35. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 35. fejezet. Igyekszem megválaszolni az előzőhöz írtakat, mindjárt neki is fogok, de gondoltam, először inkább a fejezetet teszem fel. :D
Remélem, hogy tetszeni fog!
Jó olvasást!

Puszi :)

35. fejezet

Kinyitotta a szemét, homályosan valami vöröset látott maga előtt. Pislogott párat mire kitisztult a látása, és rájött, hogy az őt körülvevő tűzkört nézi. A füves réten a földön feküdt, most felemelte a fejét, és megtámaszkodott karjain. Körbenézett és meglátta, a míg mindig vörösen izzó köveket. A szemei összeszűkültek, majd a démonra nézett. Az éppen el volt foglalva, de mintha észrevette volna, hogy figyelik, felé fordult. Az arcán egy gúnyos mosoly terült el, és közelebb lépett hozzá.

– Hát felébredtél kicsim? – kérdezte mézes-mázosan.

– Nem vagyok a kicsid – felelt dacosan, és feltápászkodott. A térdei remegtek kicsit, a kezei libabőrösek lettek az éjszaka hűvösétől, hiába feküdt nem messze a tűztől, a hideg a csontjáig hatolt. Tehetetlenül álldogált ott a tisztás közepén, és keresztbe font karral próbálta magát védeni a hidegtől és a tűz lángnyelveitől, melyekbe bele-belekapott a szél.

– Azt hittem, Lisa nehezebb fog lemondani az emberi valójáról – jegyezte meg a démon. – Valahogy ragaszkodóbbnak tűnt. Olyan a szerelem mindent legyőz, a jó győzedelmeskedik a rossz felett bla-bla-bla típusú kislánynak hittem.

– Egy pillanatig se magára gondolt – válaszolt. – Azt tette, ami helyes volt.

– Hát igen – bólogatott Saiker –, az én nevelésem. Túl jó apa vagyok, kár is tagadni.

– Micsoda? – vágott közbe Eric értetlenül. – Lisa miről beszéltek?

– Ó – fordult meg a démon, és a fiú szemébe nézett –, én modortalan, be se mutattam. Hiányoltad az angyalt, hát megérkezett. Elnézést, de Fessus kövei meggátolják abban, hogy felvegye az igazi alakját, így nem elég egyértelmű. Eric hadd mutassam be Ifaril angyalt, a teremtődet – intett felé gúnyosan a démon. A lány ránézett a nephilimre, aki a fejét rázva hitetlenül hátrálni kezdet még véletlenül a tűzhöz nem ért a keze, és felszisszent fájdalmában.

– Ifaril – ismételte a nevet zavartan a sérült kezét szorongatva.

– Hát igen – rázta a fejét Saiker megjátszott sajnálkozással. – Nem elég, hogy angyal, de még az is, amelyiknek a vére folyik benned.

Eric nem tudta levenni a szemét a lányról, akit nem rég még ismert, most pedig teljesen idegen lett számára. Sok minden megfordult a fejében, hogy honnan lehet Lisának ilyen sok különleges adottsága, de sosem hitte, hogy valódi angyal lesz. Azt gondolta, hogy a leszármazottja egynek. Egy valódi nephilim, akit nem csak csecsemő korában jelöltek meg, hanem egy igazi angyaltól született.

Saiker a tisztás szélén állt, és őket figyelte. A pillantása kettejük között ugrált, de nem szólt semmit. Még végül James lépett hozzá oda idegesen, és meg nem törte a csendet.

– Mikor vívhatok már meg Chrisszel? – kérdezte.

– Nyugalom, mindennek eljön a maga ideje, ne aggódj – intette le a démon.

– Lehetne mondjuk most? – sietette a nephilimvadász. – Lassan legmagasabban lesz a vörös hold, jó lenne még előtte.

– Rendben – egyezett bele unottan. – Tessék! – intett Chris tüzes börtöne felé, és kialudtak a lángok.

Egy kardot csatolt le az övéről és a fiú lába elé dobta. Chris nézte, ahogy a fegyver a cipője elé gurult, de nem hajolt le érte, majd Jamesre emelte a tekintetét.

– Vedd fel! – utasította az ellenfele.

– Nem harcolok veled – rázta meg a fejét Chris. – Felesleges újból vért ontani.

– Ó, milyen nemes – hangzott fel Saiker gúnyolódása, majd a Rosie-t körbeölelő tűzkör vált semmivé, és egy pillanat alatt ott termett a démon, hogy megragadja a nyakát.

