Befejezett történet!

2016. április 30., szombat

16. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, remélem, hogy tetszeni fog. Azoknak akik esetleg mostanában ballagnak szeretnék gratulálni, és sok szerencsét kívánni az érettségihez. Akik pedig kezdik lassan a vizsgaidőszakot, azoknak meg kitartást :D
Jó olvasást!

Puszi:)

16. fejezet
Nem tudott a szobában maradni tovább, sejtései beigazolódtak, Vicktorie-nak végig igaza volt. Leszaladt a lépcsőn, a többiek a konyhában vártak, az érkezésére mind felnéztek, de nem hozzájuk ment, hanem a szabad levegőre akart kijutni, meg akarta tisztítani a gondolatait és mindent újra számba venni.
– Mi történt? – kiáltotta utána Alex, de csak legyintett és már kint is volt az ajtón.
Mély levegőt vett, próbálta kiüríteni az elméjét. A nap lemenőben volt, csak az ég alját festette be narancssárgára, gyönyörű látvány lett volna, ha le tudja kötni, de nem volt rá képes. Kinyílt az ajtó, valaki utána jött.
– Mondd, ki vagyok? – Nem tudta volna megmondani, hogy kitől is vár rá választ, magától, az érkezőtől vagy az angyaltól.
– Ez valami fogós kérdés? – kérdezett vissza Jason. Chris halkan felnevetett.
– Mi lenne, ha kiderülne, hogy nem az vagy, aminek hitted magad, hogy sosem voltál az? – Visszafordult és a teraszon álldogáló fiúra nézett.
– Azt hiszem, hogy nem készültem fel ilyen fokú filozófiai kérdésekre – túrt a hajába fáradtan.
– És én még azt hittem, hogy elvesztetted a humorod – mosolyodott el gúnyosan Chris és leült a legfelső lépcsőfokra.
– Megvan még, de csak egy kiváltságos rétegnek csillogtatom. – Letelepedett mellé és felnézett az égre.
– Szóval most már kiváltságos vagyok, pedig azt hittem, hogy halott, legalábbis a számodra – kötekedett továbbra is.
– Egy időre felfüggeszthetjük – felelte Jason halkan, Chris ránézett és felsóhajtott.
– Emlékszel még, amikor gyerekek voltunk – kezdte a vadász –, hogy azt mondtam neked, nem vagyok nephilim.
– Persze – bólintott. – Jól ki is nevettelek, hogy ne szórakozz.
– De nem voltam csak egy sima ember – folytatta Chris és a hajába túrt. – Ifaril megjelölt még csecsemőként, ma ezt tudtam meg és aztán Saiker is adott véréből, ezért nem lettem nephilim, valami más lettem, valami hibrid, a két faj közötti. Nem tudtam volna összekötni a vérünket, hogy erőt adjak neki, ha nem így lenne.
– Tudtam – bólintott Jason és a szemébe nézett.
– Tessék? – hökkent meg Chris és vádlón nézett rá. – Ha tudtad, miért nem mondtad?
– Nem voltam benne biztos, szóval inkább csak sejtettem – mentegetőzött a nephilim. – Ugyan már Chris, még gyerekként láttalak olyan dolgokat csinálni, amit egyik nephilim se tudott megcsinálni, még az öcséd se, pláne nem egy ember. A legjobb voltál, mindig is, valamennyi biztos adottság, amivel együtt születtél, ahogy az öcséd, de valamennyi természetfölötti, sok természetfölötti.
– Sosem mondtad – rázta meg a fejét lemondóan.
– Nem akartalak félrevezetni, azt tudtam, hogy különleges vagy, de azt nem, hogy miért vagy, hogy hogyan.
– Hát úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki sejtette – nevetett fel Chris lemondóan.
– Nem meglepő – nevetett fel Jason is. – Mindig is vak voltál a részletekre.
– Hé... – lökött egyet rajta a vadász, még mondani akart valamit, de kinyílt az ajtó a hátuk mögött és valaki csatlakozott hozzájuk. Mindketten egyszerre néztek hátra, majd Jason felállt és elindult befelé.
– Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – mondta még utoljára. Az angyal mellélépett, majd egy pillanatnyi tétovázás után elfoglalta Jason megüresedett helyét. Még mindig nem úgy tűnt, mintha teljesen jól lenne.
– Még nem tudtam megköszönni, szóval köszönöm – suttogta a lány.
Chris nem válaszolt csak ránézett, Ericnek igaza volt, túlzottan hasonlít Lisára, de mégsem volt ugyanaz. Ifaril egy angyal volt, aki nem érti igazán az emberek világát.
– Ennyi? – kérdezte halkan. A lányra nézett, aki értetlenül pislogott vissza rá. – Ennyit tudsz csak mondani mindazok után, amit ma megtudtam? Köszönöm? – nevetett fel hitetlenül és a hajába túrt. A keze remegett a zaklatottságtól, próbálta magát megnyugtatni, de nem igazán sikerült. 
– Mit vársz, mit mondjak? – emelte fel a hangját az angyal. – Kérjek bocsánatot? Bocsánat, elszúrtam. Miután adtam neked a véremből, hagytam, hogy elcsaljanak, pedig tudtam, tudtam, hogy melletted kell maradnom egész este, amíg a vérem a részeddé válik és kialakul a nephilimjeled.
– Szóval mindig is egy szörnyeteg voltam? – kérdezte fájdalmasan a vadász.
– Nem vagy szörnyeteg – próbált végigsimítani az arcán, de Chris elhúzódott. Felállt és arrébb sétált. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy hátrafordult.
– Tényleg? – kérdezte zaklatottan. – Tudod, hányakat öltem meg hidegvérrel? Hány ártatlan vére tapad a kezemhez? 
– Tudom – bólintott az angyal –, de nem a te hibád volt.
– Mégis az én lelkemen szárad a haláluk, én nyomtam el az emberségemet, én hagytam, hogy Saiker irányítson.
Ifaril nem válaszolt, csak nézte a fiút. A kék szemek fátyolosan tekintettek rá. Az állkapcsa megfeszült, az ádámcsutkája idegesen járt fel-alá.
– Hogy szerezhetett meg? – kérdezte aztán.
– Emily elcsalt egy csapdába, ahol a démonok kiütöttek, napokkal később tértem magamhoz, addigra már késő volt, hogy bármit is tegyek. – Mellélépett az angyal és magához húzta. Chris most engedett és a vállára hajtotta a fejét, elsírta magát, nem tudta visszatartani a könnyeit, olyan sok év után, 13 éves kora után újra sírt. És csak egy gondolat járt a fejében, hogy most mind a biológiai apja, mind a démon megvetnék őt a gyengesége miatt. – Visszatértem hozzád, viszont a véreddé vált addigra az enyém és a démon vére egyaránt, csak a megöléseddel tudtam volna helyrehozni a hibám, de arra nem voltam képes.
– Mi lesz most? – kérdezte a fiú, és abbahagyta, megállította a könnyeit.
– A segítséged kérem Saiker előkerítése miatt, hogy lezárhassuk ezt az egészet – mondta Ifaril eltökélten

