32. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Jó mulatást hozzá! :)

Puszi :)

32. fejezet

A démon megragadta a karját, és visszafelé kezdte vonszolni az utcán.

– Eressz el! – Lisa próbált ellenállni, de a démon vasmarokkal fogta, nem tudott szabadulni.

Emily visszavedlett emberi alakjába és újra megszólította.

– Mester!

– Mi tart ilyen sokáig? – vetette oda a kérdést a démon, mialatt elhaladt az angyal mellett.

– Akadt egy kis problémánk, de megoldottuk volna – állt fel a lány, és követte.

– Hol van James?

– Utoljára bent láttam Erickel hadakozni – válaszolt halkan, meghunyászkodva a bukott.

– Remélem, legyőzte már – jelentette ki Saiker egy fáradt sóhaj kísérletében. Lisa pislogott, a következő pillanatba már nem a sötét utcán, hanem a házban találta magát. Nem érzett semmit, amikor teleportáltak.

Rosie időközben magához tért, mert James most kettejükkel vívott, de nem úgy tűnt, mint akit komolyabban megviselne az egyenlőtlen párbaj.

– Elég volt! – kiáltotta el magát a démon, mire a két nephilimet valami láthatatlan erő béklyózta meg. Mindketten próbáltak ellenállni, de nem tudtak megmozdulni. James leeresztette a kardját és feléjük indult.

– Uram! – hajtotta meg a fejét.

– Azt hittem, erre képes vagy magadtól is, de úgy tűnik, tévedtem – mondta leereszkedően. A fiú a fogát csikorgatta, de nem reagált semmit, csak mögéjük húzódott.

– Hogyan? – kezdte Eric nehézkesen, de Saiker közbevágott.

– Hogyan van elég erőm blokkolni riasztót és fogva tartani titeket? Érdekes kérdés – gondolkozott el és Lisát James kezei közé lökte. – Már régóta szívom el az erejét, ahogy az angyal gyengül, én egyre erősödöm. Mindemellett ma este vörös hold van, amikor...

– Amikor a démonok a legerősebbek – fejezte be a fiú.

– Tanult gyermek vagy, mindig is tudtam – mondta jókedvűen, és végigsimított az arcán. – El kellett volna fogadnod az ajánlatom.

Eric elkapta a fejét a kezétől, de mást nem reagált, csak gyűlölködő szemmel nézett a démonra. Lisát nagyon érdekelte volna, milyen ajánlatról beszélnek, de nem szólt egy szót sem, csak tűrte James égető érintését a karján.

– Menjünk! – intett a démon, és ismét megragadta a karját. – Le ne maradjuk az éjfélről.

– Rosieval mi legyen? – kérdezte James.

– Öld meg! – legyintett Saiker unottan.

– Ne! – sikította Lisa, és megpróbálta kiráncigálni magát a szorításból. A démon érdeklődve nézett rá, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Kérlek! Ne tedd! – sírta el magát a lány.

– Rendben – bólintott –, ne öld meg. Hozd el, jobb ötletem van – nyalt végig az ajkain a démon.

A Lisában éledt remény, hogy legalább Rosie megússza, hamar semmivé foszlott. A barátnőjére tévedt a tekintette, a szemét fedő könnyfüggönyön át, csak homályosan látta, de nem viszonozta a pillantását, reménytelenül próbált küzdeni a testét béklyóba verő erő ellen.

– Hozd el! – utasította Emilyt a démon. A lány bólintott, és az emeletre, a teleporthoz indult.

– Mégis kit? – suttogta Lisa csak úgy magának, de Saiker válaszolt.

– Hát Christ.

*

"De a kard keresztülfúródott a nephilim hasán. Annabell meggörnyedt a fájdalomtól, és elejtette a saját pengéjét.

– Ne! – kiáltotta Alex, és átverekedte magát a tömegen."

Alex figyelmetlenül botladozott a harcolók tömegén át. Az emlékek állandóan visszatértek, nem hagyták nyugodni. Balkezét a szemeire nyomta, és összeszorította a fogát, de csak nem tudott tőlük szabadulni.