– Rosie – kiáltotta Chris kétségbeesetten, és a nephilim felé indult, de a démon szorosabbra fonta az ujjait a nyakán, és elemelte a földről. A lány hiába markolászta kétségbeesetten az őt fogva tartó kezeket, nem engedett a feszegetésnek, fuldoklott.

– Maradj ott! – utasította Saiker, és a vadász megtorpant. – Felveszed a kardot, és harcolsz Jamesszel, vagy szeretnéd, hogy megismerje azt a kínt, amit te olyan jól ismersz. Emlékezz az elmúlt napokra Christopher!

– Meg foglak ölni – szűrte a fogai közt idegesen Chris. Az álla megfeszült, a nyakán kidagadtak az erek. Visszalépett a fegyverhez, és felvette a földről. A fekete penge azonnal kinyílt, és megforgatta.

Ellenfele rögtön neki ugrott. Pillanatok alatt átszelte a távolságot kettejük közt, és már suhintotta is a kardját, hogy lecsapja a fejét, Chris ügyesen kivédte, majd kitért előle. James folyamatosan sorozta kardcsapásokkal, fáradhatatlanul, de ő csak védekezett, nem támadott vissza. Egyre csak hátrált, egészen messze került a többiektől, már majdnem teljesen elhagyták az angyalt is.

– Harcolj rendesen! – rivallt rá James mérgesen, és tovább támadott. Chris hasa felé szúrt, mire az hátraugrott a penge elől.

– Nem te vagy az ellenségem – rázta a fejét.

Mindketten tudták, hogy hasonló képességekkel rendelkezni. Gyorsak, fürgék, erősek, ügyesek. Muszáj volt jónak lenniük, ha életben akartak maradni az ő világukban. Chris tudta, hogy James okos, és megfontolt. Sokáig nem játszhatta már a játékát. Lassan muszáj lesz visszatámadnia, vagy a másik nephilimvadász teljesen kifárasztja, és könnyűszerrel végez vele.

Végül úgy döntött cselez, meg is lepte az ellenfelét. A fiú bal oldala felé indította a támadást, de irányt váltott és megvágta James jobb combját. A vadász hátrább lépett, ahogy a fájdalom átjárta a testét, de nem foglalkozott vele tovább, újra támadott. Chris mellkasára utazott, de elütötte a döfést, mielőtt célba ért volna. Viszont James sem volt rest, azonnal irányt váltott a kardjával, és a csípőjénél vágta meg a fiút. Felkiáltott, inkább meglepetésében, mint fájdalmában, de az ellenfele arcán egy futó, elégedett mosoly suhant át.

Chris megforgatta a kardját, és ismét támadó állást vett fel. Szeretett volna minél hamarabb végezni, ezzel az ostoba harccal. James ügyesen védekezett, de voltak gyenge pontjai. Hiába volt nagyon tehetséges vívó, érződött a korkülönbség, az a négy év, amellyel idősebb volt, és amennyivel régebben forgatott kardot. Chris sokkal tapasztaltabb volt, az élet, és a valódi ellenfelek, élet-halál harcok edzették, Jamesnek ezekből sokkal kevesebben volt része.

Nem akarta megölni, de muszáj volt megsebeznie, legalább annyira, hogy ne tudja folytatni a harcot. James a lába felé döfött, elütötte a kardját, majd a sajátjával a hasa felé szúrt. Nem volt halálos, de fájdalmas igen. A pengéje áthatolt a fiú testén, minden létfontosságú szervet kikerülve, erre ügyelt, nem volt egyszerű feladat, de nem akarta a halálát. James ajkai szétnyíltak a meglepetéstől. Chris kihúzta belőle a fegyvert, és hátrább lépve leengedte. Felemelte a lábát, és tétovázva bár, de hasba rúgta a sérült fiút, aki elterült a földön.

Nem volt ideje tovább sajnálni a tettét, lépnie kellett. Az angyal tüzes börtönéhez ugrott, belenyúlt a lángokba, hogy megragadja az egyik vörös követ. A tűz égette a bőrét, felkiáltott a fájdalomtól, de összeszorította a fogát, és próbálta kizárni. Megragadta a követ, ki akarta rántani, amikor megragadták a vállát, és elhúzták onnan. Chris hátraesett a fűre, és felnézett. Egy férfi állt felette, és vicsorgott. A fogai helyenként hiányosak voltak, a szeménél egy csúnya sebhely húzódott, és szakállas volt. Be akart neki húzni, de Chris gyorsabb volt. A kezében lévő még mindig forró követ a férfi arcába nyomta, mire az felüvöltött, és hátratántorodott.