*

Jason belépett az ajtón, amit elgondolkozva, lassan csukott be. Már régen beszéltek így Chrisszel, hiányzott neki, hiába is próbálta tagadni.
– Sosem mondtad, hogy ő az a barát, akit elvesztettél – verte fel a gondolataiból Rosie.
A lány alig pár lépésnyire állt tőle és a falnak támaszkodott.
– Pedig nekem azért elég sok mindent elmondasz, még Annabellről is tudtam.
– Ez túl kellemetlen emlék volt – felelte a fiú. – Jobb szerettem magamban tartani.
– Kemény lehetett – bólintott Rosie és megértően mosolyogott rá.
– Sokáig meg akartam menteni – kezdte halkan. – Talán túl sokáig is, akkor telt be a pohár, amikor megölte a szüleid, akkor jöttem rá, hogy elveszett, már nincs mit tenni.
– Ezért ölted meg majdnem akkor a tetőn? – kérdezte a lány, és közelebb lépett hozzá, megérintette a karját. Jason a fehér, de még ott is szeplős, törékeny kézre nézett, majd a zöld szemekbe.
– Ha nem ugrasz közénk, azt hiszem, meg is tettem volna, vagy legalábbis megpróbálom, hiába is tagadtam, abban a pillanatban képes lettem volna rá – felelte halkan. – Te megbocsátottál neki, pedig csak két-három hét telt el a szüleid halála után. Miért?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Rosie. – Talán csak nem akartam, hogy még többen haljanak meg. Chris csak egy fiú volt akkor, aki nem fogta fel, mit csinál.
– Te pedig csak egy 11 éves kislány, mégis ennyire átláttad a helyzetet? – mosolyodott el halvány Jason. – Lenyűgöző vagy!
– Tudom! – kacsintott rá az aprócska nephilim nevetve.
– Először elvesztettem legjobb barátom, most mennyasszonyom – rázta meg a fejét lemondóan.
– Christ nem vesztetted el – próbálta vigasztalni. – Vagyis inkább visszakaptad, ne lökd el magadtól! Szüksége van rád, és neked is rá! – simított végig az arcán gyengéden, majd magára hagyta, hogy átgondolja, amit mondott.


