, ami nem létezik.
– Nincs itt semmi használható – mondta végül. – Menjünk innen!
– Nem, nem – rázta a fejét a vámpír. – Kell itt lennie valaminek.
– Felisz, Rosie – kiáltotta el magát Alex. – Gyertek! Menjünk!
– Shh! – vicsorított rá Vicktorie. – Mégis mit csinálsz?
– Hazaviszem a húgaim.
Vick unottan nézett rá, mint aki többet várt tőle. Hosszú, szőke haja még a sötétben is fénylett. Alex még ebben a félhomályban is látta, hogy a teteje sötétebb szőke, mint az alja. Hirtelen átfutott az agyán, milyen lenne megérinteni. Mennyire lehet vajon selymes, és puha? De aztán megrázta a fejét, hogy felébredjen a révedezésből.
– Sajnálom, hogy nem találtuk semmit sem – mondta, majd megfordult, hogy elmenjen, de az ajtó felé fordulva egy sötét árnyat látott elosonni. – Mi a...? – kezdte, és utána iramodott.
– Ne! – Vicktorie utána kiáltott, de a fiú már messze járt, neki pedig az útján állta pár démonvérű. A hegyes szemfogai előbújtak az ínyéből, és rájuk morgott, miközben felvette a támadóállást.

Alex hallotta, hogy Vick utána kiált, de úgy érezte, követnie kell az árnyat. Nem tudta, hogy milyen erő kényszeríttette rá, de muszáj volt. Az emeletről kardcsörgést, és íjhúr pendülést hallott, nemcsak őket lepték meg. Egy pillanatra megtorpant, hogy a húgainak segítsen, de nevetés hangzott fel előtte a folyosón.
– Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta egy női hang, és ugrándozva eltűnt az egyik szobában.
Ez csapda! – súgták az ösztönei, de túl kíváncsi volt, így benyitott a szobába. Sötét volt bent, ahogy az egész házban, mivel az ablakok nagy része be volt deszkázva. De így is azonnal észrevette a lányt. Egyedül volt bent, és egy kanapén nyújtózott el. Elmosolyodott, ahogy meglátta, és felállt.
Alacsony volt, sötét hajú, és zöldszemű. Nem volt éppen kedves, és szeretett teljes a mosolya, inkább fagyos és penge éles.
– Szervusz Alexander! – lépett felé. – Megnőttél, mióta nem láttalak.
Alex lefagyva figyelte a lányt, ahogy egyre közelebb lépkedett hozzá. Nem tudott megmozdulni, még a kard is kiesett a kezéből. Csörögve ért földet, ahol pár pillanat múlva megállapodott.
– Meglepetnek tűnsz – csicseregte, ahogy teljesen elé ért.
A fiú lába megremegett, és mint akit vádlin rúgtak, térdre esett. Még mindig nem volt ura a tetteinek, egyedül a fejét tudta mozgatni, felnézett rá, de hang nem jött ki a száján. A fekete hajú lány rámosolyogott, és végigsimított az arcán.
– Szép lettél – mondta, és végighúzta a kezét az arcélén, az állvonalán, majd a tarkójára vezette. – Tudod, meglepett, hogy itt látlak.
– Ki vagy te? Honnan ismersz? – nyögte ki nehézkesen a kérdést, mivel még mindig nem uralta a saját testét. Borzalmas érzés volt, mintha teljesen lebénult volna.
– Ó, te butus, hát nem tudod – nevetett fel. – Engem kerestek.
– Emily – csikorgatta a fogait küszködve.
– Jaj, már – legyintett. – Ez csak egy név. Lényegtelen!
A lány szintén térdre ereszkedett szemben vele, Alex pillantása találkozott a zöld szemekkel. Furcsa baljóslatú érzése volt.
– Hát tényleg nem találtad ki, hogy ki vagyok? – szólt csalódottan.
Végigvezette a kezét az arcán, a halántékánál megállt a mutatóujjával. Hegyes körme szúrta az érzékeny bőrét, majd valami furcsa fájdalmas érzés nyilallt a koponyájába, és felüvöltött. Képek peregtek végig a tudatán, emlékek, a saját múltját látta, csak gyorsított felvételen. Mintha Emily keresett volna valamit. Végül megállapodott egy képen. Ő volt nyolc évesen, húgával játszott.

Felisz berontott a szobába, és ráugrott az ágyára, bele a jegyzetek közepébe összegyűrve párat. Éppen a francia háziját csinálta, bár nagyon unta, de muszáj volt, az apja megmondta, hogy csak akkor játszhat, ha hibátlan lesz.
– Ne már! – kiáltott fel.
– Gyere játszani! – kezdte el rángatni a húga.
– Most nem tudok, tanulnom kell – rázta a fejét. – Apu nem engedi.
– Aj már! De egyedül unatkozom, Jason se akar jönni – sóhajtott fel Felisz, és leült mellé. Szokásához híven felhajtotta a pólóját és a csípőén lévő jelet nézegette. Mindkettőjüknek ugyanott volt baloldalt a csípőcsontjukon, kicsit a combjukra és lelógott.
– Mutasd! – nyúlt a bátyja felé. – Neked milyen?
– Már ezerszer láttad – felelt oda se nézve, továbbkörmölte a fordítást.
– Akkor is – felelt sértetten a lány. Alex felsóhajtott, majd felhúzta a pólóját. A húga közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. – Itt olyan, mintha szárnyak lennének – bökött egy pontra a fiú csípőjén.
– Aha – felelt oda se figyelve Alex. – Te, Felisz – nézett rá aztán csillogó szemmel, mint akinek nagy ötlete támadt –, nincs kedved bújócskázni? Én leszek a hunyó.
– Rendben – ugrott fel a lány boldogan. – Akkor elbújok – indult el kifelé.
– Oké – bólogatott lelkesen Alex, és követte a húgát. – Én meg számolok.
Miután Felisz elszaladt a folyosón boldogan, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Visszament a francia házijához, ha kész lesz, majd megkeresi.