A kardja a kezében nyugodott, vörös vér csöpögött róla, de még csak maga elé sem emelte, hogy védekezzen vele. Gondolatai minduntalan visszatértek Annabellhez, és a halálában játszott szerepéhez. Egy test csapódott a hátába olyan erővel, hogy nekiütközött a falnak. A kardja leesett a földre, de még csak utána se nézett. Ijedten fordult a hátra. A nephilimvadász, aki nekiesett magához tért, és felpattant. Egy lány volt, fekete ruhája véres volt és szakadt, de úgy tűnt nem sérült meg komolyabban. Alex ma este másodszorra nézett szembe a halállal. Sarokba szorították nem volt menekvés. A vadász felemelte a kardján, hogy bevigye a végső döfést.

"– mondd meg, hogy... hogy szerettem" – látta még utoljára Annabell arcát, mielőtt maga is követi őt a halálba.

Szorosan hunyta le a szemét, a kezeit az arca elé kapta, mintha így megvédhetné magát. Hirtelen a lány felüvöltött előtte, és valami folyékony fröccsent az arcára és a karjára.

– Mit csinálsz te hülye? – kérdezte a megmentője felháborodottan. Alex kinyitotta a szemét, és szembenézett a bátyával. A démonvérű teste már kettejük között feküdt élettelenül. – Meg akarod magad öletni?

– Nem tehettem semmit – motyogta zavartan. – Nem menthettem meg.

"– Ha nem kiáltok, ha nem...

– Nem... nem a te hibád"

– Miről zagyválsz itt? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Jason.

– Sajnálom – nézett a bátyja szemébe Alex elkeseredetten.

– Na jó, gyere! – ragadta meg a karját, majd belökte egy kórterem ajtaját, és betaszította az öccsét. Bent egy lélek sem volt, mielőtt utána lépett volna, körbenézett, de a csata hevében senkinek sem keltette fel a figyelmét a két testvér. Magukra csukta az ajtót, majd el is reteszelte mindazzal, amit a kórteremben talált. Nem sok, de egy ideig megteszi.

Aztán megfordult, és az öccsét kereste a pillantásával. A földön kuporgott, ahová lökte. A kórterem szinte koromsötét volt, de világoskék szemei izzottak ebben a sötétségben. Ijedt pillantással nézett fel rá, kicsit emlékeztetve a gyermekkorukra, sosem fog elmúlni az érzés, hogy neki kell megvédenie.

– Mi történt? – ült le mellé a földre Jason. – Valami nagyon nincs rendben veled.

– Meghalt – suttogta Alex, és átölelte a térdét.

– Ki? Ugye nem anya vagy apa? Felisz? – ragadta meg az öccse pólójának szegélyét idegesen.

– Nem – húzódott hátrébb ijedten. – Nem.

– Sajnálom – engedte el Jason, és nyugodtan fújta ki a levegőt. – De akkor ki? – kérdezte értetlenül.

– Végignéztem, és nem tehettem semmit – folytatta Alex az összefüggéstelen magyarázkodást. – Annyi vér... A kezeim közt halt meg. Én megpróbáltam... – csuklott el a hangja. – Megpróbáltam megmenteni, de nem ment.

– Alex – ragadta meg a vállát, és rázta meg erőteljesen. – Térj magadhoz! Mi történt?

– Ha nem szólok bele, talán még mindig élne. Az én hibám.

– Na jó – sóhajtott fel. – Kint vár egy csata, erre most nincs időnk.

Az öccse elé térdelt, felhajtotta az inge ujját, majd lekevert neki egy akkora pofont, amekkorát tudott, és amekkorát mert.

– Aúú! – kiáltott fel Alex. Egy pillanat alatt kitisztult a pillantása, nem volt már olyan ködös, ijedt és zavarodott. – Ezt miért kellett?

Neheztelve nézett a bátyjára, aki most újra a falnak vetette a hátát, és elégedett sóhaj hagyta el az ajkait. Halkan felnevetett az öccse morcos képét látva, ahogy a pirosodó arcát masszírozta, elég csúnyán meglátszott a tenyere nyoma.

– Bocs, de össze- visszahadováltál itt nekem. Valamit tennem kellett.

– És megütöttél? – kérdezte felháborodva.

– Bevált nem? – rántotta meg a vállát. Alex felhorkantott, majd elfordult. – Valami nagy traumát élhettél át – váltott komolyabb hangnemre Jason. – Mi történt öcskös?

– Semmi – kerülte a pillantását a fiatalabb fiú. – Menjünk! Kint várják a segítséget.

Fel akarta állni, de a bátyja megragadta a karját, és nem engedte. Alex rákapta a kék szemeit, Jason arca komoly volt, és nem tűrt ellentmondást.