2016. április 17., vasárnap

15. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. 
Jó olvasást!

Puszi! :)

15. fejezet
Ifaril egy nyomot követett, ami most megszakadt, csak Saikerből nézte ki, hogy így el tudja fedni magát. Egyedül akart lenni, azért döntött úgy, hogy ma egyedül vág neki a kutatásnak. Nagyon várta már, hogy ismét angyal legyen és végezhesse a feladatát, de most, hogy itt van, valahogy olyan üresnek érezte magát, mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot. Nem emlékezett rá, hogy ennyire rossz lett volna, most mégis az volt. A többiek aggódtak érte, örültek neki, ő mégsem tudta ezt őszintén viszonozni. Megváltozott még ember volt, ezt nem tagadhatta. 
Végül kinyitott egy rozoga, rozsdás kaput, ami nehezen mozdult, az idő már eléggé kikezdte és belépett. Bent egy vonattemetőbe jutott, régi, öreg gőzmozdonyok és elhagyatott vonatroncsok voltak mindenhol. A jobb napokat is megélt szerelvényeket benőtte a gaz, lepergett róluk itt-ott a festék és több graffiti is díszítette az oldalukat.
Elindult a matuzsálemek mellett előre, a szárnyait nem tudta kiterjeszteni a vonatok közötti szűk folyosókon, ha megtámadják, nem tud felszállni futott át az agyán, de nem foglalkozott vele sokáig, túl kíváncsi volt. Csend volt, csak az öreg vonatok nyikordultak meg néha, és furcsa kongó, visszhangzó hangokat hallattak, egyébként semmi más nem hatolt a fülébe. Elhagyatottnak tűnt az egész vonattemető. Igaz minden neszre odakapta a pillantását, de senkit sem látott vagy érzett.
Már készült feladni, amikor hirtelen megállt. Rossz érzés fogta el. Körbenézett, az egyik vonat oldalára vérfröccsent, mint mikor valakinek egy gyors és kegyetlen mozdulattal vágják el a torkát. Lassan hozzáért a vörös folthoz. Meglepetten vonta össze a szemöldökét egy nephilimvadásztól származott. A testet elvonszolták, a laza földön jól lehetett látni a két lábnak a nyomát, ahogy vékony csíkot húzott a homokba, követni kezdte. Egyre bentebb és bentebb ért a roncsok közt.
Ahogy előrébb haladt sötétedni kezdet, pedig a Nap ugyan úgy tűzött az égbolton. Valahogy mégis elborult és komor sötét éjszakává kezdet változni a vonattemető fölött. Ifaril szárnyai megborzongtak, de egyáltalán nem kellemesen. Szinte az orra hegyéig se látott, csak óvatosan lépegetett előrébb. Nagyon rosszat sejtett, gonoszságot érzett és romlottságot.
Aztán észrevette a démont, két holtest felett állt, éppen a vérüket gyűjtötte egy díszes tálba, amit rúnák és szimbólumok díszítettek, már több ezer éve nem látták ezt az ereklyét. Meglepetten hőkölt hátra, azt hitték az angyalok, hogy elpusztult, miután évszázadokig keresték sikertelenül, de vajon hogy juthatott hozzá éppen ő?
– Reméltem, hogy meglátogatsz – szólalt meg hirtelen Saiker, majd hátra is nézett rá és fagyosan elmosolyodott.
Aztán mintha valami erősen megragadta volna a szárnyait és egy helyben tartotta, nem tudott megmozdulni, hiába erőlködött, pedig nem látott mást csak sötétséget.
– Hagy mutassam be a barátaim – intett a feketeségre. – Nem hitted, hogy újra látod őket igaz-e?
– Mit tettél? – küszködött az angyal, de sikertelenül. A szárnyaiba egyre élesebb fájdalom hatolt és feketedni kezdtek.
– Hadsereget toboroztam – felelte a démon és közelebb lépett hozzá. – Vagyis toborzom.