Ugyanebben a pillanatban több dolog is történt, az angyalt körbevevő tűz eltűnt, a kövek kihunytak, amikor a kirakós egyik darabját kivették. Hirtelen fényár töltötte el a rétet. Lisa változni kezdet. A haja megnőtt, a bokájáig ért, fehér, combközépig érő, selyemruhává változott az öltözéke. De a legrendkívülibb a két óriás, fehéres-bronzos fényben ragyogó, puha tollas szárnya volt, ami a hátából nőtt ki egy pillanat alatt.

Rosie sem volt rest, még a két fiú párbaja alatt Saiker átadta egy egyszerű kis démonvérűnek, aki egy tőrt tartott a torkához. Most megragadta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert, a vadászt pedig földre küldte, és leszúrta.

Pont akkor, amikor Eric egy előre szaltóval átugrotta a saját börtönének tűzfalát. Rosie lecsatolt egy másik kardot a halott nephilimvadász övéről, és a bátyjának dobta, aki ügyesen elkapta, és már nyitotta is, hogy használja.

Szüksége is volt rá, mert a réten jelenlévő ellenség szinte azonnal reagált. Neki indultak, és megtámadták a három fiatalt. Erickel szemben megállt két a harmincas éveiben lévő nő. Mindkettőnél kard volt, és azonnal a fiúra vetették magukat. A nephilim ügyesen védte ki a kardcsapásokat, az egyiket meg is sebezte, de az mintha észre se vette volna. Végül leszúrta, a fegyver a nő mellkasából állt ki, de az csak lenézett rá, és tovább közeledett fenyegetően felé. A meglepetéstől semmi sem jutott eszébe, csak hátrálni tudott, még nem egy hangos suhintás hangját hallotta, majd fémes villanást látott, és a nő feje a lábai elé gurult. A másik támadója sziszegve fordult meg a tengelye körül, a kard újra lecsapni készült, de már csak a levegőt szelhette, a nő köddé vált.

– Jól vagy? – állt meg előtte a bátyja. Eric bizonytalanul bólintott, de igazából nem néztek egymásra, hanem mindketten a másik mögé kémleltek, nehogy váratlan támadás érje őket.

– Semmi bajom.

– Alacsonyrendű démonok – állapította meg Chris, a lábaik előtt heverő hulla éppen köddé vált. – Undorító egy népség!

– Azok mik? – ráncolta értetlenül a szemöldökét az öcs.

– Amikor egy démon és egy másik démon nagyon szereti egymást blablabla – legyintett Chris. – Érted!

– Sajnos – fintorodott el Eric és kirázta a hideg.

– Sokkal gyengébbek a bukottakból lett démonoknál, szerencsére, de attól még veszélyesek. 

De nem volt nyugtuk sokáig, Rosie sikítása törte meg a pillanatnyi csendet, és az előző két démon helyett akadt még bőven ellenség.

34. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam nektek a 34. fejezetet. Remélem, tetszeni fog. Bocsi, hogy majdnem elmaradt a fejezet, de jövő héten kezdődnek a vizsgáim és hétfőn már lesz is egy szóbelim, arra készültem és kiment a fejemből, hogy milyen nap is van ma. Ne haragudjatok! De már teszem is fel, nincs több rizsa! :D
Jó szórakozást!

Puszi :)

34. fejezet

Lisa az ismerős folyosón ébredt. A hideg, nyirkos padlón feküdt. Fájt a háta, a kemény kő nem éppen a legkényelmesebb ágy volt. A haja egy vizes pocsolyába ért, egészen megszívta magát, és a ruhája is átnedvesedett. Felült, és miközben kicsavarta a hajából a koszos vizet, körbenézett. Az álmaiból már jól ismert folyosón járt. Megborzongott a hidegtől, a karját dörzsölgetve állt fel, és indult el a szokásos úton. De egy lépés után megtorpant, és megfordult. Soha egyik álmában sem nézett a háta mögé. Most először megtette. A folyosó folytatódott, de nem látta, hová vezet. Bizonytalan léptekkel indult el az ellenkező irányba, nem az angyalhoz ment, túl kíváncsi volt. Hosszú ideig semmi sem változott, csak az üres baljóslatú folyosón tartott egyre messzebb és messzebb.

Végül talált egy ajtót. Hasonló volt, mint az, amelyik mögött az angyal van rabláncra fűzve. A kezét a súlyos kilincsre tette, megpróbálta lenyomni, de nem engedett. Végül a teljes súlyát belefektetve sikerült, és kitárult előtte a súlyos vasajtó. Egy pillanatig vakító fény tört elő az ajtón át, majd pislákolva eltűnt, és a helyét egy meseszép táj vette át.