– Még sosem láttalak így – mondta. – Rám hoztad a frászt, azt hittem, valami komoly poszttraumás izéd van és teljesen meggárgyultál. Alex – nézett az öccse szemébe aggódva –, mi történt? Nem ez az első csatád, öltél már embert, de ez... Valami nagyon kiborított. Hagyd, hogy segítsek!

– Majd elmondom, ha ennek vége – rázta a fejét hevesen, és próbált elhúzódni, de erővel visszarántották a földre a karjára kulcsolódó ujjak.

– Mi történt?

– Meg fog viselni – ellenkezett.

– Mi történt? – kérdezte erélyesen a bátyja. – Azt mondtad, meghalt. Mégis ki?

Alex a nadrágja zsebébe nyúlt és elővette az apró gyűrűt, amit Annabell ujjáról húzott le. Nem tudta, miért hozta el, de most jobbnak tűnt, mint a magyarázkodás. Megfogta Jason karját és tenyerébe ejtette a csinos kis ékszert. Vérfoltos volt, mint minden, ami a lányon volt a halála pillanatában.

– Ezért nem akartam elmondani – suttogta, és a bátyja vállára tette a kezét együtt érzően. – Sajnálom! Ha lenne bármi... Ha bármit tehetnék, hogy megmentsem, én...

– Hagyd abba!

Jason ökölbe szorította a kezét a gyűrű körül, az arcán megfeszültek az izmok, mélyeket lélegzett. Alex meghökkent egy pillanatra. Maga sem tudta, milyen reakcióra számított.

– Menjünk! – állt fel a bátyja és elindult az ajtóhoz.

– Jason! – szólt utána.

– Minden rendben – mondta hátra se fordulva. – Segítenünk kell a többieknek.

– Az én hibám volt.

– Alex, nem te tehetsz róla – nézett vissza az öccsére, aki még mindig a földön guggolt. – Megtörtént, és nem a te hibád. Mindent megtettél, amit tehettél, tudom, hiszen ismerlek. Most nem érünk rá gyászolni.

– Jason! – állt fel Alex is. – Talán jobb lenne, ha...

– Jól vagyok, oké? – kiáltotta rá a bátyja mérgesen. – Csak fogd fel, és hagyj békén!

Kapkodva elpakolta a torlaszt az ajtóból, és már ki is lépett a csata forgatagában.

– Rendben! – suttogta már csak magának Alex, majd követte a bátyját.

31. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a 31. fejezettel, remélem, hogy tetszeni fog. Végre kiderül pár nagy titok, kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e nektek. :D
Most nézem, hogy hétfőn (márc. 30.) 306(!!!!) látogatták meg a blogot, szerintem ennyire sok még egy nap sose volt, nagyon nagyon szépen köszönöm. (összesen egyébként 26307, az is egy szép számocska, köszönöm szépen :))
Szóval a szokásos jó olvasást!

Puszi :)

31. fejezet

Eric és Lisa a kanapén ültek, Rosie pedig fel-alájárkált, ezzel csak még jobban felidegesítve a többieket is.

– Utálom, hogy semmit sem tudok – morogta miközben tett még egy kört. – Mi lehet velük? Vajon megsérültek? Csak nehogy bajuk essen!

– Nyugodj meg, Rosie! – szólt rá kedvesen a fiú. – Tudnak magukra vigyázni.

– Remélem, igazad van – sóhajtott, és ledobta magát melléjük a kanapéra.

– Teljesen mindegy – szólt közbe egy ismerős mély és utálatos hang a hátuk mögül. – Ti már úgysem tudjátok meg.

– James! – mondta ki Eric a fiú nevét, és mind a hárman felugrottak, hogy szembenézzenek vele.

– De a riasztó rendszer – kezdte Rosie idegesen.

– Nem tudom – vonta meg a vállát James. – Csak úgy bejöttem, de hát Christ sem érzékeli, nem igaz? Lehet, hogy elromlott.

– Mit akarsz itt? – kérdezte Eric, a keze a kardján pihent.

– Ó, tudod te azt – lépett közelebb James. – Lisáért jöttem.

– Ahhoz előbb meg kell ölnöd – vette elő a kardját Eric.

– Szívesen tenném, de az a helyzet, hogy bérelt helyed van a végjátékban. Ugye milyen bosszantó? – emelkedett meg a szemöldöke. Reakcióként egy csilingelő kacagás ütötte meg a fülüket. A nephilimvadász mögül jött, és cipőkopogással keveredett. Egy alacsony fekete hajú lány lépett James mellé, napszemüveg volt rajta, de most levette, hogy a szemébe nézhessenek.