*

Eric a kanapén ült Felisz mellett, aki unottan kapcsolgatta a tévét, nem talált semmilyen műsort, ami érdekelné. Ő maga nem is figyelte, Chrisszel akart menni, de a bátyja nem engedte.
Eddig Alexért aggódott, de ő pár órája hazajött, beszélt az apjával, majd tovább is állt a Tanácshoz. Azóta nem történt semmi, nem tudták meg, hogy hol járt, nem volt idejük beszélni. Tehetetlennek és feleslegesnek érezte magát, mint akit ott felejtették, és most nem tudja, hogy most szabad-e tovább állnia. De a legrosszabb nem is ez volt, hanem nem csinált semmit és eszébe jutottak a történtek, Lisa, hogy hogyan is veszítette el őt. Fájdalmas volt emlékeznie a lányra.
– Azt hittem, nem akarsz többé látni – emlékezett vissza az utolsó alkalomra, amikor beszéltek.
– Hiszen Chrisről van szó, bajban van – felelte.
– Szóval azt akarod, hogy ezt tegyem – gondolkozott az angyal. – Hogy jelenjek meg a Tanács előtt és félemlítsem meg őket?
– Akármit, ami megmenti az életét.
– Rendben – bólintott az angyal. Nem gondokozott sokat, hogy szabadna-e neki ilyet, hogy megteheti-e, csak egyszerűen igent mondott. Ahogy a hívására is rögtön válaszolt, pedig előtte Chris hiába kereste annyiszor. Nem akarta emiatt kérdőre vonni, de ott motoszkált a fejében a kérdés: miért? Chrisnek miért nem? Pedig hozzá is közel került, még ha nem is úgy, mint hozzá, de tagadhatatlanul.
Mintha csak a gondolatait hallotta volna meg, megjelent előtte.
– Lisa! – ugrott fel a fiú döbbenten, de az angyal nem felelt csak a kezei közé ájult. Elkapta az alélt testet és magához húzta, mintha csak ölelné. Lélegzett, a pillái néha megrebbentek, az ajkai elfehéredtek, semmilyen sérülés nem látszott rajta, csak nem volt magánál.
– Hát ez meg? – hatolt át az aggodalmán Felisz kérdése.
– Elájult – felelte fojtott hangon.
– Azt látom – bólintott a lány. – A szárnyaira gondoltam – mutatott a legutóbb még gyönyörű fehér tollakra, amik most nem bronzos fényben, hanem feketében vibráltak, és szürkéllettek.
– Nem tudom – suttogta és nagyot nyelt. – De semmiképpen se jó.
Aztán a karjaiba kapta és elindult vele felfelé a lépcsőn. Egészen a szobájáig vitte, ahol lefektette az ágyra, csak úgy, mint mikor először járt Lisa ebben a házban. Felisz pár lépéssel lemaradva követte.
– Szólni kellene apának – tanácsolta.
– Nem – rázta meg a fejét Eric. – Josh a Tanácsnál van, ha most idehívod, jön Crusader is, tudná, hogy valami fontos miatt kerested meg.
– Akkor? – bizonytalanodott el a lány. – Nem hagyhatjuk így, nem tudjuk, mi baja van.
– Csak egy embert tudok, aki már láthatott hasonlót vagy sejtheti, hogy mit kellene tenni – simított végén gyengéden az angyal arcán Eric.
– Christ? – emelkedett meg Felisz szemöldöke kérdőn, mire bólintott.