Egy angyal állt a hegy völgyében. Éjszaka volt, csak a szárnya adott fényt, halványan derengett. Azonnal felismerte, az az angyal volt, akit az álmaiba látogatott.

– Többre kellene tartanod őket – mondta egy kellemes, morgós, férfias hang. Egy másik angyal jelent meg, és a lány mellé lépett. Egy pillanatra felé nézett, Lisa azt hitte, észreveszi, de nem látta, keresztülnézett rajta.

– Mégis miért? Mit tettek, amiért megérdemelnék? – felelt az angyal gyönyörű, éneklő hangon.

A lány végig hallgatta a beszélgetést, majd megvárta még a két angyal eltűnik. Abban a pillanatban, pedig valami láthatatlan erő kilökte a folyosóra és az ajtó bevágódott fülsüketítő robajjal.

Újra megpróbálta lenyomni a kilincset, de most nem engedett, mintha belülről kulcsra zárták volna. Végül feladta a próbálkozást és egy másik ajtóhoz lépett. Az is szorult, mintha nagyon régen nem használták volna, de végül kinyílt. Az előzőből okulva, nem lépett be, csak bekukucskált az ajtón.

Egy sötét gyerek szobát látott maga előtt. Kisfiúnak volt berendezve a játékokból, és a fal kék színéből ítélve.  Az angyala állt az ablaknál, és a bölcsőhöz közelített. Kiemelte a gyermeket a kiságyból, és lassan ringatni kezdte. Lisa semmit sem látott a kicsiből, annyira be volt bugyolálva, így inkább bizonytalanul, de mégis belépett a szobába, és megállt a lány mellett. Az angyal megigézve nézte a szép kisbabát, aki nagy kék szemeivel csodálkozva szemlélte a jövevényt. Aprócska ujjai, pedig az érkezo egyik csillogó hajtincse köré zárultak. Nem sírt fel, még csak nem is fészkelődött, nyugodtan nézett fel és halványan mosolygott. Csak pár szál aprócska fekete haja volt, és fehér, puha bőre.

Végül az angyal megsebesítette a kezét, és pár csepp vért a kisbaba szájába csepegtetett. Aztán egy csókot akart nyomni a homlokára, de megzavarták. Felhangzott a zúgás, amit Lisa már többször is halott, és ismét megszólalt valaki a fejében.

– Segíts Ifaril! – kiáltotta egy kétségbeesett női hang. Az angyal azonnal letette a csecsemőt és eltűnt.

Lisa várta, hogy ismét kilökjék a folyosóra, de nem ez történt. Hanem megjelent egy másik angyal. Meglepetten nézett rá, azonnal felismerte. Egy nagyon világos szőke hajú lány állt előtte pár barna tinccsel. Emily volt az, angyal alakjában. Ő is felvette a gyermeket, bár az ő pillantásából hiányzott az a gyengéd szeretet, ami az előző angyal szemében tükröződött.

– Erősebb leszel, mint bármelyik nephilim vagy nephilimvadász – mondta a babának, és végig simított az arcocskáján. A kicsi fészkelődni kezdet, de továbbra sem fakadt sírva. – Saiker gondoskodik róla. – Emily a babával együtt köddé vált.

– Sosem tudtam meg, pontosan mi is történt ezen az estén, de Saiker volt kedves megmutatni, miután elkapott – hallotta meg Lisa egy kedves, gyengéd hangot maga mögött. Hátranézett, és az álmaiban szereplő angyallal találta szemben magát. A lány megfordult és kifelé indult a szobából.

– Várj! – kiáltotta Lisa, és utána rohant. Az ajtó döngve zárult be mögötte, amint kilépett rajta, de nem is figyelt rá. Nem lassított le az angyal, rá se nézett, ahogy beérte, csak ment tovább a folyosón.

– Megállnál? – szuszogott kimerülten a futástól, de továbbra sem adta semmi jelét, hogy észrevenné őt. – Kérlek! – próbálta meg megragadni a karját, de a keze átment rajta, mintha vízbe nyúlna.

Az angyal az egyik vasajtó előtt megállt, majd eltűnt, semmivé foszlott. Lisa automatikusan lenyomta a kilincset és kinyitotta, majd a rab angyalhoz jutott ismét. Észre sem vette, hogy az átlátszó árnyalak ide vezette. Felnézett rá, megláncolt kezei a teste mellett a földre hullva feküdtek erőtlenül. Barna szemei az ő pillantását keresték, a szárnyai már alig derengtek.