– Eric! – szólította meg, majd egy mosoly terült szét az arcán. – Először nem volt alkalmam igazán szemügyre venni, de most már látom, hogy tényleg hasonlítotok Chrisszel, csak jobban meg kell nézni, nem igaz?

– Emily – szűrte a fogai közt ellenségesen a fiú.

– Látom, örülsz nekem – jegyezte meg vigyorogva, majd Lisa felé fordult. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de James hirtelen közbevágott.

– Menjünk! Saiker már vár – akasztott le egy kardot az övéről a vadász.

– Ahhoz lesz egy-két szavunk – vett elő egy fegyvert Rosie is.

– Enyém Eric, tiéd a vörös – adta az utasítást James. – Lehetőleg maradjon életben, de pár ujjtól megszabadíthatod.

– Örömmel – vigyorodott el Emily, és valami harcra és vérre éhes fény csillogott a szemében.

James Eric felé közelített. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, teljesen hideg volt, és kimért. Még csak gúnyosnak sem tűnt ebben a pillanatban.

– Tudod, ugye, hogy nem győzhetsz? – kérdezte miközben egyre rövidítette a kettejük közötti távolságot.

– Lehet, de megpróbálom – nem lépett közelebb a nephilimvadászhoz, várta, hogy az érjen el hozzá.

– A bátyádnak sem sikerült – rázta meg a fejét James.

– Kihozom őt is, és együtt végzünk Saikerrel, ha az utunkba állsz veled is – mondta fenyegetően Eric.

– Chrisre ne nagyon számíts. – Felemelte a kardot, és lecsapni készült. – A ma este után legalábbis...

– Miről beszélsz? – kérdezte gyanakodva, de választ nem kapott. James felordított, és lecsapott a kardjával. Eric egyszerűen kivédte a támadást, és hátrább ugrott a szoba másik vége felé, ellenfele pedig követte. Újra és újra támadásba lendült, hátrálásra kényszerítve Ericet. A fiú nem csinált semmit a védekezésen kívül, csak egyre távolodott Lisától.

Rosie dolga sem volt egyszerű. Emily nagyon jól bánt a karddal, és nagyon kellett összpontosítania, ha talpon akart maradni.

Mindketten eléggé eltávolodtak a lánytól. Lisa nem tudta, mitévő legyen. Úgy tűnt, Eric állja jobban a sarat, éppen oda akart rohanni Rosie-hoz, hogy segítsen, amikor a fiú rákiáltott.

– Menekülj!

– De...

– Sorsukra hagynád őket? – szólt közbe James gúnyos mosollyal.

– Menj már! – utasította újra. – Ne törődj velünk, csak rohanj!

Lisa érezte, hogy elöntik a szemét a könnyek, és ki is buggyannak, de nem törődött velünk. Még utoljára a barátaira nézett, Rosie éppen a padlóra került. Az ajtó felé hátrált, és sírva követte a fiú utasítását, és elrohant.

– A francba – szitkozódott James, miközben Erickel harcolt. – Hozd vissza! – adta ki a parancsot Emilynek oda sem nézve.

– Örömmel – mosolyodott el a lány, és egy erős ütést mért Rosie tarkójára, aki ájultan terült el a földön, majd üldözőbe vette a menekülőt.

– Ne! – kiáltotta Eric. El akarta lökni magától Jamest, de nem tudta. A fiú túl kemény ellenfél volt, nem tudta ilyen könnyen legyőzni.

Lisa az ajtóhoz futott, és azon át rohant ki a szabadba. Már lement a nap, csak az utcai lámpák adtak egy kis fényt. Hirtelen fázni kezdet, de nem törődött vele, csak szaladt tovább. Kacagást hallott a háta mögül, a sarkon befordulva ijedten nézett körbe.

Zihálva lélegzett, az adrenalintól az agya kétszer olyan gyorsan pörgött. Egy pillanat alatt felmérte a terepet. Végül meglátott három kukát az egyik ház előtt egymás mellett, és azok mögé bújt el. A sok szemét között óvatosan kémlelt ki, így tartotta szemmel az utcát. Végül Emily fordult be a sarkon. Pont egy lámpa előtt állt meg, így Lisa láthatta az arcán játszó éles mosolyt, és a szemei őrült ragyogását.