Chris nem kérdezett sokat a telefonba és hamar vissza is ért, rögtön motorra pattanhatott.
– Eric? – kiáltotta, amint kivágódott az ajtó.
– Idefent – szól le az öccse. A vadász felvágtázott a lépcsőn és berontott a szobájába, ekkora már Jason is csatlakozott az egyik sarokban gubbasztott szótlanul. Ifaril állapota semmit se változott, igazából olyan volt, mintha aludna. Chris arcára kiült az aggodalom, ahogy meglátta a szárnyait.
– Van valami ötleted? – kérdezte Eric idegesen. – Fogalmunk sincs, mi történhetett vele.
– Én tudom – felelt gondterhelten Chris. – Bár reménykedtem, hogy erre nem kerül sor.
– Miről beszélsz? Mi ez? – kérdezgette az öccse kétségbeesetten.
– Lidércekkel érintkezhetett, akik "megfertőzték" vagy nem tudom, mi a jó szó rá – vakarta meg a tarkóját zavartan. – Azt hittem, hogy erre nem képes Saiker egy angyal ereje nélkül.
– Az igazság az, hogy van egy angyala – jött egy hang a hátuk mögül az ajtóból.
– Alex? – pördültek meg mindannyian. – Hát te? – kérdezte Felisz.
– Elengedtek, ma nincs több dolgom – vonta meg a vállát és belépett.
– Miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét idegesen Chris. – Milyen angyal?
– Emily – lehelte Alex szinte hangtalanul. – Egy bukott angyal, de még inkább angyal.
– Lehetséges? – fordult Eric a bátyja felé.
– Elvileg igen – gondolkozott. – Ha meg van még hozzá az ereje, akkor igen, segíthetett kinyitni a pokol legutolsó kapuját. Pont azért kell hozzá angyal erő, hogy ne tudják a démonok felnyitni, de egy bukott angyal nem sokkal a bukása után képes lehet rá.
– Oké, de ez nem fontos – zárta le a témát Eric. – Mit tegyünk, hogy rendbe jöjjön?
– Az angyalok? – kérdezte Chris.
– Próbáltam miután veled beszéltem, de nem reagáltak – rázta meg lemondóan a fejét az öccse.
– Hát van valami, amit megpróbálhatunk, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e. – A hangja nem volt túl bizakodó, sötét hajába túrt miközben folytatta. – Még Saiker tanított rá, hogy hogyan adhatok neki erőt, ha megsérül. Eric bent marad, a többiek kimennek, és nem jönnek vissza, akármit hallanak is! – utasította őket.
– De... – kezdet ellenkezni Felisz.
– Nincs de – hallgattatta el Chris komoran.
Végül csak ő meg az öccse maradtak a szobában. Közelebb lépett az ágyhoz és felhajtotta az inge ujját.
– Szerinted haldoklik? – kérdezte nagyot nyelve a nephilim.
– Nem tudom – ingatta a fejét. – Gyere! – intett az öccsének. – Nincs más dolgod csak meg kell fognod a szárnyát és lehunyni a szemed, nem nyithatod ki érted, semmi esetre sem.
– Miért nem?
– Nem tudom, mi fog történni, ha megjelenik az igazi alakja, meg is vakíthat vagy meg is ölhet – nézett mélyen a szemébe a bátyja. – Megértetted, hogy csukva kell tartanod a szemed, akármi is történik?
– Meg – bólintott. – Aztán?
– Aztán majd meglátjuk, hogy segít-e – dünnyögte az orra alatt alig halhatóan. Egy tőrt vett elő és megvágta a tenyerét, majd az öccsének nyújtotta, aki ugyanígy tett.
Mindketten megfogták az angyal szárnyát, ami felragyogott, Eric pedig szorosan lehunyta a szemét. Chris kántált valamit, de nem értette mit mond. Aztán fájdalmasan felszisszent és érezte maga mellett, hogy az izmai görcsbe rándulnak.
– Chris?
– Jól vagyok – lihegte. Eric nem érzett kínt, sőt valami kellemes meleg kúszott a bőre alá, bár érezte, hogy valamivel csökken az ereje és egyre fáradtabb lesz, de semmi más, semmi fájdalom.
Chris ellenben hallhatóan szenvedett, aztán nem tudta volna megmondani, mennyi idő után a bátyja megragadta a vállát és elrántotta onnan. A kezei elengedték az angyal szárnyát és kinyitotta a szemeit. A bátyja mellett ült a padlón, aki zaklatottan vette a levegőt és egészen elsápadt, de úgy tűnt, nincs egyéb baja.
– Jól vagy? – kérdezték egyszerre, majd mindketten bólintottak.
Ifaril szárnyáról lassan eltűnt a feketeség, majd a lány szemei felpattantak, az ajkai szétnyíltak, ahogy mély levegőt vett, mintha eddig nem jutott volna elég oxigén a tüdejébe, aztán oldalra fordította a fejét és rájuk nézett.
– Hogy kerülök ide? – kérdezte miközben felült még egy kicsit gyenge volt.
Eric azonnal felugrott, majd a bátyja is feltápászkodott, kevésbé sietősen.
– Egyszer csak megjelentél a nappaliban, majd rögtön elájultál – felelt a fiatalabb.
– Mit tettetek? – kérdezte aztán, közben a lábait a földre helyezte és megpróbált felállni, Eric elkapta a karját, hogy segítsen.
– Varázslattal újra összekötöttem a vérünket, így kaptál tőlük valamennyi energiát – vette át a szót Chris. – Sajnos, ennyit tudtunk adni.
Ifaril döbbenten nézett rá, szétnyíltak az ajkai mintha mondani akarna valamit, de végül csak megrázta a fejét.
– Pihenned kell még! – mondta utoljára Chris és eltűnt.

2016. április 2., szombat

14. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő részt. Kezdek tőle félni, hogy beérem magam, igaz már legvégét írom a sztorinak, de amennyi időm van mostanában írni, nem lenne meglepő, ha nem készülnék el időben. Reméljük, hogy nem így lesz. 
Na, de jó olvasást ehhez a fejezethez is! 