– Mi történik? – sietett oda hozzá Lisa, és térdre rogyott az angyal előtt.

– Haldoklom – suttogta most már színtelen hangon. Lassan teljesen kihunyt belőle minden éneklés, csilingelés. – Lassan végem lesz.

– Hogyan segíthetnék? – kérdezte a lány kétségbeesetten. – A barátaim is bajban vannak. Hogyan menthetnélek meg mindannyitokat?

– Emlékezned kell arra, hogy ki vagy – válaszolt halkan. – Tudnod kell, hogy mi a sorsod. Itt az ideje, hogy rájöjj a válaszra. Annyiszor kérdezted már, hogy hogyan segíthetsz, itt az ideje, hogy meg is válaszold.

– De nem tudom – rázta meg a fejét tehetetlenül. – Még csak a bilincseidet se tudom lefeszegetni. Gyenge vagyok! Mindenki meg fog halni miattam.

A szemei könnybe lábadtak a reménytelenségtől, majd végigcsurogtak az arcán. Szipogva próbálta visszafojtani a sírást, de nem ment.

– Ericék miattam fognak meghalni – zokogta. – Engem próbáltak megvédeni, és mi lett belőle? Ők is meghalnak. Mindenki. Saiker pedig csak erősebb és őrültebb lesz. Nincs semmi remény.

– Még megállíthatod – szólt közbe az angyal. – Remény mindig van, az utolsó pillanatig, ha hiszel benne, sikerülhet.

– De mégis hogyan? – nézett a szemébe Lisa megoldást várva. – Nehogy azt mondd, hogy nekem kell rájönnöm, mert megőrülök. Képtelen vagyok rá. Én nem vagyok hős, csak egy átlagos lány, aki valamiért belekeveredett ebbe.

– Sosem voltál átlagos – simított végig az arcán kedvesen. – Ha én mondom meg, abba bele is őrülhetsz. Nagyon veszélyes lehet, így is az lesz. Az, hogy elájultál és ide kerültél, már nem jó jel.

– Meg kell próbálnod, hátha nem lesz bajom.

– Tudom – bólintott az angyal. – Az ajtók, amik mögé benéztél, miket láttál?

– Téged – felelte Lisa értetlenül. – Mindig téged. A múltad. Láttam, ahogy egy másik angyallal beszélsz. Láttam, ahogy megjelölsz egy nephilim gyermeket, ekkor zavartál meg. Többet nem láttam.

– Sajnálom, hogy félbeszakítottalak, de fogy az időnk – magyarázta. – Muszáj volt beszélnünk végre. Lisa már régen tudod, hogy ki vagyok, és te ki vagy, hogy hogyan kapcsolódunk egymáshoz.

– Nem, ez nem igaz – tiltakozott hevesen. – Ha tudnám, megmondanám.

– A szíved mélyén mindig is sejtetted – suttogta az angyal. – Szerinted miért veled lépek kapcsolatba? Miért hallod néha az angyalokat? Az egy olyan csatorna, amit csak a fajtám tud használni, még a kitaszítottak sem. Hogy gyógyíthattad meg Ericet, vagy hogyan védted meg a házatokban? Hogy beszélhettél a fejében?

– Nem, az nem lehet – hitetlenkedett Lisa, és elhúzódott az angyaltól. – Hagyd abba! Hazudsz! Az nem lehet!

– Az én múltam láttad az előbb a saját elmédben, Lisa – folytatta kegyetlenül. – Nem véletlen. Te és én egyek vagyunk, hiába is tagadod. Én te vagyok, te pedig én.

– Nem lehet – ellenkezett továbbra is a lány. – Akkor miért nem emlékszem semmire a múltamból?

– Mindennek meg van a maga ára, az emberi testnek is.

– Ha ez igaz, akkor én és Eric... – suttogta kétségbeesetten.

– Nem volt véletlen, hogy találkoztatok – magyarázta az angyal. – Saiker akarta így. Tudta, hogy vonzódni fogsz hozzá, és a bátyjához.

– El fogom őket veszíteni igaz? Még, ha nem is halnak meg, akkor is – ismerte fel Lisa, hogy mi is következik. – Hiszen valójában sosem léteztem, és a ma este után nem is fogok többé.

– Sajnálom – suttogta az angyal. A szemében őszinte fájdalom és szomorúság égett. – Ami azt illeti a választás a tiéd, csak rajtad múlik, hogy mi lesz. Maradhatsz ember is, és én szépen lassan eltűnök, bár nélkülem nem tudom, hogyan éled túl a ma estét.

