Elnézést a késésért, de meghoztam az epilógust és már olvashatjátok is.
Ez ugye a 2. rész vége, majd következik a 3. részt. Nem tudom, hogy pontosan mikor lesz a folytatás, mert előtte szeretnék kis változtatásokat csinálni a blogon, amire nem tudom, mikor lesz időm, mert nem nagyon leszek mostanában otthon, de igyekszem.
Na, de jó olvasást a befejezéshez!
Puszi :)
(u.i.: Tudom, rövid lett :D)
Epilógus
Eric a szobája
közepén állt miután visszaértek a mezőről beviharzott ide, és ki se jött.
Megállt a közepén, és nem mozdult. Aztán hirtelen felkapta az első kezébe akadó
dolgot és a falnak hajította. A lámpa széttört, a villanykörte üvege
szétpattant a becsapódáskor.
Ifaril az
ajtónál állt, és nézte a fiút. Láthatatlan volt, így nem tudta Eric, hogy ott
volt, nem láthatta. Miután összetörte a lámpát, leült az ágyára, és a tenyerébe
temette az arcát. A rombolással levezette a feszültséget. Az angyal először azt
hitte, sír, meg is lepődött, de valójában nem, erősebb volt annál. Csak dühös
volt, rettentően dühös. Aztán felsóhajtott, majd a térdére támaszkova gondolkozni
kezdet.
– Mindig így
kezdődik – szólította meg egy hang, Ifaril összerezzent, nem számított
látogatóra.
– Micsoda? –
fordult csodálkozva a férfi felé. Az kedvesen elmosolyodott, kék szemei
jókedvűen csillogtak, mint mindig. Az arca szokás szerint borostás volt, az
öltönye makulátlan.
– Először
elbűvölnek – folytatta. – Érdekesek, mások, mint mi, és ez vonzó. Aztán jönnek
a kétkedések: Ők miért mások, mint mi? Miért ilyen szenvedélyesek? – mutatott a
fiúra. – Majd már csak azt veszed észre, hogy állandóan figyeled őket, a
társaságukat keresed, mert nélkülük nem az igazi.
– Engem nem
bűvölnek el az emberek – nézett Ericre Ifaril, aki most éppen hátradőlt az
ágyán.
– Amikor
megkerestelek gyűlölted őket – hagyta elszállni a másik angyal válaszát. –
Lenézted, megvetetted őket.
– Még mindig
megvetem őket – bizonygatta az angyal.
– Nem bűn az, ha
megszeretted őket – fordult a lány felé, és végigsimított az arcán. – Néha
kissé úgy érzem, hogy túl ridegek vagyunk.
Arrébb lépett a
lánytól, látszott, hogy indulni készül, de Ifaril még beszélni akart.
– Gabriel –
szólította meg.
– Igen? –
fordult vissza a férfi.
– Mi lesz most?
– suttogta halkan.
– Hogy érted? –
kérdezte kedvesen.
– Hát velem –
felelte a lány. – Elbuktam, olyan dolgokat tettem emberként, amiket nem
szabadott volna, ezenkívül Saiker malmára hajtottam a vizet.
–
Megakadályoztad a megerősödésben, szerintem éppen, hogy nem segítetted.
– Most, de
előtte...
– Ifaril – tette
a vállára Gabriel a kezét –, hibázunk néha. Ezt a csatát megnyertük, de a
háború még csak most kezdődik.
– Mit kellene
tennem? – kérdezte, de az arkangyal csak elmosolyodott, majd eltűnt.