Puszi:)

14. fejezet


Amikor kinyitotta a szemét csak a szőke hajzuhatagot látta. Vicktorie kecses nyakának az ívébe hajtotta a fejét, belélegezte a bőre kellemes, egyedi illatát. Azonnal megrohanták az emlékek, eszébe jutott az este. Mindenre emlékezett, ami fontos volt, az együtt töltött éjszakának minden részletét tökéletesen fel tudta idézni. Zavarba jött és elszégyellte magát, ha nem ivott volna, ez nem történik meg. Egy darabig mozdulni sem mert, de a lány megérezte, hogy felébredt és hátranézett rá.
– Jó reggelt! – mosolyodott el.
– Jó reggelt! – felelte rekedten. Eddig észre sem vette, de most belenyilallt a fejébe a fájdalom. Miközben felült rászorította a kezét a homlokára. Vicktorie követte és óvatosan elmosolyodott.
– Másnaposság?
– Az – sóhajtott fel lemondóan. – Hú, de rühellem.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Kiheverem – bólintott. – Csak fáj a fejem.
Vicktorie kiszállt az ágyból és hamar felöltözött. Alex is kikászálódott, már rajta volt a nadrágja, de pólóját nem találta sehol. Az ágy alá esett be valahogy, nyögve hajolt le érte.
– Tessék! – nyújtott felé egy tiszta inget Vick.
– Már megvan – emelte fel a sajátját.
– Tudom – bólintott a lány. – De ez nem volt rajtad egész nap, és nincsenek rajta vérfoltok.
Hálásan elvette, és felkapta, de nem bírta ki, meg kellett kérdeznie: – Kié volt? – gombolta be a gombokat és csak akkor nézett a lányra, mikor az összessel végzett.
– Chrisé – felelte halkan és kilépett a hálóból a nappaliba, Alex pedig követte. Nem lepődött meg különösebben rajta, hogy Chrisnek ruhái vannak Vicktorie-nál, sőt úgy sejtette, hogy sokkal több minden van ebben a lakásban, ami a fiúé lehet.
– Ami a tegnap estét illeti – kezdte zavartan –, sajnálom, pont eleget ittam ahhoz, hogy ne érdekeljen semmi, csak amire vágyom.
– Úgy beszélsz, mintha csak rajtad múlott volna – nevetett fel Vick, közben kitett egy pohár vizet és egy tablettát az asztalra. – Aspirin – magyarázta.
– Ízé, én csak...
– Nem vagyok egy ostoba kislány, akit bűnbe vittél – nézett rá komolyan. – Sőt inkább én vagyok az, akinek rosszul kellene éreznie magát. Jobb színész vagy, mint hittem. Nem vagy túl tapasztalt jól sejtem?
Alex elpirult és lehajtotta a fejét. Nem sok nővel akadt össze eddig, még ha ezt nem is szerette hangoztatni. Reménykedett benne, hogy Vicktorie ezt nem veszi észre, de szép kis áltatás volt, ő idősebb, mint bárki, akit ismer.
– Fiatal vagy, nincs ebben semmi – mondta vigasztalóan. – Én elégedett voltam – tette hozzá aztán nevetve.
– Mi lesz most? – kérdezte aztán halkan Alex.
– Kapsz reggelit, aztán hazamész, biztosan aggódnak érted – nyitotta ki a hűtőt a lány, hogy ne kelljen ránéznie.
– Tudod, hogy nem így értettem – suttogta.
– Alex – nyögte Vick fájdalmasan és ránézett. – El kell felejtened engem is és azt is, ami történt!
– És ha nem akarom? – lépett hozzá közelebb. A lány szelíden felnézett rá, a szemében szánalom csillogott.
– Fiatal vagy még, találni fogsz valakit, aki jobban illik hozzád.
– Ne mondd, hogy neked semmit nem jelentek, mert nem hiszem el! – erősködött a nephilim.
De Vicktorie nem válaszolhatott, ugyanis kulcscsörgés szakította őket félbe, valaki jött. Az ajtó kinyílt, a lány pedig megkerülte a konyhapultot és az érkező nyakába vetette magát, aki pedig magához szorította. Alex persze azonnal felismerte, Chris volt az, ki más lett volna.
– Attól féltem, bajod esett – motyogta mellkasába Vicktorie.
– Velem minden oké – adott egy csókot a kócos hajába a vadász. – Veled? Bocs, hogy nem jelentkeztem előbb.
– Először haragudtam, de már nem tudok – suttogta a lány. – Meghaltak és nem tudtam meg semmit, sajnálom.
– Meghaltak? Hogy? James? – kérdezte Chris értetlenül.
– Nem ő volt, hanem mi – szólt közbe Alex, aki eddig meg sem mozdult.