– Meg tudod ölni Saikert és megmenteni a barátaimat? – kérdezte kerülve a pillantását.

– Ha kijutok a körből, Saiker nem szállhat szembe velem – felelte magabiztosan.

– Ha igent mondok, Ericék megmenekülnek?

– Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megmentsem mindannyiuk életét, ezt megígérhetem. Ha nem tartom meg, bukjak meg azonnal – esküdött meg.

– Ha ezt megteszem, én voltaképpen meghalok, igaz? – suttogta a lány remegő hangon. Az angyal szomorúan bólintott, de nem szólt többet. – Mentsd meg őket!

Lisa megacélozta magát, az angyal szemébe nézett, majd megérintette. Kellemes meleg áradt szét a testében, majd éles fény villant kettejük közül kiindulva.

33. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem végre és meghoztam a következő fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog. Már nagyon a végén vagyunk a sztoriknak és végre kiderülnek dolgok.
De nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok hozzá!

Puszi :)

33. fejezet

Saiker egy elhagyatott rétre vitte őket. Emily már ott volt. Chris előtte kuporgott, a lány szegecses csizmás lába a hátán pihent, a hegyes, magas sarka a testébe fúródott. A fiú ijesztően mozdulatlan volt. Mögöttük pedig egy csapat fekete ruhás férfi és nő állt. Idősebbek voltak, mint azok a démonvérűek, akikkel eddig Lisa találkozott. A legfiatalabb lehetett nagyjából 23-25 éves, a többi mind idősebb, a legöregebb talán 50 körül lehetett. Mindegyikük meghajtotta a fejét, amikor meglátta a démont, de egyikük sem ereszkedett térdre.

– Látom, minden drága vendég megérkezett ma estére – nézett végig a tömegen a démon. Lehettek vagy 10 rajtuk kívül.

– Köszönöm Emily – biccentett a lánynak, mire az arrébb sétált és Chris körül egy tűzgyűrű keletkezett, nehogy megszökjön. Aztán Ericet a bátyja melletti füves részre lökte, a fiú azonnal felpattant és a démonnak akart rontani, de egy lépést sem tett, és máris lángolok vették körül.

– Ha nem ugrálsz, nem éget meg – mosolyodott el Saiker. Majd Rosiet is belökte egy hasonló körbe.

– Lisa – fordult végül a lányhoz –, drága díszvendégünk, nem sokára eljön az idő, de még várnod kell kicsit. Még nincs elég magasan a Vörös Hold.

– Mit akarsz velem tenni? – kérdezte ijedten, a démon még mindig szorosan tartotta a jobb karját. Biztos, hogy véraláfutás lesz a szorítása helyén.

– Egy pár óra és megtudod, légy türelmes – csitította. – Tudod, türelem rózsát terem vagy, hogy mondják az emberek.

Aztán el kezdte a rét közepére vezetni, pár lépésnyire eltávolodva a többiektől, James felé. A fiú egy kannával a kezében, éppen akkor egyenesedett fel.

– Erre kedvesem – invitálta Saiker, majd átadta a nephilimvadásznak, aki a fellocsolt területre vezette. Lisa utolsó mentsvárként megszólította a fiút.

– James – suttogta –, kérlek. Segítened kell! Nem hagyhatod, hogy ezt tegye.

– Miért is nem? – mosolygott le rá gúnyosan a vadász. – Az emberségem próbálsz hatni Lisa? Megsúgom – hajolt a füléhez –, olyanom nincs.

– De van, érzem – nézett rá reménykedve. A fiú egy pillanatra megdöbbent, de olyan gyorsan rendezte a vonásait, hogy Lisa azt hitte, csak képzelődött. Talán tévedett, és az érzékei megcsalták. Nem tudhatta meg, hiszen a démonvérű megfordult, és szó nélkül otthagyta. Lisa utána akart lépni, de amint a fiú elég messzire ért a kristályokból indulva – amiket még csak most vett észre a kör szélén voltak elhelyezve, egymástól egyenlő távolságra – tűzcsóva indult el, és körbe vette a lányt. A kék ékkövek vörösek lettek, akár a nyakában lógó darab.

Hirtelen éles fájdalom nyilallt a koponyájába, és sikítva összegörnyedt a fájdalomtól.

– Lisa! – kiáltotta messziről egy hang, de nem tudta beazonosítani.

Képek villantak fel az elméjében, de nem tudta őket hová tenni. Ismerősek voltak, és mégsem. Látta már őket valaha, mégis soha. Mintha egy másik, elfeledett élete, elfeledett emlékei lettek volna.