Aztán véget ért az emlék. Alex az előtte térdelő lányra fókuszált. A zöld szemek csillogtak, mint a smaragd. Egészen kedves mosolyra húzta a száját.
– Nem – suttogta a fiú. – Te nem lehetsz. Áruló vagy! – szűrte a fogai közt a szót utálkozva.
– Hát így is mondhatjuk – vonta meg a vállát –, de nem túl kedves titulus.
Újból a halántékára nyomta az ujját, Alex most összeszorította a fogát, és csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a száját. Újabb képek tódultak a szemei elé a jelen felé haladva, majd az egész véget ért ezzel a mostani pillanattal. Újra csak Emilyt látta maga előtt, és a lány megszólalt.
– Most komolyan? – kérdezte lenézően. – A vámpír? Sokkal jobbat érdemelnél. Büszkébbnek kellene lenned, hiszen mégsem vagy akárki.
Emily felállt, és hátrább lépett tőle. Alex felnézett rá, és elvigyorodott.
– Most már értem, miért vonzódom a lelketlen szörnyekhez – nézett a szemébe.
A lány arcáról lefagyott a mosoly, és felkiáltott. Fájdalmas, és dühös kiáltás volt, az arca egészen eltorzult, a teste felfénylett.
– Ezért megfizetsz – morogta. Alex a fejére szorította a kezét, mert rémes sípolás kínozta, úgy érezte, mindjárt szétrobban. A teste égni kezdet, és elhomályosult a látása a fájdalomtól, de még utoljára megpillantotta a lány önelégült képét.
A jobb kezét levette a füléről, és a földön kezdet kutakodni. Hamar megtalálta, amit keresett, majd a fájdalommal mit sem törődve az előtte álló lány hasába mélyesztette a kardot. Könnyedén haladt át a testén egészen a markolatig. Emily fájdalmasan felkiáltott, és hátratántorodott, a kínzás pedig abbamaradt.
Alex újra ura lett a saját testének, és azonnal felállt, de nem mozdult. Csak figyelte az előtte álló lányt, és nem menekült. Pedig az továbbra is veszélyt jelentett rá.
– Egész ügyes! – pihegte Emily. – De ennél több kell, hogy végezz velem.
– Tudom – bólintott.
 A lány megragadta a markolatot, majd kihúzta saját magából. Vörös vér fröccsent a padlóra, és a fiúra. A kard mintha le akarta volna vetni magáról a kezét. Apró villámok törtek elő a markolatból, majd hirtelen váltott, felfénylett a szorításában, mintha hazatalált volna, aztán ismét villámlani kezdet, és így tovább, folyamatosan váltakozva.
– Nocsak – nézett rá érdeklődve –, nem tud hová tenni a fegyvered.
– Alex – kiáltotta kintről egy hang.
– Vendégünk lesz – jelentette ki boldogan Emily, ledobta a kardot a földre, majd a sebbére szorította a kezét. Még mindig nagyon vérzett, csíkokban folyt át az ujjain.
– Alex, végre – lépett be a szobába Vicktorie, megkönnyebbültnek tűnt, majd észrevette a lányt, és rávicsorgott.
– Viszlát vámpír! – hátrált Emily az ablakhoz, majd még egyszer gúnyosan rájuk mosolygott, és kiugrott rajta vér nyomott hagyva az ablakpárkányon.
– Jól vagy? – fordult Alex felé Vicktorie.
– Igen – bólintott a fiú. – Utána kellene mennünk, ha nem akarjuk, hogy eltűnjön.
– Tudom követni – vonta meg a vállát. – A vére illata még sokáig érezhető lesz. Megtalálom.
Fürkészve nézte a nephilim arcát, majd ismét megszólalt.
– Biztos rendben vagy?
– Igen, biztos – vigyorgott rá Alex. – Csak elfáradtam.
– Olyan vagy, mint aki szellemet látott, mintha...
De nem fejezhette be, mert a fiú húgai befutottak, és azonnal arrébb lökték az útból, hogy lássák jól van-e a bátyjuk.
– Minden oké? – kérdezte Rosie, és végignézett rajta tüzetesen.
– Aha, semmi bajom – felelt magabiztosan.
– Rendben – hallatott egy megkönnyebbült sóhajt mindkét lány.
– Akkor mehetünk – mondta Felisz. – Még mielőtt hoznak segítséget, kettő megszökött.
– Menjünk – bólintott Alex, de Vicktorie nem mozdult. – Veled mi lesz? – nézett rá vissza.
– Követem Emilyt – felelt a vámpír mosolyogva. – Ezt akartam.
– Veled megyek – lépett vissza Alex.
– Ne – állította le Vicktorie. – Menj haza, és pihenj, így is sokat segítettél, ha nem vagy, nem tudnám követni.
– Tuti? – kérdezte.
– Tuti.
– Vigyázz magadra! – mondta szelíden a fiú.
– Te is – mosolygott rá Vick, majd az ablakhoz lépett, és kiugrott rajta.