A nephilimvadász felemelte a fejét és meglepetten nézett a fiúra, majd Vicktorie-ra, látszott a pillantásán, a lényeget összerakta, hogy mi történt köztük tegnap éjjel. Kinyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, nem jegyzet meg semmit, nem szólt be neki miatta.
– A szüleid aggódnak – mondta inkább.
– Akkor jobb lesz, ha megyek is. – Vicktorie-ra nézett, de a lány nem viszonozta a pillantását, felkapta a cuccát és már kint is volt. Chris utána kiáltott, hallotta, de nem akart megállni. Szédült, lüktetett a feje és felfordult a gyomra. Hívta a liftet, aztán nyomogatta a gombot, hogy gyorsabban elinduljon, lezötykölődött az ötödikről a földszintre. Az utazástól még inkább háborgott a gyomra, öklendezni kezdet, kilökte a lépcsőház ajtaját és az épület mögött lyukadt ki. Nem bírta tovább visszatartani, a falnak támaszkodott, kétrét görnyedt és elhányta magát.
– Add ki mindet! – hallotta maga mellett. Fel akart nézni, de még mindig hányingere volt és borzalmas íz uralkodott a szájában.
Végül hátra pottyant a fenekére, és az amúgy is koszos pólójába törölte a száját. A szeme könnyes lett az erőlködéstől, miközben felnézett végre Chrisre.
– Jól vagy?
– Miért jöttél utánam? – kérdezte lihegve.
– Láttam, hogy gáz van – felelte Chris, majd egy napilapot dobott a hányására. – Rágót?
Meg se várta a választ, rögtön egy csomagot dobott a markába.
– Kösz – biccentett Alex.
– Lesz még folytatás? – kérdezte aztán, a nephilim megrázta a fejét. – Gyere – nyújtotta a kezét –, sétáljunk!
 Alex elfogadta a jobbját, hamar talpon volt ismét. Chris elindult, ő pedig követte. Egész úton nem szólt semmit, csak egymás után vezette végig az utcákon. A koszos pólóját pedig kihajította az első kukába. Egy parkba vezette őt, ahol leült az egyik padra.
– Egy park? – kérdezte döbbenten.
– Nem szeretek egy adag hányás mellett álldogálni – vonta meg a vállát a vadász. Alex elmosolyodott és leült mellé. – Szóval mi van?
– Semmi – rázta meg a fejét. – Jól vagyok!
– Aha, látom – bólintott az idősebb és az utcán sétáló embereket nézte. – Kimaradsz otthonról, berúgsz, Vicktorie-val hálsz, lelépsz, mint akit rajta kaptak, aztán meg szétrókázod a küszöböt, bocs, nem tudtam, hogy gyakran ilyen a hétvégéd.
– Ez nem én vagyok – suttogta.
– Nem mondod? – kérdezte szarkasztikusan Chris.
– Nem tudom, én csak... – kezdte, de megakadt. – Nem fontos!
– Figyelj, nem szoktam lelkisegély-szolgálatot nyújtani, de elmondhatsz bármit, nehogy összeroppanj nekem.
– Miért? – kérdezte idegesen Alex. – Miért féltesz ennyire? Nem akarod elveszíteni az informátorod, vagy mi van? Csak a Tanács meg Saiker elpusztítása, más se jár a fejedben.
– Mi van?
– Nyugi, nem esem ki a szerepemből – el akart menni, de Chris utána nyúlt és megállította.
– Na jó, figyelj! – utasította és durván visszarántotta a padra. – Én, érted? Én úgy döntöttem, hogy megkeresem Saikert és vagy ő vagy én fogunk ebbe belepusztulni, de én döntöttem így. Belekevertelek, mert szükségem van rád, de bármikor kiszállhatsz és meg fogom érteni, nem hibáztatnálak érte. Nem kérhetem, hogy ezt tedd, mert nem tudlak megvédeni, nem garantálhatom, hogy nem esik bajod. Vicktorie-nak is felajánlottam, hogy szálljon ki, neked is felajánlom.
– Nem akarok kiszállni – rázta meg a fejét Alex. – Benne vagyok nyakig és nem miattad. Mind benne vagyunk Eric, Felisz, Rosie, Vicktorie, te, nem választhatunk. Csak kicsit sok ez nekem, öltem már nem is egyszer, hogy életben maradjak, de most meglepően sokszor kell megtennem. A bátyám menyasszonya a kezeim között halt meg és itt van Vicktorie is...
– Vicktorie? – ráncolta a szemöldökét a vadász értetlenül. – Mi van vele?
Alex nem nézett rá, nem is válaszolt, csak a cipője orrát szemlélte, mintha nagyon fontos lenne ezt tennie valamiért.
– Ó, értem, nem tudtam – mondta aztán Chris. – Elutasított, megvan rá az oka, hidd el.
– Mi? Hogy szeret téged? – nézett rá felindultan a nephilim, mire a másik felsóhajtott.