- Hogy merészeled egy nephilim gyermek vérével bemocskolni a nevem? – kérdezte egy földöntúlian gyönyörű hang az elméjében. Látta az angyalt, a bilincsbe zárt angyalt, ahogy egy hasonló körbe áll, de mindemellett azt is látta, amit ő látott. A szemein át látta a világot. Saikert és a gúnyos, őrült, elégedett vigyorát, és Christ. Christ, amint megtört, sajnálkozó és egyben elbűvölt szemmel nézett rá, és a karjai közt egy lány élettelen testével.

- Arcot cseréltél az utolsó találkozásunk óta, de még mindig ugyanaz a mocskos fattyú vagy, aki voltál, Lucifer gyermeke – mondta ismét az angyal.

Lisa kemény, és hideg földet érzett maga alatt, de nem látta. Csak érezte, ahogy a tagjait egyre jobban átjárja a fagyos földből áradó hideg, és az egész teste remegni kezd. Nyár volt, mégis a föld mintha jéggé fagyott volna alatta. Kemény volt, és egyenetlen, nyomta a hátát, de legjobban még mindig a feje irdatlan lüktetése fájt.

- Ezt még megbánod. – Hallotta még utoljára az angyal hangját, majd minden elsötétült, és ő zuhanni kezdet. Elmúlt a fájdalom, a teste pihekönnyű lett.

– Mit tettél vele? – üvöltötte Eric Saikernek.

– Ó, nem én voltam – mondta a démon, és felé lépett, persze, csak ameddig a lángoló rét engedte. – Ő tette saját magával. Mélyen visszahúzódott az elméjébe, hogy elmeneküljön a fájdalomtól. Nyugalom, látjuk még! Ha nem kezdesz akciózni, és nem szeded le róla a nyakláncot, amit ráraktam, most nem okozna neki ekkora szenvedést az ittléte. Az elfeledett emlékek eléggé durván tudják visszaenni magukat az elmébe, nem igaz Christopher? – fordult a báty felé. – Nem kell játszanod a haldoklót, tudom, hogy kutyabajod. De megtisztelsz, eredeti az előadás. Tökéletes, ahogy az elmédet uralod, szinte már büszkévé tesz, kár, hogy egy nyamvadt áruló lett belőled.

A fiú felállt, és szembenézett a démonnal. Tényleg nem látszott rajta semmi. Csak az arca színe volt fehérebb, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kialvatlanságtól, és talán fogyott is kicsit, de sérülésnek semmi nyoma sem volt. Egy szót sem szólt, csak nézte a démont.

– James az engedélyemmel gyógyított meg, nagyon fontos neki a kis összecsapásotok, hát miért venném el tőle a lehetőséget? És végül Rosie – fordult a lány felé Saiker –, a kislány, akit nem tudott megölni a valaha élt legnagyobb nephilimvadász. Pedig akkoriban Chris még jó is volt valamire. Sajnos sosem volt tökéletes, de talán túlzottan is felhígítottuk a vérét? Ki tudja? Azóta se próbáltam.

– Miről beszélsz? – kérdezte Rosie mérgesen. – Mit nem próbáltál? Mit tettél vele?

A démon ránézett, de nem méltatta válaszra. Csak körbefordult, majd egy tőrt vett elő az öltönyéből. A penge megcsillant a lángok fényében, az a fegyver volt, amelyiket Ericék elhozták házból. Az, amelyikbe egy angyal pecsétjét vésték. Mindhárman felismerték.

– Tudjátok, milyen bonyolult elvenni egy angyal erejét? – kérdezte panaszosan a démon. – Nagyon nehéz, és pepecselős munka. Két év, bizony, ennyi időbe telt idáig eljutnom. Persze megéri, az biztos, de kockázatos egy vállalkozás. Akadtak közben, kisebb-nagyobb gondok, de itt vagyunk, nem igaz? – nézett végig mindannyijukon. – A nephilimeket lefoglalja az ostoba kis háborújuk, nincs idejük az igazi fenyegetésre. Az angyalok pedig nem mocskolják be a kezüket. Nem ám, nem szokásuk a földi dolgokba való beavatkozás. Már a nephilimgyermekek létrehozása is több, mint amit elvárnánk tőlük.

Saiker sétálgatni kezdet, fel s alá hármójuk előtt. James pedig mögötte állt, mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, mint egy tökéletes kőszobor.