– Ennyi lennél? – kiáltotta el magát a lány nevetve. – Ugye tudod, hogy elfuthatsz, de el nem bújhatsz? Úgyis megtalállak! – jelentette ki és egyenesen ránézett. Lisa ijedten lapult le a szemeteskukák mögé, de hirtelen valami megragadta a lábát és végig rángatta a betonon. Érezte a teste alatt a fájdalmas súrlódást, a nadrágja kilyukadt egy pillanat alatt, és a térdéről nyúzta már le a bőrt az aszfalt.

– Hát itt vagy – nézett le rá Emily. – Mondtam, hogy megtalállak.

De már nem Emily állt előtte, hanem egy másik lény. Fokozatosan átalakult. A fekete haja megnőtt, és fakulni kezdet. Elképesztően világos szőke lett, közte pár barna tinccsel. A szeme zöldje fokozatosan kékké változott, rendkívül világos lett, szinte már földöntúli. A fekete bőr szerelés fején, egy fehér selyemnek tűnő anyagból készült rövid ejtett vállú ruha jelent meg. A hátán két szárny rajzolódott ki, de ezek mintha önmaguk ócska kis árnyékai lennének, annyira halványak voltak, szinte már áttetszőek.

– Meglepettnek tűnsz – jegyezte meg az angyal. Lábain nem volt cipő, finoman lebegett a beton fölött, lábujjai éppen hogy érintették azt. – Nem ismersz meg, igaz? Miért is ismernél, hiszen csak az életem tetted tönkre.

– Sosem láttalak ezelőtt – mondta remegő hangon Lisa, bár úgy érezte, hogy ez nem igaz, mintha elfelejtett volna valamit.

– Biztos? – hajolt közelebb.

– Én... – bizonytalankodott a földön fekvő lány. – Mi vagy te?

– Hát nem egyértelmű? – szakadt fel a torkán egy hisztérikus kacagás.

– Egy bukott angyal – suttogta Lisa, de ő sem igazán értette, hogy mit is jelent ez.

– Saikernek élve kellesz – morfondírozott az angyal. – De nem hiszem, hogy haragudna, ha elvesztenéd a szemed világát.

A kezét a lány arcára tette, letakarva a szemeit. Fehér fény villant – mit mikor ő gyógyította meg Ericet –, és égető fájdalom nyilallt a koponyájába. Felsikoltott a kíntól. Az ujjait Emily kezére kulcsolta, megpróbálta lefeszíteni azt, de nem volt hozzá elég ereje. Aztán a bukott egyszer csak felüvöltött, és hátrább tántorodott.

– Te liba! – kiáltotta, és szitkok armadáját zúdította rá. – Hogy merészelsz megsebezni?

Lisa azonnal felpattant és ismét futásnak eredt. A lába fájt, az oldala szúrt, a tüdeje égett, és homályosan látott, de csak szaladt, minél messzebb a lánytól.

– Ezért megöllek – ordította utána a támadója, és üldözőbe vette ismét, de most repült, nem futott.

Lisa hiába próbálta lerázni, egyre közeledett hozzá, lassan be fogja érni. Rémülten próbált gyorsítani, de a teste kifáradt. Nem bírta már a tempót, elfogyott a levegője, a térde remegett, úgy érezte, menten összeesik, amikor neki ütközött valaminek. Még mindig homályosan látott, így csak azt tudta kivenni, hogy ember alakja van. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Kérem, üldöz valaki. Segítene? – nézett az idegen alak arcába, bár nem tudta kivenni, csak hogy rövid, sötét hajú, barna bőrű, és borostás az illető, de ennél többet nem látott belőle, csak elmosódott körvonalakat. Meg egy mosolyt, az idegen elmosolyodott, ami még jobban megnyugtatta.

– Persze, hogy segítek. Hiszen egy család vagyunk, igaz kincsem? – kérdezte egy ismerős hang.

– Mester! – szólalt meg a háta mögött Emily, és meghajolt a férfi előtt.

Lisa lehunyta a szemét, és félve nézett fel újra. Az érzékei tényleg nem csalták meg, az ő hangját hallotta. A látása kitisztult, és meglátta őt. Ott állt előtte a férfi, akinek mindent köszönhetett. A férfi, aki szerette, és mindent megtett érte. A férfi, aki felnevelte, és vigyázott rá. És a férfi, aki tönkretette az életét, és most meg akarja ölni. Az apja, vagyis...

– Saiker!