– Nem, legkevésbé sem – rázta meg a fejét. – Hogy megértsd őt, tudnod kell valamit, amit nem mondott el rajtam kívül senkinek, bár titok, de azt hiszem, hogy most kivételt tehetek.
– Mit? – kérdezte aztán.
– Tudod – kezdte –, amikor Saiker börtönében voltam azzal kínzott, hogy előszedte a régi emlékeimet és megmutatta, néha megváltoztatta őket. Rettentően fájdalmas procedúra, amikor valaki más veszi át az irányítás az elméd felett. Egy óra, ennyit bírtam ájulás nélkül, nem többet.
– Aha, de hogy jön ez ide? – Alex emlékezett rá, amikor vele csinált hasonlót Emily, tudta, mennyire fájdalmas, ha az ember fejébe kutakodnak. Ahogy átnézte az emlékeit, mintha egy hosszú tűt nyomott volna egyre beljebb és beljebb a régibbiek felé.
– Mindjárt megtudod – hessegette el Chris a közbeszólást és folytatta. – Egyszer nagyon régen, nem sokkal azután, hogy vámpírrá változott, találkozott egy nephilimmel, egy fiatal sráccal, azzal, akitől a motoros kesztyű van, amit most Eric hord. A Tanács azért küldte Vicktorie után, hogy végezzen vele, de nem tudta megtenni. Sőt megtanította neki, hogy hogyan uralja a vérszomját, és hogy nem kell gyilkolnia minden egyes ivásnál. Aztán természetesen, ahogy ez meg van írva, egymásba szerettek. Tudod, mi történik, ha egy nephilim egy vámpírt választ és ki akar lépni? – Alex megrázta a fejét, fogalma sem volt, még nem hallott ilyenről. – Én se tudtam, amíg Vicktorie nem mesélte. Megfosztják minden egyes emlékétől, ami a nephilimek, nephilimvadászok, vámpírok világához köti. Gondolj csak bele, mi marad belőled, ha az összes ilyen emlékedet erővel elveszik, és hogy milyen fájdalommal jár ez. A srácot örültek házába zárták, megtébolyodott. Mindezt, azért mert szerelmes lett valakibe, aki nem tetszett a Tanácsnak. Vicktorie csak védeni akar téged – nézett rá Chris. – Megvetheted azért, mert engem szeret és nem lép túl rajtam, pedig tudja, hogy én őt nem, de ha belegondolsz, nekem nem árthat, nem eshet bajom az érzelmei miatt, egy démont egy cseppet sem érdekel, hogy kivel vagyunk együtt, ha elvégezzük a feladatunk, biztonságos engem szeretnie. Ellenben rád bajt hozhat, inkább ellök magától, minthogy megismétlődjön ez a régi eset.
– Miért mondtad ezt el? – kérdezte Alex és rettentően elszégyellte magát így, hogy ismerte már a lány történetét.
– Hogy tanulj belőle – felelte komolyan a vadász. – Nem áll szándékomba elpusztítani a Tanácsot, de meg akarom változtatni. Nem akarom, hogy emberek sorsáról döntsenek jogtalanul.
– És mégis hogyan tervezed ezt? Átveszed a vezetést? – vonta össze a szemöldökét Alex, Chris pedig felnevetett.
– Nem, se én, se az öcsém nem vagyunk vezetőknek valók, nem tudunk objektíven szemlélni egy problémát, mást akarok a vezetői székbe. Nem akartam még elmondani, mert így is túl sok súly nyomja a vállad, de ha már idáig jutottunk megteszem. Te vagy a jelöltem Alex, szerintem neked kellene vezetned a Tanácsot.

*

Chris miután beültette a szinte sokkos Alexet egy taxiba, visszasétált a lakáshoz. Mikor felért az ötödikre és benyitott az ajtón a lányt a kanapén ülve újságot olvasva és teát szürcsölve találta. Egészen átlagosnak tűnt ebben a pillanatban, mint egy normális tinédzser lány. Egy egyszerű fehér blúzt és egy fekete cicanadrágot viselt. Felnézett rá, ahogy belépett és elmosolyodott. Leült mellé és a combjára tette a kezét.
 – Veled minden oké? – kérdezte aggódva. A vámpír megfogta a kezét és megszorította.
– Megvagyok, nem kell féltened – mondta aztán. – Te viszont gondterheltnek tűnsz.
– Csak ilyenkor mindig eszembe jut, hogy még csak gyerekek – rázta meg a fejét.
– Megszólalt a vénkecske – gúnyolta Vicktorie, mire nevetve összekócolta a haját.
– Ne szurkálj, mert visszaszúrok – csiklandozta őt Chris, mire a lány is kuncogni kezdet.
– Rég hallottalak így nevetni – jegyezte meg, miután lenyugodtak.
– Nem sok lehetőségem van rá – felelte halvány mosollyal a fiú.