– Pedig igazán megmenthetnék a fajuk egy éppen haldokló tagját – folytatta a szónoklatát Saiker –, de nem érdekli őket. Pedig nem túl szapora faj, ha úgy minden százötvenedik évben születik egy, akkor boldogok lehetnek. De hát mit is várjunk egy fajtól, akik nem ismerik az érzelmeket? Nem is szerelemből választanak párt. Nem, csakis érdekből. Régen az emberek is ilyenek voltak, de változnak az idők, nem igaz? – nézett Ericre, majd Chrisre, mintha megerősítést várna. – Ma már a szerelem az emberek egyik legnagyobb erénye. Vagy inkább gyengesége?

– Ó, olyan szótlanok vagytok – biggyesztette le az ajkát gúnyosan. – Pedig várnunk kell még egy kicsit, miért ne beszélgethetnénk?

– Nekünk nincs kedvünk veled cseverészni – mondta Eric undokul.

– Kezdem úgy érezni, hogy nem kedvelsz – jelentette ki mosolyogva a démon. – Sebaj! Kár lenne tagadnom, én kedvellek téged, meg a bátyád is, különlegesek vagytok. Meg akartam veletek osztani azt, amit az erőm megsokszorozásával érek el, de mindketten csúnyán visszautasítottatok. Pedig naggyá tehettelek volna mindkettőtöket, nagyobbá, mint azzal ostoba kis Tanácsotokkal válhattok, de ti nem akartátok, pedig milyen mesés lett volna.

– Inkább meghalunk, mint hogy téged szolgáljunk – vágott közbe Eric.

– Azért lenne az a pénz, nem igaz? – kacsintott rá Saiker. – Egyébként – sóhajtott fel, és tett egy újabb kört előttük –, nem kell már sokáig várnotok. Apropó tudjátok-e, mi kell egy angyal erejének az ellopásához?

Mindannyian hallgattak, és feszülten figyelték a démont, aki jókedvűen felnevetett.

– Sejtettem – mondta kissé csalódottan –, áldozatok. Emberi áldozatok. Egy angyal akkor a leggyengébb, ha ártatlanok halnak meg miatta. Kell egy szűz – mutatott Rosiera. – Eredetileg egy emberre gondoltam, de javíts ki, ha tévednék, tökéletes vagy erre a szerepre.

Rosie állta a démon gúnyos pillantását.

– Minket megölhetsz, de az erőn kívül semmit sem nyersz. Végül úgysem győzhetsz – fenyegette a démont. – A nephilimek úgyis végeznek veled, ha nem ők, akkor az angyalok.

– Érdekes ezt olyasvalakitől hallani, aki megveti a teremtőit – felelte Saiker fagyosan. – De hagy folytassam, egy hős, vagyis egy nephilim és egy bűnbánó, egy nephilimvadász – mutatott Ericre, majd Chrisre. – Gondolhatjátok, hogy e utóbbit nagyon nehéz találni, elképesztően kapóra jöttél Christopher. Eredetileg persze, nem is titeket akartalak használni, de így sokkal, de sokkal drámaiabb lesz, nem igaz? A testvérek tragikus élete, tragédiával végződik. Bár mivel is végződhetne? Ilyen gyökerekkel. Persze először megvívhatjátok a kis csatátokat Jamesszel – legyintett a démon a báty felé. – Aztán, ha nem hal bele, és eljön az ideje meg is ölhet téged, de ez már mellékes.

Aztán megállt a kis őrjárata közben, a tekintette a földön még mindig eszméletlenül fekvő Lisára tévedt.

– Majd kifelejtettem, és persze az ő halála – fordult vissza feléjük. – A legfontosabb kellék.

– Jó, de mégis hol az angyal? – kérdezte meg végül Eric, aki csak azt a bizonyos lényt nem látta a réten.

– Ó, hát nem egyértelmű? – kérdezte Saiker szinte már boldogan. – Mégis, hogy a legkönnyebb egy angyalt börtönben tartani?

– Ha emberi testbe kényszeríted – suttogta Chris. Először szólalt meg az este folyamán. Hideg kék tekintetét, pedig a földön fekvő Lisára vezette.

– Pontosan – bólintott a démon.

– Nem – suttogta Eric hitetlenül. – Az nem lehet.

– Sajnálom, hogy így kellett összetörnöm a picinyke szívedet – nézett rá a démon mímelt szánalommal. – De a szíved mélyen te is tudtad? Mégis hogyan gyógyíthatta volna meg a sebet, amit a tőrrel ütöttek a kézfejeden? És még ki tudja, mennyi mindent láttál.

Eric nem válaszolt, csak megütközve nézett maga elé.